Pál apostol fáradhatatlan munkás volt. Egyik helyről a másikra utazott, néha barátságtalan vidéken, vízen, szélvészben és viharban is. Nem engedte, hogy munkájában bármi is meggátolja. Isten szolgája volt, akinek végre kellett hajtania az Ő akaratát. Élőszóval és levél által vitte Isten üzenetét, amely mindig segítséget és erőt nyújtott Isten egyházának. Számunkra, akik a föld történelmének befejező korszakában élünk, az általa vitt üzenet világosan beszél az egyházat fenyegető veszedelmekről és azokról a hamis tanokról, amelyekkel Isten népének szembe kell szállnia.

Pál faluról falura és városról városra menve hirdette Krisztust és gyülekezeteket alapított. Bárhol meghallgatásra talált, a tévelygés ellensúlyozásán munkálkodott, hogy az emberek lépteit az igazság útjára irányítsa. Azokat, akik tevékenysége által Krisztust elfogadták, gyülekezetté szervezete. Nem számított, milyen kevesen voltak, ezt cselekedte, és nem feledkezett meg a már megalapított gyülekezetekről sem. Bármilyen kicsi is volt a gyülekezet, gondoskodásának és érdeklődésének tárgyát képezzetekről sem. Bármilyen kicsi is volt a gyülekezet, gondoskodásának és érdeklődésének tárgyát képezte.

Pál elhivatása különféle szolgálatot követelt meg tőle. Két kezével kereste kenyerét, gyülekezeteket alapított, és leveleket írt a már megalapított gyülekezeteknek. De e különféle tevékenységek közeket alapított, és leveleket írt a már megalapított gyülekezeteknek. De e különféle tevékenységek közepette is kijelentette: „De egyet cselekszem…” (Fil. 3:14) Minden munkájában állhatatosan egy célt tartott szem előtt, hogy hű legyen Krisztushoz, aki kinyilvánította magát neki, holott ő káromolta nevét, és minden hatalmában álló eszközt felhasznált, hogy másokat is káromlásra kényszerítsen. Életévét, és minden hatalmában álló eszközt felhasznált, hogy másokat is káromlásra kényszerítsen. Életének egyetlen nagy célja az volt, hogy szolgálja és tisztelje Krisztust, akinek nevét egykor megvetette. Egyetlen vágya az volt, hogy lelkeket nyerjen meg a Megváltónak. A zsidók és pogányok szembeszállhattak vele, és üldözhették őt, céljától azonban semmi sem tudta eltéríteni.

A filippibelieknek Pál leírja megtérése előtti és utáni tapasztalatait: „Krisztus Jézusban dicsekedünk, és nem a testben bizakodunk. Jóllehet nekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább. Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izrael nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam.” (Fi. 3:3–6)

Megtérése után így hangzott bizonyságtétele:

„Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. És találtassam Őbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján.” (Fil. 3:8–9)

Az az igazság, amelyet olyan értékesnek gondolt, most értéktelenné vált szemeiben. Lelkének vágya az volt: „Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való régya az volt: „Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához. Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna. De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil. 3:10–14)

Nézd őt Filippi várbörtönében, ahol nem gondolva fájdalomtól meggyötört testére, dicsérő éneke megtöri az éjszaka csendjét. Miután a földrengés megnyitotta a börtönajtókat, ezen vigasztaló szavakat intézi a börtönőrökhöz: „Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk.” (Ap. csel. 16:28) Minden rab a helyén volt, visszatartva egy fogolytársuk jelenléte által. A börtönőr pedig meggyőződve annak a hitnek valósága által, amely Pált fenntartja, érdeklődik az üdvösség útja iránt, és egész háza népével csatlakozik Krisztus tanítványainak üldözött seregéhez.

Figyeld meg Pált az areopagus (görög törvényszék) tanácsa előtt, amikor tudományra tudománynyal, logikára logikával és bölcseletre bölcselettel szállt szembe. Figyeld meg, hogyan utal Jehovára, int az ismeretlen Istenre – az Istentől nyert szeretet tapintatosságával –, akit hallgatói tudatlanul, ismeretlenül is imádtak. Beszédében idézte saját költőjüket, és úgy rajzolja eléjük Istent mint Atyát, ak inek gyermekei vagyunk. Hallgasd őt abban a kasztrendszer és osztályrendszer korában, amikor az emberek jogait egészen megtagadták, amint a testvériség nagy igazságát fejtegeti, és kijelenti, hogy „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén.” (Ap. csel. 17:26) Ezután bemutatja, hogy Istennek az emberrel való bánásmódja révén hogyan vonul végig aranyfonálhoz hasonlóan kegyelmének és irgalmának szándéka, „meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jólket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem.” (Ap. csel. 17:26–27)

Hallgasd őt Festus udvarában, amikor Agrippa király az evangélium igazságáról meggyőződve felkiált: „Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek.” (Ap. csel. 26:28) Pál saját láncaira mukiált: „Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek.” (Ap. csel. 26:28) Pál saját láncaira mutatva gyengéd udvariassággal válaszolt: „Kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, aminő én is vagyok, e bilincsektől megválva.” (Ap. csel. 26:29)

Így múlt el élete, amint leírta saját szavaival: „Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt. Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (II. Kor. 11:26–27)

Habár Pál apostol hosszú ideig fogoly volt, az Úr mégis előre vitte általa különleges művét. Bilincsei lettek azok az eszközök, amelyek által Krisztus ismeretét terjesztette, és így megdicsőítette Istent. Amint városról városra küldték kihallgatásra, elmondta Jézusra vonatkozó bizonyságtételét királyok és kormányzók előtt, hogy Jézussal kapcsolatban ne legyen mentségük. Így ezek hittek Krisztusban és örvendeztek az ő nevében.

Láttam, hogy az Úrnak különleges szándéka, terve teljesedett be Pál tengeri utazásakor. Isten azt akarta, hogy a hajó legénysége meglássa Istennek hatalmát, hogy a pogányok is halljanak Jézus nevéről, hogy sokan megtérjenek Pál által és az általa cselekedett csodák szemlélése révén. Királyok és kormányzók csodálkoztak érvein, amikor buzgósággal és a Szentlélek erejével hirdette Krisztust, és amikor elmondta érdekes tapasztalatait, megerősödtek azon meggyőződésükben, hogy Jézus Istennek fia volt.