2 Mózes 12:29-15:19.

Izrael gyermekei követték az Úrtól kapott utasításokat és mialatt a halál angyala házról-házra járt az egyiptomiak között, valamennyien útra készen álltak és várták a lázadó királynak és főembereinek indulási parancsát.

„Éjfélkor pedig megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomnak földjén, a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyiszékében ült, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden fajzását. És felkelt fáraó azon az éjszakán és minden szolgája és egész Egyiptom és lőn nagy jajgatás Egyiptomban, mert egy ház sem volt, amelyben halott ne lett volna. A fáraó hívatta Mózest és Áront éjszaka és mondta: Keljetek fel és menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izrael fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondtátok. Juhaitokat és barmaitokat is vigyétek, amint mondtátok és áldjatok engem is. És az egyiptombeliek erősen rajta voltak, hogy a népet mentől hamarabb kiküldhessék az országból, mert azt mondták: mindnyájan meghalunk!

És a nép a tésztáját, minekelőtte megkelt volna, sütőteknőivel együtt ruhájába kötve vállára vetette. Izrael gyermekei pedig Mózes beszéde szerint cselekedtek és kértek az egyiptombeliektől ezüst edényeket és arany edényeket meg ruhákat. Az Úr pedig kedvessé tette a népet az egyiptomiak előtt, hogy hajlottak kérésükre és kifosztották az egyiptombelieket.” (II. Móz. 12: 29–36)

Az Úr kijelentette ezt Ábrahámnak 400 évvel a beteljesedés el őtt: „És mondta az Úr Ábrahámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, amely nem az övé és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket 400 esztendeig. De azt a népet, amelyet szolgálnak, megítélem én és azután kijönnek nagy gazdagsággal.” (I. Móz. 15:13–14)

„Sok elegy nép is ment fel velük, juh és szarvasmarha is és felette sok barom.” (II. Móz. 12:38) Izrael gyermekei vagyonukkal együtt mentek ki Egyiptomból, ami nem volt fáraó tulajdona, mert sohasem adták el neki. Jákob és fiai magukkal vitték Egyiptomba juhaikat és barmaikat; Izrael fiai rendkívül megsokasodtak, juhaik és barmaik is rendkívül elszaporodtak. Isten megítélte az egyiptomiakat azáltal, hogy csapásokat bocsátott rájuk, és rábírta őket, siettessék népét, hogy sürgősen hagyják el Egyiptomot minden vagyonukkal együtt.

„És lőn, hogy amikor elbocsátotta a fáraó a népet, Isten nem a filiszteusok földje felé vitte őket, noha közel volt, mert mondta Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát és visszatér Egyiptomba. Isten azért kerülő úton vezette a népet, a Vörös-tenger pusztájának útján és felfegyverkezve jöttek ki Izrael fiai Egyiptom földéről. Mózes elvitte magával József tetemeit is, mert megesketvén megeskette Izrael fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat benneteket az Isten, akkor az én tetemeimet felvigyétek innen magatokkal.” (II. Móz. 13:17–19)

„És elindultak Sukkothból és táborba szálltak Ethámban, a puszta szélén. Az Úr pedig nappal a felhőoszlopban ment előttük, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig a tűzoszlopban, hogy világítson nekik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (II. Móz. 13:20–22)

Az Úr tudta, hogy a filiszteusok ellenezni fogják az átvonulást országukon. Azt mondanák róluk: Elszöktek egyiptomi gazdáiktól és háborúba szállnának velük. Így Isten azáltal, hogy a tengeri úton hozta fel őket, részvétteljes Istennek nyilatkoztatta ki magát, ugyanúgy mint az ítélet Istenének. Az Úr közölte Mózessel, hogy a fáraó üldözni fogja őket és Ő éppen oda irányította őket, ahol táboroztak a tenger előtt. Megmondta Mózesnek, hogy megdicsőül a fáraó előtt és egész serege előtt.

Néhány nappal azután, hogy a héberek kimentek Egyiptomból, az egyiptomiak megmondták a fáraónak, hogy a héberek elmenekültek és többé sohasem térnek vissza, hogy szolgáljanak nekik. Bánkódtak, hogy megengedték nekik Egyiptom elhagyását. Nagyon nagy veszteség volt számukra a héberek szolgálatának elvesztése, azért megbánták, hogy elbocsátották őket. Habár valamennyien szenvedtek Isten ítéleteitől, mégis annyira megkeményedtek folytonos lázadásuk által, hogy elhatározták, üldözőbe veszik Izrael fiait, és erőszakkal visszahozzák őket Egyiptomba. A király egy nagyon nagy sereget toborzott és 600 hadiszekeret, üldözőbe vette és utolérte őket, amint a tenger mellett táboroztak.

„Amint közeledett Fáraó, Izrael fiai felemelték szemeiket és íme az egyiptombeliek nyomukban voltak. Nagyon megfélemlettek és az Úrhoz kiáltottak Izrael fiai és mondták Mózesnek: Hát nincsenek-e Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból? Nem ez volt-e a szó, amit szóltunk hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az egyiptombelieknek, mert jobb volt nekünk szolgálnunk az egyiptombelieknek, minthogy itt a pusztában haljunk meg. Mózes pedig mondta a népnek: Ne féljetek, megálljatok és nézzétek az Úrnak szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek, mert amely egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik érettetek; ti pedig veszteg legyetek.” (II. Móz. 14:10–14)

Milyen hamar bizalmatlanokká váltak az izraeliták Isten iránt. Látták Isten minden ítéletét, amelyet Egyiptomra hozott, hogy kényszerítse a királyt Izrael elbocsátására; amikor azonban kipróbálta bizalmukat, zúgolódtak, annak ellenére, hogy látták hatalmának ily nagy bizonyítékait csodálatos szabadulásukban. Ahelyett, hogy bíztak volna Istenben szükségükben, zúgolódtak a hűséges Mózes ellen, és emlékeztették őt hűtlenségük szavaira, amelyeket Egyiptomban szóltak. Azzal vádolták, hogy ő az oka minden szenvedésüknek. Mózes azonban bátorította őket, hogy bízzanak Istenben, és tartsák vissza hitetlenségük megnyilatkozásait, és akkor meglátják, mit tesz értük Isten. Mózes komolyan az Úrhoz kiáltott, hogy szabadítsa meg választott népét.

„És mondta az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izrael fiainak, hogy induljanak el. Te pedig emeld fel pálcádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izrael fiai szárazon menjenek át a tenger közepén.

Én pedig megkeményítem az egyiptombeliek szívét, hogy bemenjenek utánuk és megdicsőülök a fáraó által és az ő egész serege által, szekerei és lovasai által. Elindult azért Istennek angyala, aki Izrael tábora előtt járt és mögéjük ment; a felhőoszlop is elindult előlük és mögéjük állt, és odament az egyiptombeliek tábora és Izrael tábora közé és így lett a felhő és a sötétség, az éjszakát pedig megvilágosította. És egész éjszaka nem közelítettek egymáshoz.” (II. Móz. 14:15–20)

Az egyiptomiak nem láthatták a hébereket, mert előttük volt a sűrű, sötét felhő, amely világosságul szolgált az izraeliták számára. Így mutatta meg hatalmát az Isten, hogy kipróbálja népét, hogy bíznak-e majd Benne, miután gondoskodásának és szeretetének ilyen jelét adja nekik és megdorgálja hitetlenségüket és zúgolódásukat. „És kinyújtotta Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig erős keleti széllel hajtotta a tengert és kétfelé váltak a vizek, és szárazon, mentek Izrael fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt álltak nekik jobb kezük és bal kezük felől.” (II. Móz. 14:21–22) A vizek felemelkedtek és megálltak, megfagyott falakhoz hasonlóan mindkét oldalon, miközben Izrael a tenger közepén szárazföldön haladt.

Az egyiptomi sereg ujjongott azon az éjszakán, hogy Izrael gyermekei újra hatalmukba kerültek. Azt gondolták, hogy menekülésükre nincs lehetőség, mert előttük van a Vörös-tenger, hátuk mögött pedig nagy hadseregük. Reggel amikor a tengerhez mentek, egy száraz ösvényt láttak. A vizek kétfelé váltak és mindkét oldalon falként álltak, és Izrael fiai száraz földön járva fél útjukat megtették már a tengeren át. Egy kicsit várakoztak, hogy eldöntsék, melyik mód lesz jobb üldözésükre. Csalódtak és feldühödtek, amikor a héberek már majdnem hatalmukban voltak és biztosan kezükben érezték őket, egy váratlan út nyílt számukra a tengeren, azért elhatározták, hogy követik őket.

„Az egyiptomiak pedig utánuk nyomultak és bementek a fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, hogy rátekintett az Úr az egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból és megzavarta az egyiptombeliek táborát, és megállította szekereik kerekeit és nehezen vonszoltatta azokat. És mondának az egyiptombeliek: Fussunk az Izrael elől, mert az Úr hadakozik érettük Egyiptom ellen.” (II. Móz. 14:23–25)

Az egyiptomiak vakmerőségükben ráléptek arra az ösvényre, amelyet népe számára készített az Úr, azért az Úr angyalai átmentek seregükön és eltávolították kocsijaik kerekeit. Csak nagyon nehezen, küszködve haladtak előre és kezdtek megzavarodni. Visszaemlékeztek a büntető ítéletekre, amelyeket a héberek Istene hozott rájuk Egyiptomban, hogy Izrael elbocsátására kényszerítse őket, és most azt gondolták, hogy Isten mindnyájukat az izraeliták kezébe adhatja. Felismerték, hogy Isten harcol az izraelitákért, azért rettenetesen megijedtek és meg akartak fordulni, hogy megmeneküljenek előlük. Ekkor „szólt az Úr Mózesnek: nyújtsd ki kezedet a tengerre, hogy a vizek térjenek vissza az egyiptombeliekre, az ő szekereikre és lovasaikra.

És kinyújtotta Mózes az ő kezét a tengerre és reggel felé visszatért a tenger az ő előbbi állapotába, az egyiptombeliek pedig elébe futottak és az Úr beléveszítette az egyiptombelieket a tenger közepébe. Visszatértek tehát a vizek és elborították a szekereket és lovasokat, a Fáraónak minden seregét, akik utánuk bementek a tengerbe és egy sem maradt meg közülük. Izrael fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén, a vizek pedig kőfal gyanánt voltak nekik jobb és bal kéz felől. És megszabadította az Úr Izraelt azon a napon az egyiptombeliek kezéből és látta Izrael a megholt egyiptombelieket a tenger partján. És látta Izrael azt a nagy dolgot, amit cselekedett az Úr Egyiptomban, félte azért a nép az Urat és hittek az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.” (II. Móz. 14:26–31)

A héberek amikor látták Isten csodálatos cselekedetét, hogyan pusztította el az egyiptomiakat, egy magasztos hálaénekben és dicséretben egyesültek.