„Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadtak és elaludtak. Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe.” (Mt. 25:5–6)

Az adventisták 1844 nyarán felfedezték a prófétai időszak kiszámításában elkövetett előbbi hibájukat, és helyesbítették. Dániel könyve 8. fejezet 14. versének 2300 napja, amelyről mindnyájan azt hitték, hogy Jézus eljöveteléig terjed, úgy gondolták, hogy befejeződött 1844 tavaszán, de most látták, hogy 1844 őszéig terjed. Az adventisták gondolatai erre a pontra irányultak, mint az Úr megjelenésének idejére. Ez idő hirdetésének üzenete egy másik lépcső volt a mennyegző hasonlatának beteljesenek idejére. Ez idő hirdetésének üzenete egy másik lépcső volt a mennyegző hasonlatának beteljesedésében, amelynek az adventisták tapasztalatára való alkalmazását már világosan láthatták.

Amint a példázatban kiáltás hangzott fel éjfélkor, közölve a vőlegény közeledését, így a beteljesedésben, 1844 tavaszának fele útja között és 1844 ősze között, amikor először azt vélték, hogy a 2300 nap lezárul, azt találták, hogy valóban le kell zárulnia a 2300 napnak, ilyen kiáltás hangzott fel a Szentírás szavai szerint: „Ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe.”

A mozgalom hullámárhoz hasonlóan sepert végig az országokon. Eljutott városról városra, faluról falura és a távoli vidéki helyekre is, amíg Isten várakozó népe egészen felébredt. A kiáltvány előtt eltűnt a vakbuzgóság, mint a korai dér a felkelő nap előtt. A hívők még egyszer megtalálták álláspontjukat, és szívüket remény és bátorság öntötte el.

A mű megszabadult azoktól a túlzásoktól, amelyek mindig megnyilvánultak az Isten nélküli emberi lelkesedésben. Természetében hasonló volt a megalázkodásnak és az Úrhoz való visszatérésnek azon időszakaihoz, amelyek a régi Izrael követték Isten szolgáinak dorgáló üzenetét. Magán viselte azokat a jellegzetességeket, amelyek minden korban jellemzik Isten művét. Kevés elragadó öröm, inkább több önvizsgálat, bűnvallomás és a világtól való elfordulás nyilatkozott meg. A küzdő hívők terhe az volt, hogy elkészüljenek az Úrral való találkozásra. Kitartó ima és Istennek maradéktalan odaszentelésük jellemezte őket.

Az éjféli kiáltást nem annyira az érvek vitték véghez, habár a Szentírásból vett bizonyítékaik tiszták és döntőek voltak. Egy kényszerítő hatalom mozgatta meg az emberek szívét. Nem merült fel kéták és döntőek voltak. Egy kényszerítő hatalom mozgatta meg az emberek szívét. Nem merült fel kétely, vitás kérdés. Krisztusnak Jeruzsálembe való diadalmas bevonulása alkalmával az emberek az ország minden részéből az ünnep megtartására özönlöttek. Amikor csatlakoztak a Jézust kísérő tömeghez, elfogta őket annak az órának ihletése, és segítettek hangosabbá tenni a kiáltást: „Áldott, aki j ő az Úrnak nevében.” (Mt. 21:9) Hasonlóképpen cselekedtek a hitetlenek, akik az adventista összejövetelre özönlöttek, némelyek kíváncsiságból, mások csupán azért, hogy kigúnyolják őket, érezték a meggyőző erőt, amely az üzenetet kísérte: „Ímhol jő a vőlegény!”

Abban az időben a hit adott választ az imákra, az a hit, amely a megjutalmazást tartotta szem előtt. A kegyelem lelke a szomjas földre hulló záporesőhöz hasonlóan szállt le a komoly, kereső szívekre. Azok, akik azt várták, hogy nemsokára szemtől szemben állnak Megváltójukkal, kimondhatatlanul ünnepélyes örömet éreztek. A Szentlélek meglágyító, alárendelő hatalma megolvasztotta a szíveket, amikor Isten dicsőségének egymást követő hullámai végig viharzottak a hűséges hívők felett.

Azok, akik elfogadták az üzenetet, gondosan és ünnepélyesen közeledtek ahhoz az időhöz, amikor remélték, hogy találkoznak Urukkal. Minden reggel érezték, hogy első kötelességük annak a bizonyosságnak az elnyerése, hogy Isten elfogadta őket. Szívük teljesen összeszorult. Sokat imádkoztak egymásért és egymással. Gyakran összegyűltek magányos helyeken, hogy érintkezzenek Istennel. A mezőkről és ligetekből felszállt közbenjáró könyörgésük hangja. A Megváltó helyeslésének biztosítékára nagyobb szükségük volt, mint a mindennapi táplálékukra, azért ha felhő homályosította el gondokára nagyobb szükségük volt, mint a mindennapi táplálékukra, azért ha felhő homályosította el gondolataikat, nem nyugodtak addig, amíg el nem űzték. Amikor érezték a bűnbocsátó kegyelem jelenlétét, vágyakoztak arra, hogy meglássák őt, akit lelkük szeretett.

De újra csalódniuk kellett. A várakozás ideje elmúlt, és a Megváltó nem jött el. Rendíthetetlen bizalommal várták jövetelét, azért most azt érezték, amit Mária, amikor a Megváltó sírjához érkezve üresen találta, és sírva kiáltott fel: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.” (Jn. 20:13)

Az áhítat és félelem érzete egy ideig visszatartotta a hitetlen világot, hátha az üzenet igaz lehet. Ez az érzet az idő elmúlása után nem tűnt el azonnal. Nem mertek ujjongani a csalódottak felett, mivel azonban Isten haragjának jeleit nem láthatták, magukhoz tértek félelmükből. Ismét szemrehányást kezdtek tenni, és gúnyolódtak. Egy nagy csoport feladta hitét, amely azt állította, hogy hisz az Úr Jézus közeli eljövetelében. Némelyek, akik nagyon bizakodtak, büszkeségükben annyira meg voltak sebezve, hogy szerettek volna kifutni a világból. Jánoshoz hasonlóan Istenre panaszkodtak, és inkább választották volna a halált, mint az életet. Akik hitüket mások véleményére alapozták és nem Isten igéjére, most készek voltak nézetüket megváltoztatni. A csúfolódók megnyerték és soraikba vonzották a gyengéket és gyávákat, és mindnyájan egyesülten jelentették ki, hogy most már nem kell félniük vagy várakozniuk, mert az idő elmúlt, az Úr nem jött el, azért a világ ugyanolyan állapotban maradhat évezredekig.

A komoly, őszinte hívők mindent feladtak Krisztusért, és úgy érezték jelenlétét, mint még soha. Amint hitték is, megadták a világnak az utolsó figyelmeztetést, és várták, hogy nemsokára örvendeznek isteni Mesterük és a mennyei angyalok társaságának, azért nagymértékben visszavonultak a hitetnek isteni Mesterük és a mennyei angyalok társaságának, azért nagymértékben visszavonultak a hitetlenek társaságától. Mély vágyakozással imádkozták: „Jöjj, Úr Jézus, jöjj hamar!” De nem jött, azért valóban rettenetes hitpróba és türelmi próba volt számukra az, hogy újra felvegyék az élet gondjainak és bajainak terhét, és eltűrjék a gúnyolódó világ élcelődéseit és csúfolódásait.

De a csalódás mégsem volt olyan nagy, mint amelyen a tanítványok mentek át Krisztus első eljövetelének idején. Amikor Jézus diadalmasan vonult be Jeruzsálembe, követői azt hitték, hogy elfoglalja Dávid trónját, és megszabadítja Izraelt elnyomóitól. Nagy reményekkel és örömteljes vágyakozással versengtek egymással, hogy kifejezzék tiszteletüket királyuk iránt. Sokan szőnyegként terítették le ruháikat az útra és leveles pálmaágakat szórtak eléje. Lelkes örömükben boldogan kiáltották: „Hozsánna a Dávid fiának!”

Amikor a farizeusok a kitörő öröm megnyilatkozásától megzavarodva és haragra gerjedve azt kívánták Jézustól, hogy dorgálja meg tanítványait, Ő így válaszolt: „Hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk. 19:40) A jövendölésnek be kellett teljesednie. A tanítványoknak végre kellett hajtaniuk Isten szándékát, azonban keserű csalódáson kellett átmenniük. Csak néhány nap múlt el, amikor látták Megváltójuk kínos halálát és sziklasírba helyezését. Várakozásuk a legkisebb mértékben sem valósult meg, reményük meghalt Jézussal. Mindaddig, amíg Uruk győzelmesen elő nem jött sírjából, nem tudták felfogni, hogy a jövendölések mindezt előre kijelentették, „Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból”. (Ap. csel. 17:3) A jövendölés hasonlóképpen teljesedett be az első és második angyal üzenetében. A megfelelő időben adta őket Isten, és elvégezték azt a munkát, amelynek elvégzésére szánta őket.

A világ feszülten figyelt, és azt várta, ha az idő elmúlik, akkor az adventizmus egész rendszere öszszeomlik. Mialatt azonban az erős kísértésekben sokan feladták hitüket, némelyek szilárdan álltak. Nem tudtak hibát felfedezni a prófétai időszakra vonatkozó számításukban. Legtehetségesebb ellenfeleiknek sem sikerült megdönteni álláspontjukat. Igaz, hogy tévedtek a várt esemény tekintetében, de mégsem tudta megrendíteni Isten igéjébe vetett hitüket.

Isten nem hagyta el népét. Lelke még azoknál időzött, akik nem tagadták meg elhamarkodottan a kapott világosságot, és nem adták fel az adventi mozgalomban való hitüket. Pál apostol áttekintve a korszakokon, bátorító és figyelmeztető szavakat írt azoknak a megpróbált, várakozó hívőknek, akik e világban élnek majd: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet. Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljön és nem késik. Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid. 10:35–39)

Az egyetlen biztos eljárás az volt, hogy ápolják az Istentől már elnyert világosságot, és erősen megkapaszkodjanak ígéretébe. Kutatniuk kell tovább is a Szentírást, várjanak türelmesen, és őrködjenek, hogy további világosságot kapjanak.