Péter és Pál apostol sok évig egymástól távol munkálkodtak, mivel Pál feladata az volt, hogy a pogányokhoz vigye el az evangéliumot, Péter pedig kiváltképpen a zsidókért munkálkodott. De Isten gondviselésében mindkettőjüknek bizonyságot kellett tenniük a világ f ővárosában, Rómában, és földjét meg kellett öntözniük vérükkel mint a szentek é s vértanúk roppant nagy aratását.

Körülbelül Pál második letartóztatása idején Pétert is elfogták és börtönbe vetették. Ő különösen gyűlöletessé tette magát a hatóságok előtt azon buzgósága és sikere által, amellyel feltárta Simon mágus csalásait, leleplezte fondorlatait, aki követte őt Rómába, hogy szembeszálljon vele, és megakadályozza evangéliumi munkáját. Néró hitt a varázslatban, azért pártfogolta Simont. Nagyon felingerlődött Péter apostol ellen, és kész volt elrendelni letartóztatását.

A császár rosszindulatát Pál ellen növelte az is, hogy első bebörtönzése alkalmával a birodalmi udvartartás tagjai és más kiemelkedő személyek közül is többen megtértek és elfogadták a kereszténysévartartás tagjai és más kiemelkedő személyek közül is többen megtértek és elfogadták a kereszténységet. Ezért a második bebörtönzést sokkal szigorúbbá tette, mint az elsőt. Csak kevés alkalmat adott az evangélium hirdetésére, és elhatározta, hogy megrövidíti életét, mihelyt elfogadható ürügyet talál rá. Néró elméjét annyira befolyásolták Péter apostol erőteljes szavai utolsó kihallgatása alkalmával, hogy döntését elhalasztotta. Nem sokkal később hirdették ki Péter esetében való ítéletét, mint amely Pált adta át a vértanúság sírjának. Mivel Pál római állampolgár volt, nem vethették alá kínzásnak, azért lefejezésre ítélték.

Pétert mint idegent és zsidót megostoroztatásra és kereszthalálra ítélték. Péter rettenetes halálára gondolva megemlékezett Mestere megtagadásának nagy bűnére a próba napjaiban, azért egyetlen gondolata az volt, hogy méltatlan oly nagy megtiszteltetésre, hogy ugyanolyan halállal haljon meg, mint Mestere. Péter őszintén megbánta bűnét, és Krisztus meg is bocsátott neki, amit ki is nyilvánított azáltal, hogy magas megbízatást adott neki, hogy legeltesse nyájának juhait és bárányait. Ő azonban sohasem tudott megbocsátani önmagának. Még a halálküzdelem gondolata sem tudta csökkenteni szomorúságát és bűnbánatát. Utolsó kedvezményeként azt kérte kivégzőitől, hogy fejjel lefelé szegezzék a keresztre. Kérését teljesítették, és ilyen módon halt meg a nagy Péter apostol.

Pált titokban vezették a vesztőhelyre. Kivégzői megriadva befolyásának nagyságától, attól féltek, hogy még halálának szemlélése által is megtérőket nyerhet meg a kereszténységnek. Ezért csak kevés néző lehetett jelen. De a kemény katonák, akiket kijelöltek kíséretére, hallgattak szavaira, csodálkozva szemlélték vidámságát, sőt örömét ilyen halál közelségében. Gyilkosai iránti megbocsátó lelkülete és Krisztus iránti rendíthetetlen bizalma az utolsó pillanatig az élet illatát jelentette némelyek számára, akik látták vértanúságát. Többen elfogadták az Üdvözítőt azok közül, akiknek Pál prédikált, és hitét félelem nélkül pecsételte meg vérével.

Pál a korinthusi második levelében életének legutolsó órájáig tanúsítja, igazolja szavainak igazságát: „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkgát: „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szomoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” (II. Kor. 4:6–10) Az ő „elegendősége” nem önmagában rejlett, hanem az isteni lélek jelenlétében és tevékenységében, aki betöltötte szívét és minden gondolatát alárendelte Krisztus akaratának. Az a tény, hogy saját életével bizonyította az igazságot, amelyet hirdetett, meggyőző erőt adott prédikálásának és magatartásának. Ezt mondja a próféta: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik.” (Ésa. 26:3) Az a mennyei béke nyert meg sok lelket Krisztusnak, amely arcán is visszatükröződött.

Az apostol nem tekintett bizonytalansággal vagy rettegéssel a nagy túlvilág felé, hanem örömteljes reménységgel és sóvárgó várakozással. Amikor a vértanúság helyén állt, nem látta a hóhér villogó kardját vagy a fűvel borított földet, amely nemsokára beissza vérét. Azon a nyári napon a nyugodt, kék égen át feltekintett az Örökkévaló trónjára. Szava így hangzott: „Uram, Te vagy az én vigaszom és osztályrészem. Mikor ölelhetlek át téged? Mikor láthatlak meg elhomályosító fátyol nélkül?”

Pál földi életén át magával vitte a menny légkörét. Mindazok, akik társalogtak vele, érezték Krisztussal való kapcsolatának és az angyalok társaságának hatását. Ebben rejlik az igazság ereje. A szent életnek mesterkéletlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció, amelyet a kereszténység érdekében tarthatunk. Az érvek, még ha megcáfolhatatlanok is, csak ellenkezést keltenek, de egyetlen isteni példának olyan ereje van, amelynek nem lehet teljesen ellenállni.

Miközben az apostol megfeledkezett saját kínzó szenvedéseiről, mély aggódást érzett a tanítványok iránt, akiket nemsokára elhagy, hogy előítélettel, gyűlölettel és üldözéssel találják szembe magukat. Igyekezett erősíteni és bátorítani azt a néhány keresztényt, akik elkísérték őt a kivégzés helyére, azáltal, hogy megismételte előttük azokat a becses ígéreteket, amelyek azoknak szólnak, akiket üldöznek az igazságért. Biztosította őket, hogy semmi sem fog hiányozni abból, amit az Úr mondott megpróbált, hűséges gyermekeinek. Felkelnek majd és világítanak, mert az Úr dicsősége feltámad rajtuk. Felöltik szép ruháikat, amikor az Úrnak dicsősége megnyilatkozik rajtuk, mert egy kevés ideig nehézségek vehetik körül őket, különféle kísértések közepette, nélkülözhetik a földi vigaszt, de szívüket e szavakkal kell bátorítaniuk: „Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kinkal kell bátorítaniuk: „Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.” (II. Tim. 1:12:9 Dorgálása egyszer majd véget ér, és eljön a béke és a tökéletes nap hajnala.

Üdvösségünk fejedelme elkészítette szolgáit az utolsó nagyküzdelemre. Megváltva Krisztus áldozata által, megmosva a bűntől az ő vérében, és felöltözve Krisztus igazságának ruháiba, Pál magában hordta annak bizonyságát, hogy lelke becses Megváltójának szemében. Életét elrejtette Krisztussal Istenben, és meg volt győződve róla, hogy Ő, aki legyőzte a halált, meg tudja őrizni azt, amit rábízott. Lelke megragadta a Megváltó ígéretét: „feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn. 6:40) Gondolatait és minden reményét Jézus második eljövetelére összpontosította, és amikor a hóhér kardja lesújtott rá, és a halál árnyéka rávetődött, utolsó gondolata előrehatolt oda, ami legelső gondolata lesz majd ama nagy felébredéskor, hogy találkozzék életadójával, és üdvözölje Őt az áldás örömében.

Csaknem húsz évszázad telt el azóta, hogy Pál kiontotta vérét mint Isten igéjének és Krisztus bizonyságtételének tanúja. Egy hűséges kéz sem jegyezte fel az elkövetkező nemzedékek számára ennek a szent férfiú életének utolsó jeleneteit, de az ihletett írás megőrizte számunkra a haldokló bizonyságtételét. Trombita harsogásához hasonlóan visszhangzik szava a korszakokon át. Bátorságával Krisztus tanúinak ezreit bátorítja, hogy a bánattól lesújtott hívők ezreiben ébressze fel saját diadalmas örömének visszhangját: „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” (II. Tim. 4:6–8)