Éjfél volt, amikor Isten megszabadította népét. A gonoszok csúfolódtak körülöttük, a Nap hirtelen kisütött, és teljes erejében fénylett, a hold mozdulatlanul megállt. A gonoszok csodálkozással szemlélték e jelenetet, míg a szentek szabadulásuk ünnepélyes jeleit látták benne. A jelek és csodák gyors egymásutánban követték egymást. Úgy látszott, mintha minden elhagyta volna természetes rendjét. A folyók megálltak medrükben. Sűrű, sötét felhők tornyosultak az égen, és egymásba torlódtak. De a dicsőségnek egy világos helye látszott, ahonnan Isten szava a tenger zúgásához hasonlóan hallatszott, és megrázta az eget és földet. Hatalmas földrengés keletkezett. A sírok megnyíltak, és akik hitben haltak meg a harmadik angyal üzenetének hirdetése alatt, és megtartották a szombatot, megdicsőülve jöttek el ő porágyukból, hogy meghallják a béke szövetségét, amelyet Isten köt meg azokkal, akik megtartották parancsolatait.

Az ég megnyílt, majd bezárult, mozgásban volt. A hegyek inogtak, mint a nádszál a szélben, és mindenütt szikladarabokat vetettek ki magukból. A tenger forrt, és köveket dobott ki a szárazföldre. Amikor Isten kijelentette Jézus eljövetelének napját és óráját, és megkötötte örök szövetségét népével, egy mondatot jelentett ki mindig és azután szünetet tartott, miközben szavai mindenhova eljutottak. Isten népe égre függesztett tekintettel állt, figyelve a szavakra, amelyek Isten hegyéről hangoztak, és zúgtak a földön át, mint a leghangosabb mennydörgés hangja, amely félelmetesen ünnepélyes volt. A szentek minden mondat végén így kiáltottak: „Dicsőség, Halleluja!” Arcukat beragyogta Isten dicsősége, és úgy fénylett, mint Mózes arca, amikor lejött a Sinai hegyről. A gonoszok nem tudtak rájuk nézni a fényesség miatt. Hatalmas kiáltás hangzott fel a fenevad és képe felett, amikor a soha el nem múló áldást kihirdették azok felett, akik tisztelték Istent azáltal, hogy szentnek tartották szombatját.

Ekkor megkezdődött az ezeréves korszak, amikor a földnek pihennie kell. Láttam, amint a kegyes rabszolgák győzelmesen és diadalmasan felkeltek, és lerázták bilincseiket, és gonosz uraik zavarban voltak, mert nem értették az Úr szavát.

Nemsokára megjelent a nagy fehér felhő, amelyen az embernek Fia ült. Amikor a felhő először tűnt fel a távolban, nagyon kicsinek látszott. Az angyal azt mondta, hogy ez az Emberfiának jele. Amint közeledett a földhöz, megláthattuk Jézus rendkívüli dicsőségét és fenségét. A szent angyalok kísérete követte Őt útján, fejükön ragyogó koronával.

Egy nyelv sem tudja kifejezni a jelenet dicsőségét. A fenségnek és felülmúlhatatlan dicsőségnek élő felhője mindig közelebb jött, és mi világosan megláthattuk Jézus kedves személyét. Most nem viselt töviskoronát, hanem a dicsőség koronája ragyogott szent homlokán. Ruhájára és homlokára ez a név volt felírva: „Királyok királya és uraknak Ura.” Arca olyan fényes volt, mint a déli nap, szemei mint a tűzláng, és lábszárai mint a finom sárgaréz. Szava úgy zengett, mint sok ezer hangszer. A föld rengett előtte, és eltávozott előle, mint az összehengerített papírtekercs, és minden hegy és sziget elmozdult helyéből. „És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasok, és minden szolga és minden szabad, elrejték magukat a barlangokba és a hegyeknek kőszikláiba. És mondának a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától, mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?” (Jel. 6:15–17)

A föld hatalmasan megrendült, amikor Isten Fia előhívta az alvó szenteket. Ők feleltek a hívásra, és dicső halhatatlanságban jöttek elő, ezzel a kiáltással: „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (I. Kor. 15:55) Ekkor az élő és a feltámadott szentek a győzelem hosszú, elragadó kiáltásában emelték fel hangjukat. Azok, akik a betegség és halál jeleivel szálltak a sírba, halhatatlan egészsában emelték fel hangjukat. Azok, akik a betegség és halál jeleivel szálltak a sírba, halhatatlan egészségben és életerőben jöttek elő. Az élő szentek egy szempillantás alatt átváltoztak és elragadtattak a feltámadott szentekkel, és együttesen találkoztak Urukkal a levegőben. Ó, mily dicső találkozás! Barátok újra egyesültek, akiket a halál elválasztott egymástól, hogy többé sohasem váljanak el.

A felhőszekérnek minden oldalán szárnyai és belül élő kerekei voltak, és amint a szekér felfelé robogott, a kerekek ezt kiáltották: „Szent!”, és a szárnyak mozgás közben ezt kiáltották: „Szent!”, és a felhő körüli angyalok kísérete ezt kiáltotta: „Szent, szent, szent, a hatalmas Úr Isten!” A felhőben lévő szentek pedig így kiáltottak: „Dicsőség, halleluja!” A szekér pedig robogott felfelé a szent városba. Mielőtt beléptek a városba, a szenteket négyszögbe állították fel, középen Jézussal, aki egy fejjel magasabb a szenteknél és az angyaloknál. Fenséges alakját és áldott tekintetét mindenki megláthatja, aki a négyszögben áll.