2 Mózes 25-40.

A szentsátort Isten utasításai szerint készítették el. Az Úr elhívott embereket, akiket rendkívüli képességekkel ruházott fel a legügyesebb munka elvégzésére. Az épület alakját és kivitelezését nem Mózes és munkásai tervezték. Isten maga gondolta ki a tervet, és adta meg Mózesnek részletes utasításaival, nagyságát, alakját és a felhasznált anyagot illetőleg, és felsorolta minden bútorzatát. Bemutatta Mózesnek a mennyei templom kicsinyített mását, és megparancsolta neki, hogy mindent a hegyen megmutatott minta szerint csináltasson meg. Mózes minden utasítást leírt egy könyvtekercsbe, és felolvasta a legbefolyásosabb férfiak előtt.

Ekkor az Úr megkívánta népétől az önkéntes áldozatot, hogy szent hajlékot készítsen neki, hogy közöttük lakozzon. „Azután kiment az Izrael fiainak egész gyülekezete Mózes elől. És eljött mindenki, akit a szíve indított, és akit lelke hajtott, és hoztak áldozatot az Úrnak, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jöttek férfiak és asszonyok együtt mind, akit szíve indított, hoztak kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet mindenféle arany eszközöket, a férfiak is, mind akik aranyból hoztak áldozatot az Úrnak.” (II. Móz. 35:20–22)

A szent sátor elkészítéséhez nagy és költséges előkészületekre volt szükség. Értékes és drága anyagokat kellett összegyűjteni. Az Úr azonban csak önkéntes adományokat foga dott el. Először Isten műve iránti odaadás és szívből jövő áldozatkészség kellett ahhoz, hogy helyet készítsenek az Úrnak. Mialatt a szent sátor építése előre haladt, és a nép Mózeshez hozta adományait, és ő a munkásoknak adta azokat mindazok a bölcs emberek, akik részt vettek a munkában, megvizsgálták az ajándékokat, és megállapították, hogy a nép eleget hozott, sőt többet, mint amit fel tudtak használni, ezért Mózes kihirdette a táborban, mondván: „Se férfi, se asszony ezután ne készítsen ajándékot a szent munkára. És megszűnt a nép hordani. És az egész munka elvégzésére elég volt az adomány, még felesleges is.” (II. Móz. 36:5–6)

Az izraeliták ismételt zúgolódásait és Isten haragjának kitöltését törvényszegéseik miatt feljegyezték a szent történelemben Isten népének javára, tanulságára, akik azután élnek majd a földön, hogy még inkább figyelmeztetésül szolgáljanak azok számára, akik az idők végéhez közel élnek. Odaadó cselekedeteiket, buzgóságukat és bőkezűségüket, amellyel Mózeshez hozták önkéntes adományaikat, Isten népe áldására, tanulságára jegyezték fel. Példaadásuk, amellyel oly készségesen készítettek anyagot a szent sátor számára, példakép mindazoknak, akik igazán imádják Istent. Azok, akik értékelik Isten szent jelenlétének áldását, amikor hajlékot építenek, hogy közöttük lakozhasson, tanúsítsanak nagyobb érdeklődést a szent munka iránt annak arányában, amennyivel többre értékelik a menny áldásait földi kényelmüknél. Fel kellene ismerniük, hogy Isten számára készítenek hajlékot.

Bizonyos jelentőséggel bír, hogy azt az épületet, amelyet kifejezetten Isten számára készítettek, gondosan rendezzék be, tegyék kényelmessé, csinossá, kellemessé, mert Istennek kell szentelniük, neki kell ajánlaniuk és kérniük kell Őt, hogy időzzön abban a házban, és tegye azt szentté az Ő szent jelenléte által. Elegend ő önként adományt kellene adnunk az Úrnak, örömmel végezve munkáját, hogy munkásai elmondhassák: Ne hozatok több adományt.

Mózes gondosan átvizsgált minden munkát amikor a szent sátor elkészült, összehasonlította a mintával és az utasításokkal, amelyeket Istentől kapott, és látta, hogy minden része megegyezik azzal, és megáldotta a népet.

Isten megadta Mózesnek a frigyláda mintáját, és a különleges utasításokat, hogyan készítsék el azt. A frigyládát azért készítették, hogy beletegyék a kőtáblákat, amelyekre Isten saját ujjával véste rá a tízparancsolatot. Alapja szekrényhez hasonlított, kívül-belül is tiszta arannyal volt bevonva. Tetejét köröskörül arany koronák díszítették. Ezen szent frigyszekrény fedele volt a kegyelem trónja, amely tömör aranyból készült. A kegyelmi trón mindkét végén egy tömör aranyból készült kérub állt. Arcukat egymás felé fordították, és tisztelettel tekintettek le a kegyelmi trónra, amellyel az összes mennyei angyalokat ábrázolták, amint érdeklődéssel és tisztelettel tekintettek le a mennyei szenthelynek szentek szentében elhelyezett isteni törvényre. Ezeknek a kéruboknak szárnyai voltak. Az egyik szárnyát mindegyik angyal a magasba terjesztette ki, míg a másik szárnyával mindegyik angyal a testét takarta be. A földi szentsátor frigyszekrénye a mennyei templom igazi frigyszekrényének mása volt. Ott a mennyei frigyszekrény mellett igazi angyalok állnak, a frigyszekrény mindkét oldalán. Az egyik szárnyával az angyal beárnyékolja a kegyelmi trónt, és szárnyát a magasba terjeszti, a másikkal testét fedi be az alázat és tisztelet jeleként.

A földi frigyszekrénybe Mózesnek bele kellett tennie a kőtáblákat. Ezeket hívták a bizonyságok tábláinak, és a frigyszekrényt a bizonyságok frigyszekrényének, mivel Isten bizonyságtételeit tartalmazták a tízparancsolatban.

A szentsátort egy függöny vagy kárpit két helyiségre osztotta. A szentsátor bútorzata tömör aranyból készült vagy arannyal vonták be őket. Különféle színű függönyeit a legszebben készítették el. Arany és ezüst fonállal kérubokat szőttek bele, amelyek az angyali seregeket ábrázolták, amint kapcsolatban álltak a mennyei szenthely munkájával és szolgáltak a földi szenteknek is.

A második kárpiton belül volt a bizonyság frigyládája és a szép, gazdag díszítésű függönyt a szent frigyláda elé húzták. Mivel ez a függöny nem ért egészen a mennyezetig, így Isten dicsőségének felhőjét – amely a kegyelem trónja felett jelent meg – m indkét helyiségből láthatták, de az első helyiségből, a szentélyből sokkal kevésbé.

Közvetlenül a frigyszekrény előtt, de a függöny által elválasztva állt az arany füstölő oltár. Ennek az oltárnak a tüzét az Úr maga gyújtotta meg kegyelettel szent tömjénnel, amely éjjel-nappal betöltötte a szenthelyet, a szentsátort illatos felhőjével. Illata mérföldekre elterjedt a szentsátor körül. Amikor a pap bemutatta a tömjénfüstöt az Úr előtt, a kegyelem trónjára tekintett. Habár nem láthatta Őt, de tudta, hogy ott van, és amikor a tömjénfüst felhője felszállt, az Úr dics ősége leszállt a kegyelem trónjára, és betöltötte a szentek szentét, amit láthattak a szentélyben is, és a dicsőség gyakran annyira betöltötte mind a két helyiséget, hogy a pap képtelen volt ellátni tisztségét, azért kénytelen volt a szentsátor ajtajához állni.

Amikor a pap imájában a kegyelem trónjához járult, amelyet nem láthat, Isten népét ábrázolja, amint imáit Krisztushoz küldi fel a szentek szentében lévő kegyelmi királyi szék elé. Ők sem láthatják közbenjárójukat természetes szemükkel, de hitszemükkel láthatják Krisztust a kegyelem királyi széke előtt. Hozzá intézik imáikat, és bizalommal igénylik közbenjárásának áldásait.

Ezeken a szent helyiségeken nem voltak ablakok, ahol a fény beáradt volna. A tiszta aranyból készített gyertyatartó, amely éjjel-nappal égett, az adott világosságot mindkét helyiségnek. A gyertyatartók lámpásainak fénye visszatükröződött az arannyal bevont deszkafalakon, az épület oldalain, a szent bútorzaton, az arany és ezüst fonállal kihímezett, kérubokkal díszített, gyönyörű függönyökön, amelyek leírhatatlan dicsőségben tündököltek. Nyelv le nem írhatja azt a szépséget, gyönyörűséget és dicsőséget, amelyet visszatükröztek ezek a szent helyiségek. A szentsátorban az arany visszatükrözte a függönyök színeit, amelyek a szivárvány különböző színeihez hasonlítottak.

A főpap egy évben csak egyszer mehetett be a szentek szentébe a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészület után. Halandó szem nem láthatta annak a helynek szent nagyszerűségét, csak a főpap, mivel a nép ünnepélyes csendben várta visszatérését. Komolyan vágyakoztak Isten áldására. A kegyelem királyi széke előtt Isten társalgott a főpappal. Ha a főpap a szokottnál hosszabb ideig maradt a szentek szentében, a nép gyakran megrettent attól való félelmében, hogy bűneik vagy a főpap bűne miatt Isten dicsősége megölte őt. Amikor azonban hallották a ruháján levő csengők csilingelését, nagyon megélénkültek, megörültek. Ekkor a főpap kijött, és megáldotta a népet.

Miután a szentsátor elkészítésének munkáját befejezték, „a felhő befedezte a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betöltötte a hajlékot. És Mózes nem mehetett be a gyülekezet sátorába, mert a felhő rajta nyugodott, és az Úrnak dicsősége töltötte be a hajlékot. Mert az Úrnak felhője volt a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz volt azon, az Izrael egész házanépének láttára, egész utazásuk alatt.” (II. Móz. 40: 34–35, 38)

Az Úr vezette az izraelitákat a pusztában való egész vándorlásuk alatt. Amikor a nép javát és Isten dicsőségét szolgálta, hogy tábort üssenek egy bizonyos helyen és ott időzzenek, Isten kijelentette nekik akaratát azáltal, hogy a felhő alacsonyan megnyugodott a szentsátor felett, és ott maradt mindaddig, amíg Isten azt akarta, hogy újra tovább vándoroljanak. Ekkor a dicsőség felhője magasan felemelkedett a szentsátor fölé, és újra tovább vándoroltak.

Minden utazásukban megőrizték a tökéletes rendet. Minden törzs egy zászlót vitt, amelyen rajta volt atyja házának jelvénye, és megparancsolták, hogy minden törzs saját törzsének jelvénye alatt üssön tábort. Vándorlásuk alatt a különböző törzsek rendben haladtak a maguk zászlója alatt. Amikor megpihentek utazásukban, a szentsátort felállították, és a különböző törzsek rendben felütötték sátraikat abban a helyzetben, ahogyan Isten megparancsolta, egy bizonyos távolságra a szentsátor körül.

A nép vándorlásuk során a szövetség ládáját maguk előtt vitték. „És az Úr felhője volt rajtuk nappal, mikor elindultak a táborból. Mikor pedig el akarták indítani a ládát, ezt mondta Mózes: Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid. Mikor pedig megállt, ezt mondta: Fordulj vissza Uram Izraelnek tízezerszer való ezreihez.” (IV. Móz. 10:34–36)