(1866. december 19-től 1867. április 25-ig)

Teljességgel meggyőződve, hogy férjem nem gyógyul ki elhúzódott betegségéből, míg tétlen marad, s hogy teljesen megérett az idő, hogy elmenjek, és bizonyságot hordozzak népünknek, úgy döntöttem, hogy a battle creeki gyülekezet tanácsa ellenére, melynek tagjai voltunk akkoriban, megkísérlünk körutat tenni észak Michiganban, férjem igen gyönge állapotában és a tél leghidegebb szakában. Nagyfokú erkölcsi bátorságot és Istenbe vetett hitet követelt e döntésre jutni, hogy oly sokat kockáztassak, különösen, hogy egyedül álltam, a gyülekezet véleményével szemben, ide értve a battle creeki mű vezetőit is, ellenem lévén.

De tudtam, hogy kötelesség vár rám, s úgy tűnt, hogy Sátán minden áron meg akar akadályozni. Sokáig vártam fogságunk végére, s rettegtem, hogy drága lelkek vesznek el, ha továbbra is távol maradok a munkától. A távol maradás rosszabbnak tűnt a halálnál. S ha síkra szállunk, legfeljebb meghalunk. Így 1866. december 19.-én hóviharban útra keltünk Wright felé, Ottawa megyében. Férjem sokkal jobban elviselte a százötven kilométeres utazást, mint gondoltam, s ugyanolyan jól látszott lenni, mikor megérkeztünk Root testvér – régi otthonunk – házába, mint mikor Battle Creekből elindultunk. Ez a drága család szeretettel fogadott, s oly gyengéden gondoskodott rólunk, mintha gyengélkedő gyerekeik lennénk.

A gyülekezetet nagyon gyenge állapotban találtuk. Tagjai közt jórészt széthúzás és elégedetlenség vert gyökeret; világi szellem kerítette hatalmába őket. Gyengeségük dacára oly ritkán örvendeztek igehirdetőink szolgálatának, hogy éhezték a lelki táplálékot. Itt kezdődött el első eredményes munkánk férjem betegsége óta. Itt kezdett munkálkodni, mint a régebbi években, noha igen gyenge volt. Harminc-negyven percen át szólta az igét mind szombat, mind vasárnap délelőtt. Az idő többi részét én töltöttem ki, majd mindkét nap délutánján másfél órán át szóltam hozzájuk. Nagy figyelemmel hallgattak mindkettőnkre. Láttam, hogy férjem erősödik, világosabban és összefüggőbben fejtegeti tárgyköreit. S mikor egy alkalommal hatvan percen át világosan és erőteljesen szólta az igét, teljes felelősségtudattal, mint annak előtte szokott szólni, hálám kimondhatatlan volt. Felálltam, s fél órán át sírva próbáltam kifejezni hálámat. A gyülekezet mélyen átérezte a helyzetet. Bizonyos voltam, hogy jobb napok hajnalára virradtunk.

Hat hétig maradtunk ezzel a közösséggel. Magam huszonötször szóltam az igét, férjem tizenkétszer. A gyülekezettel való fáradozásom előre haladtával, egyéni esetek tárultak fel előttem, s bizonyságtételeket kezdtem írni, összesen, mintegy száz oldalt. Azután indult meg a fáradozás a Root testvérhez betértekért, s némelyekért, ahol laktak, de még inkább a gyülekezetben az összejövetelekkor. Férjem ilyenkor jelentett komoly segítséget. Hosszú éveinek tapasztalata az ilyen munkában, amint a múltban együtt dolgoztunk, ez képesítette erre a feladatra. S most, hogy újra elkezdte, ugyanazt a világos gondolkodást, jó ítélőképességet, és a tévelygővel való hű, habozásmentes bánásmódot tanúsította, mint a múlt időkben. Tény, hogy két igehirdető sem nyújthatta volna azt a támogatást, amit ő nyújtott.

Fontos s eredményes szolgálatot végeztünk el ezért a drága csoportért. Helytelenségeket vonakodás nélkül, teljességgel bevallották, az egység helyreállt, s Isten áldása nyugodott meg a fáradozáson. Férjem munkálkodott, hogy bevezesse a rendszeres adakozást az összegre, melyet be kellett vezetni az összes gyülekezetünkbe, s fáradozása eredményeként háromszáz dollárra emelte a kincstárba befizetendő évi összeget. Akik a gyülekezetben megpróbáltatásnak tartották némely bizonyságtételemet, különösen az öltözködést illetően, teljesen megállapodtak az ügy kifejtése hallatán. Elfogadták az egészség és öltözködés megújulását, s komoly összeget adtak össze a kórház javára.

Azt hiszem, hogy itt kötelességem megjegyezni, hogy, sajnos, jómódú new yorki testvér érkezett ide, miután Battle Creekben is megszállt. Ott meghallotta, hogy a gyülekezet s a mű vezetőinek véleménye és tanácsa ellenére indultam el férjemmel. Azt választotta, nem egészen épeszűnek állítja be férjemet, még azok előtt is, akikért férjem a legkomolyabban fáradozott, ezért bizonyságtételének sem lehet súlya. Ártalmas hatására, amint azt a gyülekezet vénje, Root testvér megállapította, legalább két héttel visszavetette munkánkat. Azért írom ezt ki, hogy a megszenteletlen személyek vigyázzanak, miként rombolják le egyetlen óra alatt, elvakult, érzéketlen állapotukban, amit Isten fáradt szolgáinak hetekbe kerül helyrehozniuk. Jómódú emberekért fáradoztunk, és Sátán látta, hogy ez a gazdag testvér alkalmas eszközéül. Bárcsak az Úr odavezetné őt, ahol belátná, és alázatosan bevallaná helytelen tettét. További két héten át a legfárasztóbb igyekezettel sikerült eltávolítani a rossz benyomást, s teljes bizonyítékot nyújtani, hogy Isten küldött bennünket. Munkánk további gyümölcseként Waggoner testvér hét lelket keresztelt meg, s férjem is kettőt júliusban, mikor másodszor is meglátogattuk ezt a gyülekezetet.

A new yorki testvér visszatért Wrightból feleségével és lányával, de nem oly állapotban, hogy helyesen számoljon be a wrighti jó munkáról, vagy segítse a battle creeki gyülekezet hangulatát. Amint a tények azóta felszínre jöttek, úgy látszik kárára volt a gyülekezetnek, a gyülekezet pedig az ő kárára, közös élvezetükben, hogy házról-házra jártak, a legkedvezőtlenebb véleménnyel viselkedésünkről, ezt téve a beszélgetés tárgyává. Mikor ez a kegyetlen ügy folyt ezt álmodtam:

Battle Creekbe látogattam parancsoló modorú és méltóságos tartású személlyel. Álmomban körbe jártuk testvéreink lakhelyeit. Csaknem belépve, hallottuk, hogy odabent beszélgetnek. Gyakran említették férjem nevét, s fájdalmasan és megdöbbenve halottam, hogy akik a legszilárdabb barátainknak vallották magukat, jeleneteket és eseményeket beszéltek el, melyek férjem legsúlyosabb betegségében estek meg, mikor szellemi és testi ereje nagymértékben bénult volt. Fájt hallanom az előbb említett new yorki testvér hangját, amint komolyan és eltúlozva eseteket hozott fel, melyeket Battle Creekben nem ismertek. Megkeseredett a szívem, s közel álltam az ájuláshoz, mikor a velem levő támogató kézzel megfogott, s így szólt: „Meg kell hallgatnod. Tudnod kell erről, még ha nehezedre is esik meghallgatni.”

A többi ház megközelítésénél mindegyiknél arról beszéltek. Ez volt a jelen igazságuk. Így szóltam: „Nem tudtam, hogy ilyen gondolatokat táplálnak, akiket a jólét idején barátainknak tekintettünk, s barátainknak a szenvedés, lesújtottság és bajok idején. Bárcsak sohasem tudtam volna meg. Őket tartottuk legjobb barátainknak.”

A velem levő elismételte e szavakat: „Ha ilyen készségesen, komolyan és buzgón beszélgetnének Megváltójukról, páratlan szépségén, önzetlen jóindulatán s irgalmas megbocsátásán időznének, szánakozó gyöngédségén a szenvedő iránt, hosszútűrésén és kimondhatatlan szeretetén – mennyivel becsesebbek és értelmesebbek lennének gyümölcseik.”

Ezt feleltem: „Fáj a szívem. Férjem nem kímélte magát, hogy lelkeket menthessen. Terhet viselt míg össze nem roppant alattuk. Leverte a betegség, megtört testileg, szellemileg. Kegyetlenség s gonoszság most összeszedni szavait és tetteit, s tekintélye elpusztítására használni, miután Isten alányúlt gyengeségében, hogy felemelje, és újra hallani lehessen hangját.”

A velem levő ezt mondta: „Ahol Krisztus és életének jellemzői a beszéd tárgya, melyen időznek, ez felüdíti a lelket. Megszentelődés és örök élet lesz a gyümölcse.” Majd ezt idézte: „Amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény, és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” Szavai olyan mély benyomást tettek rám, hogy erről hirdettem az igét a következő szombaton.

A wrighti fáradozásunk nagyon kimerítő volt. Sok gondom volt férjemmel a nap folyamán, s olykor éjjel is. Fürdőket adtam neki, naponta kétszer elvittem szabad levegőre, gyalogolni, akár hideg, viharos, akár szép volt az idő. Tollba mondta beszámolóit a Szemle számára, azon kívül sok levelet írtam, s a 11. szám javarészét. A látogatások és személyes bizonyságtételek sok oldala mellett, gyakran, hosszan, komolyan szóltam az igét. Root testvérék teljes együttérzéssel voltak irántam próbáimban és munkásságomban, s figyelmesen, gyöngéd gondoskodással látták el összes szükségletünket. Gyakran esedeztünk, hogy az Úr áldja meg kosarukat és sütőteknőjüket, egészségüket csak úgy mint kegyelemmel és lelki erővel. Úgy éreztem, különleges áldás fogja kísérni őket. Noha azóta betegség látogatta meg házukat, mégis azt hallottam Root testvértől, hogy jobb egészségnek örvend, mint azelőtt. S az anyagi jólét tételei közt jelenti, hogy búzamezői huszonhét mázsát, némelyik része negyven mázsát terem, míg szomszédjai átlagtermése csupán hét mázsa.

1867 január 29-én elhagytuk Wrightot és Greenvillebe utaztunk, hatvanöt kilométerre. Ez volt a tél leghidegebb napja, s örültünk, hogy menedéket találtunk a hideg és vihar elől. Maynardék otthonát használtuk szállásunknak.

Az Úr felszabadultan engedett szólni a néphez; minden igyekezetünkben felismertem fenntartó hatalmát. S mivel meggyőződésem volt, hogy bizonyságom van a nép számára, melyet elhozhatok férjem szolgálatával egyetértésben, hitem megerősödött, hogy az Úr egészségben részesíti, hogy jól fáradozzék Isten művében és munkájában. Munkásságát elfogadta a nép, és komoly segítséget jelentett számomra. Nélküle keveset értem volna el, vele viszont, Isten erejével, végezni tudtam kijelölt kötelességemet. Az Úr támogatta őt minden igyekezetében. Amint előremerészkedtünk, Istenben bízva, gyöngesége dacára egyre erősebb lett, és minden erőfeszítésével egyre javult. Amint láttam, hogy férjem visszanyeri testi és szellemi rugalmasságát, hálám határtalan volt a kilátásra, hogy ismét béklyó nélkül, buzgóbban merülhetek Isten munkájába, férjem mellett állva, egyesült erővel Isten népéért a záró munkában. Lesújtottsága előtt a kiadóban betöltött tisztje az idő jó részén oda láncolta őt. S mivel nem utazhattam nélküle, szükségszerűen sokat kellett otthon vesztegelnem. Úgy éreztem, hogy Isten most felvirágoztatja őt, amíg igével és tanítással szolgált, s különösen az igehirdetésre szentelte magát. A kiadóban mások végzik a munkát, s megállapodunk a meggyőződésben, hogy soha többet le nem kötjük magunkat, hanem szabadon maradunk, hogy utazhasson velem, hogy ketten hordozhassuk komoly bizonyságtételünket, melyben az Úr részesített maradék népünk számára.

Éreztem magamban Isten népének gyönge lelkiállapotát. S minden nap tudatában voltam, hogy erőm teljességével fáradozom. Wrightból küldtem el a tizenegyeses szám kéziratát a kiadóba nyomtatásra, s kihasználtam csaknem minden percet, hogy papírra vessem a tizenketteses szám anyagát. Mind testi, mind szellemi erőmet súlyosan igénybe vette a wrighti fáradozás. Úgy éreztem, pihennem kell, de nem láttam lehetőséget az enyhülésre. Hetente több ízben szóltam népünkhöz és sok oldal személyes bizonyságtételt írtam meg. Lelkekért érzett felelősség terhe nehezedett rám olyannyira, hogy kevés időm jutott alvásra.

Még szóval és írással fáradoztam így, csüggesztő leveleket kaptam Battle Creekről. Amint olvastam ezeket, kimondhatatlan levertség nehezedett lelkemre, olyan szellemi gyötrelem, mely egy időre megbénította életerőmet Három éjjel alig aludtam valamit. Nyugtalan és zavart volt a gondolkodásom. Amennyire tudtam, rejtettem aggodalmamat férjem és az együtt érző család előtt, ahol szállásunk volt. Senki sem ismerte terhem mértékét, amint este és reggel családi áhítatnál igyekeztem a terhek mindenható hordozójára vetni terhemet. De esedezéseim gyötrődő szívemből fakadtak, s imáim a határtalan bánat miatt töredezettek és szaggatottak voltak. A vér agyamba tódult, gyakran csaknem az elesésig megszédítve. Sokszor vérzett az orrom, különösen ha írni akartam. Kénytelen voltam félretenni írnivalóimat, de nem tudtam levetni magamról az aggodalom és felelősség terhét, mert tudtam, hogy másoknak szóló bizonyságomat nem tudom közölni.

Másik levél értesített, hogy úgy vélik, legjobb lesz elhalasztani a tizenegyes szám kiadását, míg le tudom írni, amit az Úr az egészség intézet felől megmutatott nekem, mert a vállalkozás vezetőinek nagy szükségük van az anyagiakra, és bizonyságtételem hatására, hogy indítsa a testvéreket. Akkor leírtam egy részt abból, amit az Úr megmutatott nekem az intézet felől, de vérnyomásom miatt nem tudtam papírra vetni az egészet. Ha tudtam volna, hogy a tizenkettes szám kiadása annyira elhúzódik, nem küldtem volna el részleges beszámolót, a tizenegyes számba. Nagy szomorúságomra azt találtam, hogy több napos pihenő után sem tudtam leírni a leírandókat. Lemondtam róla, hogy általános vagy személyes bizonyságot írjak, s emiatt folyton nyugtalan voltam.

A dolgok ilyetén állapota miatt úgy döntöttünk, hogy térjünk vissza Battle Creekbe, s maradjunk ott, amíg az utak ilyen rossz sáros állapotban vannak, s ott majd befejezem a tizenkettes számot. Férjem ugyan szeretett volna visszatérni Battle Creekbe, hogy találkozzék testvéreinkkel, beszéljen velük és együtt örvendezzenek a segítségnek, melyben az Úr részesítette, részesíti őt. Összeszedtem írásaimat, és útra keltünk. Útközben összejövetelt tartottunk Orrangeban, s bizonyítékát láttuk, hogy ez a gyülekezet javát és bátorítását szolgálta. Magunk is felüdültünk az Úr Lelkétől. Akkor éjjel azt álmodtam, hogy Battle Creekben voltam, s én az ajtó üvegén kinéztem az utcára. Csoportot láttam menetelni házunk felé kettős sorban. Komornak és eltökéltnek látszottak. Jól ismertem őket, fordultam, hogy nyitom az előszoba ajtót, hogy fogadjam őket, de azt gondoltam, hogy még egyszer kitekintek. A jelenet megváltozott. A csoport katolikus körmenetnek tűnt. Egyikük keresztet vitt a kezében, a másik nádpálcát. S amint közeledtek, a pálcát vivő körbejárta a házat, háromszor elismételve: „Ez a ház átok alatt áll. A javakat el kell kobozni. A szent rend ellen emeltek szót.” Rémület szállt meg, s átsiettem a házon, ki az északi ajtóhoz, s a csoportjuk közepén találtam magamat. Némelyeket ismertem, de szót sem mertem szólni hozzájuk, attól tartva, hogy árulás lenne. Igyekeztem félreeső helyet találni, ahol kisírhatom magam és imádkozhatok, anélkül, hogy bárhová fordulok, fürkésző, kutató tekintettel találkoznék. Többször elismételtem: „Bárcsak érteném a helyzetet. Bárcsak megmondanák, hogy mit szóltam vagy mit vétettem.”

Amint láttam javaink elkobzását, sírtam és sokat imádkoztam. Próbáltam rokonszenvet vagy irgalmat kiolvasni irántam a tekintetekből, s megfigyeltem többek arcát, akikről úgy véltem, hogy szólnának hozzám és vigasztalnának, ha nem tartanának tőle, hogy a többiek észreveszik. Egyszer megkíséreltem elmenekülni a tömegből, de látva, hogy szemmel tartanak, eltitkoltam szándé-komat. Hangosan tovább sírtam, ezt hajtogatva: „Bárcsak megmondanák, mit követtem el, vagy mit mondtam.” Férjem, aki ugyanabban a szobában aludt, hallotta hangos sírásomat és felköltött. Párnám nedves volt a könnyektől, és szomorú hangulat ült meg.

Howe testvérek elkísértek bennünket Nyugat Windsorba, ahol Cannan testvérék örömmel fogadtak bennünket. Szombaton és a hét első napján találkoztunk a gyülekezeti és környékbeli testvéreinkkel, s felszabadultan hirdettük bizonyságtételünket. Az Úr üdítő Lelke nyugodott meg rajtuk, akik szívükön viselték Isten munkáját. Értekezleteink áldásosak voltak, s csaknem mindnyájan bizonyságot tettek, hogy nagyon felerősödtek és felbátorodtak.

Néhány nap múlva, három havi távollét után ismét Battle Creekben voltunk. Szombaton, március 16-án, férjem igét hirdetett a megszentelődésről, amelyet gyorsírással lejegyeztek, és a Szemlében ki is adtak (29. kötet 18. szám). Világosan hirdette az igét délután és vasárnap délelőtt is. Én is szokásos felszabadultan tettem bizonyságot. 23-án, szombaton Newtonban hirdettünk igét, s a következő szombaton és vasárnap Cornishban fáradoztunk a gyülekezetért. Vissza terveztünk térni északra, s el is kocsiztunk ötven kilométerre, de az utak rossz állapota miatt kénytelenek voltunk visszafordulni. Férjem borzasztó csalódott volt a battle creeki hideg-rideg fogadtatás miatt, s én is bánkódtam emiatt. Úgy döntöttünk hogy nem hordozhatjuk bizonyságunkat e gyülekezetnek, míg bizonyítékát nem nyújtják, hogy kívánják szolgálatunkat, s Cornishban terveztünk fáradozni, míg az utak jobbak nem lesznek A következő két szombatot Cornishban töltöttük, s bizonyítékát láttuk, hogy áldásos szolgálatot végeztünk, amint a legjobb gyümölcsök láthatók most.

Fáradt gyermekként tértem haza Battle Creekbe, kinek vigasztaló szavakra és bátorításra van szüksége. Fáj megállapítanom itt, hogy testvéreink fagyosan fogadtak, akiktől három hónapja tökéletes egységben váltam el, kivéve távozásunk kérdését. Az első battle creeki éjszakán azt álmodtam, hogy nagyon keményen fáradoztam, népes gyülekezésre utaztam s igen fáradt voltam. Testvérnők fésülték hajamat és igazgatták ruhámat, s én elaludtam. Felébredve felháborodva találtam, hogy levették öltözékemet, és avitt rongyokat aggattak rám, paplancafatokat csomózva és öltve össze. Így szóltam: „Mit műveltetek velem? Ki követte el ellenem a gyalázatos tettet, hogy levette rólam ruhámat s koldusrongyokat öltött rám helyette?” Letéptem a rongyokat és eldobtam magamtól. Bánkódtam, és gyötrődve kiáltottam: „Adjátok vissza huszonhárom éve viselt öltözékemet, melyet egyszer sem gyaláztam meg. Ha nem adjátok vissza, a néphez fordulok, s ők majd összeadják a rávalót, s visszaadják huszonhárom éve viselt ruhámat.”

Láttam az álom beteljesedését, Battle Creeken láttam az ártalmunkra terjesztett, de teljesen alaptalan híreket. Néhány ideiglenesen az egészség intézetben tartózkodó személy leveleket írt, s mások, akik Battle Creekre jöttek, a michigani gyülekezethez, s más államokban is, fenntartásokat, kétségeket és célzásokat terjesztettek felőlünk. Bánat töltött el, hallva a vádat lelkésztársamtól, akit tiszteltem, hogy mindenfelől hallják, hogy a battle creeki gyülekezet ellen szóltam. Annyira bánkódtam, hogy felelni sem tudtam. Erősen vádló szellemmel találtuk szemben magunkat. Mikor tudatára ébredtünk az ellenséges érzületnek, honvágyat éreztünk. Annyira csalódottak és szomorúak voltunk, hogy megmondtam két vezető testvérünknek, hogy nem érezzük magunkat otthon, mivel az örömteli viszontlátás és bátorítás helyett bizalmatlanul és kifejezett ridegséggel fogadtak; hogy még nem tanultam meg. hogy ez a helyes magatartás azok iránt, akik összeroppantak a túlmunkától s Isten ügye iránti odaadásuktól. Majd azt mondtam, hogy elköltözünk Battle Creekből; nyugalmasabb helyet keresünk.

Mérhetetlenül bánkódó lélekkel otthon maradtam, félve bárkihez menni a gyülekezetben, hogy megbántanak. Végül, mivel senki sem igyekezett enyhíteni szomorúságomon, kötelességemnek éreztem összehívni néhány tapasztalt testvért és testvérnőt, s szembe nézni a felőlünk terjesztett hírekkel. Leterhelten, leverten, sőt gyötrődően szembeszálltam a vádakkal, beszámolva egy évvel ezelőtti keleti utazásomról, s az ezzel járt fájdalmas körülményekről.

Felszólítottam a jelenlevőket, ítéljék meg, hogy Isten munkájában és művéhez fűződő kapcsolataim arra vezetnének-e, hogy felelőtlenül szóljak a battle creeki gyülekezetről, melytől a legkevésbé sem voltam elhidegülve. Nem olyan igen szívemen viseltem-e Isten ügyét és munkáját, mint amennyire ők viselhetik? Egész lelki életem és szolgálatom összeszövődött vele. Mindent ebbe a műbe ruháztam. Semmi áldozatot sem tartottam túl nagynak, hogy előre segítsem azt. Nem engedtem, hogy szeretett kicsinyeim visszatartsanak kötelességemtől, amint Isten elvárta művében. Az anyai szeretet olyan erősen lángol bennem, mint bármely anya szívében, mégis elhagytam kisbabámat s hagytam, hogy anyja helyett más legyen anyja. Félreérthetetlen bizonyítékát adtam, hogy Isten ügyét szívemen viselem, s odaadó vagyok iránta. Tetteimmel bizonyítottam, hogy drága az nekem. Tud-e bárki nagyobb odaadást bizonyítani, mint én? Buzgók voltak Isten ügyében? Én még inkább. Odaadók voltak iránta? Én még jobban. Életemet sem tartottam drágának. Nem bújtam ki a gyalázkodás, szenvedés és nélkülözés alól. Mikor barátaim és rokonaim életemet féltették, mert betegség emésztett, férjem karjában vitt a hajóra vagy kocsira. Egy ízben éjfélig utazva Bostonban találtuk magunkat fillér nélkül. Két vagy három ízben addig gyalogoltunk, míg erőm engedte, majd térdre hulltunk, további erőért könyörögve. Erőt nyertünk, s az Úr képesített buzgón munkálkodnunk a lelkek áldására. Semmi akadálynak sem hagytuk, hogy visszatartson kötelességünktől, vagy elválasszon a szolgálattól.

Az összejövetelen tanúsított szellem nagyon lesújtott. Hazatértem, még mindig leterhelten, s a jelenlevők nem iparkodtak enyhíteni rajtam, mondva, hogy meggyőződtek, hogy rosszul ítéltek meg. Nem tudtak elítélni, de nem is igyekeztek enyhíteni rajtam.

Férjem tizenöt hónapig olyan gyönge volt, hogy nem hordta magával óráját, erszényét, s még lovait sem tudta hajtani. De most már magához vette óráját, erszényét. Az erszényt üresen, sok kiadásunk miatt, s most már hajtotta a lovakat is. Betegsége alatt többször visszautasított összegeket testvéreitől, mintegy ezer dollárt, azzal, hogy ha ínséget lát, szólni fog. Végre fillér nélkül maradtunk. Férjem, mielőtt kért volna, kötelességének érezte eladni mindenét, amit nélkülözni tudott. Kevés holmija volt a kiadóban, s a testvérek közt szétszórtan, amit eladhatott. Eladtunk százötven dollárt érő bútort. Férjem megpróbálta eladni heverőnket az imaháznak, tíz dollárt felajánlva az árából adakozásra, de nem sikerült. Ekkor múlt ki egyedüli és nagyon értékes tehenünk. Férjem első ízben úgy érezte, hogy elfogadna segítséget. Levelet írt a testvéreknek, hogy ha a gyülekezet szívesen tenné, megtéríthetné a kimúlt tehén árát. De semmi sem történt azon kívül, hogy férjemet kikiáltották a pénz bolondjának. A testvérek elég jól ismerték, hogy csak a legnagyobb szorultságban kért segítséget. S most, hogy megtette, képzelhetitek érzéseit, s az enyémet is, mikor mit sem tettek az ügy rendezésére, csupán megbántottak bennünket súlyos ínségünkben és mély lesújtottságunkban.

Az összejövetelen férjem alázatosan bevallotta, hogy tévedett némely ilyen jellegű ügyben, amit sohasem követett volna el, csak testvéreitől való félelmében, s hogy teljesen igazságos, és a gyülekezettel egységes legyen. Ezek arra vezették bántalmazóit, hogy megvessék őt. Egészen porig aláztak bennünket, s kimondhatatlanul megbántottak. A dolgok ilyetén állapota mellett kezdtünk eleget tenni ígéretünknek Montereyben. Az utazás alatt lelkem súlyosan sajgott. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy testvéreink miért nem értik meg munkámat. Bizonyosnak tartottam, hogy mikor találkozunk, tudni fogják, milyen lelkület él bennünk. A bennük levő Isten Lelke egyet fog érteni a bennünk, alázatos szolgáiban élő Lélekkel, s akkor együtt fogunk érezni, s szeretni fogjuk egymást. Ehelyett bizalmatlanul, s gyanakodva figyeltek, ami a valaha is érzett legsúlyosabb tanácstalanságot szülte bennem. Ezeken tépelődve, az 1865. december 25-i látomás jutott eszembe, s elmondtam férjemnek.

Elmondtam, hogy körben álló fákat láttam. Szőlőtő kapaszkodott a fákra, rájuk támaszkodva, lugast képezve. Majd láttam, hogy a fák ide-oda hajlongnak, mintha erős szél rázná őket. A szőlőtő egyik ága a másik után a földre rázódott támaszáról, míg, az alsó ágakba kapaszkodó pár inda is le nem vált róluk leszakítva. Valaki jött ekkor, s levágta a fákról a maradék kocsányokat. A szőlő elterülve hevert a földön.

Gyötrelmem leírhatatlan volt, amint a szőlőt a földön heverni láttam. Sokan elmentek mellette, szánakozva tekintve rá. Szorongva vártam, hogy baráti kéz felemeli, de senki sem ajánlott fel segítséget. Megkérdeztem, miért nem akad kéz, felemelni a szőlőt. Majd láttam, hogy angyal jött a látszólag elhagyott szőlőhöz. Kitárt karjával a szőlő alá nyúlt, felegyenesítette, s így szólt: „Állj a menny felé. Indáidat erősítsd Istenre. Az emberi támasztékok lefejtődtek. Isten erejével állni tudsz, segítség nélkül virágozni. Sohasem fogsz hiába támaszkodni, ő sohasem ráz le.” Kimondhatatlan megkönnyebbülést éreztem, boldogság töltött el, amint láttam az elhagyott szőlőről gondoskodást. Megkérdeztem az angyalt, hogy nút jelent ez. Ezt felelte: „Te vagy a szőlő. Mindezt megtapasztalod, s akkor megérted a jelképet. Isten lesz jelen segítséged a nyomorúság idején.” Ettől kezdve bizonyos voltam kötelességem felől, és felszabadultabb, mint valaha, hogy bizonyságot hordozzak népünknek. Ha valaha éreztem az Úr karját, amint fenntart, akkor az ezen az összejövetelen volt. Férjem is felszabadult volt, s világosan hirdette az igét. Mindenki bizonyságot tett, hogy áldásos gyülekezésben volt részük.

Montereyből visszatérve kötelességemnek tartottam, hogy ismét csoportot hívjak össze, mivel testvéreim nem enyhítettek érzéseimen. Elhatároztam, hogy az Úr erejével haladok előre. Ismét kifejezem érzéseimet, s megszabadítom magamat az ártalmunkra terjesztett gyanakvásoktól és híresztelésektől. Hordoztam bizonyságtételemet, s elmondtam a dolgokat, melyeket az Úr megmutatott nekem némelyek életéből, figyelmeztetve őket veszedelmeikre, s megdorgálva helytelen viselkedésüket. Megmondtam, hogy a legkellemetlenebb helyzetbe juttattak. Mikor látomásban családokat és egyéneket hoztak elém, gyakran magánjellegű dolgokat mutattak meg, titkos bűnöket róva meg. Némelyekkel hónapokig fáradoztam oly helytelenségek miatt, melyekről mások mit sem tudtak. Amint testvéreim szomorúnak látták őket, s hallották kételyeiket, hogy Isten elfogadja-e őket, s csüggedezéseik kifejezéseit, engem vádoltak, mintha én lennék az ok a bűnösök próbáiért. Akik így elítéltek, fogalmuk sem volt, miről beszélnek. Tiltakoztam, hogy ítélőszéket üljenek felettem viselkedésemért. Magánbűnök megfeddése volt kellemetlen feladatom. Ha a gyanakvás és féltékenykedés megelőzésére megmagyaráznám a dolgokat, nyilvánosságra hozva, amit magánügynek kellett volna megtartani, bűnt követnék el Isten ellen, és helytelenséget az egyének ellen. A magánjellegű bűnök megrovását titokban kellett tartanom. Ítéljenek mások, amint tetszik, sosem árulom el a bizalmat, melyet a tévedő és bűnét bánó belém helyezett, más előtt nem tárnom ki, amit egyedül a vétkezők elé kell teregetnem. Megmondtam az összegyűlteknek, hogy el a kezekkel, hagyjanak szabadon cselekedni, Isten félelmében. Súlyos tehertől szabadulva távoztam onnan.