Ekkoriban súlyos próbán mentem át. Ha valamely összejövetelen a Szentlélek rászállt valakire, és az Istent magasztalta dicséretekkel, valaki mindig igézetet, bűvölést kiáltott. S ha az Úrnak úgy tetszett, hogy összejövetel alatt látomást adjon nekem, mindig akadt, aki azt mondta, hogy az izgalom és önbűvölés idézte elő. Szomorúan és leverten kerestem gyakran félreeső helyet, hogy kiöntsem lelkemet az előtt, aki meghívja a megfáradtakat és terhelteket, hogy jöjjenek hozzá, ő nyugalmat ad. Mikor hittel igényeltem az ígéretet, Jézus nagyon közelinek tűnt. A menny édes fénye ragyogott körülötte, s mintha az Üdvözítő karjában pihentem volna; majd látomást láttam. De amikor elmondtam, amit Isten a magányban feltárt előttem, szomorúan és döbbenten hallottam, hogy valaki arra céloz, hogy az Istenhez legközelebb élők vannak a legjobban kitéve Sátán ámításainak.

E nézet szerint csak úgy kerülhetjük el a csalódást és megtévesztést, ha távol maradunk Istentől, a visszaeső bűnösség állapotában. Hát idáig jutottak a dolgok – gondoltam magamban –, hogy akik becsületesen Istenhez, egyedül őhozzá fordulnak, kérik ígéreteit és üdvösségét, azokat azzal vádolják, hogy érzékcsaló igézet tisztátalan befolyása alatt állnak? Lelkemet megsebezték ezek a vádak, és mély fájdalommal facsarták szívemet. Nagyon elkeseredtem. Sokan arról akartak meggyőzni, hogy nincs is Szentlélek, s amit Isten szent emberei tapasztaltak, az vagy önámító révület vagy Sátán csalása volt.

Néhányan szélsőséges álláspontot foglaltak el egyik-másik bibliaszöveg felől. Teljesen abbahagyták a munkát, és elvetettek mindenkit, aki nem fogadta el a vallásos kötelezettségről vallott nézetüket. Isten látomásban feltárta előttem e tévedéseket. Elküldött, hogy tanítsam tévelygő gyermekeit. De sokan teljesen elvetették az üzenetet, és azzal vádoltak, hogy alkalmazkodom a világhoz. Másfelől a névleges adventisták vádoltak vakbuzgósággal, s azt a valótlanságot terjesztették rólam, hogy én vagyok a vakbuzgók vezetője, holott szüntelen küzdöttem a vakbuzgóság ellen.

Különböző időpontokat jelöltek ki az Úr eljövetelére, sürgetve a testvéreket, hogy fogadják el számításaikat. De az Úr megmutatta nekem, hogy ezek az időpontok sorra el fognak múlni, mert mielőtt Krisztus eljönne, nagy nyomorúság idejének kell eljönni. Azt is megmondta, hogy minden ily időpont elmúlása gyöngíteni fogja Isten népének hitét. Emiatt azzal vádoltak, hogy én vagyok a gonosz szolga, aki így szól: Halogatja az én uram az ő eljövetelét.

Az időpontok kijelölésére vonatkozó, itt következő megállapításom harminc éve jelent meg nyomtatásban, és e könyvek eljutottak mindenhová. Mégis akadtak igehirdetők, akik állítják magukról, hogy jól ismerik írásaimat, mégis azt híresztelik, hogy ismételten időpontot jelöltem ki az Úr eljövetelére, s mivel ezek eredménytelenül múltak el, látomásaim hamisak. Sajnálatos, hogy sokan elhiszik e hamis híreszteléseket. Aki ismer engem és munkámat, nem állíthatja becsületesen, hogy ez így lenne. Ide írom a tanúságot, melyet az 1844-es időpont elmúlása óta szüntelen hirdetek: „Különböző emberek különböző időpontokat fognak kijelölni, s ezek mind eredménytelenül múlnak majd el. Az időpontoknak ez a kijelölgetése ártani fog Isten népe hitének.” Ha láttam volna határozott időpontot látomásban, ha bizonyságot tettem volna erről, e bizonyság ellenem is szólna, mivel a nyomorúság idejének Krisztus eljövetele előtt kell bekövetkezni. Az bizonyos, hogy az elmúlt harminc év folyamán, vagyis mióta ezt a megállapítást kiadtam, nem jelölhettem ki új időpontot Krisztus eljövetelére, mert ezzel ugyanazon kárhoztatás alá helyeztem volna magam, mint akiket megintettem. Látomásban 1845-ig nem részesültem, s ez az 1844-es általános várakozási időpont elmúltával történt. Akkor mutatta meg az Úr, amit itt leírtam.

Ez a bizonyság pontosan beteljesedett. A vasárnapünneplő adventisták időpontot időpont után jelöltek ki, és az ismétlődő csalódások ellenére vették maguknak a bátorságot, és újra új időpontokat tűztek ki. Ebben nem Isten vezette őket. Sokan elvetették az igaz jövendölés időpontját, s nem vettek tudomást a jövendölés beteljesedéséről, mert 1844 elmúlt, és nem jött el a várt esemény. Elvetették az igazságot, és az ellenségnek nagy a hatalma, hogy súlyos tévedésekbe ejtsen, és elhitesse a hazugságot. Az időpontok nagy vizsgája 1843 és 1844 volt, s aki azóta időpontokat jelöl ki, az ámítja magát, és másokat is ámít.

Az első látomás előtt nem is tudtam írni. Reszkető kezem képtelen volt nyugodtan fogni a tollat. A látomás közben az angyal megparancsolta, hogy írjam le a látomást. Engedelmeskedtem, és nem remegett a toll a kezemben. Idegeim megerősödtek, és kezem sem reszketett többé.

Súlyos kereszt volt számomra, hogy elmondjam a tévelygőknek, amit az Úr tudomásomra hozott róluk. Nagyon rosszul esett bánkódni, szomorkodni látnom őket. Amikor üzenetet kellett közvetítenem, gyakran enyhítettem rajtuk, s oly tetszetőssé tettem, amennyire csak tudtam. Azután félrevonultam, és sírtam lelkem kínja miatt. Ha azokat néztem, akiknek csak saját lelkük felől kell aggódniuk, arra gondoltam, hogy ha a helyükben lennék, nem zúgolódnék. Nehezemre esett továbbadnom az Istentől kapott félreérthetetlen, éles bizonyságtételeket. Aggódva vártam az eredményt, és ha a megrótt fellázadt a megrovás ellen, és az igazság ellen fordult, ezek a kérdések ágaskodtak fejemben: Vajon pontosan úgy közöltem az üzenetet, amint kellett? Meg lehetett volna menteni őket valahogy? S gyakran olyan szorongás fogott el, hogy azt gondoltam, hogy a halál szívesen látott hírnök lenne, a sír pedig édes pihenőhely.

Nem jöttem rá eljárásom veszélyes, és bűnös voltára, míg látomásban Jézus elé nem vittek. Helytelenítőn nézett rám, és elfordította fejét. Képtelen vagyok leírni rémületemet és kínomat. Arcra borultam előtte, de nem volt erőm megszólalni. Mennyire szerettem volna elrejtőzni ijesztő rosszallása elől. Ekkor értettem meg bizonyos fokig, mit éreznek majd az elveszettek, mikor így kiáltanak a hegyeknek: „Essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a bárány haragjától.”

Aztán az angyal rám szólt, hogy álljak föl. Alig lehet leírni, ami szemem elé tárult. Egy csoport állt előttem tépett ruhával és hajjal. Arckifejezésük a kétségbeesés és rémület megtestesülése volt. Közel jöttek hozzám, és ruhájukat az enyémhez dörgölték. Mikor rájuk pillantottam, láttam, hogy ruhájuk csupa merő vér. Újra halottként estem kísérő angyalom lábához. Egyetlen kifogást sem tudtam mentségemre hozni. Szerettem volna messze lenni ettől a szent helytől. Az angyal talpra állított, és így szólt: „Ez még most nem a te eseted, de azért láttad, hogy tudjad, milyen helyzetbe kerülsz, ha nem továbbítod másoknak, amit az Úr föltárt előtted. De ha mindvégig hű maradsz, enni fogsz az élet fájának gyümölcséből, és iszol az élet vízének folyójából. Sokat kell szenvedned, de elég lesz neked Isten kegyelme.” Ettől kezdve kész voltam megtenni bármit amit az Úr elvár tőlem, hogy kivívjam tetszését, és ne érezzem ijesztő rosszallását.