Elmondtam a látomást a portlandi hívőknek, akik feltétlenül Istentől származónak fogadták el. Az Úr Lelke volt jelen a bizonyságtételen, s az örökkévalóság ünnepélyessége nyugodott rajtunk. Kifejezhetetlen félelemmel vegyes tisztelet töltött el, mivel Isten engem választott eszközül, hogy eljuttassam népéhez a világosságot, holott fiatal és gyönge vagyok. Míg Isten hatalma alatt álltam, boldog voltam. Mintha szent angyalok vettek volna körül a menny dicső udvarain, ahol minden békés és öröm. Szomorú és keserű volt felébrednem e halandó élet valóságára.

Az első látomást rövidesen másik követett. Isten megmutatta nekem a próbákat, melyeken át kell esnem. Megmondta, hogy kötelességem közölni a többiekkel, amit Isten föltárt előttem. Megmutatta, hogy fáradozásom nagy ellenállásba fog ütközni, s gyötrelem fogja tépni szívemet, de Isten kegyelme elég lesz, hogy mindenen át megtartson. A látomás tartalma nagyon nyugtalanított, mert kötelességemmé tette, hogy hirdessem népünknek az igazságot.

Igen beteges voltam, állandóan fájt valamim, s minden jel arra mutatott hogy nemsokára meghalok. Alig tizenhét éves voltam, fejletlen és törékeny. Nem szoktam a társasághoz, és természettől oly visszahúzódó voltam, hogy nehezemre esett ismeretlenekkel találkozni. Több nap késő éjjelig esedeztem, hogy az Úr vegye el tőlem e terhet; helyezze valakire, aki könnyebben viseli. De nem vette le vállamról kötelességem, s szüntelen az angyal hangja csengett fülemben: „Mondd el a többieknek, amit feltártam előtted.”

Nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy az emberek közé menjek. Féltem a világ gúnyolódásától és szembeszegülésétől. Nem volt elég önbizalmam. Eddig, mikor az Isten Lelke kötelességre szólított, felülemelkedtem magamon, feledtem félelmemet és félénkségemet – eltűntek, ha Jézus szeretetére, s arra a csodálatos munkára gondoltam, melyet rajtam végzett. Meglepő módon önbizalmat kölcsönzött a bizonyosság, hogy kötelességemet, s Isten akaratát végzem. Ilyenkor hajlandó voltam bármit megtenni, vagy bármit elszenvedni, hogy Jézus világosságához és békéjéhez hozzásegítsek másokat.

A most elém tárt kötelesség viszont lehetetlennek tűnt előttem. Még ha meg is kísérelném, bizonyosnak látszott a kudarc. A vele járó nehézségek súlyosabbnak tűntek, mint amit el tudnék viselni. Hogyan tudnék helységről helységre utazni, hogy kifejtsem az emberek előtt Isten szent igazságait, mikor még gyermekéveimet töltöm? Rémültem visszariadtam a gondolattól. Róbert fivérem – tőlem alig pár ével idősebb – nem kísérhetett el, mert beteges volt s nálam is félénkebb. Senki se vette volna rá erre a lépésre. Apámnak a családról kellett gondoskodni, nem hagyhatta el foglalkozását. Azzal nyugtatott, hogy ha Isten más helységekbe küld munkálkodni, lehetőséget is fog nyitni rá. De a bátorító szavak nem vigasztalták meg elkeseredett szívemet. Az előttem fekvő ösvény átláthatatlan nehézségekkel eltorlaszoltnak látszott.

Szerettem volna meghalni, hogy megszabaduljak a szorongató kötelességtől. Eltávozott tőlem az oly sokáig élvezett, édes béke, s újra a kétségbeesés szorongatott. Imáim hiábavalóknak látszottak, hitem elfogyott. A megnyugtatás, az intés, a bátorítás szavai egyformának hangzottak, mert úgy tűnt, Istenen kívül senki sem ért meg, Ő pedig magamra hagyott. A portlandi hívők mit sem tudtak belső vívódásaimról, melyek a kétségbeesés szélére űztek. De tudták, hogy valamilyen okból levert vagyok, s véleményük szerint bűnt követek el, ha meggondoljuk, hogy az Úr mily kegyességet tanúsított irántam.

Attól tartottam, hogy örökre elfordult tőlem. Ha a régebbi áldásokra gondoltam, a most körülöttem terjengő sötétségben kétszerte becsesebbnek tűntek. Összejöveteleket tartottak apám házában, de kétségbeesésem oly méreteket öltött, hogy jó ideig nem vettem részt rajtuk. Terhem egyre súlyosabb lett, míg végül elviselhetetlennek éreztem.

Később lelkemre beszéltek, hogy vegyek részt az egyik nálunk tartott összejövetelen. A gyülekezet az én ügyemet tette imája tárgyává. Pearson testvér, a lelkész, aki előzőleg ellene volt Isten hatalma rajtam történő megnyilvánulásainak, most buzgón esedezett értem, s azt tanácsolta, hogy adjam át akaratomat Istennek. Gyöngéd apaként bátorított és nyugtatott. Kérlelt, hogy higgyem, hogy a bűnösök barátja nem hagyott el.

Túl gyönge és levert voltam, hogy magam is részt vegyek, de gondolatban együtt esedeztem barátaimmal. Nem aggasztott többé a világ ellenzése, készen álltam bármily áldozatra Istenért, ha visszaadja kedvezését. Míg imádkoztak értem, a körülöttem terjengő sötétség visszahúzódott, s hirtelen fény áradt rám. Erőm elhagyott. Az egyik szent lény újra elismételte a szavakat: „Mondd meg másoknak, amit feltártam előtted.”

A rám nehezedő félelmek egyike az volt, hogy ha engedelmeskedem a kötelesség hívásának, és hirdetem, hogy a Magasságos látomásokkal és jelenésekkel tüntetett ki, bűnös büszkeség keríthet hatalmába, s feljebb emelem fejemet, mint illenék, s ezzel kiváltom Isten helytelenítését, és elveszítem üdvösségemet. Előttem állt néhány ilyen eset; visszariadtam a súlyos próbától.

Most arra kértem az Urat, hogy ha tovább kell adnom, amit megmutatott nekem, őrizzen meg a fölfuvalkodástól. Az angyal így felelt: „Imádat hallották, s felelni fognak rá. Ha ez a rossz, amitől most tartasz, valóban fenyegetni fog, az Úr majd kinyújtja kezét, és megment. Szenvedéssel fog majd magához vonni, és megőrzi alázatodat. Légy hű mindhalálig, és enni fogsz az élet fájának gyümölcséből, inni az élet vizéből.”

Miután visszatértem a földi dolgok észleléséhez, az Úrra bíztam magamat, készen álltam megtenni, amit mondott, bármi legyem is az. A gondviselés utat nyitott előttem, hogy sógornőmmel az ötven kilométerre fekvő Polandba utazzam. Lehetőségem nyílt tehát, hogy bizonyságot tegyek.

Torkom és tüdőm három hónapig annyira beteg volt, hogy keveset tudtam beszélni, s azt is csak halkan, rekedten. Ez alkalommal is, mikor felálltam az összejövetelen, csak suttogva tudtam beszélni. Öt percig susoghattam így, mikor torkom és tüdőm kitisztult, nem fájt többé. Hangom csengő és erős lett, és két órán át megerőltetés nélkül, folyékonyan beszéltem. Mikor üzenetem végére értem, hangom elhagyott, míg újra emberek elé nem álltam. Akkor ez a meglepő gyógyulás ismétlődött meg. Szüntelen bizonyságát éreztem annak, hogy Isten akaratát végzem, s láttam erőfeszítéseim kétségbevonhatatlan eredményét.

Gondviselésszerűen út nyílt előttem, hogy Kelet Maine államba utazzak. Jordan William testvér nővéreivel Oringtonba utazott s bíztatott, hogy menjek velük. Mivel megígértem az Úrnak hogy az előttem nyíló úton járni fogok, nem mertem visszautasítani. Oringtonban találkoztam James White vénnel. Ismerte barátaimat, s maga is a lélekmentésen fáradozott.

Isten Lelke segített az üzenet hordozásában. A testvérek örvendeztek az igazságnak, s a csüggedtek fölvidultak, és hitük újjáéledt. Galandban sokan jöttek össze a környékről, hogy meghallgassák az üzenetet. De szívem nehéz volt. Éppen akkor kaptam levelet apámtól. Kért, hogy térjek vissza, mert rossz híremet keltik. Ez váratlan csapás volt. Nevem mindig szeplőtlen volt, s nagyra tartottam jó hírnevemet. Az is bántott, hogy anyámnak kellett szenvedni miattam. Nagyon fontosak voltunk neki, s nagyon érintette, ami minket ért. Ha lehetett volna, azonnal haza indulok, de erre nem nyílt lehetőség.

Annyira bánkódtam, hogy aznap este nem beszéltem. Barátaim kérleltek, hogy bízzam magam az Úrra, végül imádkozni kezdtek értem. Az Úr áldása rövidesen megnyugodott rajtam, s estére nagyon szabadon tettem bizonyságot. Mintha angyal állt volna mellettem, hogy erősítsen. A dicsőítés és győzelem kiáltásai szálltak fel a házból. Tudatában voltunk Jézus jelenlétének.

Munkám során az Úr fölszólított, hogy szálljak szembe némelyek viselkedésével, akik vakbuzgóságukkal szégyent hoztak Isten ügyére. Ezek a vakbuzgók azt gondolták, hogy a vallás nagy izgalmakból és zajból áll. Modoruk bosszantotta a hitetleneket. Meggyűlöltették magukat, s a hirdetett tanításokat. Majd örültek az elszenvedett üldöztetésnek. A hitetlenek nem láttak következetességet útjukban. Néhány helyen meg is akadályozták, hogy testvéreink összejöjjenek. Az ártatlan, a bűnössel együtt szenvedett. Órákon át szomorú és beteg voltam. Igazságtalannak látszott, hogy néhány értelmetlen ember miatt Krisztus ügye szenvedjen. Nemcsak lelküket tették tönkre, hanem nehezen eltávolítható szégyenfoltot ejtettek a művön. Sátánnak ez nagyon tetszett. Nagyon ínyére volt, ha meg nem szentelt emberek hirdették az ügyet, ha tévedéseket kevertek bele, majd az egészet a porba taposták. Diadalmasan szemlélte Isten gyermekeinek zavarodottságát és szétszórtságát.

Az egyik ilyen vakbuzgónak bizonyos fokig sikerült ellenem fordítani barátaimat, sőt rokonaimat is, mivel kimondtam, amit keresztényietlen útjáról megmutattak nekem. Hazugságokat terjesztett, hogy megsemmisítse jó hatásomat, és igazolja magát. Sorsom nehéznek tűnt. Csüggedés szorongatott. Isten népének állapota annyira gyötört, hogy két hétre ismét ágynak estem. Barátaim azt gondolták, hogy meghalok, de a testvérek, testvérnők, akik együtt éreztek velem a bajban, összejöttek imádkozni értem. Hamarosan tudtam, hogy komoly, hatékony imák szállnak értem az égbe. Az imák győzedelmeskedtek. Az erős ellenség hatalma megtört. Kiszabadultam, s azonnal látomásban részesültem. Láttam, hogy ha érzem, hogy ember a bizonyságtételemet ellenzi, akárhonnan, csak kiáltsak Istenhez, és angyalt küld megmentésemre. Már volt őrző angyalom, aki szüntelen vigyázott rám, de ha kell, az Úr még egyet küld hogy mindennemű földi hatás hatalma fölé emeljen.