Annak ellenére, hogy férjem élete munkával, gondokkal és felelősségekkel volt tele, hatvanadik életévét mégis szellemileg élénken, testileg tevékenyen érte meg. Háromszor sújtotta le bénulás. Természettől erős szervezete, Isten áldása, s a természet törvényeihez való szigorú ragaszkodása segítségével össze tudta szedni magát. Újra a régi lelkesedéssel és lendülettel utazott, hirdette az igét és írt. Vállvetve fáradoztunk Krisztus ügyéért harminchat éven át, és reméltük, hogy együtt láthatjuk meg diadalmas befejezését. Isten akarata azonban nem ez volt. Elvette mellőlem ifjúságom választott védelmezőjét, életem társát, tevékenységeim és szeretetem részesét, és magamra maradtam, hogy befejezzem feladatomat, és egyedül küzdjek tovább.

1881 tavaszát és nyár elejét együtt töltöttük battle creeki otthonunkban. Férjem azt remélte, hogy a Csendes-óceán partjára költözhetünk, s az írásnak szentelhetjük magunkat. Úgy gondolta, hogy helytelenül tettük, mikor engedtünk a mű vélt igényének, testvéreinek kérlelésének, és tevékeny igehirdetéssel töltöttük időnket, holott írnunk kellett volna. Férjem a megváltás dicső tárgyát szerette volna alaposabban kifejteni, én pedig már régóta fontos könyvek megírását forgattam fejemben. Mindketten azon a véleményen voltunk, hogy addig kellene befejeznünk e könyveket, míg ép szellemi erőnk, hogy kötelességünk magunk, és Isten ügye iránt, hogy megpihenjünk a csata hevétől, és átadjuk népünknek az Isten által előttünk feltárt becses igazságot.

Halála előtt néhány héttel hangoztattam neki olyan munkaterületet keresésének fontosságát, ahol megszabadulhatunk a Battle Creekben elkerülhetetlenül ránk háruló terhektől. Azt felelte, hogy mielőtt elköltözhetnénk, el kell intézzen néhány ügyet, oly kötelességeket, melyeket valaki feltétlen el kell végezzen. Aggódva kérdezte: „Hol vannak a férfiak, akik végeznék e feladatokat? Ki fogja önzetlenül szívén viselni intézményeink sorsát; ki fog kiállni az mellett, ami helyes, ki zárja ki mindannak a hatását, amivel nem jó kapcsolatba kerülni?”

Könnyes szemmel fejezte ki battle creeki intézményeink felőli aggodalmát. Így szólt: „Az intézményeknek a felépítésére szenteltem életem. Halálnak tűnik elszakadni tőlük. Olyanok nekem, mintha a gyermekeim lennének, és képtelen vagyok elvonni érdeklődésemet. Az intézmények Isten egy-egy kifejezett célra létrehozott eszközei. Sátán mindenképp igyekszik hátráltatni, s maga alá teperni az eszközöket, melyekkel az Úr az emberek megmentésén fáradozik. Ha veszélyes ellenségünk a világhoz tudja szabni őket, akkor elérte célját. Legnagyobb gondom, hogy megfelelő ember kerüljön a megfelelő helyre. Ha a felelős férfiakban gyönge az erkölcsi erő, ingadozó az elv, ha a világ felé hajolnak, akkor nem lesz nehéz félrevezetni őket. A rossznak nem szabad felülkerekedni. Szívesebben meghalnék, minthogy az intézményeket rosszul vezetve, vagy ama szándéktól eltérítve lássam, melyre életre hívtuk őket.

A műben a legrégebbi és a legszorosabb kapcsolatom a könyvkiadással volt. Háromszor sújtott le a bénulás, amiért oly igen szívemen viseltem a műnek ezt a részét. Most, hogy Isten megújította testi és szellemi erőmet, azt gondolom, hogy jobban tudom szolgálni az ügyet mint valaha. Fel kell virágoztatnom könyvkiadásunkat. Teljesen összefonódott ez az életemmel. Ha megfeledkezem a munkáról, száradjon el a jobbom.”

Megállapodás szerint el kellett menünk Charlotte-ba július 23–24-re, szombatra és vasárnapra, a tábori összejövetelre. Gyöngélkedésem miatt úgy döntöttünk, hogy hintóval utazunk. Az utazás alatt férjem derűs volt, mégis ünnepélyes érzés nyugodott meg rajta. Ismételten dicsérte az Urat könyörületességéért és áldásaiért, s kifejtette nézeteit a múltról és a jövőről: „Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban. Homályosan, bizonytalanul állt előttem a jövő, de az Úr nem hagyott kétségbe esnünk. Amikor bajok támadnak, erőt ad elviselésükhöz. Ami az Úr számunkra volt, s amit értünk tett, annyira hálásaknak kell tenni minket, hogy sose zúgolódjunk, sose panaszkodjunk. Sosem fogja mindenki teljesen megbecsülni tevékenységünket, teherhordásunkat s áldozatainkat. Belátom, hogy elvesztettem békémet és Isten áldását, mivel hagytam, hogy nyugtalanítsanak az ügyek.

Nehezen viseltem el indítékaink félremagyarázását, és hogy ismételten ellenem fordították legjobb szándékkal tett igyekezetemet arra, hogy segítsem, bátorítsam és erősítsem testvéreimet. Jézusnak, és az ő csalódásainak kellett volna az eszembe jutniuk. Bánatot okozott neki, hogy akiket áldani jött, nem becsülték meg. Arra kellett volna gondolnom, hogy Isten könyörületes és szerető. Többet kellett volna dicsérnem őt, és kevesebbet panaszkodnom testvéreink hálátlansága miatt. Ha az Úrra hagytam volna gondjaimat, ha kevesebbet rágódtam volna azon, amit mások szóltak és tettek ellenem, akkor több békében és örömben lett volna részem. Ezen túl először is arra fogok ügyelni, hogy senkit se bántsak meg szóval vagy tettel, és azután segíteni fogok testvéreimnek, hogy egyenes ösvényt készítsenek a lábuknak. Nem hagyom, hogy rosszul essen, ha valaki bánt. Többet vártam el az emberektől. mint kellett volna. Szeretem Istent és művét, s testvéreimet is szeretem.”

Nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött utunk. A fülledt hőséget hirtelen metsző hideg váltotta föl. Férjem megfázott, de annyira egészségesnek tartotta magát, hogy azt hitte, kiheveri a dolgot. Tevékenyen részt vett a Charlotte-i összejövetelen, igen világosan és erőteljesen fejtette ki az igazságot. Emlegette, hogy mennyi öröme telik olyan emberekhez szólni, akiket oly igen érdekelnek a szívéhez közel álló tárgyak. „Az Úr valóban felüdítette lelkemet” – mondta – „mialatt megtörtem az embereknek az élet kenyerét. Egész Michiganben az emberek mohón kérik a segítséget. Mennyire szeretném megnyugtatni, bátorítani és erősíteni őket, a mának szóló becses igazságokkal!”

Amikor hazautaztunk, férjem panaszkodott, hogy kissé rosszul érzi magát, de azért szokása szerint végezte dolgát. Reggelenként elsétáltunk a közeli lugasba, s együtt imádkoztunk. Nagyon szerettük volna tudni, mi legyen kötelességünk. Szerte az országból szüntelen érkeztek a levelek, hogy vegyünk részt tábor összejöveteleken. Annak ellenére, hogy eltökéltük, hogy írásnak szenteljük magunkat, nehezünkre esett elhárítani a meghívásokat e fontos gyülekezésekre. Buzgón kértük a bölcsességet a helyes út felismeréséhez.

Szombat reggel szokás szerint átsétáltunk a lugasba, férjem háromszor is buzgón imádkozott. Mintha nem akarta volna abbahagyni Isten kérlelését, hogy adjon rendkívüli útmutatást és áldást. Imái meghallgatásra találtak, béke és fény árasztotta el szívünket. Dicsőítette az Urat, és így szólt: „Most Jézusra bízom ügyemet. Édes mennyei béke tölt el; bizonyosság, hogy az Úr megmutatja kötelességünket, mert az ő akaratát kívánjuk teljesíteni.” Elkísért a Szentsátor imaházunkba, és énekkel meg imával nyitotta meg az istentiszteleteket. Ez volt az utolsó alkalom, amikor együtt álltunk a szószéken.

A következő hétfőn rettentően megfázott, és én is rosszul lettem. Bevittek minket a kórházba kezelésre. Péntekre jobban lettem. Ekkor az orvos megmondta, hogy férjem csak aludni akar, s veszélyesnek tartja állapotát. Azonnal átvittek szobájába, s mikor ránéztem, tudtam, hogy haldoklik. Megpróbáltam felébreszteni. Megértett mindent amit mondtunk neki, felelt is mindenre, amire igennel-nemmel lehetett válaszolni, de ennél többet nem tudott mondani. Mikor tudtára adtam, hogy nézetem szerint haldoklik, nem látszott meglepettnek. Megkérdeztem tőle, szereti-e Jézus? Ezt felelete: „Igen, ó igen.” Akarsz tovább élni? – kérdeztem. Azt válaszolta, hogy nem.

Akkor ágya mellé térdeltünk és imádkoztunk érte. Békesség ömlött el arcán. Így szóltam hozzá: „Jézus szeret téged. Örökkévaló karok ölelnek át.” „Igen, igen” – felelte.

Smith és több más testvér imádkoztak az ágya mellett, és visszavonultak, hogy az éj nagy részét imában töltsék. Férjem azt mondta, hogy semmije sem fáj, de szemlátomást gyöngült. Dr. Kellogg és segítői megtettek minden tőlük telhetőt, hogy visszatartsák a sír szélétől. Lassan eszméletre tért, de továbbra is nagyon gyönge maradt.

Másnap reggel kissé jobban lett, de délre újra megtámadta a megfázás, és eszméletét veszítette. 1881. augusztus 6-án, szombaton délután 5 órakor csöndesen kilehelte életét, haláltusa vagy jajszó nélkül.

Férjem halálának hirtelen megrázkódtatása súlyos teherként zuhant rám. Gyöngeségemben kényszerítettem magam, hogy elég erős legyek, hogy utolsó pillanatig ágya mellett maradjak, ami végképp kimerített. Néhány napig élet és halál közt lebegtem. Életem lángja oly gyöngén pislogott, hogy a legkisebb fuvallat elolthatta volna. Éjjelenként elgyöngült az érverésem, és egyre erőtlenebbül lélegeztem, míg csaknem elállt a lélegzetem. Csak Isten áldása, és az orvosok, ápolók szüntelen gondoskodása és figyelme mentett meg.

Bár férjem halála óta még nem keltem fel betegágyamból, a következő szombaton elvittek a Szentsátorba, hogy részt vegyek férjem temetésén. Az istentisztelet végén kötelességemnek tartottam, hogy bizonyságot tegyek a keresztény reménység értékéről a szomorúság és gyász órájában. Mikor szólásra emelkedtem, erőt nyertem, és tíz percen át beszéltem, dicsőítettem Isten könyörületét és szeretetét a zsúfolt gyülekezet előtt. Az istentisztelet után kikísértem férjemet a Tölgyes halom temetőbe, ahol nyugalomra helyezték a feltámadás hajnaláig.

Megviselte testi erőmet e csapás, az isteni kegyelem hatalma mégis megtartott súlyos gyászomban. Amikor láttam, hogy férjem utolsót lélegzik, tudtam, hogy Jézus drágább nekem, mint életem bármely előző óráján. Mikor elsőszülöttem mellett álltam, és bezártam szemét, így tudtam szólni: „Az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úr neve.” S tudtam, hogy Jézus a vigaszom. S mikor a halál kitépte kezemből utolsó szülöttemet, s nem láttam többé parányi fejét magam mellett a párnán, akkor is így tudtam szólni: „Az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úrnak neve!” Harminchat éven át fáradoztam együtt vele, s most szemére tudtam tenni a kezemet, és így tudtam szólni: „Rád bízom kincsemet a föltámadás hajnalhasadásáig.”

Amikor haldokolni láttam, s a velem együtt érző barátaink sokaságán pihent meg a szemem, azt gondoltam magamban, hogy milyen ellentéte ez Jézus halálának, amikor a kereszten függött! Micsoda különbség! Haláltusája óráján gyalázkodók gúnyolták és sértegették őt. De meghalt, alászállt a sírba, hogy megvilágítsa azt, hogy a halállal szemben is örömünk és reményünk lehessen, hogy amikor Jézusban elhunyt barátainkat kísérjük nyugalmuk helyére, így szólhassunk: „Találkozni fogunk velük.”

Időnként azt gondoltam, hogy nem bírom ki, ha férjem meghal. De ezek a szavak vésődtek a fejembe: „Csöndesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.” Nagyon is éreztem veszteségemet, mégsem szabad átadni magamat a céltalan bánatnak. Ez nem hozná vissza halottamat. Nem vagyok annyira önző, hogy azt kívánjam, bárcsak visszatérne nyugalmas szunnyadásából, hogy újra vívja az élet csatáit. Aludni tért, akár az elfáradt harcos. Örömmel tekintek nyugvóhelyére. Én is, gyermekeink is úgy tisztelhetjük a legjobban emlékét, ha folytatjuk a munkát, ahol abbahagyta, s Jézus erejével befejezésig visszük. Hálásak leszünk a hasznosság éveiért, melyeket Isten adott neki, s az ő és Krisztus kedvéért feledhetetlen tanúságot vonunk le halálából. A gyász szeretetteljesebbé, gyöngédebbé, türelmesebbé s figyelmesebbé tesz majd minket az élők iránt.

Folytatni fogom egyedül életem munkáját, a bizonysággal, hogy Megváltóm velem lesz. Már csak rövid ideig kell vívnunk a harcot. Azután Krisztus eljön, és a küzdelem véget ér. Akkor utolsó igyekezeteink Krisztusért és országának fejlesztéséért végezettnek bizonyulnak majd. Némelyek, akik a csata tűzében álltak, buzgón ellenállva a beáramló gonosznak, kötelességük őrhelyén hullnak el. Az élve maradtak szomorúan pillantanak az elesett hősökre, de nem szüntethetik be a harcot. Fel kell zárkózniuk az elesettek helyére, megragadni a halál bénította kezekből kihullott lobogót, s megújult erővel igazolni az igazságot, a Krisztus becsületét. Mint soha még, ellene kell állnunk a bűnnek, a sötétség hatalmasságainak. Napjaink megkövetelik a jelen igazságban hívőktől az erőteljes, eltökélt igyekezetet. Ha hosszúnak tűnik előttünk a szabadítónkra várakozás ideje, ha betegség hajlít meg, ha kifárasztott a munka, s ezért türelmetlenül várjuk, hogy tisztességgel hagyhassuk el a küzdőteret, ne feledjük, és ez a nem feledés hallgattasson el minden zúgolódást, hogy azért vagyunk a földön, hogy viharokkal és küzdelmekkel szálljunk szembe, tökéletesítjük keresztény jellemünket, közelebbről megismerjük Istent, az Atyánkat, Krisztust, a fivérünket, és munkát végezzünk a Mesterért – lelkeket nyerjünk meg Krisztusnak. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényesség; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké.”