Az 1865. december 25-én Rochesterben nyert látomásban az Úr közölte, hogy a legkomolyabb feladat áll előttünk, amelynek fontosságát nem fogjuk fel. Mikor észrevettem a mindenhol elterjedt közönyt, megriadtam a lelkészek és gyülekezet tagjai miatt. Mintha bénulás szállt volna a jelen igazság ügyére. Isten munkája mintha megállt volna. Lelkészeink és gyülekezeti tagjaink nem készültek fel az időre, melyben élünk, és a jelen igazság alig néhány hitvallója érti meg a mára szóló előkészület munkáját. Jelen világi nagyravágyásuk állapotában, amikor nem szentelik magukat Istennek, hanem magukat istenítik, teljesen alkalmatlanok befogadni a késői esőt, miután mindent megtettek, hogy ellenálljanak Sátán haragjának, aki beavatkozásaival zátonyra igyekezik hajtani hitüket, valamely tetszetős ámításhoz kötözve őket. Azt képzelik, hogy minden a helyes mederben folyik, holott minden rosszul megy.

A lelkészeknek és az egyháztagoknak sokkal előrehaladottabbaknak kell lenniük a megújulás munkájában. Késedelem nélkül neki kell fogniuk, hogy kijavítsák helytelen szokásaikat az étkezés, ivás, öltözködés és munka területén. Láttam, hogy igen sok lelkipásztor nem ismeri fel a veszélyt e fontos ponton. Nem mindnyájan jutottak el, ameddig Isten szeretné, hogy eljussanak. A következmény, hogy némelyik alig terem gyümölcsöt. A lelkészek járjanak jó példával Isten nyája előtt. Azonban ők sincsenek biztonságban Sátán kísértéseitől. Pontosan őket igyekszik zsákmányul ejteni. Ha egyetlen lelkészt sikerül érzéki biztonságba ringatnia, ezzel elvezetni gondolatait a munkáról vagy megcsalni magát Isten szemében való állapota felől, akkor sokat ért el.

Láttam, hogy Isten ügye nem fejlődik, mint fejlődnie kellene. A lelkészek nem ragadják meg a munkát azzal a lendülettel és odaadással, és határozott kitartással, amit fontossága megkövetel. Éber ellenséggel kell vetekedniük, aki szorgoskodó, szívós és fáradhatatlan. Lelkészeink és gyülekezeti tagjaink lanyha igyekezetét össze sem lehet hasonlítani ellenségükével, az ördögével. Egyfelől állnak a helyesért küzdő lelkészek, akiket Isten és a szent angyalok segítenek. Legyenek erősek, bátrak és teljesen odaadók az ügy iránt, amelyben dolgoznak. Semmi más se érdekelje őket. Ne kössék le őket a földi élet ügyei, és annak kedvében járhatnak, aki katonáinak választotta őket.

Másfelől Sátán, angyalai és összes földi eszköze mindent elkövetnek, s minden eszközt felhasználnak az ámítás és gonoszság terjesztésére, s hogy tetszetős álcába bujtassák irtóztató és nyomorék voltukat. Sátán a külsőséges, látszólagos igazság és igazságosság öltözékével takarja el az önzést, az álszenteskedést, az ámítás valamennyi válfaját, s diadalt ül, mert sikerül azoknak a lelkészeknek és egyháztagoknak is a fölébe kerekednie, akik állítják, hogy ismerik gonoszságait. Minél távolabb tartják magukat mindenható vezetőjüktől, Krisztustól, annál kevésbé hasonlít rá jellemük, életük, s annál inkább hasonlít erős ellenségük szolgáinak életére és jellemére; Sátán annál biztosabb benne, hogy végül az övéi lesznek. Bár Krisztus szolgáinak vallják magukat, a bűnt szolgálják. Némely lelkész túl sokat gondol fizetésével. Pénzért dolgoznak; szem elől tévesztve a munka szentségét és fontosságát.

Némelyik fáradozása lanyha és hanyag. Végzik ugyan teendőiket, de igyekezeteik lanyhák, és meddők. Nem szívvel-lélekkel dolgoznak. Az igazság elmélete most világos. Sokan közülük nem vettek részt felkutatásában – kitartó tanulmányozással és buzgó imával – s mit sem tudnak abból eredő értékéről és becséről. Nem kényszerültek megvédeni álláspontjaikat az igazság ellenségeivel szemben. Nem tartják szükségesnek, hogy a munka iránt megőrizzék a teljes odaszentelődés lelkületét. Érdeklődésük megoszlik maguk, és a munka között.

Láttam, hogy mielőtt Isten ügye bármilyen határozott fejlődést elérhetne, a Lelkészeknek meg kell térniük. Ha megtérnek, kevesebb súlyt fektetnek a fizetésre, és sokkal többet a fontos, szent és komoly munkára, melyet Isten kezéből elfogadtak, s melyről elvárj a, hogy hűen és jól végezzék, mint akiknek szigorúan számot kell adniuk arról. A jegyző angyalok naponta pontosan feljegyzik valamennyi tettüket. Minden cselekedetük, sőt szándékuk és szívük célja hű feljegyzésre kerül. Minden fedetlen és nyílt annak mindent látó szeme előtt, kinek számadással tartozunk. Akik minden erejüket Isten ügyére fordítják, akik kimerészkedtek és befektettek valamit, tudják, hogy ők Isten ügyének részei, és nem csupán fizetésért fognak dolgozni. Nem lesznek csak szemre-szolgák, és maguk kedvtelésére törekedők, hanem odaszentelik magukat, és minden érdeklődésüket e komoly munkára.

Némelyeknek a gyülekezetekben végzett nyilvános munkáját az a veszély fenyegeti, hogy hibákat követnek el az alaposság terén. Saját javuk és az ügy java megköveteli, hogy alaposan vegyék szemügyre, és próbálják ki indítékaikat, és minden kétséget kizáróan szabaduljanak meg az önzéstől. Őrködjenek, hogy míg másoknak hirdetik a félreérthetetlen igazságot, maguk méltatlanná ne váljanak. Ne hagyják, hogy Sátán mással helyettesítse a szívük gyökeréig ható vizsgálatot. Végezzenek alapos kutatást magukban, s Isten művében, nehogy pénzért dolgozzanak, és szem elől tévesszék feladatuk fontosságát és fenséges jellegét. Ne hagyják, hogy Jézus helyett önzésük, énjük ragadja meg a gyeplőt. Vigyázzanak, nehogy azt mondják a Sionban bűnözőknek: jó sorsok lesz, holott Isten átkot küldött rájuk.

Lelkészeink ébredjenek és tanúsítsanak olyan életet, lelkesedést és odaadást, mely már jó ideje csaknem idegen volt nekik, mert nem jártak Istennel. Isten ügye sokfelé nem fejlődik. Fel kell ráznunk az embereket. Az egyháztagok szíve elnehezedik a tobzódásban, részegségben és az evilági gondok között. Egyre mélyebben süllyednek a világi vállalkozás lelkületébe. Nagyravágyón nyerészkedni akarnak. Ritka a lelkiség és az odaadás. Az uralkodó lelkület – dolgozni, gyűjteni, gyarapítani, amijük vall. Mi lesz ennek a vége? – ez kérdésem veleje.

Az értekezletek nem hoztak tartós javulást. Az összejövetelek résztvevői üzleti szellemet hoznak magukkal. A lelkészek és egyháztagok gyakran magukkal hozzák áruikat a népes összejövetelekhez, a szószékről elhangzó igazság pedig lepereg róluk. A lélek kardja, Isten igéje nem végzi el hívatott munkáját. Erőtlenül hull le a hallgatókról. Közönséges dolgokkal kapcsolják össze Isten magasztos munkáját.

A lelkészeknek meg kell térniük, mielőtt erősíteni tudnák testvéreiket. Ne magukat hirdessék, hanem Krisztust és igazságos tettét. Népünk körében megújulásra van szükség, de annak először Isten szolgái közt kell elkezdődnie. Ők Sion falának őrei, nekik kell figyelmeztetést harsogniuk a nemtörődömök és gyanútlanok fülébe, nekik kell ecsetelniük Sion álszentjeinek sorsát; úgy tűnik, mintha némely lelkészünk feledné, hogy Sátán még él, hogy oly kitartó, oly buzgó és oly agyafúrt, mint valaha is volt – még mindig törekszik lecsalogatni az embereket az igazságos tettek ösvényéről.

A lelkész szolgálatának egyik fontos része, hogy hűségesen bemutassák a gyülekezetnek az egészségügyi megújulást, amint az a harmadik angyal üzenetével összefügg, ugyanannak a munkának a szerves, elkülöníthetetlen részeként. Nekik is el kell fogadniuk, és sürgetniük kell mindazt, aki állítja, hogy hisz az igazságban.

A lelkészeknek ne legyen más érdekük, mint a lelkek igazsághoz vezetésének fontos munkája. Összes erejükre szükség van ehhez. Ezeken a fontos feladatokon kívül ne foglalkozzanak árusítással, házalással, vagy bármi más üzlettel. A Timótheusnak adott komoly megbízás ugyanolyan súllyal nyugszik rajtuk is, rájuk hárítja a legünnepélyesebb kötelességeket és a legfélelmetesebb felelősségeket. „Kérve kérlek Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélni fog eleveneket és holtakat, az ő eljövetelére, az országára: Hirdesd az igét. Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel!” „Maradj mindig meggondolt, viseld el a bajokat, lásd el az igehirdető munkáját, teljesítsd szolgálatodat!”

Rossz szokások csökkentik szellemi és testi képességeinket. Minden erőt, amire a helyes életmóddal szert tehetünk, és az által, hogy a helyesen viszonyulunk az egészséghez és élethez, fenntartás nélkül arra a munkára kell szentelnünk, melyet Isten ránk bízott. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a kevés, legyöngült, nyomorék erőnket ebédek felszolgálásra és arra fordítsuk, hogy összevegyítsük az árusítást az Isten által ránk bízott munkával. Eszünk és testünk minden képességére szükségünk van most. Isten munkájának van szüksége erre, és nem foglalkozhatunk a fontos, nagy munka mellett külön üzletekkel, anélkül, hogy időt, a szellem és a test erejét le ne kötné, így csökkentve Isten szolgálatában végzett munkánk lendületét és erejét. A lelkészek, akik azt teszik, nem rendelkeznek majd elég idővel az elmélyedésre és imára, s elég erővel és tiszta gondolkodással, mellyel rendelkezniük kell, hogy megértsék a segítségre szorulók helyzetét, s „hirdessék az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan.” Az alkalmas időben kimondott, helyes szó megmenthet valamely szegény, tévelygő, kétkedő, halódó lelket. Pál buzdította Timótheust: „Ezekben gyakorold, s ezekben szenteld meg magadat, hogy haladásod mindenki előtt nyilvánvaló legyen.”

Krisztus, amikor megbízta tanítványait, így szólt hozzájuk: „Amit megköttök a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit feloldotok a földön, a mennyben is feloldott lesz.” Ha ez Isten lelkészeinek félelmetesen felelősségteljes kötelessége, mily fontos teljesen annak szentelniük magukat, s úgy őrködniük, nehogy más jellegű, vagy önző érdek tolakodjék be, és vonja el őket a munkától! Némely lelkész otthon tölti idejét, szombaton pedig elrohan, majd visszatérve kimeríti magát gazdaságával vagy családi ügyeinek íntézésével. Maguknak dolgoznak egész héten, azután kimerülten végzik Isten munkáját. Az ilyen lanyha igyekezet azonban nem kedves Istennek. Nem szabad a szellemi vagy testi erejük. Még ha a legjobban mennek is a dolgok, igyekezetük akkor is erőtlen. Mivel az egész hetet az élet gondjaival-bajaival foglalják el és hajszolják magukat, teljesen alkalmatlanok Isten magasztos, szent és fontos munkájára. Emberek sorsa függ viselkedésüktől és döntéseiktől. Mily fontos tehát, hogy nemcsak étkezésükben, hanem munkájukban s mindenben mértékletesek legyenek, hogy erejük teljes és szent hívatásuknak szentelt lehessen.

A jelenvaló igazság némely hitvallója hibát követ el, amikor a komoly összejövetelek szüneteiben árusításba fog, és adásvételével eltereli a gondolatokat az összejövetelek céljától. Ha Krisztus most a földön járna, kötéllel űzné ki ezeket a házalókat és kereskedőket, akár lelkészek, akár tagok, mint régen, mikor bement a templomba, „és kiűzte azokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig felforgatta. Írva van, kiáltotta: Az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” A kereskedők azzal a mentséggel élhettek, hogy áruik az áldozati szolgálathoz kellenek. Céljuk azonban a haszon, pénzszerzés, harácsolás volt.

Az Úr közölte velem, hogy ha a lelkészek erkölcsi és szellemi képességei helytelen szokásaik miatt nem lennének ködösek, gyorsan felismerték volna a szent és köznapi dolgok elegyítésének áldatlan következményeit. Lelkészek a szószéken állnak, a legünnepélyesebb tárgyakról beszélnek, utána pedig behozzák árúikat, s Isten házában is a kereskedő szerepét játsszák. Ezzel elterelik hallgatóik figyelmét a nyert benyomásokról, s elpusztítják fáradozásuk gyümölcsét. Ha nem tompították volna el fogékonyságaikat, rájöttek volna, hogy a szent dolgokat hétköznapi ügyek színvonalára rántják le. Könyveink és folyóirataink árusítása ne háruljon a lelkészekre, akik igével és tanítással szolgálnak. Ne fordítsák idejüket és erejüket könyveink árusítására, amikor azok is kellő módon az emberek elé hozhatják, akikre nem hárul az igehirdetés felelőssége. Amikor új területekre lép, szükséges lehet, hogy a lelkész könyveket vigyen magával eladásra, és más körülmények kőzött is előfordulhat, hogy könyveket is kell árusítania, vagy ügyeket intéznie a kiadó számára, de ha más akad, aki elvégezheti, mindig kerüljük el ezt.

A lelkészeknek elég a dolguk az igehirdetéssel. Miután sürgetik az embereket a komoly igazságok elfogadására, viselkedjenek szerény méltósággal, mint ez a fennkölt igazság hirdetőihez, az embereknek bemutatott igazság képviselőihez illik. Munkájuk végeztével pihenniük kell. Még a jelen igazság könyveinek árusítása is gondot okoz, kifárasztja gondolataikat, s bágyasztja testüket. Ha akad valaki, akinek marad ereje, és igénybe veheti anélkül, hogy ártana magának, fontos munka vár rájuk, ami az igehirdetés befejezésével kezdődik. Ezután jön a példamutatás igehirdetése, a vigyázó gondoskodás, jótettekre való törekvés, elbeszélgetés, házról-házra látogatás, és bekapcsolódás az előadás hallgatóinak gondolkodásába és lelki állapotába. Az egyiket buzdítaniuk, a másikat inteniük, a harmadikat kérlelniük, a gyászolókat, szenvedőket, s kétségbeesőket pedig vigasztalni és nyugtatniuk kell. Értelmük legyen a lehető legmentesebb a fáradtságtól, amennyire csak lehet, hogy őrállók lehessenek, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Engedelmeskedjenek a Timótheusnak nyújtott utasításnak: „Ezekről gondoskodjál, ezeken légy.”

Némelyek nagyon félvállról veszik felelősségüket. Azt képzelik, hogy ha leléptek a szószékről, munkájuk véget ért. Teher nekik a látogatás, a beszélgetés. Nincsenek azok áldására, nem elégítik ki azok szomját, akik igazán el kívánják nyerni az összes jót, ami rendelkezésükre áll, és akik szeretnének hallani és tanulni, hogy mindent tisztán lássanak. A lelkészek kimentik magukat, hogy fáradtak, mégis néhányan olyan munkával merítik ki értékes erejüket, töltik el idejüket, amit más valaki ugyanúgy elvégezhetne, mint ők. Vigyázniuk kellene erkölcsi és testi erejükre, hogy Isten hűséges munkásaiként teljesen be tudják tölteni szolgálatukat.

A fontos helységben raktárt kellene létrehoznunk a könyveknek és folyóiratoknak. Olyan valakinek kellene a könyveket eljuttatnia mindenkihez, aki el akarja olvasni, aki igazán értékeli az igazságot. Sok az aratnivaló, de kevés a munkás. Annak a néhány tapasztalt munkásnak, aki most a mezőben dolgozik, csakis az ige, és a tanítás szolgálatával kellene foglalkozniuk. Emberek fognak támadni, akik áhítják, hogy Isten rájuk helyezze az igazság tanításának terhét. Ezeket meg kell vizsgálnunk, s ki kell próbálnunk. Nem kellene róluk azonnal fizetéssel gondoskodnunk, sem felelős állásokba helyeznünk őket. Hanem ha megérdemlik a bátorítást, bátorítsuk őket, hogy teljesen bebizonyítsák lelkészi hivatásukat. Nem lenne a legmegfelelőbb eljárás, ha mások munkájába állítanánk őket. Először dolgozzanak tapasztalt és körültekintő lelkész keze alatt, aki rövidesen meglátja, hogy tudnak-e üdvös hatást gyakorolni. Ifjú igehirdetőket, akikre sosem hárult fárasztó munka, sem szellemi és testi erejük kimerülése, ne bátorítsunk, hogy kétkezi munkájuktól függetlenítsük őket, mert ez csak kárukra lesz. Csalétek lesz, hogy belépjenek a munkába, anélkül, hogy eszükbe vennék annak terhét, vagy az Isten választott szolgáin nyugvó felelősséget. Az ilyenek máris alkalmasnak fogják tartani magukat mások tanítására, mikor még alig tanulták meg a fontos elveket.

Sok, noha vallja az igazságot, nem szentelődik meg, s nem merít bölcsességet abból. Nem Isten vezeti és tanítja őket. Isten népe jórészt világi gondolkodású, és eltávolodott az evangélium egyszerűségétől, őszinte odaadásától. Ez az oka a lelki megkülönböztető képesség súlyos hiányának a lelkészekkel való bánásmód terén. Ha a lelkész jó szónok, szemtől szembe dicsérik. Ahelyett, hogy a hirdetett igazságról elmélkednének, lelki hasznukra fordítanák azokat, ezzel bizonyítva, hogy nem feledékeny hallgatók, hanem cselekvői az igének, a szónokot dicsérik, azt emlegetik, amit tett. Emlegetik a szegény eszköz erényeit, de feledik Krisztust, aki az eszközt használja. Sátán bukása óta, aki maga is magasztalt angyal volt, mindig buknak el lelkészek a magasztalás miatt. Balga szombattartók azzal örvendeztetik az ördögöt, hogy dicsérik igehirdetőiket. Tudják-e, hogy Sátánt segítik munkájában? Ha tudnák, hogy mit tesznek, megriadnának. Megvakítottak, nem követik Isten tanácsát. Felemelem figyelmeztető szavam az igehirdetők dicsőítése és dicsérése ellen. Láttam ennek félelmetesen rossz következményeit. Sose ejts ki dicsérő szót a lelkész előtt. Istent dicsőítsd. Tiszteld a hű lelkészt; ismerd terheit, s könnyíts rajtuk, ha tudsz, de ne hízelegj neki, mert Sátán készen áll őrhelyén, hogy maga is ezt tegye.

A lelkészek ne hízelegjenek senkinek, és ne legyenek személyválogatók. Mindig fennállt és fennáll a nagy veszély, hogy kissé másként bánjunk a gazdagokkal, vagy még ha szóval nem is, különös figyelmességgel hízelegjünk nekik. Veszélyes dolog „hízelegni az embereknek”, mert veszélybe sodorjuk örök javukat. A lelkész valamelyik gazdag embernek lehet kedvence, igen bőkezű is lehet hozzá. Ez hízeleg a lelkésznek, majd ő árasztja el dicsérettel jótevőjének bőkezűségét. Nevét magasztalják, ha kinyomtatják, holott lehet, hogy a bőkezű adakozó közel sem méltó a bizalomra. Nagylelkűsége nem a vagyonával való jótétemény erős elvéből, nem abból ered, hogy fejlessze Isten ügyét, mert értékeli, hanem valamely önző indítékból, abból a kívánságból, hogy bőkezűnek tartsák. Lehet, hogy csak hirtelen ötletből adakozott, és bőkezűsége mögött nincs mély elv. Lehet, hogy megrázó igazság hallása után adott, amely kis időre meglazította erszénye zsinórját, mégis, mindent összevetve, nagylelkűségének nincs mélyebb indító oka. Hirtelen adakozó. Erszénye görcsszerűen nyílik és olyan bizonyosan be is zárul, ugyancsak görcsösen. Nem érdemel dicséretet, mert a szó valamennyi értelmében szűkkeblű. S ha alaposan meg nem tér, de erszényestül, hallani fogja a kárhoztatást: „Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, amelyek elkövetkeznek reátok. Gazdagságotok megrohadt, és a ruháitokat moly ette meg.” Ezek végül felébrednek a riasztó öncsalásból. Akik dicsérték akadozó, meg-megtorpanó bőkezűségüket, Sátánnak segítettek megcsalni, s arra a gondolatra késztetni őket, hogy nagylelkűek, áldozatosak, pedig mit sem tudtak a nagylelkűség és önfeláldozás főbb elveiről.

Némelyik férfi és nő elhiteti magával, hogy nem sokra értékeli e világ dolgait, hanem a földi nyereségnél többre becsüli az igazságot és az igazság fejlesztését. Végül sokan arra ébrednek, hogy csalódtak, ámítás áldozatai lettek. Valamikor talán becsülték az igazságot, a földi kincs az igazsághoz képest értéktelennek tűnhetett előttük, de idő multával, amint földi kincsük gyarapodott, hitbuzgalmuk hanyatlása, s valamennyi tettük azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem elégedettek. Cselekedeteik tanúskodnak, hogy szívük összenőtt földi kincsükkel. Nyereség a jelszavuk. A család összes tagja erre a célra társult. Alig hagynak időt maguknak az áhítatra és imára. Korán kelnek, későn fekszenek. Beteges, gyönge asszonyok és erőtlen gyermekek felkorbácsolják lankadó nagyravágyásukat, felhasználják erejüket és törekvésüket, hogy elérjék céljukat, nyerseséghez jussanak, kissé több pénzt gyűjtsenek. Azzal áltatják magukat, hogy Isten ügyének megsegítéséért teszik. Rettentő csalódás! Sátán nézi őket, s nevet, mert tudja, hogy a nyereségvágyért lelküket és testüket viszik vásárra. Szüntelen átlátszó kifogásokkal állnak elő, amiért így eladják magukat a nyereségért. A világ istene megvakítja őket. Krisztus megvette őket a vérével, ők mégis megrabolják Krisztust, megrabolják Istent, összetörik magukat, és csaknem hasznavehetetlenek a társadalomnak.

Alig szentelnek időt értelmük csiszolására, alig a társas és családi örömökre. Alig szolgálják bárki javát. Életük szörnyű tévedés csupán. Akik így rongálják magukat, azt gondolják, hogy szűnni nem akaró munkájuk dicséretet érdemel. Ölik magukat hiábavaló munkájukkal. Pusztítják Isten templomát, mert a túlhajtott munkával szüntelen megszegik az egészség törvényeit, sőt, erénynek tartják ezt. Amikor Isten számadásra szólítja őket, amikor számon kéri tőlük – kamatostól – a kölcsön adott képességeket, mit tudnak majd felhozni? Milyen kifogással élhetnek? Elviselhetőbb lenne az esetük, ha pogányok lennének, akik mit sem tudnak az élő Istenről, és vak bálványimádó lelkesedésből Visnu istennő kocsija elé vetnék magukat. Noha ismerték a világosságot, figyelmeztetést figyelmeztetés után hallottak, hogy őrizzék meg testüket, amit Isten az ő templomának nevez, a lehető legegészségesebb állapotban, hogy őt dicsőíthessék testükben és lelkükben, mert mindkettő az övé. Semmibe veszik Krisztus tanítását: „Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” Hagyják, hogy világi gondok fojtogassák őket. „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik.” Világi kincsüket imádják, mint a tudatlan pogány a bálványait.

Sokan azzal áltatják magukat, hogy nyereségvágyuk célja Isten ügyének megsegítése. Némelyek megígérik, hogy amikor bizonyos összeget elérnek, jót tesznek majd vele, és fejlesztik a jelen igazság ügyét. De mikor várakozásuk valóra válik, nem áldoznak többet az ügyre, mint azelőtt. Újra megígérik, hogy ha megvették és kifizették a szép házat vagy földet, akkor majd komolyan segítik Isten munkájának fejlesztését. De mikor szívük vágya teljesül, sokkal kevésbé adakozók, mint amikor nyomorogtak, és kevésbé segítik Isten ügyének fejlődését. „Amely mag a tövisek közé esett, ez az, aki hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csalárdsága elfojtja az igét, és gyümölcsöt nem terem.” Csalóka gazdagság vezeti őket lépésről lépésre, míg elvesztik minden szeretetüket az igazság iránt, noha áltatják magukat, hogy hisznek benne. A világot és a világ gazdagságát szeretik, Isten és az igazság szeretete viszont hiányzik belőlük.

Egy kis pénzkeresésért sokan szándékosan úgy intézik anyagi ügyeiket, hogy szükségszerűen sok nehéz munkát hárít mind a szabadban dolgozókra, mind a családjukra odahaza. Végsőkig igénybe veszik a csontokat, izmokat és eszüket. Rengeteg munka vár rájuk, és a kifogás az, hogy mindent el kell végezniük, amit csak lehet, másképp veszteség éri őket – valami eltékozlódik. Mindent meg kell menteniük, még ha beleszakadnak is. Mit nyernek vele? Lehet, hogy megóvják tőkéjüket, és nyernek is hozzá. De mit veszítenek vele? Egészségük tőkéje egyre csökken, pedig felbecsülhetetlenül értékes szegénynek és gazdagnak is. Az anya és gyermekei ismételten igénybe veszik egészségük és erejük tőkéjét, azt gondolva, hogy ez a meggondolatlan pazarlás soha ki nem meríti őket, míg végül meglepetten tapasztalják, hogy életerejük megcsappant. Nincs semmi tartalékuk az ínség idejére. Az élet édessége és boldogsága megkeseredik az éles fájdalmak és álmatlan éjszakák kőzött. Mind testi, mind szellemi erejük elfogyott. A férj és apa, aki a nyereség kedvéért balgán intézte ügyeit – talán a feleség és anya teljes jóváhagyásával – következményként talán el is temeti az anyát, s egy vagy több gyermekét. Egészséget s életet áldoztak a pénz szerelméért. „Mert minden rossz gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, s magokat átalszegezték sok fájdalommal.”

Komoly benső lelki munkát kell végeznünk a szombattartók közt. Feltétlenül nyissák ki szemüket, lássák meg valódi helyzetüket, legyenek buzgók és tartsanak bűnbánatot. Máskülönben elveszítik örök életüket. A világ lelkülete megszállta, és a sötétség hatalmasságai fogságba hurcolták őket. Nem engedelmeskednek Pál apostol intésének: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Sokakban irigy, önző világi lelkület uralkodik, és csak az ő külön érdekeikkel törődnek. Az önző gazdag nem viseli szívén embertársai ügyeit, ha csak nem azért, hogy kihasználja őket. Szakítanak a nemes, istenfélő természettel – feláldozzák önző érdekeikért. Minden baj gyökere a pénz vágya. Megvakítja az embereket, és megakadályozza, hogy felismerjék Isten és felebarátaik iránti kötelességeiket.

Némelyek azzal áltatják magukat, hogy bőkezűek, mivel időnként nagylelkűek a lelkészekhez és az igazság fejlesztése iránt. Ám ezen úgynevezett nagylelkűek anyagi ügyeikben szűkkeblűek, készek rászedni az embereket. Nagy a vagyonuk, ami óriási felelősséget ró rájuk, mint Isten íntézőire. Mégis, szegény, keményen dolgozó embertársuktól kicsikarják az utolsó fillért is. A szegény ember öröksége a szegény bánásmód. Ahelyett, hogy előnyben részesítené szegény testvérét, az agyafúrt, zsaroló gazdag kihasználja az összes előnyt, így gyarapítja a már úgyis szépen felhalmozódott vagyonát – mások kárára. Büszke a ravaszságára, holott gazdagságával súlyos átkot halmoz magára, s a botlás kövét helyezi testvére útjába. Zsugoriságával és szűkkeblű számításával elvágja a lehetőséget, hogy lelkiekben hasson testvérére. Mindez megmarad testvére emlékezetében, s a gazdag testvére ajkáról elhangzó legbuzgóbb ima, látszólag lelkes bizonyságtétel csak elszomorítja, s undorral tölti el. Álszentnek tekinti; felszökken a keserűség gyökere, s sokakat megfertőz. A szegény ember nem tudja feledni, hogy kihasználták. Azt sem, hogy szorult helyzetbe hozták, amiért kész volt a teher alá tenni a vállát, míg a gazdagnak mindig volt ürügye, hogy ne hordozzon terhet. A szegény embert mégis úgy átitathatta Krisztus lelkülete, hogy megbocsátja gazdag testvére visszaélését.

A gazdagok közt ritkán akadunk igazi, nemes, önzetlen jótettekre. Gazdagság utáni vágyukban nem veszik figyelembe az emberiség igényeit. Képtelenek átérezni nyomorgó testvérük szorult, kínos helyzetét, aki talán ugyanolyan keményen dolgozik, mint Ő. Káinnal együtt mondják: „Avagy őrizője vagyok-e én az én testvéremnek?” „Keményen megdolgoztam azért, amim van, meg kell tartanom.” Ahelyett, hogy így imádkoznának: „Segíts átérezni testvérem baját”, szüntelen feledni törekednek testvérük gondját, s együttérzésükre és nagylelkűségükre tartott bármi igényét.

Sok gazdag szombattartó bűne, hogy nyúzza s szegényeket. Azt képzelik tán, hogy szűkkeblűségük apró tettei elkerülik Isten figyelmét? Ha megnyílhatna a szemük, látnák, hogy angyal követi őket, mindenfelé, s pontosan feljegyzi tetteiket a családi körben, s üzleti ügyeiknél. Az Igaz Tanú nyomukban jár, kijelentve: „Ismerem tetteiket!” Mikor láttam a csalást, a kihasználást, a szűkkeblűséget a hitvalló szombattartók közt, gyötrődve kiáltottam fel. Ez a nagy gonoszság, ez a borzalmas átok körülveszi Isten utolsó időkben élő népének egyes tagjait, utálat tárgyaivá téve őket még a nemes lelkű hitetlenek körében is. Ez a nép állítólag az Úr eljövetelére vár.

Akad a szegény testvérek között egy csoport, akik nem mentesek a kísértéstől. Rossz gazdák. Kétbalkezesek. Anyagiakra szeretnének szert tenni anélkül, hogy várniuk kellene a kitartó munka lassú eredményére. Némelyek annyira sietnek javítani helyzetükön, hogy különféle vállalkozásokba fognak anélkül, hogy kikérnék az értelmesebbek és tapasztaltabbak tanácsát. Várakozásuk ritkán valósul meg. Ahelyett, hogy nyernének, veszítenek, és ezt követi a kísértés, és a gazdagok irigylésére való hajlandóság. Valójában részt szeretnének gazdag testvéreik vagyonából és megpróbáltatásnak veszik, hogy ez nem lehetséges. Pedig nem érdemlik meg a segítséget. Bizonyíték áll rendelkezésükre, hogy igyekezeteik csődöt mondtak. Ügyeikben hanyagok, és tele vannak aggodalmakkal és gondokkal, ami kevés hasznot hoz. Hallgatniuk kellene a tapasztaltak tanácsára. Gyakran azonban ők az utolsók, akik tanácsot kérnek. Azt képzelik, hogy igen okosak, és nem hajlandók tanulni.

Gyakran épp ezek esnek áldozatul a ravasz, agyafúrt házalóknak, akik a szabadalmi jogokkal kereskednek, s akik sikere a rászedéstől függ. Ezek a testvérek tanulják meg, hogy ne bízzanak meg az ilyen házalókban. Ámde ezek a testvérek épp ott hiszékenyek, ahol gyanakodniuk és visszahúzódniuk kellene. Nem fogadják meg Pál Timótheusnak adott tanácsát: „De valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” A szegények ne gondolják, hogy csak a gazdagok irigyek. Míg a gazdagok irigyen ragaszkodnak tulajdonukhoz, még többet igyekezve szerezni, a szegényeket nagyon fenyegeti az a veszély, hogy irigyeljék a gazdag vagyonát. Nagyon kevés ember akad gazdag országunkban, aki annyira szegény lenne, hogy segítségre szoruljon. Ha helyesen járnának el, csaknem minden esetben felülkerekednének az ínségen. Felhívom a gazdagokat, legyenek bőkezűek szegény testvéreikkel, és használják vagyonukat Isten ügyének fejlesztésére. A derék szegény, akit balszerencse, vagy betegség tett ínségessé, méltó különleges gondoskodásotokra és segítségetekre. „Végezetre legyenek egyértelműek, rokonérzelműek, testvér szeretők, irgalmasok, kegyesek.”

Istenfélelmet valló férfiak és nők! Ti, akik remélitek, hogy elváltozva, a halál megkóstolása nélkül mentek a mennybe, figyelmeztetlek, legyetek kevésbé nyereségvágyók és magatokkal gondolók. Váltsátok meg istenfélő férfiúságotokat, nemes nőiségeteket az önzetlen jótettek nemes cselekedeteivel. Szívből utáljátok meg előbbi irigy lelkületeteket, és szerezzétek vissza lelketek igaz nemességét. A szerint, amit Isten megjelentetett nekem, ha buzgón bűnbánatot nem tartotok, Krisztus ki fog vetni titeket szájából. A szombattartó adventisták Krisztus követőinek vallják magukat, számos adventista tettei mégis meghazudtolják hitvallásukat. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”

Felhívok mindenkit, aki állítja, hogy hisz az igazságban, gondolkodjanak el Isten Fiának jelleméről és életéről. Ő a példaképünk. Élete az önzetlen jótettek sora volt. Szerte járt, jót tett. Őt mindig meghatotta az emberek baja. Egész életében egyetlen önző tettet sem vitt véghez. Oly igen szerette a bukott emberiséget, annyira meg akarta menteni őket, hogy magára vette Atyja haragját, és kész volt elszenvedni a büntetést a törvénytaposásért, mely aljasodásba taszította a bűnös embert. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Más szavakkal: Bűn hordozójává tette azt, aki bűnt nem ismert, hogy általa Isten igazságosságának, isteni jellemének részesei lehessünk

A jólét és gazdagság legtöbbször elpusztítja az igaz nagylelkűséget. A nehéz és szerény körülmények között élő férfiak és nők olykor az igazság nagy szeretetéről tesznek tanúságot, s különösen szívükön viselik Isten ügyének felvirágzását s embertársaik üdvösségét. Elmondják, mit tennének, ha módjukban állna. Isten gyakran próbára teszi őket. Felvirágoztatja őket. Várakozásukon felül megáldja puttonyaikat és sütőteknőjüket. De szívük csalárd. Jó szándékaik és ígéreteik akár a futóhomok. Minél többre tesznek szert, annál többet kívánnak. Minél inkább gazdagodnak, annál mohóbb a nyereségvágyuk. Némelyek, akik szegénységükben valamikor bőkezű adakozók voltak, most garasoskodóvá s igényessé válnak. Pénz lesz az istenük. Örülnek a pénz kölcsönözte hatalomnak, és a tiszteletnek, mely a pénzzel jár. Az angyal így szólt: „Figyeld, hogyan állják ki a próbát. Figyeld meg jellemük fejlődését a gazdagság hatása alatt.” Némelyek elnyomják az ínségeseket, a lehető legolcsóbban veszik igénybe szolgálataikat. Erőszakosak. A pénz hatalmat jelent számukra. Láttam, hogy Isten szeme rajtuk állt. Ezek a gazdagok félrevezetettek. „Ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz.”

Némely gazdag nem tartja vissza javait a lelkészektől. Pontosan betartják a rendszeres jótékonyságot, és büszkék pontosságukra, bőkezűségükre, s véleményük szerint, teljesítették kötelességüket. Ez rendjén is van eddig a pontig, ám kötelességüket mégsem teljesítették. Isten továbbra is igényt tart javaikra, és, amire nem gondolnak – a társadalom és embertársaik is igényt tartanak javaikra. Családjuk tagjai is igényt tartanak rájuk. Mindezeket az igényeket figyelembe kell venniük. Egyiket sem szabad elfelejteni. Némelyik ad a lelkészeknek, és adakozik a gyülekezet kincstárába, azzal az elégedettséggel, hogy ez jogot ad neki a mennyhez. Vannak, akik azt gondolják, hogy csak akkor tehetnek valamit Isten ügyéért, ha szüntelen, gyorsan gyarapodnak. Azt tartják, hogy semmiképp sem nyúlhatnak tőkéjükhöz. Ha Üdvözítőnk mondaná nekik, amit a gazdag ifjúnak mondott: „Add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem” – szomorúan távoznának, inkább vállalnák a kockázatot, bálványaik, vagyonuk megtartását, minthogy megváljanak attól, s így kincset biztosítsanak maguknak a mennyben. A gazdag ifjú kijelentette, hogy fiatal kora óta megtartotta Isten összes parancsát. Hűségében, igazságosságában önhitten, azt gondolja, hogy tökéletes. De azért megkérdezi – mit kell még tennem? Jézus rögtön lerombolja biztonságának tudatát – bálványaira, birtokaira hivatkozik. Az ifjú fejedelemnek más istenei voltak az Úr előtt, melyeket becsesebbnek tartott az örök életnél. Hiányzott belőle Isten mindenek fölötti szeretete. Így van ez némelyik emberrel, noha állítja, hogy hisz az igazságban. Azt képzelik, hogy tökéletesek, hogy semmi mást nem kell tenniük, noha távol állnak a tökéletességtől, és bálványokat melengetnek, amelyek ki fogják zárni őket a mennyből.

Sokan sajnálják a déli rabszolgákat, mert oda vannak kötve munkájukhoz. Ugyanakkor az ő családjukban is rabszolgaság van. Hagyják, hogy az anya s a gyermekek látástól vakulásig robotoljanak. Nincs valódi kikapcsolódásuk. Szüntelen munka áll előttük, szüntelen többet halmoznak rájuk. Kereszténynek vallják magukat, még sincs idejük elmélkedni, imádkozni, szellemi táplálékot venni magukhoz, hogy az a részük, amellyel Istent szolgálják, ne maradjon senyvedt. Isten felhív mindenkit, hogy az ő dicsőségére használják rájuk bízott képességeiket, így más képességeket is nyerjenek azok mellé. Isten kötelezettséget hárított ránk – legyünk mások javára. Másokért végzett munkánk nem ér véget, míg Krisztus ki nem jelenti a mennyben: „Aki igazságtalan, (gonosz) legyen igazságtalan ezután is; s aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.”

Sokaknak nincs helyes fogalmuk Isten előtti felelősségükről. Az Úr elvárja tőlük, hogy erejüket megfeszítve törekedjenek bejutni a szűk kapun, mert sokan be akarnak lépni, de nem tudnak. A menny elvárja, hogy másokat is késztessenek, hogy erejüket megfeszítve törekedjenek belépni a szűk kapun. Munka vár fiatalra, idősre – dolgozzanak komolyan, hogy ne csak magukat, de másokat is mentsenek. Minden épeszű ember hatni tud másokra. Közönyükkel hátráltatják azokat, akik erejüket megfeszítve törekednek bejutni a szoros kapun. Vagy pedig komoly, kitartó, fáradhatatlan igyekezetük annak belátására késztet másokat, hogy szorgalmasan kell törekedniük bejutni a szűk kapun. Senki sincs semleges helyzetben. Valamennyien vagy bátorítjuk, vagy akadályozzuk az embereket. Krisztus mondja: „Aki nem gyűjt velem, tékozol.” Vigyázzatok magatokra fiatalok és idősek. Vagy Krisztus munkáját, a lélekmentést végzitek, vagy Sátánét, kárhozatba vezetve őket. „Úgy fényljék világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék mennyei Atyátokat.”

A fiatalok, ha lemondanak büszkeségükről, önzésükről, s Istennek szentelik magukat, hatalmas jó hatást gyakorolhatnak. Ám a legtöbb fiatal nem hajlandó terheket hordozni másokért. Őket kell másnak hordozni. Eljött az idő, amikor Isten változást vár el e téren. Felhívja a fiatalt és időset, hogy legyenek buzgók, és tartsanak bűnbánatot. Ha megmaradnak langyos állapotukban, ki fogja vetni őket szájából. Az Igaz Tanú mondja: „Ismerem tetteidet.” Fiatal férfiak, fiatal nők! Isten ismeri tetteiteket, akár jók, akár rosszak. Gazdag vagy-e a jótettekben? Jézus mondja: „Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenséged rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemedet, hogy láss.”