A bizonyságtételek első számaiban szóltam annak fontosságáról, hogy a hetedik napi adventisták alapítsanak intézményt a betegeknek, különösen a körünkben levő szenvedők és gyengélkedők számára. Szóltam népünk anyagi képességéről, hogy ezt megvalósítsák. Unszoltam, hogy annak fontosságára való tekintettel, hogy felkészüljön örömteli szívvel találkozni az Úrral, népünk érezze magát hivatottnak, képességük szerint, javai egy részét ilyen intézetbe ruházni. Azokra a veszélyekre is rámutattam, amint az Úr elém tárta, melyek az orvosokat, munkavezetőket és másokat fenyegetne ilyen vállalkozás-űzése közben, s reméltem, hogy a nekem megmutatott veszélyeket elkerüljük. Ezen a ponton azonban, noha egy ideig reménységnek örvendeztem, csakhogy csalódást és bánatot szenvedjek.

Figyelemmel kísértem az egészségügy megújulását; nagy reményeket táplálva az egészségintézet jóléte felől. Éreztem, amint más nem érezheti a felelősséget, hogy az Úr nevében szóljak testvéreinkhez az intézet felől, s kötelességükről, hogy a szükséges anyagiakról gondoskodjanak. Mély figyelemmel s aggodalommal figyeltem az ügy menetét. Mikor láttam a vezetőket nehézségekbe ütközni, melyeket az Úr megmutatott nekem, melyekre nyilvánosan, magánbeszélgetésekben s levelekben figyelmeztettem őket, rémítő teher nehezedett rám. A helyet, ahol a köztünk levő betegeket megsegítik, ahol vendégszeretetnek, önfeláldozásnak, hitnek és istenfélelemnek kellene az uralkodó elvnek lennie. De mikor minősítés nélküli felhívások hangzottak el nagy összegekért, a kísérő szöveggel, hogy a részvény magas százalékot jövedelmezne, mikor az intézetben a vezető testvérek kész örömmel fogadtak el nagyobb fizetéseket, mint amivel azok megelégedtek, akik más, ugyanolyan fontos állásokat töltöttek be az igazság és megújulás nagy művében; mikor szomorúan megtudtam, hogy az intézet népszerűvé tétele érdekében, hogy a nem a mi hitünkön levők közt is biztosítsa pártfogásukat, a megalkuvás szelleme nyert teret az intézetben, mely az úr, a kisasszony és nagyságos asszony megszólítás használatában nyilvánult meg a testvér s testvérnő helyett, s a népszerű szórakozásokban, az aránylag ártatlan pajzánkodásokban, melyekben mindenki részt vehetett – mikor láttam e jelenségeket, így szóltam: Az Úr nem ezt mutatta nekem, mint a betegek menedékét, mely Isten szemmel látható áldásának örvendezne. Ez valami más!

Mégis számításokat végeznek sokkal tágasabb épületekre, s nagy összegekre hangzottak el felhívások. Amint az intézetet vezetik, nem tehetek mást, mint átoknak tekintsem azt. Noha némelyeknek egészségére vált, a kórház befolyása a battle creeki gyülekezetre, és az intézetet látogató testvérekre oly rossz volt, hogy felülmúlja az elért jót. S ez a hatás, ez a légkör kihat a többi gyülekezetre, a más államokban levőkre is, s pusztítja az Istenbe, s a jelen igazságba vetett hitet. Némelyek alázatos, odaszentelt, jóhiszemű keresztényként jöttek ide, s jóformán hitetlenként távoztak. A rossz állapotok sokakban előítéletet keltettek az egészség-megújulás ellen a legalázatosabb, legodaadóbb és legjobb testvéreink között, s pusztítja a bizonyságtételekbe és a jelen igazságba vetett hitet.

Az áldatlan állapotok az egészségügy megújulása, s az egészség-intézet körül meggyőztek, hogy a 13. bizonyságtételben kötelességem szólni, amint szóltam. Jól tudtam, hogy sokakból felháborodást és próbát fog kiváltani; s hogy a visszahatás előbb-utóbb beköszönt. Az intézet s a műérdekében minél hamarább, annál jobb. Ha a rossz irányban haladtak, drága lelkek és a mű ártalmára, minél hamarább megállítjuk ezeket a dolgokat, s minél jobb irányítás köszönt be, annál jobb. De minél tovább folytatódnak, annál nagyobb a rombolás, nagyobb a visszahatás, és súlyosabb az általános csüggedés. A rosszul vezetett munkát meg kell torpantani. El kell jönni a tévedések helyesbítésének, és a helyes irányba indulásnak ideje.

A múlt ősszel a battle creeki gyülekezetekért és az egészség intézeti orvosokért, kisegítőkért és vezetőkért végeztünk áldásos tevékenységet. Alapos megújulás, az Úrhoz fordulás történt. A testvérek közt egyetértés lett a mező egész területén az egészség-intézet céljáról, s a vezetése módjáról. A sokféle tapasztalat az egy és több év után, nem csupán a helytelen ösvényről, hanem a helyesről is – mindez több bizalmat kelt bennem, hogy az egészség megújulás és az egészség intézet az eddiginél eredményesebbnek fog bizonyulni. Hő, vágyam az egészség intézetet virágozni látni, minden Úr által megadott szempontból. Ámde időbe kerül, míg helyesbítjük és kinőjük a múlt tévedéseit. Mégis, Isten áldásával, ezt el lehet, és el is fogjuk érni.

A mű fejénél állók felhívták népünket anyagiak gyűjtésére azon az alapon, hogy az egészség megújulás a harmadik angyal üzenetével járó nagyszerű fáradozás része. Ezzel helyesen cselekedtek. Ez is ága Isten csodálatos, jótékony, nagylelkű, önfeláldozó, áldozatos munkájának. Akkor miért mondják a testvérek, hogy az egészség-intézet részvényeinek magas lesz a haszna? Hogy jó beruházás, magas százalékot fizet? Akkor miért nem szólnak kiadóink részvényeiről, hogy az is magas százalékot hoz? Ha ez a kettő egyazon nagyszerű, fontos szolgálat két ága – hogy felkészüljünk s felkészítsünk az Emberfiának eljövetelére, miért nem teszik mindkettőt a nagylelkűség ügyévé? A mű barátaihoz intézett felhívások nem ígértek ilyen serkentő dolgokat. Akkor miért mutatják be úgy a gazdag, irigy szombattartóknak, hogy nagy sok jót tehetnek az egészség intézetbe való beruházással, de megtarthatják a tőkét is, és jókora járulékot is nyer az egyszerű használatból? Régebben felhívtuk a testvéreket az adakozásra a kiadó megalapításához, s ők nemesen és jókedvvel áldoztak az Úrnak, követve a felhívást intéző példáját. Akkor Isten áldása nyugodott meg a nagy mű ezen ágán. Most viszont félnünk kell, hogy Isten helytelenítése teljes mértékben megnyugszik az egészség-intézeten míg csak nem helyesbítik ezt a helytelenséget. Mikor felhívtam a testvéreket az ily intézmény javára, a 11-es szám 492. oldalán, ezt mondtam:

„Az Úr közölte velem, hogy a szombattartó adventisták között nincs hiány az anyagiakban. Jelenleg az a legnagyobb veszedelmük, hogy vagyont gyűjtenek. Némelyek folyton növelik gondjaikat és fáradtságos munkáikat; túlfeszítettek, túlhajszoltak. A következmény, hogy csaknem feledik Isten és ügyének szükségleteit; lelkileg halottak. Isten elvárja, hogy adakozást ajánljanak fel áldozatként. Az áldozat nem gazdagít, hanem szegényebbé tesz.”

Az anyagiakról az a nézetem, hogy adakozást, áldozatot kell hoznunk az Úrnak. Sosem részesültem más elgondolásban. De ha a tőke a részvényesek tulajdona marad, és hasznot húznak belőle, akkor hol a szegényebbé válás, vagy az égő, megemésztő áldozat? S az intézetbe való ruházásnál hogyan csökken a szombattartók veszedelme a jelen részvénytervezet által? Veszedelmeik ezzel csak növekednek. Ami további ürügy a pénzhajhászásra, a szűkkeblűségre. Ha adás-vevés alapján ruháznak be az egészség-intézet részvényeibe, mint bármely más ingatlannál, ezzel nem hoznak áldozatot. Serkentésként magas százalékot ígérnek, így nem az áldozathozatal, hanem a nyerészkedő szelleme vezeti őket a nagyméretű beruházásra az intézet részvényeibe, ezért kevés, vagy semmi sem marad, hogy adjanak más, még fontosabb munkaágakra. Isten elvárja eme szűkmarkú, irigy, pénzéhes, világiaktól, hogy áldozzanak a szenvedő emberiségre. Szólítja őket, hogy hagyják csökkenni földi birtokaikat a Jézusban s a jelen igazságban hívő lesújtottak javára. Adjunk alkalmat, hogy a végső ítélet teljes tudatában cselekedjenek, amint azt a királyok királyának tüzes szavai ecsetelik:

„Akkor majd ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyám áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem. Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg, s meglátogattatok; fogoly voltam, s eljöttetek hozzám. Akkor felelnek néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? Vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, s befogadtunk volna? Vagy mezítelen és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna. És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.

Akkor szól majd az ő balkeze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatatok ennem; szomjúhoztam, s nem adtatok innom. Jövevény voltam és nem fogadtatok be; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel; beteg és fogoly voltam, s nem látogattatok meg. Akkor ezek is felelnek neki, mondván: Uram, mikor láttuk hogy éheztél, vagy szomjúhoztál vagy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nekik mondván: Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”

S ismét a 11-es bizonyságtétel 494. oldalán ezt írtam: „Bő anyagi források vannak népünk közt, s ha mindnyájan átéreznék a hittérítés fontosságát, ez a nagyszerű vállalkozás anyagi zavarok nélkül törhetne előre. Mindnyájan viseljük szívünkön a vállalkozás eltartását. Különösen a jobb módúaknak kellene beruházniuk abba. A betegek befogadására megfelelő otthont kell berendeznünk, hogy helyes kezelés és Isten áldása segítségével megszabaduljanak bántalmaiktól, s megtanulják, hogyan vigyázzanak magukra, és ezzel megelőzzék a betegséget.

Az igazság sok vallója szűkkeblűvé és iriggyé kezd válni. Meg kellene riadniuk állapotuk miatt. Annyi a kincsük a földön, hogy szívük vagyonukon csügg. Kincsük java itt lenn van, a világon, s csak parányi része a mennyben. Így a mennyei örökség helyett világi birtokaikra ruházzák szeretetüket. Most ragyogó alkalom kínálkozik, hogy a szenvedő emberiség javára, és az igazság fejlesztésére fordítsák pénzüket. Sose hagyjuk, hogy ez a vállalkozás nyomorral küszködjék. Az intézők, akikre Isten javakat bízott, használják javaikat Isten dicsőségére. Akik irigyen visszatartják javaikat, azok számára áldás helyett inkább átoknak fognak bizonyulni.

Akikre Isten javakat bízott, hozzanak létre alapítványt a méltó szegény betegek javára, akiknek nincs elég pénzük intézményünkben kezeltetni magukat. Akadnak becses, méltó szegények, akiknek jó hatása Isten ügyének javát szolgálja. Alapot kell létrehoznunk azon szegények kezeltetésére, akiket helyi gyülekezetük méltónak tart erre. Ha a jómódúak nem adakoznak kamatmentesen erre a célra, a szegények nem juthatnak ilyen intézmény nyújtotta előnyökhöz, ahol sokba kerül a gyógykezelés. Az ilyen intézménynek nem szabadna a kezdet kezdetén, mikor még életéért küzd, a javak szüntelen költése miatt anyagi zavarokba keveredniük, anélkül, hogy bevételük ne lenne belőle.”

Amit az Úr megmutatott nekem, s amit mondtam, arról nem részesültem más elgondolásban, minthogy az alapításhoz szükséges anyagiak a műnek eme ága számára a nagylelkűség ügye kell legyen, ugyanaz, mint a nagy mű más ágainak támogatása is. S noha a jelen elgondolástól olyanra térni át, melyet az Úr teljesen helyesel, nehézségekkel járhat, és időbe és munkába kerül, mégis úgy vélem, hogy meg lehet tenni kevés már megvásárolt részvényveszteséggel, s hogy eredménye az adományozott tőke jelentős növekedése lesz, hogy enyhítsék az emberiség szenvedését. Sok részvényvásárlónak nem áll módjában odaajándékozni részvényét. Némelyek szenvednek a részvénybe ruházott pénz híján. Amint államról-államra utazom, lesújtottakat, sír szélén állókat találok, akiknek egy időre az intézetbe kellene menniük, de nincs módjukban. mert pénzüket az intézet részvényeibe ruházták. Ezeknek nem kellene, hogy beruházott pénzük legyen. Megemlítek egy vermonti esetet. A testvér már 1850-ben szombattartó lett, s attól kezdve nagylelkűen hozzájárult néhány, a mű előresegítéséért kezdett vállalkozáshoz, míg csak ínségbe nem jutott. Mégis, mikor minősíthetetlen, unszoló felhívás hangzott el az egészség intézet támogatására, száz dollár részvényt váltott magához. Az …-i gyűlésen felhozta felesége esetét, aki nagyon gyönge, de lehetne rajta segíteni. Sürgős az ügye, míg nem késő. Elmondta anyagi helyzetét, s azt, hogyha kezében lenne az intézetbe beruházott száz dollár, elküldhetné feleségét kezelésre, de anélkül nincs módjában. Azt feleltük, hogy nem lett volna szabad beruháznia a pénzt, valami helytelen történt itt, amin most nem tudunk segíteni, s ezzel elejtettük az ügyet. Nem habozok kijelenteni, hogy ezt a testvérnőt legalább néhány hétig, díjmentesen kellene kezelnünk az intézetben. Férje csak az útiköltséget tudná megfizetni.

Az emberiesség, igazság és szentség barátainak áldozathozatallal, és a nagylelkűség tervével kell támogatni az intézetet. Ötszáz dollár részvényem van az intézetbe fektetve, melyet odaajándékozok. S ha férjemnek megvalósul a várakozása tervben levő könyvével, ő is ötszáz dollárt fog ajándékozni. Akik helyeslik ezt a tervet, írjanak nekünk Greenwillebe, Montcalm járásba, és nevezzék meg az adományozni kívánt összeget. Vagy úgy ruházzák be, mint a kiadó részvényeit. Így folyjanak be az adományok a szükségletre. Kezeljék a betegeket a legméltányosabb áron. Költsük az összegeket a legtakarékosabban. A testvérek adakozzanak, hogy részben megtérítsék a szegény sorsú szenvedőink intézeti költségeit. A gyöngélkedőket vigyük ki, amint el bírják viselni, az intézet gyönyörű hektárjainak művelésére. Ne a fizetés szűkkeblű gondolatával, hanem nagylelkűen, hisz a földet jótékonyságból vették az ő javukra. Kertészkedésük legyen az orvos rendelte gyógymód része, akár a vízkezelés. Legyen a főgondolat a jótékonyság, az emberiesség, és másokért hozott áldozat az orvosok, vezetők, ápolók s betegek részéről, valamint Jézus összes barátaitól, közel és távol. A fizetés, jövedelmező beruházás, kifizető vállalkozás, magas hozamú részvények helyett, amit az egészség-intézettel kapcsolatban mondunk és teszünk, igazgasson mindent a Krisztus szeretete, az emberek üdvösségének szeretete, s a szenvedő emberiség iránti jóindulat.

A keresztény orvos, aki hiszi, várja, reméli Krisztus jövetelét és országát, és vágyakozik rá, mikor a betegség és halál nem uralkodik többé a szenteken, miért várna el szolgálatért több fizetést, mint a keresztény lapszerkesztő vagy keresztény igehirdető? Azt mondhatja, hogy fárasztóbb a munkája. Ez még nem bizonyosodott be. Fáradozzék, amint el bírja viselni, s ne szegje meg az élet törvényeit, melyre betegeit tanítja. Nincs elfogadható ok, hogy túlhajszolja magát, s magas fizetést kapjon érte, többet, mint a cikkíró vagy igehirdető. Mindenki tegye meg a magáét az intézetben, s egyazon nagylelkű elv alapján kapjon fizetést szolgálatáért. Senkit se tűrjünk meg az intézetben, ha pusztán fizetésért dolgozik. Vannak rátermett emberek, akik Krisztus szerelméért, ügyéért, és Mesterük szenvedő követőiért hűségesen s jókedvvel, az önfeláldozás szellemében betölti a tisztségeket. Akiben nincs meg ez a szellem, távozzék, s adjon helyet azoknak. akikben ott él.

Amint meg tudom ítélni, népünk közül a lesújtottak fele, akiknek heteket és hónapokat kellene az intézetben tölteni, nem tudja kifizetni a teljes kezelést és utazást. A szegénység tartsa tán távol az Úr barátait az áldásoktól, melyeket oly bőkezűen adott? Hagyjuk, hogy tovább küszködjenek a gyöngeség és szegénység kettős terhével? A gazdag gyöngélkedőknek, akiknek megvan az élet összes kényelme és könnyebbsége, módjában áll megfizetni a nehéz munkát. Ezek gondoskodással és pihenéssel, tudakozódással és házi kezeléssel nagyon jó egészségnek örvendhetnek anélkül, hogy az intézetbe mennének. De mit tehet a szegény testvér és testvérnő, hogy visszanyerje egészségét? Valamit tehetne, de a szegénység kényszeríti őt, hogy túlfeszítse erejét. Az élet kényelmeivel sem rendelkezik, s a tágas ház, bútorok, fürdés lehetősége, jó szellőztetés előnyeivel sem. Talán egyedüli szobájukat télen-nyáron a takaréktűzhely foglalja el; s lehet, hogy az összes könyvük, a Biblián kívül, elfér a hüvelyk és mutatóujj között. Nincs pénzük könyvekre, hogy megtanulják a helyes életmódot. Ezek a drága testvérek igazán segítségre szorulnak. Sokan szerény keresztények. Lehetnek hibáik, s ezek messzire visszanyúlhatnak. Jelenlegi szegénységük és nyomorúságuk okai lehetnek. Mégis jobban kötelességeik szerint élhetnek, mint akiknek módunkban áll javítani helyzetükön. Ezeket türelmesen tanítanunk és segítenünk kell.

Nekik viszont készen kell állni, és akarni is kell tanulni. Ápolják az Isten és testvéreik iránti hála szellemét, a segítségért, melyben részesülnek. Gyakran nincs fogalmuk, mibe kerül a kezelés, ellátás, szoba, fűtés; satöbbi, az intézetben. Nem értik a jelen igazság és megújulás munkájának óriási voltát, s a sokféle felhívást az adakozásra népünk körében. Lehet, hogy nem tudják, hogy a szegények száma messze túlszárnyalja a gazdag tagok számát. S annak a félelmes ténynek erejét sem érzékelik, hogy a gazdagok túlnyomó része ragaszkodik gazdagságához, és a kárhozat biztos útját tapossa.

A lesújtottakat tanítanunk kell, hogy mikor elégedetlenek sorsukkal, ha irigyen zúgolódnak a gazdagok ellen, súlyos bűnt követnek el a menny előtt. Először értsék meg, hogy betegségük és szegénységük olyan baj, melyet legtöbbnyire bűneik, balgaságuk és helytelenségeik okoznak, s ha Isten népének értelmébe és szívébe helyezte, hogy segítse őket, ez alázatos hálára kell ihlesse őket Isten és népe iránt. Tegyenek meg mindent, hogy segítsenek magukon. Ha vannak rokonaik, akik tudják, és készek is fedezni kezelési költségeiket,akkor részesítsék őket az előjogban.

S tekintettel a sok szegényre, akiknek szükségszerűen többé-kevésbé az intézet jótékonyságára kell támaszkodnia, s a helyszűke és a szűkös pénzalap miatt az intézetben tartózkodásuknak rövidnek kell lennie. Azzal menjenek oda, hogy a leggyorsabban megtanulják annak gyakorlati ismeretét, hogy mit tegyenek egészségük visszanyeréséért és megtartásáért. Az intézetnél hallott előadások, s a jó könyvek, melyekből megtanulják, miként éljenek odahaza – ez legyen az ilyenek főtámasza. Enyhülést találnak a párhetes ott tartózkodásban, de többet elérhetnek odahaza, megvalósítva az elveket. Ne támaszkodjanak orvosokra, hogy pár hét alatt meggyógyítsák őket. Hanem tanulják meg lehetővé tenni a természetnek a gyógyulást. Ez elkezdődhet az intézetben töltött kevés hét alatt, de évekig tarthat a helyes szokások segítségével odahaza.

Valaki elköltheti minden vagyonát az intézetben és jelentős enyhülést lelhet, de visszatérhet családjához, régi szokásaihoz. Alig néhány hét vagy hónap alatt gyöngébb egészsége lehet, mint annak előtte, tehát mit sem nyert. Semmire költötte korlátolt anyagi javait. Az egészség-megújulásnak és egészség intézetnek nem az a célja, mint a fájdalomcsillapítónak vagy az azonnal enyhítőnek, hogy csillapítsa a ma fájdalmát. Valóban nem! Csodálatos célja megtanítani az embereket, miként éljenek úgy, hogy lehetővé tegyék a természetnek eltávolítani a betegséget, és ellenállni annak.

A népünk lesújtottjainak ezt mondom: Ne csüggedjetek! Isten nem feledkezett meg népéről és művéről. Közöljétek az orvosokkal egészség-állapototokat, s anyagi képességeteket, hogy fedezzétek az intézetben tartózkodástok költségeit Battle Creekre címezve leveleteket. Betegek kimerültek gyöngélkedők vagytok-e? Ne halogassátok míg reménytelenre nem fordul esetetek. Írjatok azonnal. De ismét figyelmeztetnem kell a szegényeket. Jelenleg keveset tudnak tenni értetek mivel az összeadott pénzt anyagokra és építkezésre költik. Tegyetek meg magatokért minden tőletek telhetőt, s mások is fognak valamennyit segíteni.