Láttam Dávidot esedezni az Úrhoz, hogy ne hagyja el őt, ha megöregedett, s hogy mi váltotta ki belőle buzgó imáját. Látta, hogy a körülötte élő öregek legtöbbje boldogtalan, s a jellem boldogtalan vonzásai különösen megnövekednek az öregséggel. Akik természettől zsugoriak és irigyek, igen kellemetlenek lesznek öreg korukban. Ha irigyek, szőrszálhasogatók és türelmetlenek, különösen azok lesznek, ha megöregedtek.

Dávidot igen nyugtalanította, hogy királyok és nemesek, akik Isten félelmét látszottak szem előtt tartani, míg a férfikor erejével bírtak, megöregedve féltékennyé váltak legjobb barátaikra és rokonaikra. Szüntelen attól tartottak, hogy barátaik önzésből érdeklődnek irántuk. Idegenek célzásaira és kétszínű tanácsaira hallgattak afelől, hogy vajon kiben bízzanak meg. Zabolátlan féltékenységük olykor fellángolt, amikor nem minden ment ködösödő ítélőképességük szerint. Irigységűk rettenetes volt. Gyakran azt gondolták, hogy gyermekeik és rokonaik halálukat kívánják; hogy elfoglalhassák helyüket, megkaparinthassák vagyonukat, és fogadják a rájuk átruházott hódolatot. Némelyeket annyira hatalmába kerített féltékenységük és irigységük, hogy elpusztították tulajdon gyermekeiket.

Dávid észrevette, hogy bár némelyek igaz életet éltek férfikoruk delén, amikor az öregkor bekopogtatott, mintha csak elvesztették volna önuralmukat. Sátán vette be magát, és irányította gondolkodásukat, tette őket nyugtalanná s elégedetlenné. Látta, hogy sok öreg olyan volt, mintha Isten elhagyta volna őket, s ellenségeik gúnyolódásának és szidalmainak tették ki magukat. Ez mélyen megrázta Dávidot. Mikor előre tekintett, arra az időre, amikor megöregszik, szomorúság fogta el. Félt, hogy Isten majd elhagyja, és éppoly boldogtalan lesz, mint más öregek, akiknek útjára felfigyelt, s ki lesz téve az Úr ellenségei gyalázatának. E teherrel a vállán buzgón esedezett: „Öregkoromban se taszíts el magadtól, akkor se hagyj el, ha erőm elfogy Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, még ma is csodáidról emlékezem. De öregkoromra, aggságomban se hagyj el, Istenem! Hadd hirdessem e nemzedéknek karodat, és mindem utódomnak hatalmadat.” Zsoltár 71:9, 17, 18. Dávid szükségesnek tartotta az őrizkedést a gonoszságtól, melyek az öregkor velejárói.

Az öregek gyakran nem hajlandók belátni és elismerni, hogy szellemi erejük csökken. A gyermekeikre tartozó gond magukra vevésével rövidítik meg napjaikat. Sátán kihasználja képzelőtehetségüket, s pénzükért való örökös aggodalomra vezeti őket. Ez a bálványuk, és zsugori szűkmarkúsággal harácsolják össze. Gyakran megfosztják magukat az élet számos kényelmétől, erejükön felül dolgoznak ahelyett, hogy felhasználnák javaikat. Ezzel állandó nyomorba taszítják magukat, mivel félnek, hogy később majd nyomorba jutnak. Mindez a rettegés Sátántól ered. Izgatja a szerveket, amelyek szolgai félelemre és féltékenységekre vezetve megrontják lelkük nemességét és elpusztítják emelkedett gondolataikat és érzéseiket. Tébolyodottak a pénzügyekben. Ha arra az álláspontra helyezkednének, melyet Isten szeretne, utolsó napjaik lennének a legjobbak s legboldogabbak. Akiknek olyan gyermeke van, aki becsületességében és okos igazgatásában okuk van megbízni, azoknak hagyják, hogy gyermekük boldoggá tegye őket. Ha nem, Sátán kiaknázza szellemi erejüket, és ő fogja igazgatni őket. Tegyék félre az aggodalmat és terheket, töltsék idejüket a lehető legboldogabban, érlelődjenek a menny számára.