Az 1856. május 27-ei battle creeki értekezleten látomásban néhány gyülekezetre általánosan vonatkozó ügyet mutattak be nekem. Elvonult előttem Isten dicsősége és felsége. Az angyal így szólt: „Borzalmas az Úr az ő felségében, de ti mégsem értitek. Borzalmas a haragja, ti mégis naponta vétkeztek ellene. Minden erőtökkel törekedjetek, küzdjetek, bejutni a szűk kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz. És sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A két út nem azonos, hanem megkülönböztető, és ellenkező irányba vezet. Az egyik örök életre, a másik örök halálra. Láttam a különbséget a két út között, és a rajtuk utazók közötti különbséget is láttam. A két út ellentéte egymásnak. Az egyik széles és sima, a másik keskeny és göröngyös. Úgy a rajtuk utazóknak is ellentétes a jellemük, életük, ruházkodásuk, beszédjük.

A keskeny úton járók az út végén váró örömről és boldogságról beszélgetnek. Arckifejezésük gyakran szomorú, mégis sokszor szent örömtől sugárzik. Nem öltözködnek, nem beszélnek, és nem viselkednek a széles úton járók módján. Mintaképet kaptak. A fájdalmak férfija, aki tudta, mi a szenvedés, ő nyitotta meg az utat előttünk, s maga is végigjárta. Követői látják lábnyomát, és ez vigasztalja és vidítja őket. Uruk biztonságosan végighaladt rajta – követői is végigjárhatják, ha követik nyomdokait.

A széles úton mindenki saját személyével, ruhájával és élvezeteivel foglalkozik. Mélyen merülnek a hangos jókedvbe, vígságba, nem gondolnak útjuk végével, a biztos pusztulással ösvényük végén. Minden nappal közelebb kerülnek pusztulásukhoz, mégis egyre gyorsabban rohannak előre. Mily szörnyű látvány volt ez nekem!

Sokat láttam a széles úton haladni, akiken ezek a szavak álltak: „Meghalt a világnak. Minden dolgok vége elközelített. Te is légy készen.” Pontosan úgy néztek ki, ahogyan a körülöttük levő hiú emberek, kivéve arcuk szomorúságát, mely szemembe ötlött. Beszélgetésük ugyanolyan volt, mint a körülöttük lévő élvhajhászó meggondolatlanoké, de olykor mély megelégedéssel mutattak a ruhájukra varrt betűkre, és a többieket is felszólították, hogy ilyen hímzésük legyen, mégis azt állították, hogy a keskeny ösvényen utazókhoz tartoznak. A körülöttük haladók így szóltak: „Semmi különbség közöttünk. Egyformák vagyunk. Úgy öltözködünk, beszélünk és cselekszünk, mint ti.”

Majd visszairányítottak az 1843 és 1844-es évekbe. Akkor a megszentelődés lelkülete élt közöttünk. Az, ami ma hiányzik. Mi lelte Isten hitvalló, különleges népét? Láttam a világhoz alkalmazkodást, a vonakodást az igazságért szenvedéstől. Láttam, hogy nagyon hiányzik az Isten akaratának való alávetettség. Visszairányították gondolataimat Izráel gyermekeire, miután Egyiptomot maguk mögött hagyták. Isten könyörülete kihívta őket az egyiptomiak közül, hogy akadályok nélkül imádhassák őt. Sokszor tett csodát értük az úton, próbára tette és vizsgáztatta őket azzal, hogy szorult helyzetekbe vitte őket. Isten csodálatos tettei után, és miután olyan sokszor megmenekültek, mégis morogtak, hogy az Úr próbálta vagy vizsgálta őket. Így szóltak: „Bár meghaltunk volna Úr keze által Egyiptom földjén.” Epekedtek a póréhagyma és hagyma után, amit maguk mögött hagytak.

Láttam, hogy sokan, akik azt állítják, hogy hisznek az utolsó napok igazságában, érthetetlennek tartják Izráel fiai zúgolódását vándorlásaik idején, hogy miután Isten oly csodálatosan gondoskodott róluk, annyira hálátlanok voltak, hogy elfeledték, amit értük tett. Az angyal megszólalt: „Ti még rosszabbul viselkedtek.” Láttam, hogy Isten olyan világos és egyszerű igazságot adott szolgáinak, mely ellenállhatatlan. Amerre csak járnak, bizonyos a győzelem. Ellenségeik képtelenek kitérni a meggyőző igazság elől. Isten szolgái oly tiszta világosságot kaptak, hogy bárhol felállhatnak, és hadd ragadja magához a győzelmet a világos, összefüggő igazság. Ezt a nagy áldást nem értékelték, még csak észbe sem vették. Ha bármilyen próba teszi be a lábát, vannak, akik hátratekintgetnek, és azt képzelik, hogy nehéz a sorsuk. Néhány hitvalló Isten szolgája nem tudja, mi a tisztító megpróbáltatás. Olykor próbákat hoznak magukra, képzelt próbákat, s olyan könnyen elbátortalanodnak, könnyen megsértődnek, érzékenyek méltóságukra, hogy megsebzik magukat, megsebeznek másokat, és az ügyet is megsebzik. Sátán felfújja próbáikat, és oly gondolatokat ültet fejükbe, melyeknek, ha teret engednek, el fogják pusztítani áldásos hatásukat s hasznavehetőségüket.

Néhányan abba a kísértésbe estek, hogy odahagyják az ügyet, s kétkezi munkát vállalnak. Láttam, hogy ha Isten levenné róluk a kezét, és hagyná, hogy betegség és halál érje utol őket, majd megtudnák, hogy mit jelent a baj. Félelmes dolog Isten ellen zúgolódni. Nem tartják eszükben, hogy az út, melyen haladnak, göröngyös, lemondó, magukat keresztre feszítő út. S nem szabad elvárniuk, hogy minden olyan simán folyjon, mintha a széles utat járnák.

Láttam, hogy Isten néhány szolgája, még lelkipásztorok is, oly könnyen elcsüggednek, oly könnyen megsértődnek, hogy megvetettnek és lenézettnek képzelik magukat, mikor ilyesmiről szó sincs. Nehéznek vélik sorsukat. Nem értik meg, mi lenne velük, ha Isten visszavonná támogató karját, és lelki kínon kellene átesniük. Akkor tízszer oly keménynek tartanák életüket mint azelőtt, amíg Isten munkáját végezték. Próbákat és nélkülözéseket kellene elszenvedniük, és az Úr jóváhagyásának is híjával lennének. Isten ügyének néhány munkása nem tudja, mikor könnyű a sorsa. Oly kevés nélkülözésben volt részük, oly kevés ínséggel, fárasztó munkával és lelki felelősséggel találkoztak, hogy mikor könnyű az életük, mikor kedvez nekik az élet, és csaknem mentesek a lelki kínoktól, akkor is súlyosaknak tartják a próbákat. Láttam, hogy ha nem lesznek igénytelenebbek és nem készek derűsen fáradozni, nem kímélve magukat, Isten elfogja bocsátani őket. Nem fogja elismerni őket önfeláldozó szolgáinak ha nem készek buzgón fáradozni, s akik tudják, mikor megy jól a sorsuk. Isten szolgáinak viselniük kell a lelkekért a felelősség terhét, sírniuk kell a tornác és az oltár között: „Légy kegyelmes, Uram a te népedhez.”

Isten néhány szolgája feláldozta életét Isten ügyéért, míg csak szervezetük össze nem omlott, s csaknem elkoptatta őket a szüntelen szellemi munka, a szakadatlan gond, a fáradozás és nélkülözések. Mások viszont nem hordtak, s nem is akarták hordani a terheket. Épp ezek képzelik, hogy nehéz a sorsuk, mivel sosem haladtak át igazi nehézségeken. Sohasem keresztelkedtek be azok közé, akik részt vállalnak Krisztus szenvedéseiből, s nem is fognak, amíg oly gyengeségről, kevés lelki erőről tesznek tanúságot, amíg oly igen szeretik a könnyű életet. Abból tudom, amit Isten megmutatott nekem, hogy a lelkipásztorok körében tisztogatásra van szükség, hogy a lustákat, a halogatókat és a magukkal törődőket kirostálja, hogy megmaradjanak a feddhetetlenek, a megbízhatók és igénytelenek, akik nem kényelmüket mérlegelik, hanem hűségesen szolgálnak igével és tanítással, készek elszenvedni s elviselni mindent Krisztusért, és menteni azokat, akikért meghalt. Ezek a szolgák tudják meg, hogy jaj nekik, ha nem hirdetik az evangéliumot, és ez elég. De nem mindnyájan gondolkodnak így.