Nem sokkal az 1844-es időpont elmúlása után kaptam az első látomást. Egy Krisztusban szeretett testvérnőmet látogattam, akivel szívem egybeforrt. Öten, nők, térdeltünk csöndesen a családi oltárnál. Míg imádkoztunk, oly mértékben rám szállt Isten hatalma, mint még soha. Mintha világosság vett volna körül, s egyre magasabbra emelkedtem volna a földről. Megfordultam, hogy lássam az advent népet, de nem találtam őket. Most hang szólt hozzám: „Tekints ismét, de kissé magasabbra.” Fölemeltem szememet, és keskeny, egyenes ösvényt láttam magasan a világ fölött. Az advent nép ezen vonult a város felé. Mögöttük, az ösvény elején, ragyogó fényt láttam. Az angyal azt mondta hogy ez az éjféli kiáltás. Ez a fény világította be végig az ösvényt, hogy meg ne üssék lábukat a kőbe. Jézus közvetlenül népe előtt járt. Fölfelé vezette őket. Amíg szemüket nem vették le róla, biztonságban voltak. Am többen hamar elfáradtak, azt mondták, hogy messze a város, s már meg kellett volna érkezniük. Ilyenkor Jézus úgy öntött új lelket beléjük, hogy fölemelte dicső jobbját, melyből fény áradt az advent csoportra, mely ilyenkor dicsőt kiáltott. Mások hamar megtagadták a maguk mögött hagyott fényt. Azt mondták hogy nem Isten vezette őket ilyen messzire. A mögöttük levő láng kialudt, koromsötétben hagyva lábukat. Megbotlottak, szem elöl veszítették a jelzést és Jézust, s lehulltak az ösvényről az alant elterülő sötét és gonosz világba.

Majd Isten szavát hallottuk, mint sok víz zúgását. Közölte velünk Jézus eljövetelének napját és óráját. Az élő igazak, – a 144 000 – ismerték s megértették a hangot, de a gonoszok mennydörgésnek, földrengésnek vélték. Mikor Isten bejelentette az időpontot, kitöltötte ránk Szentlelkét. Arcunkat Isten dicsősége világította be, s olyan ragyogó lett, mint Mózes arca, mikor lejött a Sínai hegyről.

A száznegyvennégyezret mind elpecsételték, és tökéletes egység uralkodott köztük. Homlokukon ezek a szavak álltak: Isten, Új Jeruzsálem, s tündöklő csillagban Jézus új neve. Boldog, szent állapotunk felbőszítette a gonoszokat, és erőszakosan megrohantak minket, hogy megragadjanak, és börtönbe hurcoljanak. Ilyenkor az Úr nevében kinyújtottuk kezünket, s ők tehetetlenül hulltak a földre. Ekkor történt, hogy Sátán zsinagógája megértette, hogy Isten szeret bennünket, akik megmoshatjuk egymás lábát, szent csókkal köszönthetjük testvéreinket, s lábunkhoz borultak.

Valami nemsokára keletre vonta tekintetünket. Kis fekete felhő jelent meg, nem nagyobb az ember tenyerénél. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az Emberfiának jele. Megilletődött csöndben néztük a felhőt, amint közeledett, világosabbá, ragyogóbbá vált, majd még dicsőbbé, míg csak nagy fehér felhővé nem növekedett. A felhő alja, mintha tűz lett volna, felette szivárvány ívelt, körülötte meg tízezer angyal zengte a legszebb éneket. A felhőn az Emberfia ült. Haja fehéren, hullámosan omlott vállára. Számos korona ékesítette fejét. Lábfeje tüzesnek látszott. Jobbjában éles sarló, baljában ezüst harsona. Szeme tűzláng. Így kutatta át meg át gyermekeit.

Akkor minden arc elsápadt, s akiket Isten elvetett, azoké elsötétedett. Majd mindannyian felkiáltottunk: „Kicsoda állhat meg? Szeplőtlen-e a ruhám?” Az angyalok kara elhallgatott, döbbenetes csend állt be. Jézus szólalt meg: „Akiknek keze tiszta, s szíve ártatlan, azok meg tudnak állni. Elég néked az én kegyelmem!” Arcunk földerült, szívünket öröm töltötte be. Az angyalok magasabb hangot ütöttek meg, újra énekeltek, s a felhő közelebb jött. Felharsant Jézus ezüst harsonája, amint lefelé ereszkedett a felhőn, melyet tűzlángok nyaldostak körül. Tekintetét az alvó szentek sírján nyugtatta, majd égre emelte szemét s kezét, és felkiáltott: „Ti, akik a porban alusztok! Ébredjetek! Ébredjetek, s keljetek fel!” Ezután hatalmasan megremegett a föld. A sírok megnyíltak és a halottak, halhatatlanságba öltözötten felébredtek, feltámadtak. A 144 000 dicsőséget kiáltott, mikor felismerték barátaikat, akiket a halál elszakított tőlük. Ők is elváltoztak, s együtt ragadtattak az Úr elé.

Egyszerre mentünk a felhőbe, s hét napon át felfelé szálltunk az üvegtengerhez. Itt Jézus koronákat hozott, és jobbjával helyezte fejünkre. Arany hárfákat s győzelem pálmáit adta nekünk. Itt, az üvegtengeren a 144 000 tökéletes négyzetben állt fel. Néhánynak nagyon fényes volt a koronája, néhánynak kevésbé. Mindenki elégedett volt koronájával. Több korona súlyosnak látszott a csillagoktól, néhányon meg kevés díszlett. Mindnyájunkat földig érő fehér palást fedett. Amikor átmentünk az üvegtengeren a város kapujához, angyalok vettek körül. Jézus magasra emelte hatalmas, dicső karját, megfogta a gyöngykaput, kinyitotta két fényes szárnyát, s így szólt hozzánk: „Megmostátok ruhátokat véremben, tántoríthatatlanul álltatok az igazság mellett, lépjetek be!” Bementünk, és éreztük, hogy teljes jogunk van a helyhez.

A városban ott láttuk az élet fáját és Isten trónját. A trónból tiszta folyóvíz ömlött, s a folyó két oldalán állt az élet fája. Az egyik oldalon is fatörzs állt, a másikon is, mindkettő átlátszó színaranyból. Először azt hittem, két fát látok, de mikor újra odanéztem, láttam, hogy a két törzs egyetlen fává egyesül a tetején. Tehát az élet fája az élet folyójának mindkét oldalán állt. Ágai odahajlottak, ahol álltunk, gyümölcse gyönyörű volt, mintha aranyat ezüsttel elegyítettek volna össze.

A fa alá telepedtünk, gyönyörködtünk a hely szépségében. Fitsch és Stockman testvér, akik az ország örömhírét hirdették, s akiket Isten kíméletből sírjukba fektetett, odajöttek hozzánk, s megkérdezték, hogy míg ők aludtak, min mentünk át. Fel akartuk idézni legsúlyosabb megpróbáltatásainkat, de oly jelentéktelennek tűntek a köröttünk levő mennyei dicsőség túláradó, örök mértékéhez képest, hogy nem tudtunk róluk szólni. Felkiáltottunk: „Dicsőség, a menny igen olcsó”. Arany hárfánkba kaptunk, és visszhangra késztettük a menny boltozatát.