1862. január 24-én az Úr megmutatott nekem néhány dolgot nemzetünk felől. A déli lázadásra terelte figyelmemet. Dél tüzes csatákra készül, míg északnak fogalma sincs dél valódi szándékáról. Mielőtt Lincoln elnök átvette volna a hatalmat, dél már nagy előnyökre tett szert. Az előző kormány dél érdekében tervezett és rendezte az ügyet, hogy megfossza északot a hadi felszereléstől. Két céllal tették ezt. Elszánt lázadást terveztek, és fel kellett készülniük rá. Másrészt a lázadás pillanatában észak teljesen készületlen legyen. Ezzel időt nyernek, és erőszakos fenyegetéseikkel, kegyetlen módszereikkel annyira megfélemlíteni remélték északot, hogy kénytelen legyen engedni nekik; hagyni, hogy azt tegyenek, amit akarnak.

Észak nem értette meg dél keserű, szörnyű gyűlöletét irántuk. Dél messzemenő összeesküvése készületlenül érte őket. Észak dicsekedett erejével, és kinevette az ötletet, hogy dél ki akar lépni az államszövetségből. Akaratos, csökönyös gyerek handabandázásainak vették fenyegetéseit s azt gondolták, hogy majd megjön az esze, megcsömörlik az elszakadástól, és alázatos bocsánatkérések közt visszatér a szövetséghez. Északnak nem volt világos fogalma az átkozott rabszolgarendszer erejéről. Ez, és csakis ez a háború oka. Dél egyre követelődzőbb lett. Teljesen helyénvalónak tartják az emberekkel való kereskedést, a rabszolgák adás-vevését, az ember-üzérkedést. Felbőszülnek, amiért nem igényelhetik az összes területet, amit szeretnének. Ha tudnák, eltörölnék a határokat, és mindenüvé elvinnék rabszolgáikat, ahová akarják. Rabszolgamunkával átkozzák meg a földet. Dél egyre arcátlanabbul harsog, és észak nem tesz megfelelő lépéseket elhallgattatásukra.

Oly lassan, s annyira kesztyűs kézzel bántak a lázadókkal, hogy sokan, akik előzőleg visszariadtak a lázadás gondolatától, a felkelők hatása alatt helyesnek és igazságosan tekintik azt. Ezrek csatlakoztak a déli szövetséghez, azok közül, akik nem tették volna, ha kormányunk a lázadás korábbi szakaszán gyors és hathatós lépéseket tett volna, még akkor is, ha nem állt készen a háborúra. Észak ugyan azóta hadi készületeket tesz, a lázadás azonban futótűzként terjed, és most nincs nagyobb kilátás megfékezésére, mint hónapokkal ezelőtt volt. Ezrek vesztették életüket, sokan csonkán és nyomorékon tértek haza. Betegek, akiknek földi kilátásaik örökre romba dőltek. Mégis mily keveset értek el! Ezreket beszéltek rá, hogy lépjenek be a hadseregbe, mert ez a háború majd eltörli a rabszolgaságot, és most rájönnek, hogy rászedték őket. A háború célja nem a rabszolgaság eltörlése, hanem fönntartása.

Elégedetlenek a katonák, akik elhagyták otthonukat, és életüket áldozták a rabszolgaság megszüntetéséért A háborúnak nincs jó eredménye, hanem csak az államszövetség fenntartása. Ezért kellett az életek ezreit feláldozni, és otthonaikat feldúlni. Sok-sok ember legyengült, és meghalt a kórházakban. Másokat a lázadók ejtettek foglyul – ami rosszabb a halálnál. Mindezt átgondolva megkérdezik – mit nyerünk vele, ha leverjük a lázadást? Csak csüggesztő feleletet kapunk: semmit. Nem távolították el a lázadás okát. Meghagyták nemzetük rákfenéjét, a rabszolgarendszert, hogy később újabb lázadást keltsen. A katonák ezrei isszák a keserűség levét. Ők szenvedik el a legnagyobb nélkülözéseket. Viselnék szívesen, de látják, hogy ámítják őket, s ez kedvüket szegi. Vezetőink tanácstalanok, szívük elhal a félelem miatt. Nem merik kihirdetni a rabszolgák felszabadítását, mert felzúdítanák délnek azokat a részeit, amelyek nem csatlakoztak a felkeléshez, de erős rabszolgatartás pártiak. Másrészt félnek a vezetőktől, akik nagyon ellenzik a rabszolgatartást. Tartanak a merész, határozott hang hatásától, mert ezrek szívében azt a kívánságot korbácsolná fel, hogy eltiporják a rémes lázadás okát – szabadon bocsátják az elnyomottakat, és összetörnek minden igát.

Sokan, akikre főparancsnokságot bíztak, és felelős helyeket töltenek be, lelkiismeretlenek és nemtelenek. Szabad kezet kaptak az alattuk szolgálók elpusztításáig is. Akkor is szemet hunynak tetteik fölött. Ezek a parancsnokok visszaélnek hatalmukkal, és veszélynek tehetik ki beosztottjaikat, olyan helyen, ahol rémes összecsapásoknak vannak kitéve a felkelőkkel, a győzelem legkisebb reménye nélkül. Úgy szabadulhatnak a merész, képzett férfiaktól, mint ahogy Dávid megszabadult Uriástól.

Értékes férfiakat áldoztak fel így, hogy megszabaduljanak erős rabszolga-ellenességüktől. Pontosan azok nincsenek többé, akikre e válságos időben északnak a legnagyobb szüksége lenne. Felelőtlenül feláldozták őket. Nemzetünk kilátásai csüggesztők, mert szívük mélyén lázadók töltik be a vezető állásokat. Vannak déllel rokonszenvező parancsnokló tisztek. Bár szeretnék megőrizni az államszövetséget, lenézik a rabszolgatartás ellenzőit. Némely hadtest nagyrészt ilyenekből áll. Annyira ellenzik egymást, hogy sok ezred között nincs valódi együttműködés.

Az Úr úgy mutatta meg nekem a háborút, mint a legegyedülállóbbat és a legbizonytalanabbat, amit valaha is vívtak. A fegyvert fogók túlnyomó része hitte, hogy a háború eredménye a rabszolgaság eltörlése lesz. Mások azért csatlakoztak, hogy gondosan megőrizzék ugyan a rabszolgaságot, ahogy van, de a lázadást mégis leverjék, és megvédjék az államszövetséget. Hogy még zavarba ejtőbbé és bizonytalanabbá tegyék a helyzetet, némely parancsnokló tiszt erősen pártolja a rabszolgatartást, szívük mélyéből rokonszenveznek déllel, a független kormányt viszont ellenzik. Lehetetlennek látszik sikeresen vinni a háborút, mert sorainkban sokan dél javát tartják szem előtt. E rabszolgatartást kedvelő férfiaknak a tevékenysége következtében seregeinket visszaverték, és könyörtelenül lemészárolták. Néhány vezető emberünk a képviselőházban is szüntelenül dél érdekeit mozdítja elő.

A dolgok ilyetén állapota mellett nemzeti böjtnapokat hirdetnek, imanapokat, hogy Isten segítsen gyorsan és győzelmesen befejeznünk a háborút. Majd Ésaiás 58:5–7-re irányították figyelmemet: „Hát ilyen a böjt, amelyet kedvelek, és olyan a nap, amelyen az ember lelkét gyötri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét, zsákot és hamut terít maga alá: ezt nevezed-é böjtnek és az Úr előtt kedves napnak? Hát nem ez-é a böjt, amit én kedvelek; hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és testvéred előtt el ne rejtsd magadat.” Láttam, hogy a nemzeti böjtnapok sértik az Urat. Ily böjtölést nem fogad el. A jegyzőkönyvet vezető angyalok ezt írják a böjtről: „Íme, perrel és versengéssel böjtöltök, és sújtotok a gazságnak öklével.” Láttam, miként bántak vezetőink a szegény rabszolgákkal, akik hozzájuk jöttek menedéket keresni. Az angyalok lejegyzik tetteiket. Ahelyett, hogy szabadon bocsátanák az elnyomottat, és összetörnének minden igát, keserűbbé teszik igájukat, mint zsarnok uraik szolgálatában volt. A szabadságszeretet arra készteti a szegény rabszolgákat, hogy elszökjenek uraiktól, és életüket veszélyeztessék szabadságukért. Sohasem vállalkoztak volna arra, hogy otthagyják tulajdonosaikat, s kitegyék magukat az elfogatásukkal járó keserveknek és borzalmaknak, ha nem szeretnék a szabadságot, mint bármelyikünk. A menekült rabszolgák leírhatatlan nélkülözéseket és viszontagságokat viseltek el szabadságukért, és utolsó reménységként, a keblükben égő szeretettől hajtva, kormányunkhoz folyamodnak védelemért. Bizalmukkal azonban a legnagyobb megvetéssel visszaéltek. Sok rabszolgával kegyetlenül bántak, mert olyan súlyos bűnt követtek el, erőfeszítést mertek tenni szabadságuk elnyeréséért. Nagy emberek, akik állítják, hogy emberszív dobog keblükben, látták e rabszolgákat csaknem mezítelenül, kiéhezetten; mégis gyalázták őket, és visszaküldték kegyetlen uraikhoz, a reménytelen szolgaságba, hogy embertelen kegyetlenségeket szenvedjenek el, amiért szabadok akartak lenni. E nyomorultak némelyikét meg egészségtelen pincebörtönökbe lökték, hogy ott éljenek, vagy haljanak meg: nem törődtek sorsukkal. Megfosztották őket szabadságuktól és a jó levegőtől, melyet a menny soha meg nem tagadott tőlük. Hagyták őket éhezni, és fel sem ruházták őket. Mindennek ellenére nemzeti böjtnapot hirdettek! Jaj, mekkora sértés ez az Úr ellen! Az Úr azt mondja Ésaiáson át: „Holott ők engem mindennap keresnek, és tudni kívánják útaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekszik.”

A menekült rabszolgáknak uraik azt mondták, hogy az északiak szeretnék megkaparintani őket, kegyetlen kihasználásra, s hogy a rabszolgatartás beszüntetését követelők kezében rosszabb lesz a sorsuk, mint mikor rabszolgák voltak. Borzalmas történeteket terjesztettek közöttük, hogy meggyűlöltessék velük az északiakat, mégis volt valami zavaros fogalmuk, hogy északon némelyek együtt éreznek sérelmeikkel, s majd még tesznek értük valamit. Ez volt az egyetlen reménysugár, amely valamelyes fényt vetett rájuk nyomorúságos, gyászos szolgaságukban. Amint a szegény rabszolgákkal elbánnak, meggyőzik őket, hogy a rabszolgatartók igazat mondtak nekik. Mégis nemzeti böjtnapot hirdetnek! Az Úr így szól: „Hát nem ez-é a böjt, amit én kedvelek, hogy megnyisd a gonoszság bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek?” Majd, ha nemzetünk az Isten választotta módon böjtöl, akkor elfogadja a háborúra vonatkozó imáikat; most azonban nem jutnak el fülébe. Elfordul tőlük. Undorodik az ilyen imáktól. Úgy intézik a dolgokat, hogy akik megoldanák az igazság kötelékeit és összetörnének minden igát, azokat elgáncsolják, elmozdítják felelős állásaikból, vagy halálukat tervezik – azok, akik „perrel és versengéssel böjtölnek, és sújtanak a gazság öklével.”

Megmutatták nekem, hogy ha a háború célja a rabszolgaság eltörlése lett volna, akkor, ha kívánták volna. Anglia észak segítségére sietett volna. Anglia azonban teljesen tisztában van jelenlegi kormányunk gondolkodásával. Azzal, hogy a háború nem a rabszolgaság megszüntetéséért, hanem csak az államszövetség fenntartásáért folyik, ami nem áll Anglia érdekében. Kormányunk büszke és önfejű. Nemzetünk az égig magasztalja magát, lenézi a királyi kormányokat, tombol a szabadsággal való dicsekedésben, holott megtűrik és melengetik a rabszolgaság intézményét, ami ezerszer rosszabb, mint a királyi kormányok zsarnoksága. Olyan rendszert melengetnek a világosság e földjén, ami megtűri, hogy az emberi család egy része rabszolgaságba süllyessze a másik felét, hogy az állatok színvonalára süllyesszék az emberek millióit. Ehhez fogható bűnt a pogány országokban sem találunk.

Az angyal így szólt: „Halld meg egek, az elnyomottak kiáltását és fizesd vissza kétszeresen az elnyomóknak tetteiket.” Nemzetünket még majd a porig fogják alázni. Anglia azon töpreng, vajon kihasználja-e nemzetünk jelenlegi gyengeségét, megkockáztassa-e ellenünk a háborút. Mérlegeli a helyzetet, más nemzetek véleményét igyekszik megtudni. Attól tart, hogy ha tengerentúli háborúba fog, gyönge lesz otthon, és más nemzetek kihasználhatják gyöngeségét. Néhány nemzet csendben, de serényen készülődik a háborúra, reméli, hogy Anglia hadat üzen nekünk, és akkor kihasználnák a helyzetet. Bosszút állnának rajta a múltban elszenvedett károkért és igazságtalanságokért. A királynő alattvalóinak egy része a kedvező lehetőséget várja igájuk széttörésére. Ha azonban Anglia kifizetőnek tartja, pillanatig sem fog habozni, hanem kihasználja az alkalmat hatalmának érvényesítésére, és meg fogja alázni nemzetünket. Ha Anglia hadat üzen, minden nemzet a maga érdekeit fogja szolgálni, és általános lesz a háború és a zavarodás. Anglia jól ismeri azok felemás gondolkodását, akik a lázadást igyekeznek letörni. Jól ismeri kormányunk tanácstalanságát. Elképedten figyeli a háború irányítását a lassú, esélytelen mozdulatokat, hadaink tétlenségét, nemzetünk tönkretevő kiadását. Kormányunk gyöngesége nem titok más nemzet előtt, és azt a következtetést vonják le, hogy az a királyság hiánya miatt van. Csodálják kormányaikat, s lenézik – ki szánakozva, ki megvetőn – nemzetünket, amelyet a föld legerősebb nemzetének tartottak. Ha nemzetünk egységes – erős maradt volna, megosztva azonban el kell buknia.