Élmények 1867. április 26-tól 1867. október 20-ig

Visszatértünk északra, az úton összejövetelt tartva Nyugat Windsorban, s hazatérve Fairplainsben és Orleansban is, majd figyelmet szenteltünk az építkezésre, bevetettük kertünket, felkötöttük szőlőnket, megkapáltuk málnánkat, fekete ribizlinket, egresünket. Majd jó küldöttség társaságában visszatértünk az általános értekezletre Battle Creekbe.

Utunk első szombatját Orleansban töltöttük, ahol a böjtöt is megtartottuk. Komoly ünnepélyesség napja volt ez számunkra. Igyekeztünk megalázkodni Isten előtt, s megtört lélekkel és sok sírással mindnyájan buzgón esedeztünk, hogy Isten áldjon és erősítsen meg, hogy az ő akaratát végezzük ezen az értekezleten. Volt valamelyes hitünk és reményünk, hogy fogságunk itt véget ér.

Battle Creekbe érve azt találtuk, hogy előző erőfeszítéseink nem végezték el, amit reméltünk. A féltékenykedés hírei még mindig szálingóztak. Lelkemet éles kín töltötte be, órákon át hangosan sírtam; nem tudtam megfékezni keserűségemet. Egyik huszonkét éve ismert barátommal beszélgetve elmondta a szájról-szájra járó híreket, hogy pazaron költekezünk. Költséges karosszék vásárlását említette. Elmondtam neki a körülményeket. Férjem nagyon lesoványodott, s nagyon fárasztó, sőt fájdalmas volt számára közönséges hintaszékben ülni, ezért az idő javarészét fekve töltötte. Tudtam, hogy ez nem vezethet ereje visszanyeréséhez, s kérleltem, hogy több időt töltsön ülve, de a szék miatt nem bírt.

Keletre utazásomkor, hogy haldokló apám betegágyánál szolgáljak, Brookfieldben hagytam férjemet s míg Uticában voltam, rúgós párnásszéket kerestem. A kereskedőnél semmi sem volt kész annyiért, amennyit fizetni kívántam, tizenöt dollárért, de ajánlottak egy nagyon kitűnő széket, görgőset, nem hintaszéket, melynek ára harminc dollár volt, de tizenhétért ideadták volna. Tudtam, hogy minden szempontból az volt megfelelő. De a velem levő testvér unszolt, hogy várjak, míg egyet elkészítenek, mely három dollárral kevesebbe kerülne. A tizenhétért ajánlott magában véve is jó értéket jelentett, de engedtem a testvér ítéletének, megvártam, míg elkészül az olcsóbb. Kifizettem és férjemnek vittem. A fényűző szék vásárlásának hírét Wisconsin és Iowa államban hallottam. De ki kárhoztathat? Ha ismét abban a helyzetben lennék, ugyanazt tenném, azzal a kivétellel, hogy a magam belátását követném, s a drágább széket venném meg, mely kétszer annyit ér, mint amit vettem. Sátán olykor úgy hat az értelmekre, hogy kiirtja az irgalom minden érzetét, a szánakozással együtt. A vas átjárja a szívet, s mind az emberiesség, mind az isteni eltűnik.

Annak is hírét vettem, hogy egy testvérnő kijelentette Memphisben és Lapeeben, hogy a battle creeki gyülekezet a legkevésbé sem bízik White testvérnő bizonyságaiban. Megkérdezték, hogy ez az írott bizonyságokra vonatkozik-e, azt felelte, hogy nem, nem a kiadott látomásokra, hanem a gyülekezetben elmondottakra, mert az élete ellentmond nekik. Ismét megbeszélésre hívtam néhány válogatott, tapasztalt testvért s nővérünket, ideértve azt a testvérnőt is, aki a híreket terjesztette. Kértem, mutassák meg, hol tér el életem tanításaimtól. Ha annyira következetlenül élek, hogy jogossá teszi a kijelentést, hogy a battle creeki gyülekezet nem bízik meg bizonyságaimban, akkor nem nehéz bizonyítékot szolgáltatni keresztényietlen ösvényemre. Ők azonban semmit se tudtak felhozni kijelentésük igazolására, és bevallották, hogy a hírek továbbadásával helytelent cselekedtek, s gyanakvásuk és féltékenykedésük indokolatlan volt. Fenntartás nélkül megbocsátottam az ártalmunkra levőknek, s annyit kértem csak, hogy ellensúlyozzák rosszakaratú pletykáikat, akkor elégedett leszek. Noha megígérték, nem teljesítették ígéretüket.

Sok mást híreszteltek ellenünk, mind vagy teljesen légből kapott, vagy szörnyen felnagyított volt, nyíltan tárgyalták a családokban az értekezleten, s gyanakodva néztek ránk, különösen férjemre. Néhány tekintélyes személy arra mutatott hajlandóságot, hogy összezúzzanak bennünket. Ínségben voltunk, s férjem el akart adni néhány ingóságát, amit ők helytelennek véltek. Megmondta, hogy kész elfogadni testvéreinktől a kárpótlást tehenünk elvesztéséért, s mint súlyos bűnre tekintettek ajánlatára. Abban a hitben, hogy battle creeki ingatlanunkat eladtuk, telket vettünk, és építkeztünk Greenwilleben. A battle creeki ingatlant azonban nem sikerült eladni, így szorult helyzetünkben férjem írt néhány testvérnek kölcsönért. Ezt is bűnnek tudták be, azzal vádolva őt, hogy pénzéhes. S a lelkész testvér, aki a legtevékenyebb volt ebben az ügyben, kijelentette: „Nem akarjuk, hogy E. testvér megvegye White testvér házát hanem, hogy az egészség intézetre adja pénzét.” Mit tehettünk volna? Bármerre fordultunk, kárhoztattak bennünket.

Alig hatvanöt órával lesújtottsága előtt, éjfélig ott állt az imaházban háromszáz dollárt kérve, hogy kifizessük azt az imaházat, s hogy nyomatékot adjon felhívásának, elsőnek felajánlott tíz dollárt az ő zsebéből, tízet az enyémből. Éjfél előtt csaknem meglett az összeg. Az ottani gyülekezet vénje régi barátunk, s most súlyos ínségünkben és barát nélküli állapotunkban férjem írt neki, hogy szükségben vagyunk, s ha a gyülekezet vissza kívánja téríteni azt a húsz régi dollárt, elfogadnánk. Az értekezlet idején a testvér meglátogatott, és súlyos véteknek állította be férjem kérését. De mielőtt hozzánk jött, őrá is ráragadt valami az általános fertőzésből. Ha az Úr nem tartott volna fenn bennünket, nem bírtuk volna hordozni bizonyságunkat az értekezleten.

Mielőtt visszatértünk az értekezletről, Andrews, Pierce és Bourdeau testvér rendkívüli imaórát tartott házunkban, s mindnyájan nagy áldásban részesültünk, különösen férjem. Ez bátorságot adott neki, visszatérni új otthonunkba. Akkor kezdődött kínos fogfájása, s akkor jelent meg a cikk szolgálatunkról a Szemlében. Fogatlan állapotában csak egy hétig nem hirdetett igét, ehelyett Orangeban és Wrightban fáradozott a gyülekezettel, majd Greenbushban és Bushnellben hirdetett igét, és keresztelt, mint azelőtt.

Az értekezletről visszatérve nagy bizonytalanság szállt rám Isten ügyének virágzása felől. Kétségek forogtak fejemben, ahol nem forgott hat hónappal azelőtt. Úgy láttam a gyülekezetet, hogy a világ szellemében vesz részt, követi divatjait, s hitünk egyszerűsége, őszinte odaadása fölé emelkedett. Úgy tűnt, hogy a battle creeki gyülekezet eltávolodik Istentől, s lehetetlen fölrázni fogékonyságukat. Az Isten által rám bízott bizonyságtételnek legkisebb hatása sem volt. A mező egész területén a legkevésbé sem hallgattak rájuk. Reszkettem Isten ügye miatt. Tudtam, hogy az Úr nem hagyta el népét, hanem bűneik és gonoszságaik választották el őket Istentől. Battle Creekben van a mű szíve. Minden dobbanás a mű egész területén érezhető. Ha ez a szív egészséges, az éltető körforgás a szombattartók egész testületén érezhető lesz. Ha a szív beteg, az összes ágazat pangó állapota bizonyítja a tényt.

Teljes érdeklődésem erre a munkára összpontosul; életem összefonódott vele. Mikor Sion virágzik, boldog vagyok, mikor senyved, szomorú és csüggedt a lelkem. Láttam, hogy Isten népe riasztó állapotban van, s Isten kedvezése eltávozóban van tőle. Bánkódtam ezen a szomorú képen éjjel és nappal, s kínos keservvel esedeztem: „Ó Uram, ne add népedet gyalázatra. Ne mondják a pogányok, hol az Istenük.” Láttam, hogy elvágtak mindenkitől a mű fejénél, s lényegében magamban állok. Senkiben sem merek megbízni. Éjszaka felkeltettem férjemet, s így szóltam: „Attól tartok, hogy hitetlenné válok.” Majd az Úrhoz kiáltottam, hogy mentsen meg hatalmas karjával. Nem láttam, hogy figyelembe vennék bizonyságtételeimet, s azt a gondolatot forgattam fejemben, hogy feladatom a műben véget ért. Bushnellben volt megbeszélésünk, de azt mondtam férjemnek, hogy nem tudok elmenni. Nemsokára Matteson testvértől érkezett levéllel tért vissza a postahivatalból, mely a következő álmot tartalmazta:

„Kedves White testvér. Isten áldása legyen veletek. Soraim találjanak jólétben és javuló egészségben, lelki erőben. Hálákat adok az Úrnak irántatok tanúsított jóságáért, s remélem még majd tökéletes egészségnek örvendhettek, s felszabadultan hirdethetitek az utolsó üzenetet.

Jelentős álmot láttam felőletek, melyet kötelességemnek tartok közölni, amennyire emlékszem rá. Azt álmodtam, hogy elmondom White testvérnőnek, s az értelmét is, melyet az álom szintén közölt. Mikor felébredtem, valami késztetett, hogy felkeljek, és pontosan leírjam, nehogy elfeledjem, mégsem tettem meg, részben mert fáradt voltam, részben azt gondoltam, hogy álom volt csupán. De látva, hogy azelőtt sohasem álmodtam felőletek, s az álom oly értelmes volt, s olyan szorosan összefüggött veletek, arra a meggyőződésre jutottam, hogy közölnöm kell veletek. A következőkre emlékszem:

Nagy épületben voltam, ahol szószék állt, mint imaházainkban; rajta több égő lámpa. A lámpáknak állandó olajellátásra volt szükségük, s jó néhányan hordták az olajat töltögetésre. White testvér és felesége szorgosan foglalatoskodtak, s láttam, hogy White testvérnő több olajat töltött, mint bárki más. Mikor White testvér a raktárba nyíló ajtóhoz lépett, hol hordószám állt olaj, nagy embercsoport érkezelt rakománynyi korommal, s mindet White testvérre és testvérnőre szórta, teljesen betemetve őket. Nagyon elszomorodtam, s szorongva figyeltem, mi lesz ennek a vége. Láttam, hogy White testvérék keményen fáradoztak, hogy kijöjjenek a korom alól, s hosszú tusa után oly ragyogóan jöttek elő, mint valaha. A gonosz emberek és a korom eltűnt. Akkor White testvér és testvérnő még lelkesebben fogott a lámpások olajjal ellátásához, de White testvérnő most is többet töltött, mint mások.

Azt álmodtam, hogy a magyarázat a következő. A lámpák a maradék népet jelképezik. Az olaj az igazság és a mennyei szeretetet jelképezte, melyből Isten népének állandó ellátásra van szüksége. A lámpák feltöltésével foglalkozók Isten aratásban fáradozó szolgáit jelentették. Nem tudom, pontosan ki volt a gonosz csoport, mely kimondottan White testvérék ellen vetették be tekintélyüket. White testvérnő egy ideig nagyon gyötrődött, de Isten kegyelme, s a maga igyekezete megszabadította őt. Végül Isten hatalma nyugodott meg rajtuk, s jelentős helyet töltöttek be a kegyelem utolsó üzenetének hirdetésében. De White testvérnőnek gazdagabb volt az ellátása a mennyei bölcsességből és szeretetből. mint a többieknek.

Az álom megerősítette bizodalmamat, hogy az Úr kivezet benneteket, befejezni a helyreállítás elkezdett munkáját, s újra örvendezni fogtok Isten Lelkének, mint annak előtte, sőt még bőségesebben. Ne feledjétek, hogy alázat az ajtó, mely Isten kegyelmének gazdag bőségéhez vezet. Áldjon meg téged az Úr; feleségedet és gyermekeidet is áldja meg, hogy találkozhassunk mennyei országában. Maradok keresztény szeretettel:

John Matteson."

Oakland,

1867. július 15.

Az álom felbátorított. Bíztam Matteson testvérben. Mielőtt testi szemmel láttam volna, látomásban láttam esetét, F.-el ellentétben, Wisconsinban. Az utóbbi teljesen méltatlan volt a keresztény névre, s még inkább a hírnök névre. Viszont Mattesont mint alázatos embert láttam, aki ha megtartja megszentelődését, minősített lesz, hogy lelkeket irányítson Isten bárányához. Matteson testvérnek nem volt fogalma lelki gyötrelmemről. Sohasem váltottunk levelet, s az álom, mely akkor érkezett, amikor érkezett, Isten kezének látszott, amint segítségemre nyúl ki.

Kölcsön vett pénzzel építettünk, ami aggasztott bennünket. Megtartottuk a megbeszélt igehirdetéseket, s a forró évszakon át nagyon keményen dolgoztunk. Anyagiak hiánya miatt mindketten a mezőn dolgoztunk, kapáltunk, kaszáltunk és szénát gereblyéztünk. Fogtam a vasvillát, és boglyát raktam, míg férjem a gyönge karjával feldobálta hozzám a szénát. Fogtam az ecsetet, s befestettem belülről a ház nagy részét. Ezzel túlságosan kifárasztottuk magunkat. Végül összeestem, nem bírtam tovább. Néhány délelőtt elájultam, s férjem kénytelen volt nélkülem megtartani a greenbushi összejöveteleket.

Régi rázós kocsink csaknem megölt bennünket és lovainkat. A hosszú kocsirázások, s az összejöveteleken a szolgálat túl sok volt számunkra. Attól tartottam, hogy nem végezzük jól a feladatot. Férjem bátorítani próbált; unszolt, hogy induljunk újra, tegyünk eleget a megbeszélésnek Orangeban, Greenbushban s Ithacaban. Végül elszántam magam, hogy elindulok, s ha nem leszek gyöngébb, folytatom a kocsizást. Tizenhat kilométert párnán térdelve utaztam, fejemet másik párnára fektetve férjem ölében. Hajtotta a kocsit és támogatott. Másnap reggel kissé jobban voltam, s úgy döntöttem, hogy tovább megyek. Isten segített meggyőző erővel szólnom a néphez Orangeban. Dicső munka lett elvégezve a visszaesőkért és bűnösökért, Greenbuschban felszabadultan szóltam; az Úr erőt adott. Ithacaban az Úr támogatott bennünket, hogy népes csoporthoz szóljunk, akiket addig nem ismertünk.

Távollétünkben King Fargo és Maynard testvérek irántunk való irgalomból és a lovak kímélése végett úgy döntöttek, hogy könnyű, rugós kocsira váltsunk át. Úgy, hogy visszatértünkkor elvitték férjemet Ioniaba, és ott megvették a kocsit, mely most a mienk. Éppen ilyenre volt szükségünk, és sok fáradságot megtakarított volna nekem a nyári hőségben.

Ekkor meghívót kaptunk, hogy vegyünk részt a nagygyűlésen nyugaton. Mikor olvastuk a megható kérlelést, sírtunk felette. Férjem így szólt: „Ellen, nem tudunk részt venni ezeken a gyűléseken. Magamról is alig tudnék gondoskodni ilyen utazáson, s ha elájulnál, mit tudnék tenni? De, Ellen, mégis el kell mennünk.” S amint így beszélt, meghatottság fojtogatta hangját. Gyöngeségünkre gondoltam, s az ügy nyugati állapotára. A tudat, hogy testvéreinknek szükségük van munkásságunkra, így feleltem. „Nem tudunk részt venni a gyülekezéseken nyugaton – mégis el kell mennünk.” Ekkor néhány hű testvérünk, látva gyöngeségünket, felajánlotta, hogy elkísér. Ez elég volt a kérdés eldöntéséhez. Új kocsinkon, augusztus 29-én elhagytuk Greenvillet, hogy részt vegyünk Wrightban az általános gyülekezésen. Négy kocsi követett bennünket. Az utazás kényelmes volt, a társaság igen kellemes a velünk érző testvérekkel. A gyülekezés a győzelem gyülekezése volt.

Szeptember 7-én és 8-án drága időt töltöttünk Montereyben a járási testvérekkel. Itt találkoztunk Loughborough testvérrel, aki érezni kezdte a Battle Creekben levő helytelenségeket, s gyászolta, hogy ő is szerepet játszott a gonoszságokban, melyek ártottak az ügynek, s kegyetlen terheket rótt ránk. Kérésünkre elkísért bennünket Battle Creekbe. De mielőtt elhagytuk volna Montereyt, a következő álmot mondta el nekünk:

„Mikor White testvér és testvérnő Montereybe jött szeptember hetedikén, kérték, hogy kísérjem el őket Battle Creekbe. Haboztam elmenni, úgy érezve, hogy Montereyben kötelességem folytatni a munkát úgy vélve, amint mondtam is nekik, hogy alig van ellenséges érzület ellenük Battle Creekben. Miután több napon át imádkoztam ezekről, este aggódva tértem nyugvóra, kérve Istent, világosítson fel ez ügy felől.

Azt álmodtam, hogy I-vel s a battle creeki gyülekezet több tagjával vasúti kocsikon ültünk. A kocsik alacsonyak voltak, alig lehetett felállni bennük. Rosszul voltak szellőztetve. Olyan bűz volt, mintha hónapok óta nem szellőztettek volna. A sín, melyen haladtunk, nagyon rázós volt, s a kocsik rémítően dülöngéltek, olykor csomagjainkat rázva le, olykor pedig több utast is. Gyakran meg kellett állnunk, hogy felemeljük utasainkat és csomagjaikat, vagy kijavítsuk a síneket. Mintha sokáig dolgoztunk volna, s alig, vagy semmit sem haladtunk volna. Valóban sajnálatos kinézetű utasok voltunk.

Hirtelen forgató-asztalhoz értünk, elég nagyhoz, hogy az egész vonat ráférjen. White testvér és testvérnő ott állt, s mikor leléptem a vonatról, így szóltak. »Ez a vonat az ellenkező irányban halad. Meg kell fordítani.« Mindketten az asztal gépezetét hajtó fogantyúhoz nyúltak, s teljes erejükkel hajtották. Soha ember keményebben nem dolgozott, mint ők a forgatókaron. Álltam és néztem, míg észre nem vettem, hogy a vonat kezd elfordulni. Akkor így szóltam. Már mozdul, s én is segíteni kezdtem nekik. Alig figyeltem a vonatot, annyira lekötött az asztalfordítás erőlködése.

Mikor készen lettünk, feltekintettünk, s lám, az egész vonat elváltozott. Az alacsony, rosszul szellőztetett kocsik helyén széles. magas, jól szellőztetett kocsik álltak, nagy világos ablakokkal, az egész legragyogóbb módon szegélyekkel s aranyozottan, a legpompásabban legelőkelőbben, mint bármely palota, vagy szálló, melyet valaha láttam. A sín vízszintes, sima és szilárd volt. A vonat egyre jobban megtelt utasokkal, akiknek arca vidám és boldog volt, mégis a bizonyosság és ünnepélyesség kifejezésével. Mindenki teljesen elégedett volt az elért változással, s a legnagyobb bizalommal voltak a vonat sikeres célba érése iránt. Ezúttal White testvér és testvérnő is a vonaton volt, arcukat szent öröm világította be. Amint a vonat elindult, a túláradó örömtől felébredtem, azzal a benyomással, hogy az álom a battle creeki gyülekezetre vonatkozott, s az ottani ügyekre. Tisztában voltam vele, hogy kötelességem Battle Creekbe menni, és segítőkezet nyújtani a munkában. Örülök most, hogy ott voltam, és láttam az Úr áldását, mely White testvér és testvérnő buzgó, kemény munkáját elkísérte a dolgok rendezésénél.

J. N. Loughborugh”

Montereyből való távozásunk előtt Loughborough testvér átadta nekem amásik álom leírását, melyben felesége halálakor részesült. Ez is bátorításul szolgált számomra.

„A látnok, aki álmot lát, beszélje el az álmot.” Jeremiás 23:28

„Egyik este, White testvér és testvérnő bajairól, s a harmadik angyal üzenetének munkájával való kapcsolatukról, s mulasztásomról gondolkodtam, hogy mellettük álljak lesújtottságukban. Miután igyekeztem bevallani helytelenségeimet az Úrnak s áldásáért esedeztem White testvérre és testvérnőre, nyugvóra tértem.

Álmomban azt gondoltam, hogy szülővárosomban voltam, egy hosszú domb lábánál. Nagyon komolyan szóltam: »Jaj, bárcsak megtalálnám azt a mindent gyógyító forrást!« Most egy szépséges ifjú jött arra, s nyájasan így szólt: »Elvezetlek a forráshoz.« Előre ment, s én követni iparkodtam. Végigmentünk a domboldalon, nagy nehezen átvergődtünk három mocsaras helyen, melyen iszapos vizű patakok folytak át. Nem lehetett másképp át jutni ezeken, csak gázolva. Ezen túljutva, jó szilárd talajhoz értünk, ott a partoldalban egy üreghez, melyből öblös forrás csillogó vize buzgott. Nagy tartály volt odaállítva, mint a battle creeki egészség intézetnél. Cső futott a forrástól a tartályig, s a másik oldalán a víz túlfolyt. A nap tündöklőn ragyogott, a víz csillogott sugaraiban.

Amint közeledtünk a forráshoz, az ifjú nem szólt, csak felém nézett, elégedetten mosolygott, s karjával a forrásra mutatott, mintha ezt mondaná: »Azt hiszed, hogy ez a mindent gyógyító forrás?« Népes csoport, élükön White testvérrel és testvérnővel jött fel a forráshoz velünk szemben. Valamennyien nyájasan és derűsen néztek, mégis szent komolyság ült arcukon.

White testvér sokkal egészségesebbnek látszott, vidám és boldog volt, de fáradtnak tűnt, mint aki messziről jött. White testvérnőnek nagy csésze volt kezében, melyet a forrásba merített, ivott a vízből, s inni adott a többieknek is. Azt gondoltam, hogy White testvér egy csoporthoz szól, ezt mondva nekik: »Most láthatjátok majd e víz hatását.« Akkor ivott, és azonnal feléledt, amint a víz a többieket is felélesztette, akik ittak belőle. Arcuk élettel és erővel látszott megtelni. Azt gondoltam, hogy míg White testvér beszélt s időről-időre hörpintgetett belőle, kezét a kád szélére helyezte. és háromszor belemerítkezett. Mindannyiszor erősebben állt fel, mint annak előtte, de egész idő alatt beszélt, buzdította a többieket, hogy merítkezzenek meg a forrásban, amint nevezte, s igyanak gyógyító patakjából. Hangja, mint White testvérnő hangja is, dallamos volt. Örvendezés lelke töltött meg, hogy megtaláltam e forrást. White testvérnő egy csésze vízzel közeledett hozzám, hogy megigyam, de a boldogságtól felébredtem, mielőtt ittam volna a vízből.

Adja az Úr, hogy bőségesen ihassak ebből a vízből, mert hiszem, hogy az nem más, mint amiről Krisztus beszélt, mely örök életre buzgó vízforrás.

J. N. Loughborough”

1867. szeptember 8.

Szeptember 14-én és 15-én eredményes gyülekezést tartottunk Battle Creekben. Itt férjem felszabadultan merész csapást mért azok bűneire, akik magas tisztséget töltöttek be a műben, s tíz hónapja első ízben részt vett az esti összejövetelen, és esténként igét hirdetett. Áldásos állapot vette kezdetét, s a gyülekezet, amint a Szemle is megírta, megfogadta, hogy mellettünk fog állni, hogyha nyugatról visszatérve velük fogok fáradozni.

A Maynard házaspár, Smith s Olmstead testvérek társaságában részt vettünk a fontos nyugati gyűléseken, amelyek fő győzelméről a Szemlében olvashattunk részletesen. A wisconsini gyülekezésen elég gyönge voltam. Battle Creekben messze erőmön felül fáradoztam, s a vonaton csaknem elájultam az utazás alatt. Négy hétig sokat szenvedtem a tüdőmmel, s csak nehezen tudtam szólni a néphez. Szombat este vizes ruhát tettünk a torkomra és tüdőmre, de a sapkáról elfeledkeztünk, s a tüdő baja az agyra húzódott. Reggel felébredve egyedülálló érzet volt az agyamban. A hangok visszhangot vertek, s minden úszni látszott előttem. Megtántorodtam, csaknem a padlóra zuhantam. Megreggeliztem, remélve hogy jobban leszek tőle, de sajnos, csak növelte a bajt. Nagyon rosszul voltam, fel sem tudtam ülni.

A délelőtti gyülekezés után férjem bejött a házba, s azt mondta: Kihirdettem, hogy délután te szólod az igét. Lehetetlennek tűnt, hogy a nép elé álljak. Mikor férjem megkérdezte, hogy miről fogok szólni, egy mondatot sem tudtam összeszedni vagy megtartani agyamban. Ha Isten akarja, hogy szóljak, bizonyosan meg fog erősíteni; hit által kimerészkedek; legfeljebb nem fog menni. Zavart gondolatokkal elvánszorogtam a sátorhoz, s megmondtam a szószéken a testvéreknek, hogyha imáikkal támogatnak, szólni fogok. Hit által a nép elé álltam. Öt perc alatt fejem, tüdőm megéledt, s nehézség nélkül szóltam ezerötszáz figyelmes hallgatóhoz. Befejezve, Isten jóságának és irgalmának érzete töltött el, s nem bírtam ki, hogy fel ne álljak, s ne szóljak betegségemről és Isten áldásáról, mely megtartott, míg beszéltem. Az összejövetel óta tüdőm nagyon megkönnyebbült; egészségem egyre javul.

Nyugaton olyan hírekkel találkoztunk, melyek csaknem rágalmazások voltak férjem ellen. Ezek körbejártak az általános értekezlet alatt; ahonnan elvitték őket a mező összes részébe. Egyet elmondok példának. Azt mondták, hogy féljem olyan bolond volt, öreg üvegek árusításával foglalkozott. A tényállás az, hogy költözés előtt megkérdeztem őt, mit tegyek a sok üres üveggel. Azt felelte, hogy dobjam ki. Épp akkor Willie fiunk bejött, s felajánlotta, hogy kimossa és eladja az üvegeket. Mondtam tegye, amit akar. Mikor férjem a postára hajtott, Williet is felvette a kocsiba az üvegekkel. Nem tehetett kevesebbet hűséges kis fiáért. Willie eladta az üvegeket, és eltette a pénzt. A postára hajtva férjem felvett egy testvért, aki a Szemlénél dolgozott. Kellemesen elbeszélgetett vele a városba és vissza menet, s mivel a testvér látta Williet a kocsihoz jönni, s kérdezni valamit az üvegekről az apjától, majd látta, hogy a gyógyszerész beszélget férjemmel arról, ami akkor nagyon lekötötte Williet; a testvér, szót sem szólva férjemnek az ügyről, azonnal elhíresztelte, hogy White testvér annyira süllyedt, hogy régi üvegek árusításával foglalkozik, tehát biztos, hogy megbolondult. Az üvegekről első ízben öt hónappal később hallottunk Iowa államban.

A szóbeszédeket senki sem említette előttünk, hogy helyesbítettük volna azokat, így széthordták, mintegy a szél szárnyán, hitvalló, állítólagos testvéreink között. Elképedve találtuk, kérdezősködésre, s jelen bevallásból csaknem a gyülekezet összes tagjától, hogy a hamis hírek egyikét, vagy mindegyikét csak nem mindenki hitelesnek vette, s hogy e hitvalló keresztények rosszindulatú híreket, keserűséget s könyörtelenséget melengettek ellenünk, főleg életéért és szabadságáért küzdő, gyönge férjem ellen. Némelyekben gonosz, eltipró szellem élt, s mint gazdagot állították be, aki mégis pénz után kapkod.

Battle Creekbe visszatérve férjem összehívta a testvérek tanácsát a gyülekezetbe, hogy kivizsgálják előttük az ügyeket, s szembeszálljunk a hazug híresztelésekkel. Testvérek jöttek össze az állam különböző részeiből, s férjem félelmet nem ismerve felszólított mindenkit, hogy hozzanak fel ellene, amit tudnak, hogy nyíltan megcáfolhassa, s véget vessen ennek a titkos rágalmazásnak. A helytelenségeket, melyeket nyíltan bevallott a Szemlében, most teljesen bevallotta nyilvános gyülekezésen és egyéneknek, és sok ügyet tisztázott, melyeken hazug és dőre vádak épültek, meggyőzve mindenkit a vádak hazug voltáról.

S míg tudakozódtunk tulajdonunk tényleges értéke felől, mi, s az összes jelenlévő elképedve vette tudomásul, hogy a két lovon és kocsin kívül vagyonunk értéke nem haladta meg az ezerötszáz dollárt. Könyveink eladásának összege is az elmúlt évben kevesebbre rúgott, mint a nyomdatartozásaink kamatja. Ezért nem lehet azoknak nagy értéket tulajdonítani, különösen a jelen állapotunkban.

Mikor egészséges volt, férjemnek nem volt ideje könyvet vezetni, s betegsége alatt pénzügyei mások kezében voltak. Felmerült a kérdés, mi lett a tulajdonával? Meglopták volna? Hibák csúsztak volna a számításba? Vagy a rendezetlen anyagi állapotban erre és arra a jó célra adományozott, nem tudva, hogy valójában mennyit adakozhat, s azt sem, hogy mennyit adakozott.

A kivizsgálás egyik jó eredménye, hogy az ügyeinket intézőkbe vetett bizalom megszilárdult, s nincs okunk azt hinni, hogy szegénységünk a számításokba csúszott hibák miatt köszöntött be. Ezért áttekintve férjem anyagi ügyeit az elmúlt tíz éven át, s nagylelkű adakozásait a munka összes ága javára, a legjobb és legjóindulatúbb következtetés, hogy vagyonunk a jelen igazság céljaira lett fordítva. Férjem nem vezetett feljegyzéseket, s amit adakozott, csak emlékezetből lehet követni, s amiről a Szemle elismervényt adott. Szegénységünk, akkor kiderülve, mikor mint gazdagot híresztelték, aki még mindig kap a pénzen, öröm forrása lett számunkra. Hiszen ez a legjobb megcáfolása a tekintélyünket és a keresztény jellemünket fenyegető hazug vádaknak.

Birtokunk elfogyhat, de mi örvendezünk az Úrnak, ha az ő ügyének előmenetelére használták. Vidáman fordítottuk legjobb napjainkat, erőnk legjavát, s koptunk el csaknem teljesen eme ügyben, s érezzük korai öregség gyöngeségeit, s mégis örvendezünk. De mikor állítólagos testvéreink megtámadják jellemünket és tekintélyünket, gazdagnak, világiasnak és pénz után kapónak állítanak be, az nagyon fáj. Hadd örvendezzünk a jellemnek s tekintélynek, melyet úgy érezzük, nehezen vívtunk ki az elmúlt húsz év alatt, míg szegénységgel, gyönge egészséggel, halódó élettel vívunk, mégis örvendezünk és vidáman adakozzuk az ügyre a keveset, mely megmaradt nekünk

A kivizsgálás alapos volt, s eredményeképp mentesek lettünk az ellenünk hozott vádaktól, visszaállítva a tökéletes egység érzetét. Szívből fakadó, szívet tépő bűnvallomások hangzottak el az ellenünk irányult irgalmatlan viselkedésről, s Isten jól érezhető áldása szállt mindnyájunkra. Kimaradtak tértek vissza, bűnösök tértek meg, s negyvennégyet temettünk el a hullámsírba. Férjem tizenhatot. Andrews és Longborough testvér huszonnyolcat keresztelt. Bátorítás, vigasz ért bennünket, noha kimerültek vagyunk. Férjemre és rám hárult a munka terhe, mely nagyon fárasztó és idegfeszítő volt. Erőtlen állapotunkban hogyan tudtuk végigvinni a kivizsgálást, mikor csaknem mindenki ellenünk volt, hogyan viseltük el az igehirdetés és dorgálás fárasztó munkáját? Férjem, velem fáradozott, másolt és nyomdára előkészített, olvasta a kefelenyomatot – csak Isten tudja hogyan bírta ki. De megtettük, s bízunk Istenben, hogy támogatni fog jövő munkánkban.

Hisszük, hogy az álmokat azért nyertük, hogy szemléltessék a battle creeki bűnös állapotok miatt a megpróbáltatásainkat, törekvésünket, hogy megtisztítsuk magunkat a kegyetlen vádaktól, s fáradozásunkat, Isten áldásával, hogy helyrehoztuk a helytelenségeket. Ha az álmoknak ez az értelmezése helytálló, akkor remélhetjük a még be nem teljesedett részletek alapján, hogy jövőnk kedvezőbb lesz, mint a múlt.

Befejezéséül azt mondom, hogy nagyon komoly időket élünk. Legutóbbi látomásomban azt a megdöbbentő tényt mutatták meg nekem, hogy az igazságot vallóknak csak kis része szentelődik meg általa, s üdvözül. Sokan a munka egyszerűsége fölé emelkednek. A világhoz szabják magukat, bálványokat melengetnek, s lelkileg holttá válnak. Jézus szerény, önfeláldozó követői tovább haladnak a tökéletességre, maguk mögött hagyva a közönyösöket és a világ szerelmeseit.

Emlékeztettek az ősi Izráelre. Az Egyiptomból való kivonuló roppant seregből alig hét lélek ment be Kánaánba. Holttesteik elszóródtak a pusztában vétkeik miatt. A mai Isten népét jobban fenyegeti a veszély, hogy elfeledkeznek Istenről, s bálványimádásra hagyják vezetni magukat, mint az Úr ősi népét. Még a hitvalló szombattartók is sokféle bálványt imádnak. Isten ősi népének különösen lelkére kötötte a bálványimádástól való őrizkedést, mert ha az elvezetné őket az élő Isten szolgálatától, az Úr átka nyugodna meg rajtuk. Holott ha teljes szívből, teljes lelkükkel és minden erővel őt szeretnék, bőségesen megáldaná kosarukat és sütőteknőjüket, és eltávolítaná közülük a betegségeket.

Áldás vagy átok áll Isten népe előtt. Áldás, ha kijönnek a világból, ha különállók lesznek, az alázatos engedelmesség ösvényét járják, s átok, ha egyesülnek a bálványimádókkal, akik lábbal tapossák a menny magasztos követelményeit. Izráel bűneinek s gonoszságainak feljegyzései tanulságul állnak előttünk. Figyelmeztetésül, hogy ha követjük példájukat a törvénytaposásban, ha eltávolodunk Istentől, oly bizonyosan elbukunk, mint ők. „Mindezek példaképen estek rajtuk, megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.”