Apám családja még mindig eljárt a metodista gyülekezetbe, s magánházakban tartott csoport összejöveteleket is. Egyik este fivéremmel, Roberttel mi is elmentünk. A vezető vén is ott volt. Mikor fivéremre került a sor, nagyon szelíden, de világosan arról beszélt, hogy teljesen fel kell készülnünk találkozni Üdvözítőnkkel, amikor hatalommal és dicsőséggel eljön az ég felhőiben. Mialatt beszélt, rendszerint sápadt arcán mennyei fény ragyogott. Lélekben környezte fölé látszott emelkedni, s úgy beszélt, mintha Jézus lenne jelen. Mikor engem szólítottak, felszabadultan, s szeretettel és békével teli szívvel kezdtem beszélni. Elmondtam, mennyit szenvedtem a bűntudattól, s végül hogyan nyertem el a régen kívánt áldást, mint vetettem magamat teljesen Isten akarata alá. Kifejeztem örömömet a fölött a hit fölött, hogy Üdvözítőnk rövidesen eljön, magával vinni gyermekeit.
Ártatlanságomban azt gondoltam, hogy metodista testvéreim megértik gondolataimat, s együtt örvendeznek velem. De csalódnom kellett. Néhány testvérnő följajdult, zajosan mozgatta székét, s hátat fordított nekem. Nem tudtam elgondolni, mit vétettem ellenük, s rövidre fogtam beszédemet, mert éreztem helytelenítésük hidegségét. Mikor befejeztem, B vén megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha hosszú, hasznos életet élhetnénk, jót tehetnénk másokkal, ahelyett hogy Jézus gyorsan eljöjjön, s elpusztítsa a szegény bűnösöket. Azt feleltem, hogy vágyom Jézus eljövetele után. Akkor véget vetne a bűnnek, s örökre örvendezhetnénk a megszentelődésnek. Nem lenne többé gonosz, aki kísértene és letérítene a helyes útról.
Majd megkérdezte, nem szívesebben halnék-e meg békésen ágyamban, mint átessek a halhatatlanságba való elváltozás fájdalmán. Azt válaszoltam, hogy szeretném, ha Jézus eljönne, s magához venné gyermekeit; kész vagyok élni vagy meghalni, amint Isten akarja, s könnyen elviselném a szempillantásig tartó fájdalmat. Szeretném, ha az idő kereke sebesen fordulna, s elhozná a várva-várt napot, mikor romlandó testünk elváltozik Krisztus legdicsőbb testének mintájára. Azt mondtam, hogy mikor legközelebb élek az Úrhoz, akkor vágyam legjobban megjelenésére. Többen igen neheztelni látszottak.
Mikor az elnöklő vén beszélt a csoport többi tagjához, nagy örömét fejezte ki a földi évezred várása felett, amikor a föld úgy megtelik az Úr ismeretével, amint víz borítja a tengert. Vágyott e dicső kor megérése után. Mikor az összejövetel véget ért, akik azelőtt szeretetteljesek és barátságosak voltak hozzám, feltűnő hidegséggel bántak velem. Fivéremmel szomorúan tértünk haza, amiért testvéreink ennyire félreértettek, s mert Jézus közeli eljövetele ilyen keserű ellenállást váltott ki belőlük. Mégis hálásak voltunk, amiért felismertük a drága világosságot, s örömmel várhattuk Urunk jövetelét.
Nem sokkal ezután újra elmentünk a csoport összejövetelre. Alkalmat kerestünk, hogy szóljunk Isten drága szeretetéről, mely lelkünket éltette. A bennem végbement nagy változás miatt kötelességemnek tartottam megragadni minden alkalmat, hogy bizonyságot tegyek az Üdvözítő szeretetről.
Mikor rám került a sor, fölsoroltam Jézus szeretetének bizonyítékait, s arról szóltam, hogy örömteli várakozással nézek Krisztus közeli eljövetele elé. A Krisztus közeli eljövetelébe vetett hit fölkavarta lelkemet, s buzgóbban kerestem Isten Lelkének megszentelő erejét. Itt a csoportvezető félbeszakított: „A metodizmuson át nyertél megszentelődést, testvérnő, a metodizmuson, nem a téves elméleten keresztül.” Kötelességemnek tartottam, hogy megvalljam az igazságot. Nem a metodizmuson át nyertem el az új áldást, hanem Jézus személyes eljöveteléről szóló megrázó igazságokon át. Ezek segítségével találtam békét, örömet és tökéletes szeretetet. Így végződött bizonyságtételem. Az utolsó, melyet metodista testvéreim előtt elmondtam.
Ezután Robert szólalt fel a maga szelíd módján, de mégis oly világosan, hogy többen sírtak és igen meghatódtak. De voltak, akik rosszallóan köhintgettek, s nagyon feszélyezetnek látszottak. Hazafelé újra hitünkről beszélgettünk. Csodálkoztunk, hogy keresztény testvéreink oly nehezen viselik el az Üdvözítő eljöveteléről ejtett szavakat. Azt gondoltuk, hogy ha eléggé szeretnék Jézust, nem hallgatnák oly bosszúsan, hanem örömmel üdvözülnék a második eljöveteléről szóló hírt.
Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy nem kellene többet részt vennünk a csoport-összejövetelen. Krisztus dicső megjelenésének reménysége töltötte be lelkünket, ami kifejezésre jutna, mikor fölszólalunk. Haragot látszott kelteni a jelenlevőkben a két szegény gyermek ellen, aki az ellenzés dacára beszélni merészelt a szívüket békével és boldogsággal betöltő hitről. Nyilvánvaló volt, hogy a csoport-összejöveteleken nem szólhatnánk szabadon, mert bizonyságtételünk az utolsó összejövetel végén gúnyt és csipkelődést váltott ki testvéreinkből, akiket pedig tiszteltünk és szerettünk.
Az adventisták akkoriban a Beethoven-teremben tartották összejöveteleiket. Családunk rendszeresen részt vett rajtuk. 1843-at tartották a második eljövetel időpontjának. A megmentésre hátralevő idő oly rövidnek látszott, hogy eltökéltem, hogy mindent megteszek, hogy bűnösöket vezessek az igazság világosságára. De lehetetlennek látszott, hogy oly fiatal és gyönge egészséggel valaki sokat tehessen a nagy munkában.
Két nővérem volt: Sára, néhány évvel idősebb, s ikernővérem, Erzsébet. Megbeszéltük egymással a dolgot. Elhatároztuk, hogy pénzt keresünk, könyvekre, füzetekre költjük, s azokat majd díjmentesen szétosztjuk. Ez volt a legtöbb, amit tehettünk, s örömmel végeztük ezt a keveset. Csak napi 25 centet kerestem, de egyszerű ruhába jártam, s semmit sem költöttem díszekre, mert bűn volt szememben a hiú fitogtatás. Így azután mindig volt kis tőkém, amivel megfelelő könyvet vehettem. Ezeket tapasztalt kezekre bíztuk, hogy külföldre küldjék.
A nyomtatott anyag minden lapja értékes volt szememben, mert a világosság hírnökei voltak a világban. Intették az embereket, hogy készüljenek el a küszöbön álló nagy eseményre. Nap-nap után ágyamban ültem, párnákkal a hátam mögött, reszkető kézzel végeztem munkámat. Míg gondosan tettem félre az értékes ezüstöket, amit kaptam érte, s amit könyvekre szándékoztam költeni, hogy fölvilágosítsa és fölrázza sötétben élőket, nem kísértett a gondolat, hogy magamra költsem keresetemet. A lélekmentés járt értelmemben. Fájt a szívem azokért, akik azzal álltatták magukat, hogy biztonságban élnek, míg a figyelmeztetés üzenetének közvetítése folyt.
Egyik nap anyám és egyik nővérem beszélgetését hallgattam. Arról az előadásról beszéltek, mely azt állította, hogy a léleknek nincs veleszületett halhatatlansága. Elismételték a lelkész bizonyító bibliaszövegét. Néhányat nem felejtettem el, mert mélyen emlékezetembe vésődtek. „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni.” „Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak.” „Amit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak királya és az uraknak ura. Kié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik.” „Azoknak, akik a jó cselekedetekben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel." „Örök élettel, annak, aki jótettekben kitartva dicsőségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik.” Anyám az utolsó idézet után ezt kérdezte: Miért törekedne valaki arra, ami már az övé?
Élénk, emésztő érdeklődéssel hallgattam ezeket az új gondolatokat. Mikor anyámmal maradtam, megkérdeztem, hogy valóban hiszi-e, hogy a lélek halhatatlan. Azt felelte, hogy tévedésben voltunk e tárgyról és több más felől is.
„De Anyám!” – mondtam – „igazán hiszed, hogy a lélek a sírban alszik a föltámadásig? Gondolod, hogy a keresztény, mikor meghal, nem megy azonnal a mennybe, se a bűnös a pokolba?”
Így felelt: „a Biblia nem bizonyítja, hogy örökké égő pokol létezik. Ha lenne ilyen hely, a szent könyv bizonyára megemlítené.”
„De anyám” – kiáltottam elképedve – „ez szokatlan beszéd tőled! Ha ilyen elméletben hiszel, ne mond el senkinek, mert a bűnösök biztonságot kovácsolnak belőle, s nem kívánják keresni az Urat.”
„Ha ez megbízható bibliai igazság” – felelte – „ahelyett, hogy megakadályozná a bűnösök megmentését, eszköz lesz, hogy bűnösöket nyerjen Krisztushoz. Ha Isten szeretete nem készteti a lázadót az engedelmességre, az örökké égő pokol réme sem kényszeríti bűnbánatra. Azon kívül nem lehet helyes úgy nyernünk embereket Jézushoz, hogy az egyik legalacsonyabb rendű tulajdonságukra, a nyomorúságos félelemre hivatkozzunk. Krisztus szeretete az, ami vonz. Lecsillapítja a legkeményebb szívet is.”
Néhány hónap telt el, mielőtt újra hallottam e tanításról, de az alatt az idő alatt sokat forgattam fejemben a dolgokat. Mikor hirdetni hallottam a szószékről, elhittem, hogy ez az igazság. Ettől kezdve fölvirradt bennem a világosság a halottak alvásáról. Szertefoszlott a föltámadást körülvevő titok, s még maga a nagy esemény is új és fönséges fontosságot öltött magára. Azelőtt gyakran zavarba ejtett igyekezetem, hogy a halottak közvetlen jutalmazását vagy büntetését összeegyeztessem a jövő feltámadás és ítélet kétségbevonhatatlan tényével. Ha a halál óráján a lélek örök boldogságba vagy szomorúságba lépett, mi célt szolgálna a szegény porladó test föltámasztása?
De ez az új és szépséges hit rávezetett az okra, amiért a sok ihletett író oly sokat időzött a test föltámadásán. Azért tették, mert az egész lény a sírban szunnyadt. Most már könnyen fölfogtam régebbi álláspontunk hamisságát e kérdésben. A végső ítélet zavara és felesleges volta, miután az elköltözött lelkeket már egyszer megítélték, most igen érthetővé vált. Rájöttem, hogy a halottak hozzátartozóinak az a reménysége, ha a dicső napot várják, amikor az élet ura megtöri a sír béklyóit, a halott igazak föltámadnak, s elhagyják börtön otthonukat, hogy magukra öltsék a dicső, halhatatlan életet.
Az Úr közeli eljövetelének tanítása családunk összes tagját érdekelte. Atyámat már régóta a metodista gyülekezet egyik oszlopának tekintették, bárhol laktunk is. Családunk minden tagja tevékeny gyülekezeti tag volt. De nem titkoltuk el új hitünket, bár nem erőltettük azt a többiekre. Csak akkor hangoztattuk, ha megfelelő alkalom kínálkozott. A gyülekezet iránt nem hidegültünk el. Ennek ellenére a metodista lelkipásztor külön eljött hozzánk, és fölhasználta az alkalmat közölni velünk, hogy hitünk és a metodizmus nem egyeztethető össze. Nem érdeklődött hitünk okai iránt, nem hivatkozott a Bibliára, hogy meggyőzőn tévedésünkről, hanem kijelentette, hogy olyan új és különös hitet vallunk, amit a metodista egyház nem fogadhat el.
Apám azt felelte, hogy a lelkész téved, amikor új és különleges tanításnak nevezi azt, amit maga Krisztus hirdetett második eljöveteléről tanítványainak. Ezt mondta: „Az én Atyám házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Mikor szemük láttára fölment az égbe, és felhő takarta el tekintetük elől, míg hűséges követőik ott álltak, s látták eltűnni Urukat, egyszerre két fehér ruhás férfi termett mellettük. Kik szóltak is: „Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe.”
Azon kívül – melegedett apám a tárgyba – az ihletett Pál levelet írt Thessalonikába, a testvérek bátorítására. Ezt mondja: „Nektek pedig, akik szorongattatok nyugodalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival, tűznek lángjában, aki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől, amikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az Ő szentjeiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon.” „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és föltámadnak először akik megholtak volt a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe: és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.”
„Hitünket magas tekintélyekre alapítottuk Jézus és apostolai örömmel és diadallal időznek az eljövendő eseményen. S a két angyal kijelenti, hogy a mennybe ment Krisztus, újra el fog jönni. Ez a mi vétkünk, hogy hiszünk Jézusnak és tanítványainak. Holott ez igen régi tanítás, s nem szennyezi be eretnekség.”
A lelkipásztor tévedésünket bizonyító egyetlen szöveget sem próbált fölhozni, hanem sürgős dolgára hivatkozva, távozni készült. Azt tanácsolta, hogy lépjünk ki föltűnés nélkül a gyülekezetből, kerülve a fegyelmi eljárás nyilvánosságát. Tudtuk, hogy ilyen ok miatt más testvéreink is hasonló bánásmódban részesülnek. Nem akartuk, hogy az emberek azt gondolják, hogy szégyelljük megvallani hitünket, vagy nem tudjuk megvédeni a Szentírásból. Így azután, ragaszkodtak ahhoz, hogy közöljék velük az eltanácsolás okait.
Erre azt a kitérő választ kaptuk, hogy az egyház szabályaival ellenkezve jártunk, s az lenne a legjobb, ha önkéntesen, fegyelmi eljárás nélkül kilépnénk. Azt feleltük, hogy jobban szeretnénk, ha rendes fegyelmi eljárást indítanának s ragaszkodtunk ahhoz, hogy közöljék, milyen bűnöket követtünk el, mivel nem tartjuk helytelennek, ha várjuk és szeretjük az Üdvözítő megjelenését.
Röviddel ez után meghívtak, hogy jelenjünk meg a gyülekezet kistermében tartandó gyűlésen. Alig néhányan voltak jelen. Apám és családunk tekintélye miatt nem kívánták, hogy nagyobb gyülekezet előtt védjük hitünket. Az egyetlen vád az volt, hogy életmódunk sérti szabályaikat. Megkérdeztük, hogy nevezzék meg az átlépett szabályt. Rövid habozás után kijelentették, hogy más összejövetelen is részt veszünk, s nem járunk el rendszeresen csoport összejöveteleinkre. Azt feleltük, hogy családunk néhány tagja vidéken tartózkodott, s akik itthon voltak, csak néhányszor maradtak el, s akkor is erkölcsi kényszerből, mert feltűnő ellenségeskedéssel fogadták bizonyságtételüket. Azt is megemlítettük, hogy vannak, akik már egy éve nem járnak a csoport összejövetelekre, s mégis jó véleménnyel vannak róluk.
Megkérdezték, beismerjük-e, hogy megszegtük szabályaikat, s hogy megígérjük-e azok betartását a jövőben. Azt feleltük, hogy nem merjük föladni hitünket, sem Isten szent igazságát megtagadni. Nem tudunk lemondani Megváltónk közeli eljövetelének reményéről. Továbbra is úgy kell folytatnunk az Úr imádását, amit ők eretnekségnek neveznek. Apám, mikor álláspontját védte, Isten áldásában részesült, s mindnyájan felszabadult lélekkel hagytuk el a kistermet, örülve az igazságnak, és Jézus jóváhagyó mosolyának.
Következő vasárnap, a szeretetvendégség kezdetén, az elnöklő vén felolvasta nevünket, összesen hetet, s töröltek minket a gyülekezet névsorából. Kijelentette, hogy nem helytelen vagy erkölcstelen magaviseletért zártak ki, mert szeplőtlen jellemünk, és irigylésre méltó jó hírünk van, hanem mert a metodista egyház szabályaival ellenkezően járunk. Kijelentette, hogy nyitva az ajtó, s aki hasonlóképpen megsértette a szabályokat, azokkal hasonló módon járnak majd el.
A gyülekezetben sokan vártak a Megváltó megjelenésére, s a fenyegetés azért hangzott el, hogy engedelmességre késztessék őket. Néhány esetben el is érte a kellő hatást, s feladták Isten tetszését a gyülekezeti tagságért. Sokan hittek, de nem merték megvallani hitüket, nehogy kiűzzék őket a gyülekezetből. Néhányan azonban nemsokára kiléptek, s csatlakoztak a Megváltót várókhoz.
Ebben az időszakban igen drága volt előttünk a látnok szava: „Így szólnak testvéreitek, akik titeket gyűlölnek, nevemért eltaszítanak: Jelenjék meg az Úrnak dicsősége, hogy lássuk örömötöket de ők megszégyenülnek.”