1842. júniusában William Miller előadássorozatot tartott Portlandon. Nagy kiváltságnak tekintettem, hogy meghallgatom az előadásokat, mert csüggedés vett rajtam erőt, és nem tartottam magam felkészültnek, hogy találkozzam Megváltómmal. Ez a második előadássorozat sokkal nagyobb izgalmat keltett a városban, mint az első. A különböző felekezetek – kevés kivétellel –, mivel bezárták templomajtóikat Miller előtt, számos szószékről igyekeztek leleplezni Miller előadásainak állítólagos vakbuzgó tévedéseit. Ennek ellenére aggódó tömegek hallgatták előadásait. Sokan be sem fértek a házba.

Miller hallgatósága szokatlanu1 csöndes és figyelmes volt. Előadásai nem voltak szóvirágokkal ékesek vagy szónokiasak, hanem világosak, és megdöbbentő tények föltárásai, amely felrázták hallgatóit a hanyag közönyből. Megállapításait és következtetéseit a Szentírással támasztotta alá. Oly meggyőző erő kísérte szavait, mely az igazság nyelveként hatott.

Udvarias volt és megértő. Mikor minden ülést elfoglaltak a házban, és a dobogó és a szószék körül is megtelt a hely, Miller fölkelt az asztal mellől, végigment a sorok között, majd néhány erőtlen öregembert vagy idős nőt kézen fogott, és helyet talált nekik, azután visszatért a dobogóra, és folytatta előadását. Szeretetteljes modora, derűs természete és gyöngéd szíve volt.

Előadása lekötötte a figyelmet. Intései – akár hitvalló keresztényeknek, akár a megátalkodottaknak szólt – helyénvalók és erőteljesek voltak. Az összejöveteleken gyakran olyan ünnepélyesség lett úrrá, hogy fájdalmas volt. Sokan hajlottak a Szentlélek meggyőző erejére. Ősz férfiak és koros nők keresték reszkető léptekkel a bűnbánók padját. Beszéde mélyen megrázta az érett embereket, ifjakat és gyermekeket egyaránt. Az ima oltárától sóhajok, sírás és Isten dicsőítése hangzott.

Hittem Isten szolgájának szavaiban, és a szívem fájt, amikor ellene támadtak vagy kigúnyolták szavait. Gyakran eljártam az előadásokra. Meggyőződésem lett, hogy Jézus rövidesen eljön az ég felhőiben, ám nagyon aggasztott a kérdés, hogy készen leszek-e a találkozásra. Eszem szüntelen a szív megszentelődésén időzött. Mindenek fölött vágytam elnyerni e nagy áldást, és meggyőződni, hogy Isten egészen elfogadott.

A metodistáknál sokat hallottam a megszentelődésről. Láttam olyanokat akik a nagy lelki izgalom hatása alatt elvesztették testi erejüket és hallottam, hogy ezt nevezték megszentelődésnek. De nem tudtam, mi szükséges ahhoz, hogy valaki teljesen Istennek szentelje magát. Keresztény barátaim így szóltak: „Most higgy Jézusban! Hidd, hogy most elfogad!” Próbáltam ezt tenni, de lehetetlennek találtam elhinni, hogy oly áldásban részesültem, melynek – úgy gondoltam – egész lényemet föl kellene villanyoznia. Csodálkoztam szívem keménységén, hogy képtelen vagyok elérni a másokban megnyilvánult lelkesedést. Úgy látszott, más vagyok, mint ők, s örökre kizártak szívem szentségének tökéletes öröméből.

Zavaros fogalmam volt a megigazulásról és megszentelődésről. E két állapotot külön valónak és egymástól megkülönböztethetőnek tekintettem. Mégsem tudtam, mi a különbség közöttük, és a két szót sem értettem meg. A lelkészek magyarázatai csak növelték a nehézségeket. Képtelen voltam magaménak mondani az áldást, s kíváncsi voltam, hogy az csak a metodisták között létezik-e, vagy pedig, hogy részt veszek a Krisztust váró összejöveteleken nem magam zárom-e el magam attól, amire mindenek fölött vágyom: Isten megszentelő Lelkétől?

Mégis, megfigyeltem, hogy néhányan – akik állították, hogy megszentelődtek, keserű lelkületről tettek tanúságot, amikor Krisztus közeli eljövetelére terelődött a szó. Ez nem látszott a megszentelődés jelének, amelyet vallottak. Nem értettem, hogy a lelkészek miért ellenzik oly erősen Krisztus közeli eljövetelének tanítását. A meggyőződés hirdetését megújulás követte, s a legodaadóbb lelkészek és tagok igazságként fogadták el. Úgy véltem, hogy akik őszintén készen állnak elfogadni jövetelének hírét, örülnek közelségének.

Azt gondoltam, hogy csak a megigazulásra tarthatok igényt. Azt olvastam Isten Igéjében, hogy aki szentté nem lesz, nem látja meg Istent. Van azon kívül magasabb állapot, amelyet föltétlenül el kell érnem, mielőtt biztos lehetek az örök életben. Meg nem szűntem kutatni e tárgyat, mert hittem, hogy Krisztus hamarosan eljön, s féltem, hogy készületlenül talál. A kárhoztatás szavai csöngtek fülembe éjjel és nappal. Szüntelen ezzel a kérdéssel ostromoltam Istent: Mit tegyek, hogy megmeneküljek?

Isten igazságszolgáltatása eltakarta előlem Isten könyörületét és szeretetét. Arra tanítottak, hogy higgyek az örökké égő pokolban. Örökké fejemben az a rémítő gondolat járt, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáthatók legyenek, s hogy örökre el kell vesznem. Az elkárhozottakról hallott ijesztő szavak mélyen elmémbe vésődtek. A lelkészek élénk színekkel ecsetelték az elkárhozottak állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak azokat szándékozik megmenteni, akik megszentelődtek. Pillanatra sem veszi le rólunk a szemét. Minden bűnt feljegyez, és minden bűnt igazságosan meg is büntet. Isten maga vezeti e könyveket a végtelen bölcsesség pontosságával, s minden elkövetett bűnt pontosan bejegyez ellenünk.

Úgy festették le Sátánt, mint aki ég a vágytól, hogy megragadja áldozatát, s a kínszenvedés legnagyobb mélységeire vesse. Hogy ujjonghasson szenvedéseiken az örökké égő pokol rémületei közepette, ahol évezredek gyötrelme után a vergődő áldozatokat fölszínre vetik a heves fújtatók. Akkor így sikoltoznak: „Meddig még, Uram, meddig?” S a felelet leviharzik a mélységbe: „Az örökkévalóságon át!” Az olvadt hullámok aztán újra elnyelik az elveszettet, magukkal víve őt a tűztenger örökké forrongó mélységeibe.

Mikor e leírásokat hallgattam, képzeletem annyira működésbe lépett, hogy kivert a verejték, és alig bírtam elfojtani a jajszót, mert már mintha éreztem volna is a kárhozat kínjait. A lelkész azután rendszerint az élet bizonytalanságán időzött. Egyik percben itt lehetünk, a másikban, a pokolban. Vagy egyik pillanatban a földön, a másikban, a mennyben. Melyiket választjuk? A tüzes tavat, az ördögök társaságát, vagy a menny áldásait, s az angyalok barátságát? Az elveszettek jaját és átkozódását hallgatnánk-e inkább az örökkévalóságon át, vagy Jézus énekeit zengenénk-e szívesebben Isten királyi széke előtt?

Zsarnoknak mondták mennyei Atyánkat, aki örömét leli a kárhozottak kínjaiban, nem pedig a bűnösök gyöngéd, szánakozó barátjának, aki minden értelmet fölülmúló szeretettel szereti teremtményeit, és meg kívánja menteni őket országa számára.

Nagyon érzékeny voltam. Irtóztam attól, hogy bármilyen élőlénynek fájdalmat okozzak. Fájt a szívem, amikor láttam, hogy valaki bántalmazza az állatokat. Talán azért éreztem együtt a szenvedőkkel, mert magam is meggondolatlan kegyetlenség áldozata voltam, aminek szomorú gyermekkorom lett a következménye. De mikor az a gondolat fészkelte magát fejembe, hogy Isten örömét leli a maga mására alkotott teremtményei kínjában – a sötétség fala látszott elválasztani tőle. Mikor arra gondoltam, hogy a mindenség alkotója a pokolba veti a gonoszokat, hogy az örökkévalóság véget nem érő korain át égjenek, szívem rémülten riadt vissza, a kétségbeesés környékezett, vajon ez a kegyetlen és zsarnok lény fog menteni a bűntől?

Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkárhozott bűnös sorsa vár rám. El kell majd viselnem a pokol lángjait örökre, míg Isten maga létezni fog. Ez a gondolat befészkelte magát fejembe, s attól tartottam, hogy megbolondulok. Irigyeltem az állatokat, mert nem volt lelkük, amit haláluk után büntetni lehetne. Sokszor azt kívántam, hogy bár meg se születtem volna.

Teljes sötétség telepedett rám, és nem láttam kiutat. Ha valaki elém tárta volna az igazságot, amint most ismerem, nagy bizonytalanságból és bánattól mentett volna meg. Ha többet időztek volna Isten szeretetén, és kevesebbet szigorú igazságosságán, arra ihlettek volna, hogy szép és dicső jelleméért mélyen és odaadóan szeressem a Teremtőt.

Arra gondolok néha, hogy sok embert azért kellett beszállítani az elmegyógyintézetbe, mert hasonló élményeken mentek át. Lesújtotta lelkiismeretüket a bűntudat, és reszketeg hitük nem merte igényelni Isten megígért bocsánatát. Addig beszéltek nekik a hagyományos pokolról, míg a vér megfagyni nem látszott ereikben, és a kép be nem véste magát emlékezetük tábláira. Akár ébren, akár alva előttük táncolt az ijesztő kép, míg a valóság bele nem veszett a képzeletbe, míg nem láttattak mást, csak a költött pokollángnyelveit, nem hallottak mást, csak a kárhozottak sikoltásait. Az értelem trónját veszítette, az agy megtelt a borzalmas álom vad képzelegéseivel. Az örök pokol hirdetői jól tennék, ha jobban szemügyre vennék e könyörtelen hit szerzőjét.

Sohasem imádkoztam nyilvánosan; az imaórákon is csak néhány félénk szót rebegtem el. Most arra gondoltam, hogy kis társas összejöveteleinken kellene imában keresnem Istent. De nem mertem, mert féltem, hogy belezavarodok, és nem tudom kifejezni gondolataimat. Ám ez a kötelesség oly mélyen belevésődött elmébe, hogy titkos imám Isten gúnyolásának tűnt, mivel nem engedelmeskedtem akaratának. Kétségbeesés lett úrrá rajtam, s három hosszú héten át nem hatolt be fénysugár a körülöttem terjengő sötétségbe.

Értelmem szenvedése nagyon is élénk volt. Néha egész éjjel sem mertem lehunyni szememet, megvártam, míg ikernővérem elaludt, halkan kiszálltam az ágyból, letérdeltem, és oly néma kínok között imádkoztam, amelyeket le sem lehet írni. Az örökké égő pokol rémségei szüntelen előttem voltak. Tudtam, hogy nem soká élhetek így, s nem mertem meghalni, osztozni a vétkes borzasztó sorsában. Nagyon irigyeltem azokat, akik tudták, hogy Isten elfogadta őket! Mily értékes volt gyötrődő lelkem előtt a keresztény reménység!

Gyakran csaknem az egész éjszakát térdemen töltöttem, nyöszörögve s reszketve a leírhatatlan kínok és reménytelenség miatt. Uram, könyörülj rajtam! – esedeztem, s akár a szegény vámos, nem mertem égre emelni tekintetemet, hanem a padlóra borultam. Nagyon lefogytam és elgyöngültem, de senkinek se szóltam szenvedéseimről és kétségbeesésemről.

Mialatt ilyen reményvesztett voltam, álmot láttam, ami mély benyomást tett rám. Templomot láttam, ahova sokan sereglettek. Mikor az idő lejár, csak aki a templomba siet, az menekül meg. Aki kívül marad, örökre elveszett. A sokaság a templom körül intézte ügyeit. Kinevették és kigúnyolták a templomba lépőket, és azt mondták nekik, hogy a templom biztonsága csak ravasz ámítás, valójában nem fenyeget veszély. Néhányat még meg is ragadtak, hogy megakadályozzák menekülésüket.

A gúnytól félve azt gondoltam, legjobb lesz, ha várok, míg a tömeg szétszéled, vagy észrevétlenül besurranhatok. De a tömeg nem ritkult, hanem még sűrűbb lett. Attól tartva, hogy elkésem, sietve magam mögött hagytam otthonomat, és tülekedtem át a tömegen. Aggodalmamban, hogy a templomhoz érjek, észre sem vettem a tömeget, nem is gondoltam velük. Az épületbe lépve láttam, hogy az óriási templom egyetlen hatalmas oszlopon nyugszik, melyhez vérző, megsebzett bárány volt kötve. A jelenlevők tudták, hogy miattuk sebesítették meg. Mindnek a bárány elé kellett lépnie, s bevallani a bűneit.

Közvetlen a bárány előtt magas padok sorakoztak. Boldog emberek ültek ottan. Mintha a menny fénye ragyogott volna arcukra. Istent dicsőítették, s az örömteli hálaadás énekeit zengték, mely az angyalok zenéjéhez hasonlított. Ők már előzőleg a bárány elé járultak, bevallották bűneiket, bocsánatot nyertek, s most örömteli várakozással boldog eseményre vártak.

Még az épületbe beléptem után is félelem és szégyenérzet fogott el, hogy mindenki szemeláttára meg kell alázkodnom. De mintha valaki kényszerített volna, hogy előre haladjak. Lassan megkerültem az oszlopot, hogy a bárány elé kerüljek. Ekkor harsona harsant, a templom megrázkódott, s diadalkiáltás szállt fel az összegyűlt szentek ajkáról. Félelmetes ragyogás világította be az épületeket, majd szuroksötétség nyelt el mindent. A boldog csoport mind egy szálig eltűnt, és egyedül maradtam az éj csöndes rémületével. Kínlódó aggyal ébredtem, s alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak álmodtam. Vesztem bizonyosnak tűnt, s mintha az Úr Lelke örökre, végleg elhagyott volna.

Röviddel ezután másik álmot láttam. Mintha szánalmas kétségbeesés ült volna meg, arcomat kezembe hajtva elmélkedtem: Ha Jézus a földön járna, elmennék hozzá, lába elé vetném magamat, s elmondanám neki összes kínomat. Nem fordulna el tőlem, megkönyörülne rajtam, s én mindig szeretném és szolgálnám őt. Mikor gondolataimban idáig jutottam, kinyílt az ajtó, és szépséges személy lépett be rajta. Szánakozóan nézet rám, s megkérdezte: „Jézushoz szeretnél menni? Itt van, beszélhetsz vele, ha akarsz. Hozd a holmidat, és kövess.”

Kimondhatatlan öröm töltött el, s boldogan szedtem össze apró holmijaimat, összes becses csecsebecséimet, s követtem kalauzomat. Meredek és látszólag törékeny lépcsőhöz vezetett. Mikor felfelé indultam óvott, hogy nézzek mindig felfelé, nehogy elszédüljek, leessek. A kapaszkodók közül sokan lehulltak, mielőtt felértek volna.

Végre felértünk a lépcső tetejére; ott álltunk az ajtó előtt. Kalauzom hátraszólt, hogy tegyek le mindent, amit magammal hoztam. Vidáman raktam le holmimat. Akkor kitárta előttem az ajtót, s betessékelt. Ott találtam magamat Jézus előtt. Lehetetlen volt fel nem ismerni a gyönyörű arcot. A jóindulat és fenség kifejezése senki másé nem lehetett. Mikor rám emelte tekintetét, rögtön tudtam, hogy ismeri életem minden eseményét, sőt összes benső gondolataimat és érzéseimet is.

Próbáltam elrejtőzni tekintete elől, mert nem tudtam elviselni kutató tekintetét, de ő mosolyogva lépett közelebb, kezemre fektetve kezét, így szólt: „Ne félj!” Édes hangja soha nem ismert boldogságra élesztette szívemet. Örömömben szólni se tudtam, hanem túláradó érzésekkel borultam lábához. Míg tehetetlenül ott hevertem, szépség és dicsőség jelenetei vonultak el előttem. Mintha elérkeztem volna a menny biztonságába és békéjébe. Végül erőm visszatért. Fölálltam. Jézus szerető tekintete még mindig rajtam nyugodott, s mosolya örömmel töltötte be lelkemet. Jelenléte szent tisztelettel és kimondhatatlan szeretettel töltött el.

Vezetőm most kitárta az ajtót, s mindketten kiléptünk. Rám szólt, hogy szedjem össze holmimat. Azután szorosan felgöngyölített zöld zsinórt adott át. Utasított, hogy helyezzem szívem fölé, s mikor Jézust akarom látni, vegyem ki keblemből, s nyújtsam a leghosszabbra. Intett, hogy ne hagyjam sokáig használatlanul, nehogy összecsomózódjon, s nehéz legyen kibogozni. Szívem fölé tettem a zsinórt, s boldogan lépkedtem le a keskeny lépcsőn. Dicsértem az Urat, s akivel találkoztam, mindenkinek elmondtam, hol találhatják Jézust. Az álom reményt gyújtott bennem. A zöld zsinór a hitet jelentette számomra, s az Istenben bízás szépsége s egyszerűsége kezdett kivilágosodni lelkemben.

Ezután elmondtam anyámnak összes bánatomat és kétségeimet. Gyöngéden együtt érzett velem, s bátorított. Azt tanácsolta, forduljak Stockman vénhez, aki akkoriban Jézus eljövetelét hirdette Portlandon. Nagyon bíztam benne, mert Krisztus odaadó szolgája volt. Meghallgatott, majd könnyes szemmel fejemre tette a kezét: „Ellen, még gyerek vagy. Élményed egyedülálló fiatal korodhoz képest. Jézus különös munkára készít fel téged.”

Azt mondta, hogy még ha idősebb lennék is, s ily kétségek és reményvesztettség gyötörne, állítja, hogy tudja, van reménység Jézus szeretete által. Szenvedésem, határozottan bizonyítja, hogy az Úr Lelke küzdött velem. Azt mondta, hogy amikor a bűnös megkeményedik bűnösségében, nem fogja föl vétkének iszonyúságát, hanem azzal álltatja magát, hogy helyesen cselekszik, nem fenyegeti veszély. Az Úr Lelke elhagyja, s gondtalan, közönyös vagy vakmerően kihívó lesz. Ez az istenfélő férfi beszélt nekem Isten szeretetéről tévelygő gyermekei iránt. Ahelyett, hogy örülne pusztulásuknak, magához vágyik vonzani őket egyszerű hit és bizalom által. Ecsetelte előttem Krisztus nagy szeretetét, és a megváltás tervét.

Megemlítettem gyermekkori balesetemet. Valóban súlyos szerencsétlenség volt, mondta, de intett, higgyem, hogy az Atya nem vonta meg tőlem szerető kezét. Higgyem, hogy az eljövendő életben – amikor eltűnik az agyamat borító homály – fel fogom ismerni a gondviselés előrelátását, mely most oly kegyetlennek és titokzatosnak tűnt. Jézus mondta tanítványainak: „Te azt most nem érted… de ezután majd megérted.” A dicső jövőben nem látunk többé homályosan, mintegy réztükörben át, hanem szemtől szembe látjuk Isten szeretetének titkait.

„Menj szabadon, Ellen.” – mondta – „Térj otthonodba. Bízzál Jézusban, mert nem vonja vissza szeretetét egyetlen igaz keresőtől sem.” Majd buzgón imádkozott értem. Bizonyos voltam benne, hogy Isten figyelembe veszi szentjének imáját, még ha az én alázatos kéréseimet nem is hallotta meg. Megnyugodva mentem haza.

Stockman véntől néhány perc alatt többet tanultam Isten szeretetéről s szánakozó gyöngédségéről, mint a valaha is hallott összes igehirdetésből s intésekből. Hazamenet újra az Úr elé járultam. Megígértem, hogy megteszek és elviselek bármit, amit kíván tőlem, csak azt kérem, hogy Jézus mosolya vidítsa szívemet. Most ugyanaz a kötelesség tárult elém, mely azelőtt nyugtalanított – vegyem fel keresztemet Isten összegyűlt népe előtt. Nem sokáig váratott magára a lehetőség; aznap este imaóra volt, ahova el akartam menni.

Reszketve térdeltem, míg a többiek sorra imádkoztak. Miután néhányan imádkoztak, mielőtt tudtam volna, mit teszek, én kezdtem könyörögni. Isten ígéretei, mint megannyi drágagyöngy sorakoztak elém, melyek mienk lehetnek, ha kérjük őket. Míg imádkoztam, a lelkemre oly sokáig nehezedő teher és kín eltűnt, s az Úr áldása szállt rám, akár a gyöngéd harmat; szívem mélyéből dicsőítettem Istent. Nem voltam többé tudatában annak, ami körülöttem történik, csak Jézus és az ő dicsősége élt bennem.

Isten Lelke oly erővel nyugodott meg rajtam, hogy haza se tudtam menni. Mire másnap hazaértem, nagy változás ment végbe bennem. Alig tudtam elhinni, hogy ugyanaz vagyok, aki tegnap délután ment el hazulról. Ez a Biblia-szöveg járt fejemben: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.” Szívem tele volt boldogsággal, s halkan ismételgettem e szavakat.

Mennyei Atyánkról alkotott nézetem megváltozott. Most, mint szerető, gyöngéd szülőre tekintettem rá, nem pedig szigorú zsarnokra, aki vak engedelmességet követel az embertől. Szívem mély és lángoló szeretetettel telt meg iránta. Az engedelmesség örömnek látszott, szolgálatát végezni pedig élvezetnek. Nem felhőzött árnyék a világosságon, mely kijelentette nekem Isten tökéletes akaratát. Bizonyos voltam, hogy az Üdvözítő bennem lakik, rájöttem annak igazságára, amit Krisztus mondott: „Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”

Békém és boldogságom annyira ellentétben állt előző szomorúságommal és gyötrelmemmel, hogy úgy éreztem magam, mintha a pokolból mentettek volna ki, s a mennyországba kerültem volna. Még balesetemért is dicsérni tudtam Istent – noha életem nagy megpróbáltatása volt – mivel az örökkévalóságra rögzítette gondolataimat. Természettől fogva büszke és nagyravágyó voltam. Ha nem esett volna meg rajtam ez a fájó szerencsétlenség, mely bizonyos fokig elszakított a világ diadalaitól és hiábavalóságaitól, nem hajlottam volna arra, hogy Jézusnak adjam szívemet.

Hat hónapig egyetlen felhő sem vonult át gondolataimon, s egy kötelességet sem hanyagoltam el. Egyedüli célom Isten akaratának teljesítése volt. Folyvást Jézust és a mennyet forgatni eszemben. A világos kép, melyet az elfedezésről és Krisztus munkájáról alkottam, csodálatra és elragadtatásra késztetett. Nem írom le további gondolataimat. Elég annyi, hogy a régiek elmúltak, minden újjá lett. Egyetlen felhő sem zavarta meg tökéletes boldogságomat. Vágytam Krisztus szeretetéről szólni, viszont nem kívántam közönséges dolgokról beszélni. Szívem annyira megtelt Isten szeretetével, s a minden értelmet fe1ülmúló békével, hogy csak elmélkedésnek és imának éltem.

Aznap este, miután a nagy áldásban részesültem, elmentem az adventista összejövetelre. Mikor arra került a sor, hogy Krisztus követői Krisztus mellett szólaljanak föl, nem tudtam csöndben maradni. Fölálltam, s elmondtam élményemet. Egy gondolatot sem terveztem előre. Ennek ellenére Krisztus irántam való szeretetének egyszerű története folyékonyan pergett ajkamról, s szívem oly boldog volt, hogy megszabadult sötét kétségbeesésétől, hogy nem is láttam a körülöttem ülő embereket, hanem mintha egyedül lennék Istennel. Nem esett nehezemre kifejezni békémet és boldogságomat, csak hálakönnyeim fojtották el hangomat, mikor a csodálatos szeretetről szóltam, melyet Jézus mutatott meg nekem.

Stockman vén is jelen volt. Nemrég mély kétségbeesésben látott. Külsőm és gondolataim hatalmas változása megérintette szívét. Hangosan sírt, együtt örült velem, dicsőítette Istent gyöngéd könyörületességének és szerető jóságának bizonyítékáért.

Röviddel az után, hogy e nagy áldást elnyertem, összejövetelen vettem rész a keresztény gyülekezetben, ahol Brawn vén volt a lelkipásztor. Meghívtak, hogy mondjam el élményemet, s nemcsak hogy szabatosan tudtam beszélni, hanem boldoggá tett, hogy elmondhatom Jézus szeretetének egyszerű történetét, az örömöt, hogy Isten elfogadott. Amint elcsendesült szívvel és könnyes szemmel beszéltem, úgy látszott, mintha a hálaadás az ég felé vonzana. Az Úr csillapító ereje szállt az összejövetelre. Sokan sírtak, és dicsőítették Istent.

Felszólították a bűnösöket, hogy álljanak fel imádkozni, amit sokan meg is tettek. Oly hálás voltam Istennek a rám árasztott áldásért, hogy szerettem volna, ha mások is részesülnek e szent örömben. Szívemen hordoztam azokat, akik az Úr helytelenítése és bűntudat alatt görnyedtek. Mikor elmondtam élményemet, azt gondoltam, hogy senki ellene nem állhat Isten megbocsátó szeretete bizonyítékának, mely oly csodás változást vitt bennem végbe. Az igaz megtérés valósága oly tisztán állt előttem, hogy segíteni szerettem volna fiatal barátaimnak, eljutni a világosságra, s megragadtam minden alkalmat, hogy ilyen irányban hassak.

Összejöveteleket beszéltem meg ifjú társaimmal, akik közül néhányan jóval idősebbek voltak nálam, s volt, aki már férjes vagy nős volt. Volt közöttük hiú és nemtörődöm. Élményem üres mesének tűnt nekik – nem hallgattak kérleléseimre. De én eltökéltem, hogy soha meg nem szűnök erőfeszítéseket tenni, míg e drága lelkek, kinek sorsát annyira szívemen hordoztam, Istenhez nem térnek. Néhányszor egész éjjel buzgón imádkoztam azokért, akiket fölkutattam, és összegyűjtöttem, hogy fáradozzak értük és imádkozzak velük.

Néhány kíváncsiságból jött el meghallgatni mondanivalómat. Mások azt gondolták, megkergültem, amiért oly kitartóan fáradoztam értük. Különösen azért, mert ők csak magukkal törődtek. Mégis minden összejövetelünkön folytattam az intéseket. Mindenkiért külön imádkoztam, amíg mindenki be nem hódolt Jézusnak, el nem ismerte megbocsátó szeretetének érdemeit. Mindnyájan Istenhez tértek.

Álomban éjszakáról éjszakára mindig a lelkek megmentésén fáradoztam. Ilyenkor embereket láttam, akiket aztán felkutattam és imádkoztam velük. Egyetlen esetet kivéve, mindegyikük átadta magát az Úrnak. Sekélyes testvéreink azt gondolták, hogy túlzásba viszem az emberek megtéréséért való buzgalmat, de az idő oly rövidnek látszott, hogy mindannak, akik az áldott halhatatlanság reményese volt, s aki várta Krisztus közeli eljövetelét, kötelessége volt megállás nélkül dolgoznia azokért, akik még mindig bűneikben éltek, s a romlás ijesztő szélén álltak.

Noha igen fiatal voltam, világosan láttam a megváltás tervét, s személyes tapasztalatom oly kiemelkedő volt, hogy ha meggondoltam a dolgot, tudtam, hogy kötelességem továbbra is fáradozni a drága lelkek üdvösségéért, s imádkozni és minden kínálkozó alkalommal megvallani Krisztust. Mesterem szolgálatába ajánlottam egész lényemet. Jöjjön, aminek jönnie kell, eltökéltem, hogy keresni fogom Isten tetszését, s úgy élek, mint aki várja az Üdvözítő eljövetelét, s azt, hogy megjutalmazza a hűségeseket. Kis gyermeknek tartottam magamat, aki Istenhez, mint Atyjához megy megkérdezni: mit kívánsz, hogy cselekedjem? S mikor kötelességem világossá vált, legnagyobb boldogságom anak teljesítése volt. Néha különleges próbák értek. Tapasztaltabb testvérek igyekeztek visszatartani, lehűteni hitem lángolását. De mert Jézus mosolya ragyogta be életemet, s Isten szeretete égett szívemben, örömteli lélekkel folytattam utamat.

Ahányszor csak eszembe jut fiatalkorom, fivérem lép gyöngéd emlékeim homlokterébe. Megosztotta velem reményeimet és félelmeimet, s odaadó szeretettel támogatott keresztény életemben. Egyike volt azoknak, akiket alig tudott megkísérteni a bűn. Természettől fogva hitbuzgó volt. Sohasem kereste az ifjak és élvhajhászok társaságát. Jobban kedvelte a keresztények közösségét, mert beszélgetésük az élet útjára tanította. Korához képest komoly volt. Gyöngéd és békés természete volt, s csaknem mindig vallásos gondolatok kötötték le. Akik ismerték, úgy mutattak rá, mint a fiatalok követendő példájára, az igaz kereszténység kegyességének és szépségének élő példaképére.