E. testvér,

1865. december 25-én, maine-i látogatásunk előtt az Úr néhány dolgot megmutatott az ott uralkodó zavar és csüggedés felől. Közölték velem, hogy jó néhányan, noha kötelességüknek tartják nyilvánosan hirdetni Isten szavát, rosszul értelmezik kötelességüket. Senki sem hívta el őket, hogy szenteljék magukat erre a komoly, felelős hivatásra. Azért nem alkalmasak az igeszolgálatra, mert nem tudnak helyesen tanítani.

Némelyek ama vallásos rajongók között tettek szert vallásos tapasztalatra, akik nem egészen értik a hivatás magasztos voltát. Ezeknek az állítólagos szombattartó adventistáknak megbízhatatlan a vallásos tapasztalata. Nem volt szilárd elvük, mely összes tettük mögött meghúzódott volna. Önelégültek és dicsekvők voltak. Vallásuk nem állt igaz tettekből, a lélek valódi alázatából és Isten iránti őszinte odaadásból, hanem ösztönös cselekedetekből, nagy hűhóból, zűrzavarból, melyet hóbortossággal és bogaras furcsaságokkal fűszereztek. Nem értették, s nem is érthették meg, hogy az embernek arra van szüksége, hogy magára öltse Krisztus igaz tetteinek palástját. A maguk igaz tetteivel hivalkodtak, melyek olyanok voltak, mint a szennyes rongyok, s melyeket Isten semmiképpen el nem fogadhat. Ezek a személyek nem szerették az egységet és az összehangolt tetteket. Hanem a fejetlenségnek örültek. A zűrzavar, a háborgás, a sokféle vélekedés volt a választásuk. Fegyelmezetlenek, féktelenek, ujjá nem születettek és megszenteletlenek voltak, s a zavarnak ez az eleme felelt meg rendszertelen gondolkodásuknak. Átok volt ez Isten ügyének és rossz hírbe hozta a szombattartó adventista nevet.

Ezek a személyek nem mentek át megújuláson, sem az igazság általi megszentelődésen. Faragatlanok és neveletlenek voltak. Sosem kóstolták meg az eljövendő világ édes, ártatlan kifinomultságát. Sosem tapasztalták az istenfélelem titkát; szívük sem érzett mély tiszteletet az iránt. Az isteni, örök dolgokkal helyezték egy szintre a közönségeset. Úgy beszéltek a mennyről és Jézus eljöveteléről, mintha igáslovat emlegetnének. Ismerték ugyan felületesen az igazságot, de azon túl tudatlanok voltak. Az igazság elvei nem ragadták meg életüket, nem vezették őket énjüktől való irtózásra. Sosem látták magukat a megvilágításban, melyben Pál látta magát, s mely felismertette vele jelleme erkölcsi hiányosságait. Sosem zúzta össze őket Isten törvénye, nem különültek el tisztátalanságaiktól és szennyeiktől. Kedvenc foglalkozásuk a mihaszna és sikamlós beszéd. Olyankor vetették fel, s űzték e szokásukat, mely alkalmakat komoly elmélyedésnek és odaadásnak kellett volna jellemezni. Ezzel a komolyság, méltóság és kifinomultság hiányát bizonyították, s eljátszották az olyan értelmes emberek megbecsülését, akik nem ismerték az igazságot. Belevetették magukat a kísértés árjába, ott maradtak, ahova az ellenség különösebb nehézség nélkül vezette őket, s olyan könnyedén uralkodott értelmükön, oly könnyen megrontotta lelki életüket, hogy valószínűleg sosem bírnak kivergődni csapdájából, és egészséges lelki életre szert tenni.

Isten napjának tüze megemészti majd a polyvát, a rőzsét; és semmi sem marad abból, aki folytatja régóta melengetett, istentelen útját. Az ilyenek utálják a valóban Istennel járók társaságát. Vallásos életük annyira alacsonyrendű, hogy sem részük, sem közük az ésszerű, értelmes vallásos élményhez. Ezért megvetik azok társaságát, akiket Isten vezet, Isten tanít. Egyeseknek a csípős beszéd és a maró gúny a kenyere. Tolakodók, szemtelenek, és semmibe veszik a jó modort. Nem tesznek kivételt senkivel, nem adják meg a tiszteletet annak, akit megilletne. Akiknek pedig más a véleménye, azokkal szemben fölényesek, lázadók, szembeszegülők. Féktelen modoruk és helytelen útjuk arra a nézetre kényszerítik Isten igaz szolgáit, hogy mivel ellenálltak az értük kifejtett igyekezetnek, ezért semmi kedvük tovább fáradozni értük. Mikor a hálójukba kerítettek valakit, épp olyan becsmérlő diadalt ülnek, mint az ellenfél és gonosz angyalai; Sátán és angyalai az ő oldalukon állnak, hogy diadalt arassanak. Akikben vastagon és szembeszökőn kifejlődött e jellem, azoknak reménytelen az esete. Becsontosodtak az önigazultságba, s büszkeség és alázat hiánya nekik bármi, ami a kifinomult és emelkedett jellemre hasonlít. A faragatlanságot és a tudatlanságot tartják alázatnak.

Te hosszú időn át, ezekkel tettél szert vallásos élményekre. Ezért nem vagy alkalmas, hogy hirdesd a halandók számára küldött legkomolyabb, legtökéletesebben kidolgozott, legfelemelőbb, s leginkább válaszút elé állító üzenetet. Lehet, hogy elérsz bizonyos gondolkodású embereket, de a közösség értelmesebb részét csak messzebb ijeszti a munkásságod. Nem vagy elég jártas a műveltség általánosabb ágaiban sem, hogy olyan férfiakat és nőket taníts, akik mellett másfelől makacs ördög áll, hogy utakat és módokat sugalljon és agyaljon ki, elvezetni őket az igazságtól.

A világi iskolák tanítóitól elvárják, hogy szakterületük mesterei legyenek. Töviről-hegyire vizsgálgatják őket, hogy rájuk lehet-e bízni a gyerekeket. Utánanéznek, hogy kielégítő-e a minősítésük. Minél fontosabb állásra választanak valakit, annál inkább megválogatják emberüket. Láttam, hogy Isten munkája annyival magasztosabb jellegű és annyival fontosabb, amint az örökkévaló is az ideiglenes felett áll. Az itt elkövetett hibát lehetetlen helyrehozni. Végtelenül fontos tehát, hogy akik hirdetni akarják az igazságot, kellőképpen minősítettek legyenek feladatukra. Nem szabad elnézőbben szemügyre vennünk, hogy helyesen tudják-e hirdetni az igazságot, mint az iskolai tanítókét. Isten munkáját megvetésnek teszi ki azok laza, lanyha viselkedése, akik Krisztus szolgáinak vallják magukat.

Az Úr utasított, hogy az igehirdetők feltétlenül szentelődjenek meg, legyenek megszenteltek s ismerjék az Isten szavát. Legyenek jártasak a Biblia érvelésében, hogy készségesen meg tudjanak felelni mindannak, aki reménységükről kérdőre vonj a őket. Ha nem, hagyják abba az igehirdetést és választanak olyan pályát, ahol a képesítés hiánya nem jár ily végzetes következményekkel. A népszerűbb felekezetek igehirdetői manapság akkor is megfelelők a lelkészi hivatásra, ha összefüggőn tudnak szólni a Biblia néhány egyszerű kérdéséről. Hanem akik az utolsó időknek szóló népszerűtlen igazságot hirdetik, akiknek nagyműveltségű, éles eszű emberekkel, a szembeszegülők megannyi válfajával kell farkasszemet nézni, tudniuk kell, miről beszélnek. Csak akkor vállalják az igazsághirdetés felelősségét, ha képesítettek is e hivatásra. Mielőtt hozzáfognának, mielőtt erre szentelnék magukat, tanulmányozzák, kutassák előbb a Bibliát. Ha műveletlenek és nem tudnak elfogadhatóan szólni a nyilvánosság előtt, hogy ne hozzanak szégyent az igazságra, hanem tisztességet szerezzenek az Úrnak, akit szolgálnak, – akkor várjanak, míg felkészülnek a hivatásra.

E. testvér, nem tudod betölteni Krisztus szolgájának hivatását. Láttam, hogy hiányos a lelki életed, tapasztalatod. Magadat sem ismered. Még olvasni is csak makogsz. Nem tudsz elfogadhatón beszélni, hogy a közösség értelmesebb része előtt vonzóvá tedd az igazságot. Nem ismered a viselkedés művészetét. Nem tudnád, mikor helyénvaló a beszéd, vagy mikor bölcsebb a hallgatás. Annyi ideje hallod már az említett emberektől, hogy te mindent tudsz, hogy akkor sem veszed észre hiányosságaidat, mikor valaki rájuk mutat. Jókora önbecslésed van, s a vallásos életedet is önelégültség és dicsekvő hajlam jellemzi.

Nem vagy tanítható; Isten ügye ezért is nem virágozna fel kezedben. Nem ismernéd fel a vereséget, ha szembetalálkoznál vele. Rossz hírbe hoznád Isten ügyét, gyalázatot zúdítanál rá ténykedéseddel, és még csak észre sem vennéd. Bár bizonyos csoportot talán meg tudnál győzni az igazságról; mégis többet riasztanál olyan helyzetbe, ahol megfelelő, ésszerű munkával sem lehetne elérni őket. Olyan dolgok szövődtek élményedbe, melyek károsnak bizonyulnának az igazság számára. Isten nem tud elfogadni az igazság képviselőjének.

Modorod sem kifinomult és emelkedett. Nem Istennek tetsző a viselkedésed. Meggondolatlanul beszélsz. Hiányzik belőled az istenfélelem és odaadás. Nem tettél szert tapasztalatra a lelkiekben. Nem érted meg, hogyan kell helyesen osztani az élet kenyerét, hogy mindenki idején enni kapjon. Vitába szállsz és pörlekedsz, mikor ez nem helyénvaló, mikor csakis vereségre van kilátásod. Ez a maine-i csoport lelkülete is, akiket említettem. Az az örömük, ha vitába ereszkedhetnek, és körömszakadtáig védhetnek valamit. Nem lennél szelíd azokhoz, akik ellentmondanak maguknak. Szerencsétlen élményed bizonyos fokig mindig bénítani fog. Hiányzik belőled az önfegyelem s a szelídség. Fontos leckéket kell megtanulnod, mielőtt Krisztus szerény, elfogadható követője lehetnél, még magánembernek is.