Az Úr közölte, hogy Krisztust tanítványai képviselik a földön; s Isten terve, hogy fény legyenek a világ erkölcsi sötétsége közepette, szétszórtan éljenek az egész országban, községekben, falvakban és városokban. „Látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek.” Ha engedelmeskednek Krisztus hegyi-beszéde tanításainak, folyvást törekedni fognak a keresztény jellem tökéletességére, s valóban a világ világossága lesznek – olyan eszközök, melyeken át Isten közli isteni akaratát, a mennyei eredetű igazságot a sötétben veszteglőkkel, s az élet és üdvösség útját nem ismerőkkel.

Isten csak úgy tudja megmutatni akaratának ismeretét és kegyelmének csodáit a hitetlen világnak, ha mindenfelé tanúi élnek a világon. Terve az, hogy akik Jézus Krisztus által részesültek a nagyszerű mentésben, legyenek küldöttei, a világosság közegei a világ széltében-hosszában. Útjelzők az emberek számára, élő levelek, melyeket ismer és olvas minden ember. Hitük és cselekedeteik bizonyítsák az eljövendő Megváltó közeledését, s hogy nem hiába fogadták el Isten kegyelmét. Figyelmeztetnünk kell a közelgő ítéletre. Akik eddig csakis légből kapott mesékre hallgattak, Isten alkalmat nyújt meghallaniuk a megbízható, Istentől eredő jövendöléseket, melyekre jól teszik, ha figyelnek, mint sötétben világító szövétnekre. Eljuttatja az igazság megbízható szavát az engedelmeskedni akarókhoz. Mindenki összevetheti az igazságot a mesékkel, noha olyanok tálalják eléjük, akik állítólag értik az Isten szavát, s elég képzettek, hogy tanítsák a sötétben veszteglőket.

Az ott lakók számának növeléséért, testvéreink Bordoville-be költöztek, annyira erőtlenné téve a hátrahagyott gyülekezeteket, és annyi jó légkört árasztó embert sem hagyva hátra volt lakóhelyükön, hogy fenntartsák az összejöveteleket. Ez nagyon megörvendeztette Isten és az igazság ellenségeit. Testvéreinknek hű tanúként ott kellett volna maradniuk, ahol voltak, jócselekedeteikkel bizonyítva hitük valódiságát, életükben megtestesítve az igazság tisztaságát és erejét. Légkörük vagy meggyőzött és megtérített, vagy elítélt volna.

Jézus összes követőjének kötelessége, hogy Krisztus követe, hittérítője legyen családjában, szomszédságában, s a helységben, ahol él. Aki Istennek szentelte magát, legyen a világosság közvetítője. Isten az igaz tettek eszközévé teszi őket, hogy közvetítsék az embereknek az igazság világosságát, kegyelmének gazdagságát. Bár úgy festhet, hogy a hitetlenek közönyösek, nem törődnek velük, Isten mégis benyomást tesz szívükre, s meggyőzi őket, hogy az igazság valóságos. De ha testvéreink odahagyják a mezőt, mikor feladják a harcot, mikor eltűrik, hogy Isten ügye legyöngüljön, mielőtt Isten mondaná ki, hogy hagyják őket magukra, akkor, bárhova költöznek is, csak tehertétel lesznek a gyülekezetnek. Akiket meg hátrahagynak, akiket előbb már meggyőztek, gyakran azzal csitítják lelkiismeretüket, hogy hiába aggódtak. Arra az álláspontra jutnak, hogy a szombattartó adventisták hitvallásában nincs valószerűség. A főellenség diadalt ül, ha látja, hogy az Isten ültette szőlőt vagy teljesen kitépték, vagy kiszáradni hagyják. Nem Isten terve szerinti, hogy népe csoportokba verődjék, s alig néhány helyre összpontosítsa erejét.

D. testvér igyekezete, hogy a testvérek az ö községébe költözzenek, jó szándékból fakadt ugyan, mégsem Isten terve szerinti. Isten útja nem a mi útjaink. Az Úr nem az ember szemével néz. Jó volt ugyan a szándékuk, mégis keresztezték Isten lélekmentő céljának útját.

Isten célja, hogy népe a világ világossága, a föld sója legyen. Az elgondolás, hogy sokan összeköltözzenek, hogy népes gyülekezetet alkossanak, csökkenti hatáskörüket, szűkíti hasznavehetőségük körét, s a véka alá rejti világosságukat. Isten terve, hogy az igazság ismerete, mindenkihez eljusson, hogy senki se maradjon sötétben, az igazság elveinek híján. Hanem, hogy mindenkit sorra, próbára tegyen. Célja, hogy az emberek mellette vagy ellene döntsenek, hogy mindenki figyelmeztetve legyen, kifogás nélkül maradjon. Az összecsődülés, vagy az olyan helyről elköltözés, ahol alig van erő, és jóra ható ember, – az, hogy sokakat egyetlen helyre összpontosítsunk, nem más, mint eltávolítani a fényt onnét, ahol Isten ragyogtatni akarta.

Krisztus követőit, akik szétszórtan élnek a világon, nem fűti felelősségük magasztos tudata, sem a rajtuk nyugvó kötelezettségé, hogy mások számára is fényljék világosságuk. Ha csak egy vagy kettő is lakik valamely helységben, akkor is úgy tudnak viselkedni a világ előtt, hogy hitük őszinteségével mély benyomást tesznek a hitetlenekre. Jézus követői nem felelnek meg Isten elgondolásának és akaratának, ha megelégszenek azzal, hogy nem ismerik igéjét. Valamennyien kutassák szorgalmasan a Bibliát. Krisztus parancsolta követőinek: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” Péter int minket: „Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”

Sokan, noha vallják, hogy hisznek az utolsó napoknak szóló igazságban, végül híjával fognak találtatni. A fontosabb dolgokat hanyagolják el. Felületes a megtérésük, nem mélyreható, nem komoly, nem alapos. Nem tudják, hogy miért hisznek az igazságban. Azért követik csupán, mert mások hisznek benne, s mert feltételezik, hogy ez az igazság. Nem tudják értelmesen megindokolni, hogy miért hisznek. Sokan eltűrik, hogy jelentéktelen dolgok kössék le gondolataikat, az örök jelentőségűeket pedig másodlagos helyre szorítják. Lelkük elsatnyul és nyomorék lesz a lelki növekedés terén. A tapasztalatuk vagy az ismeretek, melyek megszerzése pedig kiváltságuk és kötelességük volt, nem világosítanak meg másokat, nem válnak mások épülésére. Az erő és a megalapozottság az igaz szívű hitvallóké.

Krisztusnak, a megfeszítettnek kellene gondolkodásunk homlokterében tartózkodnia, ennek kellene feléleszteni lelkünkben a legmélyebb érzelmeket Krisztus valódi követői nagyra becsülik a csodálatos megváltást, melyet ő vívott ki számukra; s bárhová vezeti is őket, követni fogják. Bármilyen terhet hárít is rájuk, előjognak tartják, ha hordozhatják. Csakis a kereszt által tudjuk felbecsülni az emberek üdvösségének értékét. Olyan becsesek az emberek, akikért Krisztus életét adta, hogy az Úr nem tartotta túlzottnak az ember megváltásáért a végtelen árat. Átengedte Fiát, hogy meghaljon üdvösségünkért. Mily bölcsesség, könyörület, és tökéletes szeretet nyilvánul itt meg. Csakis úgy tudjuk felbecsülni az ember értékét, ha a Kálváriára megyünk; Krisztus keresztjének titka által.

Milyen felelősségteljes helyzet is ez, hogy a világ Megváltójával egyesüljünk, menteni az embereket! Ez a tevékenység lemondást, áldozathozatalt, nagylelkűséget, kitartást, bátorságot és hitet követel. Mégis, akik igével és tanítással szolgálnak, nem termik meg szívükben és életükben Isten kegyelmének gyümölcsét. Ezért alig eredményes a munkásságuk. Sokan, akik bár Krisztus lelkipásztorainak vallják magukat, csodamódon beletörődnek, mikor látják, hogy körülöttük mindenfelé megtéretlen emberek rohannak a kárhozatba. Krisztus szolgájának nincs joga félvállról venni a dolgokat, nincs joga beletörődni a tétlenségbe, abba, hogy az igazság erőtlen, hogy mikor hirdetik, nem rázza fel az embereket. Forduljon az imához, dolgozzék és imádkozzék szüntelenül. Akik beletörődnek a lelki áldások hiányában való szűkölködésbe, anélkül, hogy komolyan megküzdjenek ezen áldásokért, az ördög diadalába egyeznek bele. Lankadatlan, erőteljes hitre van szükségük. Isten igehirdetőinek feltétlenül szorosabb kapcsolatra kell lépniük Krisztussal, s mindenben követni példáját, – tiszta életben, lemondásban, jótékonyságban, szorgalomban, kitartásban. Ne feledjék, hogy eljön a nap, mikor életük feljegyzései ellenük fogja bizonyítani a kötelesség akár legkisebb elhanyagolását is.

D. testvér nem ismerte fel, hogy ha hozzájuk költözésre bíztatja a testvéreket, terheket hárít magára és a gyülekezetre. Nem látta előre, hogy sok időbe és fáradtságba kerül olyan állapotban tartani őket, ahol segítség tudnának lenni, ahelyett, hogy hátráltatnák őt. Azt gondolta, hogy ha családokat tudna összegyűjteni városába, ez segítene gyülekezetet alapítani, enyhítene gondjain és terhein. De Bordoville-ben is csak az bizonyosodott be, ami Battle Creekben – hogy minél több testvérük költözik oda, annál súlyosabb teher hárul azok vállára, akik szívükön viselik Isten ügyét. Pedig más-más gondolkozású és vérmérsékletű emberek csoportosulhatnának, és édes egyetértésben élhetnének, ha többre becsülnének másokat maguknál, ha úgy szeretnék embertársaikat, mint magukat, amint azt Krisztus lelkükre kötötte.

De a lehető legnehezebb olyanokkal bánni, akik nem állnak Isten Lelkének külön uralma alatt, hanem az ellenfél ellenőrzi őket. Annyira megszállta az önzés a szíveket, annyira a gonoszságot melengetik, még azok is, akik istenfélőnek mondják magukat, hogy kerülnünk kellene a népes csoportok összecsődülését; mert nem az a lehető legáldásosabb állapot.

D. testvér azokat kívánta igazán, hogy Bordoville-be költözzenek, akiket a legjobb társaságnak tartott, akik jó hatással tudnak lenni. Pedig épp ilyen férfiakra és nőkre van szükség, hogy megbízható őrállókként állomásozzanak szerte a világon, hogy az Isten nélkül élők meggyőződhessenek, hogy Krisztus vallásában hatalom rejlik. Az ilyen légkört árasztó emberek valóban a világ világossága. Isten nem helyesli, ha összeköltöznek, és így leszűkítik hasznosságuk körét. Fehér holló a megbízható ember, mert az emberek szíve annyira odáig van önző érdekeikért, hogy nem ismernek mást.

Ha válogatott emberek állnának fontos őrhelyen Battle Creekben, Isten örvendene ennek; s ha feláldoznák önző érdekeiket a szenvedő ügy kedvéért, akkor csak üdvözítőjük lábnyomát követnék, aki elhagyta dicsőségét, fenségét, főparancsnoki tisztét, és szegény lett érettünk, hogy szegénysége által mi lehessünk gazdagok. Krisztus súlyos áldozatot hozott az emberért. Az ember mégsem hoz szívesen, jókedvvel áldozatot érte. Ha néhány felelősségteljes, igazszívű, teherviselő, akire számítani lehet, aki azonnal eleget tenne a segélykérésnek ahol segítségre van szükség, ha ezek kötöznének Battle Creekbe, Isten megdicsőülne általuk. Isten olyanokat kíván Battle Creekben, akikben meg lehet bízni, akik a veszély idején a helyes oldalra állnak; akik megbízható emberek módjára küzdenek az ellenség ellen, s nem az Isten népét nyugtalanítókkal foglalnának állást, és azok védelmére kelnének, akik csak gyöngítik Isten szolgáinak kezét, épp azok ellen fordítva fegyvereiket, akikről Isten parancsolta, hogy támogassák őket. Valamely gyülekezet felvirágzásához olyan férfiakra van szükség, akikre veszély idején a gyülekezet számítani tud. Gerinces férfiakra, önzetlenekre, akiknek közel esik szívükhöz Isten ügye. Közelebb, mint bármi magánvéleményük vagy világi érdekük.

A gyülekezetek nem teljesen csak tiszta, őszinte keresztényekből állnak. Nem mindenki méltó, hogy benne legyen a névsorban, noha ott áll a nevük. Némelyeknek olyan az élete és a jelleme, ha másokkal vetjük össze őket, mint az arany az értéktelen salak mellett. Holott nem elkerülhetetlen e helyzet. Akiknek érték az élete és lelki légköre, azok fontosnak tartják Jézus szorosan követését, Krisztus életének tanulmányozását és példának vevését. Ehhez azonban erős igyekezet, elmélyedés és komoly imaélet kell. Ha győzni akarunk magunkon, önzésünkön, ha Isten ügyét akarjuk legfőbbnek tartani, az nem megy magától. Némelyek megtették az erőfeszítést, szigorúan megzabolázva tartották önzésüket, s így értékes győzelmeket arattak. Akik viszont a maguk érdekét tartják elsőnek, azok csak magukért élnek. Olyan a jellemük Isten szemében, mint az értéktelen salak.

D. testvér többet tett a helyi gyülekezet érdekében, mint egyetlen embernek kötelessége lenne. Ha rövid időre máshová ment, hogy ott fáradozzék, hazatérve máris súlyosabb és nagyobb terhek vártak rá. Engedte, hogy ezek a vállára nehezedjenek; meggörnyedve nyögött a teher alatt. D. testvéréket az a veszély fenyegeti, hogy túl sokat várnak el, s a maguk életét és példáját állítják mérvadónak mások elé. Még nem rejtették el magukat Krisztusban. Testvéreink beszéljenek kevesebbet magukról, inkább Krisztust magasztalják. Rejtőzzenek Jézus mögé, hogy csakis ő látszódjék, mint tökéletes minta, melyet mindenkinek igyekezni kell követni.

Hol voltak a férfiak, akikre számítani lehet a próba és veszély idején? Hol voltak az istenfélő emberek, akik a zászló alá gyülekeztek, mikor az ellenség akart felülkerekedni? Némelyek, akiknek őrhelyükön kellett volna állni, akkor pártoltak el, amikor a legégetőbb szükség volt segítségükre. Viselkedésük bizonyította, hogy nem viselik szívükön Isten munkájának és ügyének fejlődését. Volt, aki úgy vélekedett, hogy túl sokat várnak el tőlük; s ahelyett, hogy derülátón előre törtek volna, hogy megtegyék, ami tőlük telik, az ördög kényelmes székébe telepedtek, és semmire sem voltak hajlandók.

Némelyek még gyanakodtak is. E. testvér is ezekhez tartozott. Érthetetlen csökönyösség van természetében, ami a helytelen úthoz ragaszkodásra lovalja, mert azt hiszi, hogy testvéreinek elégtételül szolgálna, ha irányt változtatna, és ellenkező irányban haladna. Időnként, mikor az jön rá, bármit kész megtenni, hogy elősegítse az Isten ügyét. De annyira szeret a maga feje után menni, hogy inkább szenvedni hagyja Isten drága ügyét, minthogy lemondjon csökönyösségéről és elgondolásáról. E. testvér nem olyan, akire számítani lehet. Az ördög kísértéseinek célpontja ő, gyakran az uralkodik rajta. Önző és féktelen a szíve. Kiszámíthatatlan hangulatember, egyszer szeret, másszor gyűlöl. Időnként nyájas, máskor gyanakvó, irigy, és nagyon önző. Addig nem tudja tökéletesíteni keresztény jellemét, míg szembe nem szegül a kísértéssel, míg csak meg nem fékezi csökönyös akaratát, s e helyett az alázat lelkületét nem táplálja; a hajlandóságot, hogy felismerje s bevallja tévedéseit. Időnként igaz és komoly volt. Majd a hullám a másik végletbe sodorja – gyanakvó, irigy, féltékeny. Önzése és érdekei a legfontosabbak. Tele van panasszal. Gyanakszik, hogy nem értékelik, hanem rosszat kívánnak neki. E. testvérnek alaposan meg kell térnie. Nem elég, ha valaki vallja az igazságot. Lehet, hogy elfogadják a teljes igazságot, mégsem tudnak semmit. Nincsen mindennapi életükből merített tapasztalati tudásuk az igazságnak szívükre és életükre gyakorolt megszentelő hatalmáról.

Az igazság szent. Hatalmas, és alapos javulást ér el azok szívében és életében, akik megszentelődnek általa. Pedig a testvér jóra ható erő lehetne. Ha legyőzi magát és megalázza szívét Istene előtt, akkor még Krisztus igájának igaz viselőjévé válhat. Ahelyett, hogy hátramozdító lenne, segítség lehetne családjának és másoknak is. Jelenleg keresztény jellemének hibáival csak gyöngíti Isten ügyét Bordoville-ben. Ha E. testvér az elnyert világosság szerint élne, félve-remegve művelné üdvösségét, így fénysugarat vetítene mások ösvényére, s dicsőséget szerezne Istennek. Esete másokéra is hasonlít a gyülekezetben, akiknek ugyanerre a szívbeli átalakulásra van szükségük, hogy a helyes úton járjanak.

F. testvér élete hasznosabb lehet, mint amilyen, vagy mint amennyire valaha is volt. Isten nem hívta őt el, hogy igével és tanítással szolgáljon. Nincs minősítése e hivatáshoz; mégis végezhet az Úrnak szolgálatokat, és segítség lehet az összejöveteleken. Ha a világosságban él, világosságot tud ragyogtatni másokra is. A mások áldására élhetne; a megnyugtatás és bátorítás szavait szólhatná az elkeseredetteknek. Ehhez azonban reményteljesebb, derűsebb lelkületet kellene ápolnia magában. Ne rögzítse tekintetét a dolgok sötétebb oldalára, s ne adjon hangot a kételkedésnek. Legyen és lássék is derültnek, reményteljesnek, bátornak a szavaival, és hanghordozásával is.

G. testvérnő testi gyöngeségekkel küzd, mégsem a legelőnyösebben használja ki helyzetét. Eltűri, hogy az ellenfél uralkodjék értelmén, s azzal súlyosbítja a helyzetet, hogy lázongó szellem acsarkodik benne. Testi gyöngeségekkel küzd, ezért is sajnálatra méltó. De nyugtalansága, nyűgössége, panaszai, zúgolódása és céltalan keserűsége nem enyhíti szenvedéseit, nem hoz neki boldogságot, hanem csak súlyosbítja nehéz helyzetét.

A világ tele van elégedetlenkedő emberekkel, akik nem veszik észre a közvetlenül ösvényükön virító boldogságot és áldásokat, hanem egyre olyan boldogság és kielégülés után epekednek, melyet nem tudnak elérni. Untalan valami vágyva vágyott, távoli örömforrás után nyúlnának, nagyobb után, mint amilyen van, ezért mindig a csalódás állapotában leleddzenek. Kövérre hizlalják magukban a kételkedést és hálátlanságot, mert semmibe veszik az útjukon heverő áldásokat. Az élet közönséges, hétköznapi áldásai nincsenek ínyükre, amint Izráel gyermekeinek sem ízlett a manna.

Krisztus így szól G. testvérnőhöz: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek: Én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra az én igámat és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám édes, az én terhem könnyű.” G. testvérnő szavai, viselkedése, példája legtöbbször egészen mást hirdet, mint amit Urunk tanított. Sokat veszít, mert lenézi az elérhető, jelen áldásokat, s nyugtalanul keresi a boldogságot. Iparkodása meddő marad, s eredménytelen keresése mély boldogtalanságot vet rá s egész környezetére. Nyugtalansága, aggodalma, zaklatott lelkülete kiül arcára, árnyékba borítja. Vigasztalansága, hitetlensége és elégedetlensége az ellenség kísértéseit hívja ki. Szüntelen bizalmatlanságával, képzelt bajával egyre árnyékot vet maga körül, ahelyett, hogy nyugalmat árasztana.

G. testvér legyen türelmes, hosszútűrő, s gondosan óvja feleségét a felesleges terhektől, mert jelenleg nem bírja elviselni. A maga részéről óvakodjék az ellenség betörésétől, zokszó nélkül vegye fel az élet terhét, s viselje jókedvvel, hálaadással édesítve meg mindent, amiért nem nehezebbek. G. testvér hajlamos a dolgok sötét oldalára függeszteni tekintetét. Álljon inkább készen Isten akaratát teljesíteni, s a lehető legelőnyösebben használni ki Istentől kapott tehetségét. Végezze vidáman a ma kötelességeit, és ne viselje előre, ne is keseregjen a holnap bajain. Hiszen ma nem a jövő dolgait kell végeznie, hanem csak a mai nap hozta feladatokat és kötelességeket.

G. testvér és testvérnő mondják együttesen: Elég minden napnak a maga baja. Öreg hiba kölcsön vennünk a jövő hét bajait, hogy ezt a hetet keserítsük vele. Mikor valóságos baj érkezik, Isten minden alázatos szívű és szelíd embert képesít, hogy elviselje. Mikor gondviselése megengedi a baj érkezését, segítséget is fog nyújtani, hogy elviseljük. A nyugtalanság és zúgolódás beárnyékolja, szennyezi a lelket és kizárja mások ösvényéről is a tündöklő napfényt.

G. testvér H. testvér segítségére siethetett volna, s egyúttal magán is segített volna. Önzése azonban megfosztotta H. testvért az előnyöktől, és G. testvér magának is veszteségeket okozott, mert félt, hogy mást juttat előnyhöz. G. testvér nem szereti úgy embertársát, mint magát. S mindenek feletti önzése sok mindenben megfosztotta őt a jótól, és elzárta őt Isten áldásaitól. Végső soron senkinek sem kifizető az önzés, mert Isten mindent megjegyez, s mindenkit cselekedetei szerint fog jutalmazni vagy büntetni. „Amit az ember vet, azt is aratja le.” „Aki szűken vet, az szűken is arat; aki bőven vet, bőven is arat.”

Azért említem e személyeket, hogy egyúttal sokak állapotát ecseteljem a bordoville-i gyülekezetben, akiknek hasonló az esete. Az a sok ide költözött testvér terheket és gondokat hozott D. testvérnek. Ha nem lett volna bennük féltékenység, és megtartották volna magukat Isten szeretetében, akkor támogatták volna a testvért, vigasztalták volna szívét. Akkor elküldték volna, hogy fáradozzék az emberek megmentésén. Sőt imáikkal kisérték volna őt, mint éles sarló az aratás mezején. Isten iránti odaszentelődésük és odaadásuk hiánya megcsappantotta hitüket, gyöngítette D. testvér kezét, aláásta bátorságát és csaknem haszontalanná tette munkásságát az örömhír mezején. A gyülekezeti bajok megrokkantották erőfeszítését mind otthon, mind távolabb, s nagymértékben lakóhelye közelében kötötte le a fáradozását. A tevékenységnek ez a csaknem egyetlen helyre korlátozása elfonnyasztja Krisztus szolgájának lelki lendületét és lelkesedését.

A munkás kegyelemben és igazság ismeretében növekedéséhez sokféle tapasztalatra van szüksége. Erre úgy tehet szert a legjobban, ha új területekre terjeszti ki tevékenységét, ahol sokféle gondolkodású emberrel érintkezik, s ahol sokféle tevékenységre lesz szükség, hogy kielégítse a különféle gondolkodásúak szükségleteit. Ez Istenhez űzi az igaz igehirdetőt; világosságért, erőért; tudásért pedig a Bibliához, hogy teljesen felkészülten elégítse ki az emberek szükségleteit. Tegyen eleget Timóteus intésének: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét.” „Monda pedig az Úr: Kicsoda hát a hű és bölcs sáfár, kit az Úr gondviselővé tőn az ő háza népén, hogy adja nékik élelmüket a maga idejében?” Bölcsességre van szükségük, hogy felismerjék, mi legillőbb az alkalomhoz.

D. testvér nem fejlődött eredményes munkássá. Sőt inkább eltörpült. Gondolkodása szűklátókörű lett, s lelki ereje is egyre csappan. Holott mára már eredményes, alapos térítővé kellett volna növekednie. Ahelyett, hogy teljesen átadta volna magát a munkának, asztaloknál szolgált ki. Pál intette Timóteust: „Légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban. Amíg odamegyek, legyen gondod a felolvasásra, az intésre és tanításra. Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, amely adatott neked prófétálás által, a vének kezének reád tevésével. Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenek előtt. Gondot viselj magadról és a tudományról; maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.”

D. testvér serény ember és készségesen megtesz olyan dolgokat is, visel olyan terheket is, melyeknek semmi köze hivatásához. S világi ügyek kötik le gondolatait és idejét. Néhány lelkészünk olyan tekintélyt tart fenn, mely nem egyezik a Krisztus életével. Ezért nem hajlandók azzal is hasznosak lenni, hogy testi munkát végeznek, ha az alkalom megköveteli, hogy könnyítsenek azok terhén és enyhítsenek azok gondjain, akiknek a vendégszeretetét élvezik; noha a testmozgás áldásnak bizonyulna számukra, nem átoknak. Mikor másoknak segítenek, magukkal is jót tennének. Némelyek az ellenkező végletbe esnek. Mikor összes idejükre és erejükre Isten munkájában és ügyében van szükség, akkor is szívesen végeznek testi munkát, mindenki szolgáivá válnak földi dolgokban is. Holott valójában Istent rabolják meg a szolgálattól, melyet elvár tőlük.

Andrews J. N. testvér ebben tévedett Az időt és erőt, melyet testvérei magánlevelezésére fordított, inkább Isten ügyére kellett volna fordítania. Alig akad, aki ismeri az egynéhány lelkészre háruló roppant felelősséget, akik ügyünkben a terheket hordozzák. Testvéreink mégis el-elhívogatják őket a munkától, hogy apró-cseprő bajaikkal foglalkozzanak, vagy gyülekezeti bonyodalmakkal, amit maguk is meg tudnának, s meg is kellene oldaniuk. „Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindeneknek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De kérje hittel, semmit se kételkedvén.” Legyen lelkiismeretes és kitartó. Mert ha határozatlan, ha meg nem szűnik kételkedni, hogy az Úr valóban megteszi, amit ígért, akkor nem is kap semmit.

Sokan lelkipásztoruktól várják, hogy világosságot hozzanak Istentől számukra, azt gondolva, hogy ez a könnyebb út, mintha ők fordulnának érte Istenhez. Ezek sokat veszítenek. Ha naponta követnék Krisztust, ha őt tennék meg vezetőjüknek és tanácsadójuknak, pontosabban megismerhetnék akaratát, így értékes tapasztalatra téve szert. Igazságot valló testvéreink éppen az ilyen tapasztalat hiánya miatt járjanak mások csiholta szikrák fényében? Nem ismerik Isten Lelkét, és akaratáról sincs fogalmuk, ezért könnyen eltérítik őket hitüktől. Ingatagok, mert másokban bíznak, hogy tapasztalatot szerezzenek számukra. Az Úr Ádám minden fiáról és lányáról eléggé gondoskodott, hogy egyénenként el tudjanak jutni Isten akaratának ismeretére, s az igazság által tökéletesítsék keresztény jellemüket, s megtisztuljanak. Gyalázatot hoz Istenre a csoport, mely bár állítja, hogy Krisztust követi, mégsem ismeri tapasztalatból Isten akaratát, vagy az istenfélelem titkát.

D. testvérnek rengeteg családi gondja van. A gyülekezet növekedése nem csökkentette terheit. Családjának szaporodása túl súlyos tehertétel neki is, családjának is. Mindezek összevéve akadályozzák, hogy eredményes igehirdető legyen. Berozsdásodott az Isten munkájában, ezért csiszolásra van szüksége. A Léleknek és Isten hatalmának kell életet lehelnie bizonyságtevésébe. Bordoville-i testvérei, akiknek nem kötelessége igével és tanítással szolgálni, ébredjenek fel, lássák meg, hol kell másoknak segíteni, és segítsenek nekik. Sokan behunyják szemüket a kínálkozó kitűnő lehetőségeik előtt, melyet másokért végezhetnének, s ezek elhanyagolása miatt elveszítik az áldásokat, melyeket pedig elnyerhetnének. D. testvérre hárítják, hogy viselje a terheket, melyeket testvéreinek kellett volna kötelességüknek s előjoguknak tartani, hogy viseljék.

Az a dolgunk a világon, hogy mások javára, mások áldására éljünk, és vendégszeretők is legyünk. Gyakran csak kényelmetlenségek árán tudjuk vendégül látni az igazán gondoskodásunkra, barátságunk jótéteményére és otthonunkra szorultakat. Némelyek azonban kibújnak az ilyen szükséges terhek alól. De valakinek viselni kell ezeket, s mivel a legtöbb testvér nem vendégszerető, ezért nem osztják meg egyenlően e keresztény kötelességeket. Azt a keveset terhelik, akinek készséges a szíve, és akik jókedvvel tekintik magukénak a tehetetlenek gondját. A gyülekezet figyelmesen gondoskodjék arról, hogy enyhítsen az igehirdetők többletgondjain, e téren. A lelkészek, akik tevékenyen részt vesznek Isten ügyében, fáradozva az emberek mentésén, ők kénytelenek szakadatlanul áldozatokat hozni.

D. testvér bizonyságtételét Isten kegyelmének kell életerőssé tennie. Új felkenésre van szüksége, hogy megértse a munka hallatlan nagyságát, s hogy teljesen Isten ügye fejlesztésének szentelje magát. Az Úrnak elég feladata van, hogy összes követőjét lekösse. Akik akarjak, az ő dicsőségét tudják hirdetni. De legtöbb nem kész erre. Vallják, hogy van hitük, de hiányzik a jótettük. Pedig a hitük, magában, halott. Kibújnak a felelősségek és terhek alól, bár a szerint nyerik el jutalmukat, amilyenek a tetteik. Mivel némelyek nem emelnek a terheken, mint kötelességük lenne, vagy nem végzik, amit megtehetnének, ezért túl sok munka hárul azokra, akik hajlandók végezni azt. Annyi tennivalót látnak maguk körül, hogy túlterhelik erejüket, aztán gyors ütemben kimerülnek.

Isten most olyan munkásokat hív, akik teljesen az ő munkájával és ügyével azonosítják érdekeiket. A hirdetett igazságok lelkületének és erejének életre kell keltenie a feladatokat végző lelkészeket, s akkor majd hallgatnak rájuk. A gyülekezet csak ritkán emelkedik magasabbra, mint lelkipásztora. A lelkészben élő világszerelmese lelkület végzetesen kihat a többiekre. A tagok az ő hiányosságaival takaróznak, az alá rejtik világot kedvelő lelkületüket. Elhallgattatják lelkiismeretüket, hogy nekik is szabad szeretni a földi életet, ők is közönyösek lehetnek a lelkiek iránt, mert kérem, igehirdetőjük is az. Ámítják magukat, és megmaradnak a világgal kötött barátságban, melyről pedig az apostol kijelenti, hogy nem más, mint ellenségeskedés az Istennel.

A lelkipásztorok legyenek a nyáj példaképei. Tanúsítsanak olyan olthatatlan szeretetet az emberek üdvössége iránt, mint amilyet a tagokban szeretnének látni. A vermonti lelkészek hibát követtek el tevékenységükben. Ugyanazt a területet járják be újra és újra, hogy segítsék a gyülekezeteket, mikor gyakran rájuk várt volna belső lelki kötelesség, olyan helyzetbe jutni, ahol Isten megáldhatja tevékenységüket, és gyümölcsözővé tudja tenni őket. Vermontban egy eredményes, alapos munkásunk sincs, aki mindenben képes fenntartani a munka valamennyi ágát.

I. testvér és testvérnő beteges. Isten nem fektet rájuk nagyon súlyos terheket. Vigyázzanak, nehogy túlságosan leszűkítsék hatáskörüket. Nincs gyerekük, aki kiváltaná belőlük a szülői szeretetet és gondoskodást, ezért veszély fenyegeti őket, hogy maguknak valók, önzők, nézeteikben és érzéseikben pedig képzelődők legyenek. Mert ezek rosszul hatnak Isten ügyére. Igyekezzenek felülemelkedni magukon, és ne magukat tegyék mérvadónak mások számára. Akiknek nincs gyermekük, akikkel megoszthatták volna gondolataikat, munkájukat, akik iránt gyakorolják hosszútűrésüket, türelmüket és szeretetüket, vigyázzanak, nehogy magukra összpontosuljanak gondolataik és igyekezetük. A gyermektelenek nem tudják tanítani a szülőket, miként neveljék gyermekeiket, hiszen nem jártasak benne. Mégis sok esetben a gyerektelenek oktatják ki legszívesebben a gyermekeseket, s közben számos tekintetben magukat teszik gyerekessé. Lehetetlen elterelni őket útjukról, s több türelem kell hozzájuk, mint a gyermekekhez. Önzés utakat kijelölni, és azt követni, a mások kényelmetlenségére.

Apró ügyek teszik próbára a jellemet. Isten arcára a naponta végzett örömteli és gyöngéd lemondás csalja ki a mosolyt. Ne magunknak, másoknak éljünk. A magunkról való megfeledkezés, s a mások iránti figyelmességgel kellene áldássá lennünk. Gondosan ápoljuk hát magunkban a szeretetet, a hosszútűrést és állhatatosságot.

Kevesen értik meg, hogy a gondok, felelősségek és tapasztalatok, amit a gyerekek hoznak a családba, mennyire javukra válnak. Sokaknak jó néhány gyereke van, akiket neveletlenül, fegyelmezetlenül hagynak felnőni. A szülők elhanyagolják drága megbízatásukat és szent kötelességüket, mely pedig, ha hűségesen, az Isten félelmében végeznék, megteremné nemcsak gyermekeiknek, hanem nekik is, hogy alkalmassá váljanak a mennyek országára. A gyermektelen ház igen elhagyatott. Az a veszély fenyegeti lakóit, hogy önzővé válnak, beleszeretnek könnyű életükbe, s csak a maguk kívánságaival, kényelmével törődnek. Magukra halmozzák a szeretetet, s alig árasztanak belőle másokra. A tehetetlen gyermekekről gondoskodás, és az irántuk való szeretet elsöpri természetük durvaságát. Gyöngéddé, megértővé tesz, s legtöbbször jellemük nemesebb vonásait fejleszti. Sokan azért betegesek testileg, szellemileg és erkölcsileg, mert csaknem teljesen magukra fordítják figyelmüket. De a fiatal életereje és másféle, egészséges gondolkozása, a gyermek fáradhatatlan nyüzsgése megmentené őket a pangástól.

J. testvér megöregedett már. Nem kellene súlyos tehernek nehezedni vállára. A testvér Isten helytelenítését hívta ki magára gyermekei iránti rosszul értelmezett szeretetével. Sok aggodalmat vállalt, hogy pénzzel segítse őket, nehogy haragudjanak rá. Hogy kedvükben járjon, inkább ártott nekik. A fiatalok még világi szempontból sem kezelik okosan és felelősségteljesen a javakat. A vallás szemszögéből tekintve pedig igen fogyatékosak. Nincs lelkiismereti aggályuk a vallásos dolgokban. Világi helyzetükkel és tekintélyükkel nem válnak a társadalom díszévé, sem a gyülekezet ékességére a tiszta keresztény erkölcsök és Krisztus szolgálatában végzett erényes tettek által. Nem nevelték őket a lemondás és önállóság szokásaira, mint oltalmukra az életben. Emiatt súlyos bűn terheli a szülőket. Nem fegyelmezik gyermekeiket, és nem nevelik őket Istennek. Nem tanítják önuralomra, jellemszilárdságra, s hogy feltétlenül szükséges az eltökélt, jól irányított akarat. Manapság a legtöbb gyermeket neveletlenül hagyják felnőni. Nem tanítják őket annak szükségességére, hogy jó célra fejlesszék testi és szellemi erejüket, hogy kellő képességeik legyenek a keresztény élet díszére válásához, s Isten félelmében teljessé tenni megszentelődésüket.

J. testvér hibát követett el, mikor gyermekeire bízta birtokát, olyan felelősséget helyezve rájuk, melyet nem tudnak hordozni. Másra ruházta át javait, majd testvéreitől gyűjtött javakat gyöngécske lelkipásztorkodásáért. Amint birtokával bánt, nem hárított Istenre dicsőséget. Elnézte gyermekei helytelen útját, mely nem egyezik sem hitünkkel, sem a Biblia mértékével. Lényegében ezt hirdette a gonoszoknak: Jól megy majd a sorod. Noha az Úr félreérthetetlenül kijelentette, hogy rosszul fog menni nekik.

J. testvér tévedései a mennyei bölcsesség súlyos hiányát bizonyítják, s alkalmatlannak minősítik őt a komoly feladatra, mely Krisztus megbízható szolgáján nyugszik. Mire tud majd hivatkozni J. testvér Isten előtt, mikor a Mester elszámolásra vonja intézőségéért. Gyermekei megszenteletlen gondolkozása vezette, azt se tartva szükségesnek, hogy tanácsot kérjen Isten világosságban álló szolgáitól. Megromlott szeretet vezette, rosszul ítélte meg a helyzetet; úgy botorkált, mint a vak. Eljárása ártott neki, de Isten ügyének is.

Vermontnak nem olyan igehirdetőkre van szüksége, akik csak a gyülekezeteket látogassák, imádkozzanak, és alkalomadtán intsenek. Vermontban mindig munkásokért szóló felhívásokat kellene intézni Isten népéhez. Lelkiismeretes, buzgó lelkészekre van szükség, hogy úgy erősítsék meg a többit, hogy az emberek lelki szükségleteit szolgálják. Isten ügyének mindenfelé, de különösen Vermontban teherviselőkre van szüksége. Vannak ugyan, akik újra meg újra azt a területet művelik, de csak keveset vagy éppen semmit sem érnek el. Ellátogatnak, és kellemesen elbeszélgetnek a testvérekkel, s gyakran ennyi az egész eredményük; s mégis elvárják, hogy megfizessék idejüket.

Amint írok, K. testvér és testvérnő esete tárul elém. Egyikük sem gyakorolja a másokkal törődést. Nem veszik eszükbe, hogy felelősség nyugszik rajtuk, hogy teherviselők legyenek. K. testvért azok között mutatták nekem, akik azt gondolták, hogy az Úrért kell fáradozniuk. Valóban fáradoznia kell, s nagyon sok másnak is, ha készek erre. Isten ügyében vannak alapos munkások, akik jártasak a munkában, és akik Isten szolgálatára szentelik idejüket. Ezeket bőkezűen el kell tartanunk. De akik csak alkalomadtán látogatják a gyülekezetet, különösen, akiknek nincs családjuk, s úgyis kellő jövedelmük van, ne vegyenek fel összegeket az Úr kincstárából.

Sem K. testvérnek, sem K. testvérnőnek nincs tapasztalata az igazságért hozott áldozatok terén, a jócselekedetekben való gazdagságban, abban, hogy a mennyben gyűjtsenek kincset. Nem keltették életre magukban a szeretetet, gondoskodást és türelmet a mindenben gondoskodásukra szoruló, szerető gyermekek. Csak a maguk önző kényelmét vették és veszik tekintetbe. Szívük nem volt kútforrás, melyből a gyöngédség és szeretet élő folyamai áradnának. Ha a szeretet nyájas szavaival, a szánalom és jóakarat tetteivel lettek volna áldás másoknak, maguk is áldást nyerhettek volna vele. Mindketten leszűkítették hasznosságuk körét. Az ilyenek, hacsak át nem alakulnak gondolkodásuk és lényük megújulásával, ha meg nem újulnak a Krisztus Lelke által, akkor nem tudnak alapos, eredményes munkássá változni az üdvözítő ügyében. Megváltónk élete a keresztények példája. Önfeláldozás és önzetlen jócselekedet jellemezzék életüket. Mert jelenleg csupán az önérdek domborodik ki magasan. Jaj, mily kevéssé tudja K. testvér, mit jelent Istenért fáradozni, Krisztus keresztjét emelni, és a lemondó Megváltó lábnyomába lépni.

Krisztus szolgája, az igazság tanítója, az igaz pásztor bizonyos értelemben mindenek szolgája. Előre gondol mindenki szükségletével, tudja, hogyan legyen hasznos itt vagy ott a lélekmentés nagyszerű művében. Aki állítja, hogy az igazságot hirdeti, s mégis oda megy, ahova neki tetszik, akkor és úgy dolgozik, ahogy éppen kedve kerekedik, s a felelősségek alól is kibújik, az még nem vette fel keresztjét, az nem követi Krisztust, s az örömhír lelkésze megbízatásának sem tesz eleget. Kevesen ismerik tapasztalatból, mit tesz Krisztusért szenvedni. Bár olyanok kívánnak lenni, mint Krisztus, de el szeretnék kerülni a nyomort, s keresztre feszítést. Boldogan vele lennének a dicsőségben, de nincs ínyükre, hogy lemondáson, nyomorúságon át jöjjenek hozzá.

K. testvérnek nem került sok nehéz munkába, hogy kikutassa az igazságot, hiszen Isten választottjai keze ügyébe helyezték az érveket, tisztán, félreérthetetlenül, meggyőzőn. A jelen igazság nehéz pontjaira fárasztó munkával jutottak el azon kevesen, akik odaadók voltak a mű iránt. Böjt és buzgó ima segítségével, makrancos ellenségekkel és dicsekvő Góliátokkal kellett szembe szállniuk. Olykor szemtől-szembe, még gyakrabban távolról. Az ördög tüzes ellenállásra korbácsolt fel embereket, hogy bekössék az emberek szemét, beködösítsék gondolkodásukat. A néhány, aki szívén viselte Isten ügyét és igazságát, egyedül azok keltek védelmére. Nem a könnyű életre törekedtek, hanem életüket is kockára tették az igazságért.

Az igazságnak e lelkes kutatói latba vetették erejüket, mindenüket, hogy megvédjék az igazságot, s terjesszék a fényt. Az igazság értékes láncának egyik szemét a másik után kutatták fel, míg most előttünk nem áll, gyönyörű összhangban, tökéletes láncolattá fűződve. E kutató gondolkodású férfiak érvekkel álltak elő, s annyira világossá tették, hogy az iskolás gyerek is megértheti. Mily könnyű most az igazság tanítójává válni, s egyúttal elkerülni az önfeláldozást, a lemondást.

Az igazság e kutatói megszenvedtek érte, s tudják, mibe került az. Nagyra becsülik, s mélyen a szívükön viselik fejlődését, terjedését. Krisztus követőinek ösvényén lemondás és keresztviselés várakozik. A kereszt keresztezi természettől romlott vonzódásainkat és akaratunkat. Ha nem szenteljük teljesen Istennek szívünket, ha nem vetjük Isten akarata alá akaratunkat, szeretetünket és gondolatainkat, akkor nem tudjuk megvalósítani a vallás valódi elveit, nem tudjuk megtestesíteni életünkben Krisztus életét. Akkor nem vágyunk őszintén arra, hogy feláldozzuk a könnyű életet és az önszeretetet; akkor nem feszítjük meg magunkban az érzéki gondolatokat, s nem cselekedjük Krisztus cselekedeteit.

A ma Bordoville-ben lakók közül sokra komoly belső lelki munka vár. Láttam, hogy az ellenfél nagyon ott sürgölődött, hogy az ő szemszögeit ültesse el. Akikre Isten a vagyon talentumait bízta, gyermekeikre hárították a felelősségeket, noha a menny őrájuk bízta, hogy Isten intézői legyenek. Ahelyett, hogy megadták volna Istennek, ami az övé, mindenüket magukénak mondanak, mintha a maguk erejével, ügyességével szerezték volna vagyonukat. Pedig ki adott nekik erőt és okosságot, hogy vagyonra tegyenek szert? Ki öntözte földjüket a menny harmatjával, égi•záporokkal? Ki adta a napot, hogy felmelegítse a földet, és életre keltse a természetet, hogy felvirágozzék az ember javára. Akiket Isten a javaival áldott meg, földi kincsük köré fonják karjukat, s átokká fordítják a javakat és áldásokat, melyeket Isten kegyelmesen rájuk árasztott. Mert önzéssel és Isten iránti bizalmatlansággal szívják tele szívüket, elfogadják a kölcsönzött javakat, mégis azt állítják, hogy az bizony az övék. Feledik, hogy a Mester igényt tart rájuk, s még a megkívánt kamatot is vonakodnak megadni neki. Krisztus hitvalló követőinek sok bajt okoz a gazdagság, sok aggodalommal veri át szívüket, mert feledik Istent, helyette a mammont szeretik és imádják. Hagyják, hogy földi kincseik keserítsék meg életüket, akadályozzák, hogy tökéletesítsék keresztény jellemüket, sőt, gyermekeikre ruházzák javaikat, hogy azoknak is átok legyen, ami már az ő életükben is romlásnak, végzetnek, csapásnak bizonyult. Isten javakat bízott emberekre, hogy próbára tegye őket, vajon hajlandók-e elismerni őt az ajándékaiban, s dicsőségének kiterjesztésére használják-e a pénzt.

Az Úré a föld és minden kincse. Övé hegyeinek ezernyi vadja, övé az arany, az ezüst. Most azért bízta intézőire kincseit, hogy ezekkel fejlesszék ügyét, hozzanak dicsőséget nevére. Az Úr nem azért bízta kincseit emberekre, hogy a maguk magasztalására és dicsőségére fordítsák, nem, hogy hatalmukban álljon elnyomni a szűkölködőket. Nem azért fogadja el bárki áldozatát, mert szükséget szenved, hanem mert nekik, a szolgáinak válik javára, ha megadják Istennek, ami az övé. Elfogadja, mint a hálás engedelmesség áldozatát. Elvárja és szívesen fogadja aranyunkat, ezüstünket, mint elismerést, hogy minden, amink van, és amik vagyunk, az övé. Elvárja és elfogadja időnk és tehetségeink jó kihasználását, mint az iránta szívünkben élő szeretet gyümölcsét. Jobb az engedelmesség a véres áldozatnál. Tiszta szeretet nélkül a legtökéletesebb áldozat is túl szegényes, hogy Isten elfogadhassa.

Sokan annyira földi kincsükre tapasztják szívüket, hogy fel sem ismerik annak kívánatosságát, hogy a mennyben gyűjtsenek kincset. Sehogy sem értik, hogy Istennek hozott önkéntes áldozataik nem Istent, hanem magukat gazdagítják. Krisztus tanácsolja, hogy a mennyben gyűjtsünk kincseket. Ki számára? Istennek talán, hogy elég gazdag legyen? Jaj, dehogy! Az egész föld kincse az övé, de övé a menny leírhatatlan dicsősége és kimondhatatlan kincse is, hogy annak adja, akinek akarja. „Gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben.” Egyesek, akiket Isten intézőivé tett, annyira beleszeretnek a világi kincsekbe, hogy nem veszik észre, hogy önzésükkel s irigységükkel nemcsak az Urat lopják meg a tizedeikkel és áldozatokkal, hanem magukat rabolják meg az örök kincsektől. Noha naponta szaporíthatnak mennyei kincsüket, ha teljesítenék a kötelességet, melyet az Úr rájuk hagyott, s melynek végzéséhez javakat is bízott rájuk. A Mester azt szeretné, hogy figyeljék az alkalmakat, hogy jót tehessenek, hogy még életükben embertársaik mentésére fordítsák javaikat, s fejlesszék ügyének különböző ágait. Ezzel azt végzik csupán, amit Isten elvár tőlük; visszaadják Istennek, ami az övé. Sokan szívesen behunyják szemüket és szívüket, nehogy meglássák, nehogy felismerjék az Úr ügyének egy vagy más szükségletét, s az ügy fejlesztésének elősegítése miatt csökkentsék jövedelmüket, vagyis akár a tőkéből, akár a kamatból elvegyenek. Némelyek úgy vélik, hogy kidobott pénz, amit az Isten ügyére adnak. Azt gondolják ennyi meg ennyi forint elment, és elégedetlenek, ha nem tudják rögtön pótolni, nehogy kevesebb legyen a kincsük. Testvéreikkel kötött üzleteikben szűkkeblűek, sőt félrevezetők, s ilyenek a világiakkal is. Nem tartják becstelennek, ha rászednek valakit, hogy előnyhöz, és néhány forinthoz juttassák magukat.

Némelyek, attól tartva, hogy világi kincsüket veszteség éri, elhanyagolják az imát és istentiszteletek látogatását, hogy több idejük legyen földjük vagy boltjuk számára. Viselkedésükkel bizonyítják, hogy melyik világot tartják többre. Evilági dolguknak vetik áldozatul lelki előjogaikat, melyekre pedig feltétlenül szükségük lenne a lelki fejlődéshez, mégsem törekednek megismerni Isten akaratát. Mikor a keresztény jellem tökéletesítéséről van szó, elégtelenek, nem ütik meg Isten mértékét. Fontosabbnak tartják ideiglenes, világi érdekeiket, s meglopják Istent az időtől, melyet pedig az Úr szolgálatára kellene szentelniük. Isten megjegyzi az ilyen embereket, és inkább átok, mint áldás lesz osztályrészük. Némelyek gyermekeikre íratják át vagyonukat, ami így kisiklik kezükből. Titkos rugójuk, hogy olyan helyzetet teremtsenek, ahol nem kell felelősnek tartani magukat azért, hogy odaadományozzák vagyonukat az igazság terjesztésére. Az ilyenek szájjal szeretnek csupán, nem cselekedetekkel és igazsággal. Nem fér a fejükbe, hogy Isten pénzét kezelik, nem a magukét.

Sokan szeretnének megtérteket látni, de csak ha nem nekik kell áldozatot hozni ezért. Mikor az ő vagyonukra kerül sor, visszahúzódnak, mert többre tartják pénzüket, mint azokat, akikért Krisztus életét adta. Ha akikre Isten javakat bízott, megértenék felelősségüket, akkor a maguk kezén tartanák meg a javakat, melyeket Isten őrájuk – és nem másra – bízott, hogy tegyenek hűen eleget a rájuk háruló kötelességeknek. Vagyis kivegyék a rájuk eső részt Isten munkája fejlesztéséből. Ha mindnyájan megértenék a megváltás tervét, s akár egyetlen ember üdvösségének értékét, akit Jézus tulajdon vérével vásárolt meg, minden más szempontot jelentéktelennek tartanák.

A szülők riadjanak vissza attól, hogy Isten által az ő kezükbe helyezett javakat bízzanak gyermekeikre, hacsak egészen bizonyosan nem tudják, hogy gyermekeik jobban a szívükön viselik, jobban szeretik és odaadóbbak Isten ügye iránt, mint ők. Csak ha biztosak benne, hogy gyermekeik lelkiismeretesebbek és buzgóbbak Isten ügyének fejlesztésében, jótékonyabbak, s bizonyosan támogatnák különféle vállalkozásainkat, ahol pénzre van szükség. Mégis sokan gyermekeik kezébe helyezik vagyonukat, s rájuk hárítva a maguk intézői felelősségét, mert az ősellenség erre lovallja őket. Így a szülők sikeresen átjátsszák javaikat az ellenség soraiba. Az ellenfél addig-addig ügyeskedik, míg céljának megfelelően nem rendezi a dolgokat, míg el nem vonja Isten ügyétől a javakat, melyekre égető szükség van, hogy bőven ellássuk a művet. Az arra irányuló erőfeszítések, hogy az emberek elé tárjuk az igazságot, félannyira sem alaposak, félannyira sem kiterjedtek, mint kellene. Ötvened részét sem végezzük az igazság terjesztéséért, mint el tudnánk végezni irataink terjesztésével, és azzal, hogy az igazság meghallgatására késztetjük azokat, akiket meg tudunk hívni.

Sokak próbaideje az utolsó órákat üti. Az ellenfél naponta gyűjti be lélekaratását. Noha némelyek az igazság mellett döntenek, mégis sokan az igazság ismerete híján halnak meg. Felvilágosulatlanok, bűnüket sem bánták meg; s mégis, istenfélelmet valló emberek gyűjtik halomra földi kincsüket és törekednek még többre szert tenni. Érzéketlenek azon férfiak és nők örök állapota iránt, akik hatáskörükbe kerülnek, és akik a tudás hiánya miatt pusztulnak el. Jól irányított igyekezetünk, ha szeretettel és alázatosan végezzük, sokat tehet felebarátaink felvilágosításáért és megtéréséért. Mégis sokak példája, akik rengeteg jót tehetnének, azt hirdeti, hogy kevesebbet ér üdvösségetek, mint evilági érdekeim.

Sokan szeretik kissé az igazságot, mégis jobban szeretik a világot. „Gyümölcseikről ismeritek fel őket.” Világi ügyek kedvéért koncul vetik a lelkieket. Nem termik meg a megszentelődés gyümölcseit, de példájuk sem győzné meg a bűnösöket, s nem térítené őket az igazsághoz téves útjukról. Hagyják, hogy emberek rohanjanak a kárhozatba, mikor megmenthetnék őket, ha olyan komoly erőfeszítést tennénk értük, mint a földi kincsek megszerzéséért tettek. Sokan lankadatlan lendülettel lótnak-futnak, hogy többet szerezzenek meg a világ dolgaiból, melyekre nincs is szükségük, s melyek csak növelik felelősségüket és kárhozatukat. Veszedelemnek teszik ki egészségüket s lelki örömüket, de családjuk békéjét, nyugalmát és boldogságát is. Hagyják, hogy emberek menjenek körülöttük kárhozatba, mert attól félnek, hogy időbe és pénzbe kerülne a mentésük. Pénz az istenük. Úgy döntenek, hogy nem kifizető, ha lélekmentésre áldoznák javaikat.

Akire egyetlen talentumot bíztak, az nem felelős ötért vagy kettőért. Sokan elhanyagolják, hogy kincset gyűjtsenek a mennyben, hogy jóra fordítsák a javakat, melyeket Isten kölcsönzött nekik. Nem bíznak Istenben, így ezernyi rettegéssel rettegnek a jövőtől. Akár Izráel gyermekei, hitetlenségre hajló gonosz szív dobog bennük. Isten bőségesen gondoskodott népéről, amint szükség mutatkozott, ők mégis előre kölcsön vették a jövő bajait. Panaszkodtak, zúgolódtak a vándorlás idején, hogy Mózes azért vezette ki őket, hogy éhséggel pusztítsa el mind őket, mind gyermekeiket. Képzelt szükségletek zárták be szemüket és szívüket, hogy felismerjék Isten jótetteit és kegyelmét vándorlásuk idején, ezért hálátlanok voltak nagylelkűségéért. Így viselkedik hitvalló, de bizalmatlan népe a hitetlenség és romlás mai korában is. Reszketnek, hogy utoléri őket a szükség, vagy gyermekeik szegényednek el, sőt unokáikat döntik majd később nyomorba. Nem merik Istenre bízni magukat. Nincs valódi bizalmuk az iránt, aki rájuk bízta az élet áldásait, javait, s aki talentumokat adott nekik, hogy az ő dicsőségére fordítsák, mikor ügyét fejlesztik.

Sokan szakadatlanul annyira aggódnak magukért, hogy nem adnak alkalmat Istennek, hogy gondoskodjék róluk. Pedig ha olykor a szokottnál kevesebb lenne a pénzük, ha kissé megszorulnának, ez tenne igazán jót hitüknek. Ha nyugodtan Istenre bíznák magukat, és várnák, hogy tegyen értük valamit; ínségük alkalmat nyújtana Istennek. S így bajukban rájuk árasztott áldásai növelnék szeretetüket, s arra vezetné őket, hogy magasztosabb értelemben becsüljék meg ideiglenes áldásaikat, mint valaha. Növekedne a hitük, tündöklőbb lenne a reményük, derű szorítaná ki az aggodalmakat, kétségeket, panaszokat. Sokak hite azért nem növekedik, mert nem gyakorolják.

Isten népének életerejét a pénz szeretete, s világgal való barátkozás emészti fel. Holott Isten népének előjoga a világ fényes, tündöklő világossága lenni; növekedniük Isten ismeretében, s pontosan megérteni az Úr akaratát. De az evilági gondok, és a csalárd gazdagság elfojtotta a szívükbe vetett magot, ezért nem teremnek gyümölcsöt az Úr dicsőségére. Vallják ugyan, hogy van hitük, mégsem élő hit az, mert nem támasztják alá cselekedetekkel, hiszen a hit cselekedetek nélkül halott. Akik áhítják, hogy van hitük, és még sincsenek cselekedeteik, azokat nem menti meg a hitük. Az ördög is hisz az igazságban, és reszket. Az ilyen hit nem erény. Sokan, bár magasztos hitvallást tettek, messze lemaradtak a jótettek terén. Ha jócselekedetekkel bizonyítanák hitüket, hatalmas benyomást tehetnének az igazság mellet. De ők nem használják ki a javak talentumát, melyet Isten kölcsönzött nekik. Akik azzal csitítják el a lelki ismeretüket, hogy gyermekeikre ruházzák át a vagyonukat, vagy pedig most visszatartják az Isten ügyétől, hogy később kerüljön hitetlen, tékozló gyermekeik kezére, vagy pedig összeharácsolják és bálványozzák a vagyont, azoknak Istennel kell elszámolniuk; azok hűtlenül kezelik Uruk pénzét. Eltűrik, hogy az ördög túljárjon eszükön gyermekeik segítségével, akiknek gondolkodása az ördög uralma alatt áll. Az ellenfél sokféleképpen nyélbe üti terveit, miközben Isten intézői mintha csak megkukultak és megbénultak volna. Nem értik meg, hogy mennyire súlyos a felelősségük, de azt sem, hogy elszámolásra fogják vonni őket, ami rövidesen be is következik.

Akinek vagyona van, és akinek gondolkodását elsötétítette a világ istene, annak a jelekből ítélve Krisztus ellenfele írja elő, hogy hogyan végrendelkezzék. Ha igaz, hívők gyermekeik vannak és olyan gyermekeik is, akiknek szeretete teljesen a világ dolgain csüng, ezek, mikor a gyermekeikre ruházzák át vagyonukat, rendszerint azoknak juttatnak többet, akik nem szeretik Istent – akik az igaz tettek ellenségét szolgálják.

Pontosan ezt helyezik hűtlen gyermekeik kezébe, ami csapdának bizonyul majd azoknak, – akadálynak az útjukba, hogy Istennek adják át magukat. Egyrészt gazdag ajándékokat adnak hitetlen gyermekeiknek, másrészt szűkös ajándékokat azoknak, akik egyazon hitet vallják a szülőkkel. Már magának e ténynek fel kellene riasztania a vagyonos embereket, akik ilyen utat követnek. Észre kellene venniük, hogy a csalóka gazdagság megzavarta az eszüket. Ha látnák, hogy milyen hatások működtetik az agyukat, akkor belátnák, hogy az ördög nagyon is a maga céljára és tervei szerint intézi e dolgokat. Ahelyett, hogy Isten uralkodnék gondolataikon, és szentelné meg belátásukat pontosan az az ellenkező hatalom uralkodik rajtuk, azok velük egy hiten levő gyermekeiket gyakran elhanyagolják, és szűkösen, kapzsin bánnak velük. Ugyanakkor hitetlen, világszerelmese gyermekeikhez bőkezűek, noha jól tudják, hogy nem Isten ügyének fellendítésére fogják használni a kezükbe jutott vagyont. Az Úr elvárja azoktól, akikre gazdagságot bízott, hogy használják azt helyesen, ügyének fejlesztését téve elsővé. Minden más szempont legyen másodlagos.

A javak talentumait, legyen az öt, kettő vagy egy, mindet jól kell kihasználnunk. Akinek sok a pénze, sok talentumért felelős. De az aránylag szegények sem mentesek a felelősségtől. Akiknek kevés van a világ javaiból, azok az egytalentumosak. Őket is az a veszély fenyegeti, hogy túlságosan szeressék a keveset, s önzőn visszatartsák az Úr ügyétől, mint a gazdagabbak. A szegényebbek nem érzik át e veszélyt. Ami megrázó megrovást olvasnak Isten szavában a világszerelmesei ellen, a gazdagokra értelmezik, holott lehet, hogy őket fenyegeti nagyobb veszély, mint a gazdagokat. Akár kevesünk van, akár sok, mindnek ki kell adni pénzét a pénzváltókhoz, hogy mikor uruk megjön, kamatostól kaphassa vissza, ami az övé. A szegényebbeknek is fenn kell tartani magukban és ügyeikben Isten iránti odaszentelődésüket, s önzetlenül szívükön viselni Isten ügyét és művét. Keressék elsősorban Isten országát és az ő igaz tetteit, higgyenek az ígéretnek is, hogy a szükséges dolgokat is megkapják ráadásul. Minden más szempontot másodlagossá törpítve, embertársaik mentése legyen előttük a legfőbb. Sajnos eddig legtöbbször nem ez az első. Ha valahol valamit elhanyagolnak, mindig először Isten ügyének kell megszenvedni a dolgot. Isten tehetségeket adott az embereknek, nem hiúságuk hizlalására, nem a többiek irigységének felkeltésére, hanem hogy az ő dicsőségére fordítsák. Az embereket tette eszközeivé, hogy odaadják a javakat, melyekkel folytatni és fejleszteni lehet a megmentés művét. Krisztus az életével nyújtott példát. Elhagyta mennyei gazdagságát, dicsőségét, szegény lett kedvünkért, hogy nyomora által meggazdagodhassunk. Nem Isten terve, hogy javakat hullasson az égből, így tartva el ügyét. Hanem elég gazdagságot bízott az emberekre, vagy helyezett letétbe náluk, hogy műve egyetlen osztályán se legyen hiány. Úgy vizsgáztatja, akik állítják, hogy szeretik őt, hogy javakat bíz kezükre, próbára téve őket, jobban szeretik-e az ajándékozót az ajándéknál. Isten ezzel felszínre hozza szívük leplezetlen gondolatait.

Isten ügye fejlődéséhez javakra van szükség. Isten úgy gondoskodott erről, hogy bőven helyezett vagyont eszközei kezébe, hogy a mű különböző ágazataiban vegye hasznát, ahol szükség lehet rá a lélekmentéshez. Minden megmentett ember megnyert talentum. Ha igazán megtért, akit az igazság ismeretére juttattak el, maga is embertársai üdvösségére használja Istentől nyert erejének, javainak talentumait. Komolyan hozzálát a nagyszerű mentéshez, hogy felvilágosítsa a sötétben és tévedésben veszteglőket. Eszköz lesz a lélekmentésben. Így a javak, az áldásos légkör, a tekintély talentumai egyre kamatoznak, s növekednek. Mikor a Mester megérkezik, a hű szolga készen fog állni, hogy kamatostól visszaadja neki a tőkét. Gyümölcseivel tudja majd bizonyítani a talentum szaporodását, melyre azért tett szert, hogy visszaadja Urának. A derék szolga így eleget tett a kötelességének. S Ura, aki kinek-kinek cselekedetei szerint hozza magával jutalmát, mind a kamatot, mind a tőkét visszaadja derék szolgájának.

Az Úr igéjében világosan kijelenti a vagyonos emberekre vonatkozó akaratát. De mivel megvetették utasítását, most könyörületesen a bizonyságtételekben tárja eléjük a veszélyeket. Nem új fényt nyújt, hanem rátereli figyelmünket a fényre, melyet előbb kijelentett igéjében. Ha azok, akik állítják, hogy szeretik az igazságot, de ragaszkodnak vagyonukhoz, s nem engedelmeskednek Istennek, ha nem keresik az alkalmat jótettekre fordítani vagyonukat, akkor közelebb fog jönni hozzájuk. Szétszórja majd bálványaikat. Súlyos veszteség éri majd őket. Lelki életük is áldatlan lesz. De a nagylelkűek meggazdagodnak. Az Istent tiszteletben tartóknak az Úr tisztességet fog szerezni.

Az Úr szövetséget kötött Izráellel, hogy ha engedelmeskednek parancsainak, esőt ad nekik a kellő időben, a föld meghozza a termést, s a gyümölcsfák is gyümölcsüket. Csépelni fognak szüretig, és szüretelni vetésig. Jóllakásig ehetik kenyerüket, és biztonságban lakhatnak földjükön. Elhullajtja előttük ellenségeiket. Nem vetné meg őket, hanem lakóhelyet választana köztük. Köztük élne, Istenük lenne, ők meg az Úr népe lennének. De ha nem hallgatnak rá, az ellenkezőjét teszi velük. Akkor áldása helyet átka nyugodna meg rajtuk. Megtörné makacs gőgjüket. Olyanná tenné felettük az eget, mint a vas, és a földet, mint az érc. „Hiába fogy a ti erőtök, mert földetek nem adja meg termését, s a föld fája sem adja meg gyümölcsét. Ha mégis ellenemre jártok, és nem akartok rám hallgatni”, „én is bizony ellenetekre járok.”

A javaikat önzőn visszatartók ne lepődjenek meg, ha Isten keze szétszórja e javakat. Talán meggondolatlan fiukra bízzák elfecsérelni, amit a mű fejlesztésére kellett volna szentelniük, de amit addig visszatartottak. Értékes lovukat, hiú szívük büszkeségét találják megdögölve az istállóban. Talán egy-egy tehenük kimúlik. Gyümölcsük s más termékek veszhetnek el. Isten szét tudja szórni az intézőinek kölcsönzött javakat, ha nem készek az ő dicsőségére fordítani azokat. Némelyek, láttam, talán egy veszteséget sem szenvednek kötelességmulasztásukért, mégis talán az ő esetük a legreménytelenebb.

Jézus figyelmeztette az embereket: „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővelkedésben van az embernek az ő élete.” Majd ezt a példabeszédet fűzte hozzá: „Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje. Azért magában okoskodék, mondván: Mit cselekedjem? Mert nincs hová takarnom a termésemet. És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokban takarom minden gabonámat és javaimat. És ezt mondom az én lelkemnek. Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! Monda pedig neki az Isten: Bolond, az éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig készítettél, kié lesz? Így van dolga annak, aki nem az Istenben gazdag.” Aztán így szólt tanítványaihoz: „Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek, se a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Az élet több, hogy nem az eledel, és a test, hogy nem az öltözet.”

Mindnyájuk épülésére szólnak e figyelmeztetések. Tanulnak-e belőlük? Javukra válik-e? Eszükbe veszik-e Megváltónk megkapó szemléltetéseit, s elkerülik-e az esztelen gazdag esetét? Jaj, bárcsak eszükbe vennék, hogy kötelezettség nehezedik vállukra, hogy mások áldására fordítsák az Istentől nyert áldásokat, ahelyett, hogy átokká válna kezükben. Isten azt mondja nekik, amit a bolond gazdagnak mondott: Esztelenül viselkednek, mintha megfosztották volna őket józan eszüktől. Nyakig temetkeznek az élet gondjaiba. Nincs idejük, melyet Istennek szentelhetnének, nincs idejük neki szolgálni. Munka, rohanás, kapkodás – ez a napirendjük.

A körülöttük levőktől is elvárják, hogy olyan kapkodva dolgozzanak, hogy elvégezzék terjedelmes gazdagságukban a teendőket. Az a vágyuk, hogy lebontsák, ami van, és nagyobbat építsenek, hogy oda gyűjtsék összes vagyonukat. S mégis, a vagyonuk által lekötötteket Krisztus követőinek tartják. Bár viselik a nevet, hogy hisznek Krisztus közeli eljövetelében, – hogy minden dolgok vége elközelített – mégsem él bennük az áldozathozatal lelkülete. Egyre mélyebben merülnek a világba. Alig hagynak időt, hogy kutassák az igét, elmélyedjenek benne, és imádkozzanak. S családjukban sem tűrik meg senkinek, sem alkalmazottaiknak, hogy örvendezzenek ez előjognak. S mégis vallják, hogy hitük szerint nem a világ az otthonuk, hanem zarándokok és idegenek a földön, arra készülnek, hogy jobb hazába érjenek. Példájuk és légkörük átok Isten ügyére. Üres álszenteskedés jellemzi állítólag keresztény életüket. Annyira szeretik Istent és az igazságot, amennyire a cselekedeteik bizonyítják, s nem jobban. Teljes hitük szerint viselkednek. „Gyümölcseikről ismeritek fel őket”, „ahol a kincsük, ott a szívük is.” Itt a földön a kincsük, ezért a szívük s érdekeik ide kötik őket

. „Mi a haszna, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-e őt a hit?” „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” Mikor vallják, hogy van hitük, s azzal bizonyítják hitüket, hogy életük egyezik hitükkel, hatalmas erőt fogunk látni, mely az igazság hirdetését kíséri. Oly hatalmat, mely meggyőzi a bűnösöket; Krisztushoz vonzza az embereket.

A gazdagok közt párját ritkítja a következetes hit. Ritkán bukkanunk köztük tettekkel alátámasztott, valódi hitre. De aki hittel rendelkezik, az erősen hatni fog környezetére; Krisztust fogják követni. Önzetlen jótettek indítják őket, s a lélekmentésnek az a szeretete, mellyel Jézus rendelkezett. Krisztus követőinek ugyanúgy nagyra kell értékelni az emberek üdvösségét, amint ő is nagyra becsülte. Legyen a szívük szeretett Megváltójukért végzett munkájukban. Törekedjenek, hogy bármi áldozathozatallal is, de mentsék vérének megváltottait. Mi a pénz, házak, földek, akár egyetlen ember értékéhez képest?

Krisztus teljes és hiánytalan áldozatot hozott. Olyan áldozatot, mely elégséges megmenteni Ádám összes fiát és lányát. Aki bűnbánatot tanúsít Isten iránt, amiért megrontotta törvényét, s bebizonyítja, hogy hisz Urunk Jézus Krisztusban. Mégis, az áldozat elégséges volta ellenére alig néhányan készek engedelmesen élni, hogy övék lehessen ez a nagyszerű mentés! Kevesen készek követni Krisztus csodálatos lemondását, elviselni az üldöztetéseket és szenvedéseket, melyek Urunk osztályrésze voltak, kevesen hajlandók osztozni fárasztó igyekezetében, hogy a világossághoz vezessünk embereket. Kevesen készek követni példáját Istenhez intézett, komoly, buzgó esedezéssel, hogy adjon erőt elviselni az élet próbáit, eleget tenni a napi kötelességeknek. Krisztus, üdvösségünk parancsnoka, szenvedéseivel és áldozathozatalával példát nyújtott követőinek, hogy nekik is virrasztás, ima, kitartó igyekezet szükséges helyesen képviselniük a szeretetet, mely szívében lángolt a bukott emberiségért.

Jómódú emberek halódnak lelkileg, mert nem veszik igénybe Isten kezükbe helyezett eszközeit, hogy elősegítsék felebarátjaik mentését. Bár némelyek olykor felébrednek, és eltökélik, hogy barátokat szereznek a hamis mammonból, hogy végül befogadják őket az örök hajlékokba. De ez a változás nem alapos. Hozzáfognak ugyan, de mert nem teljes szívből, nem viszik sikerre. Nem gazdagodnak a jótettekben. Míg halogatva megtartják földi kincsük szeretetét, amíg maguknak markolják azt, az ördög túljár az eszükön.

Közben kecsegtető ajánlatot kapnak, hogy ruházzák pénzüket találmányokba vagy más ragyogó vállalkozásokba, mely köré az ördög elbűvölő varázslatot szőtt. A gyors és könnyű pénzszerzés kilátása elcsábítja őket. Azzal érvelnek, hogy eltökélték, hogy ezentúl adakozni fognak Isten kincstárába. De most az egyszer még megforgatják tőkéjüket, ami majd tetemesen növeli az összeget. Így majd jelentős összeget juttathatnak a kincstárba. Amúgy sem jár kockázattal ez az üzlet. Elveszik hát tőlük a pénzt, ők meg hamarosan értesülnek, hogy kőbe léptek. A ragyogó kilátás csődöt mondott. Reményük füstbe ment. Megcsalták őket. Az ördög lóvá tette őket. Ravaszabb volt, mint ők, sikerült a maga soraiba játszani át pénzüket, így megfosztani Isten ügyét attól, amit az ügy eltartására, az igazság terjesztésére, az emberek mentésére kellett volna fordítaniuk, akikért Krisztus életét áldozta. Elveszett, amit beruháztak, meglopva Istent attól, ami neki járt volna.

Némelyek, akik csak egy talentumot kaptak, azzal mentegetik magukat, hogy kevesebb a talentumuk, mint akikre sokat bíztak. Akár a hűtlen intéző, az egyetlen talentumukat is földbe ássák. Félnek visszaadni Istennek, amit rájuk bízott. Bár a földi vállalkozásokból kiveszik részüket, mégis csak keveset, ha egyáltalán, ruháznak Isten ügyébe. A sok talentummal rendelkezőktől várják, hogy viseljék a mű terhét, s azt hiszik, hogy nem felelősek a mű fejlődéséért és sikeréért.

Mikor a Mester visszatér elszámolni szolgáival, a balga szolga megrökönyödve ismeri el: „Uram tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, [attól félt, hogy az Úr igényt tart a rábízott talentumra?] el mentem és elástam talentumodat a földbe; íme megvan, ami a tied.” Az Úr így felelt neki: „Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kelleti volna tehát helyezned pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”

Az egy talentumos szolga sok kisvagyonú embert képvisel. Félnek Istenre bízni magukat. Attól rettegnek, hogy az Úr olyanra tart igényt, amit ők magukénak tartanak. Földbe ássák talentumukat, mert félnek bármibe ruházni, nehogy Istennek kelljen adniuk a kamatokat. Ahelyett tehát, hogy a pénzváltókhoz adnák ki, amint Isten elvárja, elássák a földbe, vagyis elrejtik, ahol sem Isten, sem ember, hasznát nem veszi. Sokan, noha állítják, hogy szeretik az igazságot, ezt teszik. Megcsalják lelküket, mert az ellenség megvakította őket. Istent meglopva, magukat még inkább meglopják. Irigységük és hitetlenségre hajló gonosz szívük miatt megfosztják magukat az égi kincstől. Mivel csak egy talentumuk van, félnek Istenre bízni, elrejtik hát a földbe. Azt tartják, hogy rájuk nem hárul felelősség. Szeretnék ugyan növekedni látni az igazságot, mégsem gondolják, hogy nekik is lemondást kell gyakorolniuk, s egyéni igyekezettel segélyezni a művet, de javaikkal is, ha nincs is sok pénzük.

Mindenkinek tenni kell valamit. Azért jegyezték fel az özvegy esetét, aki a perselybe tette két fillérét, hogy okuljanak belőle. Krisztus felhívta tettére a tanítványok figyelmét, megdicsérve az özvegy áldozathozatalát. „Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony többet vetett, hogy nem mint a többi, akik a perselybe vetettek. Mert azok mindnyájan feleslegükből vetének; ez pedig az ő szegénységéből, amije csak volt, mind beveté, az ő egész vagyonát.” Krisztus többre becsülte az özvegy ajándékát, mint a leggazdagabbak jelentős adományait. Ezek a feleslegükből adtak. Mikor áldozatot hoztak, a legkisebb nélkülözést sem kellet elviselniük. Viszont az özvegy megélhetésétől is megfosztotta magát, hogy el tudja hozni kicsiny áldozatát. Pedig fogalma sem volt, miként látja el jövő életszükségleteit. Nem volt férje, aki az ínségben támasza lett volna. Istenre hagyatkozott a jövőjét illetően. Az ajándék értékét nem annyira az összeg nagysága, hanem annak viszonylagos mérete, és az indítékok szabják meg. Mikor Krisztus visszatér, magával hozza jutalmát, hogy kinek-kinek cselekedetei szerint fizessen meg.

Mindenki kapott talentumokat a Mestertől. A gazdag is, a szegény is. Ki többet, ki kevesebbet, különböző képességeik szerint. A lelkiismeretes, szeretetteljes, szorgalmas munkásokon Isten áldása nyugszik. Beruházásuk gyümölcsöző lesz. Embereket nyer meg Isten országa számára, maguknak meg hervadhatatlan örökséget. Valamennyien felelős lények vagyunk, s valamennyiünkre bíztak a menny kincseiből. Az Úr képességeinkhez mérten osztja a talentumokat.

Isten mindenkinek megszabja munkáját, s elvárja, hogy a rájuk bízott talentumokkal arányosan kamatoztassák azt. Nem vár el tíz talentumot attól, akire csak egyet bízott Nem vár el annyi alamizsnát a szegénytől, amennyit a gazdagtól. Nem várja el a gyöngétől és a betegestől a munkabírást és erőt, mellyel az egészséges férfi rendelkezik, Isten szívesen fogadja a lehető legjobban felhasznált egyetlen talentumot, „attól függően, amije van, nem attól, amije nincs”.

Isten a szolgáinak hív minket, amiből arra következtethetünk, hogy azért fogad fel bennünket, hogy feladatokat végeztessen el velünk, felelősségeket hárítson ránk. Tőkét kölcsönzött nekünk, hogy beruházzuk. A tőke nem a mienk, ezért Isten nemtetszését váltjuk ki, ha magunknak harácsaljuk, vagy tetszésünk szerint költjük Urunk javait. Felelősek vagyunk annak felhasználásáért vagy pazarlásáért, amit az Úr kölcsönzött nekünk. Ha az Úr által így kezünkbe helyezett tőke tétlenül hever, vagy ha a földbe ássuk, ha csak egyetlen talentum is, Mesterünk akkor is elszámolásra von érte. Elvárja tőlünk, nem a magunkét, hanem amit ő adott kölcsön, éspedig kamatostól.

Minden Mesterhez visszatérő talentumot alaposan szemügyre vesznek. Isten szolgáinak tettei és megbízatása nem lesz lényegtelen. Mindenkit egyénenként von felelősségre, egyénenként kell számot adni a rábízottakról, vajon jól kihasználta, vagy elprédálta. Az adományozott jutalom arányos lesz a talentumok felhasználásával. A büntetést is a szerint szabják ki, amennyire az adományozottak visszaéltek velük.

Vessük fel a kérdést: Mit kaptam az Úrtól, s hogyan használjam dicsőségére? „Kereskedjetek vele, – mondja Krisztus, – míg visszatérek.” A mennyei Mester útjára ment. Most nyílik tehát értékes alkalmunk. Kezünkben a talentumok, – Isten dicsőségére használjuk-e azokat, vagy visszaélünk velük? Ma még kereskedhetünk velük, de holnap véget érhet próbaidőnk, s számlánk örökre rögzítve marad.

Ha embertársaink mentésére ruházzuk be pénzünket, azzal dicsőséget hozunk Istenre. Némelyikük rátartiságot, társadalmi állást hoz fel kifogásul a fényűzésre, hiú kérkedésre, nagyravágyásra és pazarló önzésre. Az Úr drága áldásként kölcsönzött talentumai, ha visszaélünk velük borzalmas átkot hárítanak ránk. Használjuk vagyonunkat Isten ügyének fejlesztésére, az özvegy és apátlan árva ínségének enyhítésére. Nemcsak ajándékunk elfogadói lesznek hálásak irántunk, hanem maga az Úr. Mert erre adta a javakat, hogy olyanná tegye lelkünket, mint az öntözött kert, amelyik nem szárad ki soha. Mikor eljön az aratás ideje; ki részesül közülünk a kimondhatatlan örömben, hogy ott látjuk a begyűjtött kévéket, mint hűségünk és a talentumok önzetlen használatának jutalmát, melyeket az Úr bízott ránk, hogy dicsőségére fordítsuk?

Vermontban eddig sokan elégtelennek bizonyultak, hogy megüssék Isten mértékét. Némelyek azért estek lelkileg élettelen és hideg állapotba, mert haszontalan szolgák. A világ szeretete annyira betöltötte szívüket, hogy elhidegültek a mennyei dolgok iránt. Ezért lettek törpék lelkiekben. Megfosztották Visconsint a jó munkától. Testvéreink Bordoville köré csoportosultak, azt tették központtá. A népes összejöveteleket egyetlen környéken tartjátok, ami ugyanaz, mintha szakajtó alá rejtenétek világosságotokat. Sugarai nem váltak államotokban a lakosság áldására. Sokan sötétben élnek, akik az igazság ismeretének örvendezhetnének. Egy helyre vontátok össze a képességeket, s rendkívüli erőfeszítéseket. Ez nem az Úr tetszése szerint történik. Az ő terve szerint hirdetnünk kell a világnak a figyelmeztető, vizsgáztató üzenetet. Népének, mert ők a világ világossága, szétszórtan kell élni, tanúként az erkölcsi sötétség közepette, hogy életük, bizonyságtételük és példájuk életre éltető illat, vagy halált jelentő halotti szag legyen.

D. testvérék vigyázzanak, nehogy terveikkel meghiúsítsák Isten céljait. Az a veszély környékezi őket, hogy szűk keretek közé kényszerítik Isten munkáját, holott mély az, és kiterjedt.

D. testvért az a veszély fenyegeti, hogy korlátolt felfogást alkot az ügyről. Isten oly tapasztalatban részesítette, mely értéknek bizonyulna, ha helyesen használja. De az a veszedelem kerülgeti, hogy különc vonásai eltorzítják lelki életét, sőt másokra is kihatnak. D. testvér lelkész hasznavehetősége kisebb, mint lehetne, ha nem lenne hajlamos egyetlen ötletre összpontosítani gondolatait. Jelentéktelen eseményeken s gondolatokon csámcsog, melyek csak úgy az eszébe jutottak. Azokat ismételgeti hosszan, noha nem fontosak mások számára.

Gondolatai nemrégiben egészségére terelődtek. Erre összpontosította agyának minden erejét. Maga és a kórtünetei lettek beszélgetése főtárgyai. Pontosan végigcsinálta a gyógymódot, melyet maga gondolt ki, s a maga kényelmét keresve, nem vette figyelembe, mennyire kényelmetlen az másoknak. A gondolkodása nagymértékben magába, a maga dolgába gombolkozott. Ez keringett folyvást az eszében, hogy már másról sem tudott beszélni. Ezzel a pontos, következetes viselkedésével mégsem ért el semmit egészsége javára, amit elérhetett volna, ha megfeledkezett volna magáról, ha napról napra testmozgást, testi munkát végzett volna, ami elterelte volna magáról gondolatait.

Ez a hiányosság nyomta bélyegét munkásságára az örömhír mezején. Mikor az emberekhez szól, sok mindenért bocsánatot kér, sokféle bevezetőt elismétel, amivel csak kifárasztja a gyülekezetet, mielőtt a tárgyra térne. Amennyire csak lehetséges, az igehirdetők kerüljék a mentegetőzéseket és bevezetéseket.

D. testvér mélyen merül a legapróbb részletekbe. Azzal, valójában jelentéktelen pontok fejtegetésével tölt időt, melyeket is mindenki magától értetődőnek tart, mert nyilvánvalók. Tegye inkább a valóságos, fontos pontokat oly kimagaslóvá, amennyire a bizonyítékok s a nyelv képes. Oly feltűnően kellene ezeknek szembeszökniük, mint a mérföldköveknek. Kerülje a szószaporítást a jelentéktelen részleteknél, mert kifárasztja a hallgatókat, mielőtt a fontos pontokhoz érne.

D. testvér egyetlen pontra összpontosítja figyelmét. Ha valamibe belekapaszkodnak a gondolatai, nehezen tudja engedni, hogy másfelé forduljanak, hanem untig egy ponton rágódik. Beszélgetés közben veszély fenyegeti, hogy untatja hallgatóját; írásaiból is hiányzik a könnyed, szabatos lendület. Nem szerencsés szokás, ha egyetlen pontra összpontosítjuk gondolatainkat, minden más kizárásával. Ezt meg kellene értenie, és igyekeznie kellene fékezni és uralkodnia agyának ezen oldalán, mert túl tevékeny. Az agy egyik szervének túltengése gyöngíti a többi szervet. Ha D. testvér eredményes munkás szeretne lenni az örömhír mezején, szoktassa helyesen a gondolkodását. E szerv túltengése egészségét és hasznavehetőségét fenyegeti. Gondolkodásából hiányzik a kiegyensúlyozottság, s egészsége megsínyli ezt.

D. testvérnek komoly előnyére válna, ha írásaiban igyekezne egyszerűen és közérthetőn fogalmazni. Kerülje a hosszasan időzést a lényegtelen pontokon. De még a lényegesebb, legkézenfekvőbb dolgok is, noha magukban világosak és közérthetők, ködössé és felismerhetetlenné válnak, ha szólamok alá temetjük őket.

D. testvér megbízhatón jártas lehet a jelen igazság mindmegannyi pontján, mégsem biztos, hogy minősített írásban megfelelni reménységünk okairól a franciáknak. Segíteni segíthetne e téren. Mégis egynél több embernek kellene elkészíteni az anyagot, nehogy bárki furcsaságainak pecsétjét viselje magán. Az igazság, melyet többen értenek és készítettek el, s az igazság lelkiismeretes kutatói Isten igéjéből szem, szem után hoztak elő, összefüggő láncolatot alkotva, ezt kell hirdetnünk. Ez sokak igényeinek megfelel majd. Gyakoroljuk a tömörséget, hogy ébren tartsuk az olvasó érdeklődését. A hosszú lére eresztett cikkek ártanak az igazságnak, melyet az író fejtegetni akart.

D. testvér foglalkozzék kevesebbet magával, s kevesebbet is beszéljen magáról. Tartsa magát elrejtve, s beszélgetésében se hivatkozzék örökké magára. Ne állítsa sajátosságait követendő példának mások elé. Művelje inkább a valódi alázatot. Az a veszély fenyegeti, hogy életét és tapasztalatát másokénál felsőbb rendűnek tartja.

D. testvér hasznos lehet Isten ügyének, ha kiegyensúlyozottá teszi munkásságát. Ha felismeri és kiküszöböli sajátos vonásaiból a tökéletlenséget, melyek ártanak hasznavehetőségének, akkor Isten elfogadhatóan fel tudja használni őt. Kerülje a hosszas beszédet és hosszú imákat, mert nem szolgálják sem az ő, sem mások javát. Beszélő szervének terjedelmes és erőszakos igénybevétele túlfeszíti a torkát és tüdejét. Ez jobban megviselte egészségét, mint amennyit pontos étkezés és pihenés szabályai javítanak rajta. Olykor az ember nem tudja egyhamar kiheverni hangszálainak túlerőltetését vagy túlfeszítését, ami a szónok életébe is kerülhet. A nyugodt, egyenletes, s mégis komoly beszédmodor mélyebb benyomást tehet a gyülekezetre, mintha hagyják, hogy az érzések elragadják őket, és uralkodjanak hangjukon s modorukon. Amennyire lehetséges, a szónok tartsa meg természetes hangszínét. A hirdetett igazság érinti meg az emberek szívét. Ha a szónok valóságossá tudja tenni ez igazságokat, akkor Isten Lelkének segítségével mély benyomást tehet hallgatóira komolyságával, anélkül, hogy túlerőltetné finom hangszálait vagy tüdejét.

D. testvér szívén viseli családi életét. Mégis veszély fenyegeti a beszélgetés szokása miatt. Olyan dolgokra összpontosítja figyelmét, melyek nem érdekelhetnek másokat, s áldást sem merítenek belőle. Oly rendszert igyekszik fenntartani, mely magában véve helyes. De itt is kitűnik, hogy ami magában véve hasznos, fárasztóvá válhat, ha sokat szavalunk róla, s ha minden körülmények között meg akarjuk valósítani azokat. Az itt a veszély, hogy a fontosabb dolgokat elhanyagolja.

D. testvérék tartózkodjanak attól, hogy tevékenységük unalmas legyen. A főbb vonásokban jól dolgoznak, D. testvér rátermetten, talpraesetten intézi világi ügyeit. Tanácsai és példája ez irányban csak segítette azokat, akik elég alázatosak, hogy elfogadják a tanácsot. De az irigység, bizalmatlanság, lázongás, panaszkodás és zúgolódás, mely a gyülekezetben lappang, nagyon csüggesztő. Ezek a testvéreink őrizkedjenek, nehogy követelőzők legyenek.

A keresztény jellem tökéletesítéséhez ne csupán a csöndes, imádkozó elvonultságot (remeteszerűséget) műveljük, sem az olyan életet, mely külső lelkesedés és szorgoskodó izgalom, miközben a személyes ájtatosságot elhanyagoljuk. Mert a jelen megköveteli, hogy várva várjuk Urunk eljövetelét, és ébren fáradozzunk embertársaink üdvösségéért. „Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok.” Isten a legmagasztosabb szolgálatot sem fogadja el, csak ha azzal szentelik neki előbb azokat, hogy neki és szeretetének adják át lelküket. Egyeseket az a veszély környékez, hogy elmódszerezik Isten Lelkét, s Krisztus vallásának életerejét; a fárasztó kötelességek és szertartások pontos rendjét viszont megtartják.

Gonosz és romlott nemzedék közt élünk, ezért nem mindig tudjuk mindenki javára megvalósítani szép és pontos terveinket. Ha visszavonulunk tekintélyünk bástyái mögé, nem segítjük a leginkább segítségre szorulókat. Krisztus szolgái szoktassák magukat az emberek sokféle szükségleteire. Ha mindenki esetének eleget kívánnak tenni, lehetetlen pontos szabályok szerint fáradozniuk. Más-más módszerrel kell dolgozniuk, hogy ott találják meg az embereket, ahol vannak. „Másokat rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, s utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett.”

Pál tanácsa korinthusi testvéreinek: „Akár esztek, akár isztok, akár mit cselekesztek, mindent Isten dicsőségére műveljetek. Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét. Miképpen én is mindenkinek mindenben kedvében járok, nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak.” „Mert én, noha mindenkivel szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem.” „Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.” „Tartozunk pedig mi erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék, annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem amint meg van írva: Gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.”

Kanadai L. fivérünk és testvérnőnk fokozatosan elengedik Isten kezét, elveszítik a mennyei és isteni dolgok iránti szeretetüket, mivel mohóbban kapnak az evilági kincseken. Egyre ernyed a menny iránti ragaszkodásuk, egyre szorosabban fonódott a világra. Noha néhány éve nagyon lelkesedtek az igazság terjesztéséért, és Isten ügye fejlesztéséért, de az utóbbi időben megnőtt nyereség utáni vágyuk, s egyre kevésbé lelkesednek, hogy kivegyék részüket a lélekmentésből. Ma már nem jellemzi életüket Krisztus szerelméért való lemondás és jótékonyság. Alig valamit tesznek Isten ügyéért. Mire fordítják akkor talentumaikat? Elásták a földbe – földet vettek rajta. Nem adták ki a pénzváltóknak, hogy mikor Uruk visszatér, kamatostul fizethessék vissza.

Kötelesség vár mindkettőjükre, hogy rendezzék szívüket és házukat. „Gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben.” Szívük e mai élet dolgain csüng, az örök szempontokat másodhelyre szorítva. Komolyan törekedjenek hát kitessékelni szívükből a világ szeretetét. Rögzítsék szeretetüket az odafenn valókra, ne a földiekre. Ha Isten szolgái nem felednék, hogy kötelességük teljes erejükkel, tekintélyükkel és javaikkal lelkeket menteni, akikért Krisztus meghalt, akkor több önzetlen igyekezetnek lennénk tanúi; akkor felráznánk a hitetleneket. Meggyőződnének róla, hogy valóság rejlik az ilyen hirdetett és példamutatással is alátámasztott igazságban.

L. testvér és testvérnő bízzanak az utolsó napok munkájában, s tökéletesítsék keresztény jellemüket, hogy mikor Jézus eljön, elnyerjék örök jutalmukat. L. testvérnek csökken a testi és szellemi ereje. Egyre lehetetlenebb számára sok felelősséget hordozni. Beszélje meg dolgait józan, kitartó és megbízható testvéreivel.

L. testvér az Úr intézője. Az Úr javakat bízott rá, ezért rá kellene ébrednie kötelességére, s megadni Istennek, ami az övé. Értse meg, hogy Isten igényeket támaszt vele szemben. Amíg él, és ép ésszel tud gondolkozni, használja ki a lehetőséget – addig adományozza oda birtokát, melyet Isten az ő kezére bízott, ahelyett, hogy másokra hagyná, hogy azok legyenek haszonélvezői, azok sajátítsák ki maguknak élete vége után.

Sátán mindig készen áll a maga céljaira használni ki az emberek gyöngeségeit és betegségeit. Ravasz ellenfél ő, sokakat rászedett már, akinek a szándéka jó volt, hogy Isten ügyét segítsék javaikkal. S míg hanyagságból nem biztosítják Isten ügye számára az Úr által nekik kölcsönzött javakat, Sátán a maga soraiba kaparintja meg azt.

L. testvér legyen óvatosabb. Olyanok vesznek belőle összegeket különféle ürüggyel, akik nem a mi hitünket vallják. Ő megbízik bennük, azt hiszi, hogy becsületesek. Holott lehetetlen lesz visszakapni az összes javakat, melyeket ki hagyott siklani kezéből az ellenség soraiba. Biztonságos beruházást érhetne el, ha Isten ügyét támogatná javaival, kincset gyűjtve magának a mennyben. Gyakran nem tud segíteni, mikor szeretne, mert megkötötték a kezét, és nem áll rendelkezésére az összeg, mellyel segíthetne. Mikor az Úr felhívást intéz hozzá javaiért, gyakran másnál van, akinek kölcsön adta, pedig némelyek soha vissza nem szándékoznak visszafizetni, de a többiek sem sietik el. Sátán olyan alaposan nyélbe üti szándékát becstelen kölcsönkérőkön át, mint bármi más úton. Az igazság és az igaz tettek ellenségének csupán az a célja, hogy akadályozza az üdvözítő országának fejlődését. Eszközökön át ügyeskedik megvalósítani szándékát. Ha meg tudja akadályozni, hogy összegek jussanak Isten kincstárába, akkor sikeres is rombolásának egyik ágában. A javakat, melyekkel a nagyszerű lélekmentést kellett volna támogatni, a maga soraiban tartotta meg, hogy pusztító ügyködését elősegítsék.

L. testvérnek rendeznie kellene anyagi ügyeit, hogy ne maradjanak tisztázatlan dolgai. Előjoga gazdagodni a jótettekben, hogy biztos alapot gyűjtsön a jövőre, és elnyerhesse az örök életet. Nem biztonságos, ha ködösülő belátása szerint intézkedik. Vesse meg dolgait tapasztaltabb testvéreivel, keresse Isten bölcsességét, hogy jól rendezze ügyeit. Nagyon komolyan kell vennie a dolgokat, gondoskodnia kell a jövőről – „szerezzetek magatoknak oly erszényeket, melyek meg nem avulnak, elfogyhatatlan kincset a mennyországban”.

M. testvér hibát követ el családi életében. Nem fejezi ki szavakkal is felesége iránt szeretetét, noha ez kötelessége. Elmulasztotta művelni a valódi keresztény előzékenységet és udvariasságot. Nem mindig olyan nyájas feleségéhez, nem oly figyelmes a kívánságai és kényelme iránt, mint kötelessége lenne. Mivel a felesége nem csatlakozott hozzá hitében, ez mindkettőjüknek sok boldogtalanságot okoz. M. testvér nem tartotta tiszteletben a felesége belátását és tanácsát, mint kellett volna. Holott számos tekintetben jobb a belátása, élesebb az esze, mint neki. Ha kikérné felesége tanácsát, felesége élesebb látása és tisztább felfogása lényegesen segítene neki üzleti ügyeiben, s az emberekkel ápolt viszonyában. Ne tekintélyeskedjék, azt képzelve, hogy mindenben ő az okos. Ha megfogadná felesége tanácsát, és szeretetteljes viselkedéssel tiszteletét fejezné ki iránta, – azt a kívánságát, hogy kedvére tegyen, – akkor nem tenne többet, mint kötelességét. Ha felesége tanácsa ütközik Isten iránti kötelességével s a testvér iránt támasztott igényeivel, akkor nem kell egyetérteni vele. De a lehető legszelídebben közölje vele, hogy azért nem fogadhatja meg a tanácsát, mert nem áldozhatja fel hitét vagy az elveit. M. testvérnek érdekében állna, hogy világi ügyekben meghallgassa felesége nézeteit és tanácsát

Amíg szigorú, amíg nyers, amíg hajthatatlan, addig soha meg nem nyeri feleségét az igazság számára. Ezért is javítania kell a viselkedésén. Legyen engedékenyebb, gyöngédebb, szeretetteljesebb. Engedje szívébe a derű és boldog elégedettség napsugarát, majd ragyogtassa sugarait a családjára. Olykor olyan embereket hozott haza a családjához, akik légköre inkább átok, mint áldás a felesége számára. Ezzel olyan terheket hárított rá, amelyeket el lehetett volna kerülni. A testvér, amennyire csak hitével való megalkuvás nélkül megteheti, kérdezze meg a feleségét, és vegye figyelembe a kívánságait.

M. testvér hajthatatlan akarattal a maga útját választja, ami már csökönyösség ízű. Testvérünk gyakran viselkedik hajthatatlanul. Ennek nem lenne szabad előfordulni. Bár vallja, hogy hisz az igazságban, amelynek megszentelő, csillapító és finomító a hatása; a felesége azonban nem hisz. Testvérünk mutassa meg, hogy az igazság hatalmasodik el romlott természetén, hogy türelmessé, nyájassá, hosszútűrővé, gyöngéddé, szeretetteljesé, elnézővé teszi őt. Ha M. testvér életerős hittérítő akar lenni családjában, legjobb lenne, ha életével mutatna példát drága Megváltónk életére.