Az üdvösség értékének teljes megértéséhez át kell gondolnunk, mibe is került. Sokaknak csak szűkös fogalmuk van Krisztus szenvedéséről, ezért kevésre becsülik az elfedezés fontos munkáját. Az ember megmentésének dicső tervét az Atyaisten végtelen szeretete hozta létre. Ez isteni tervben nyilvánul meg legcsodálatosabban Isten szeretete a bukott emberiség iránt. Az Isten szeretett Fiának odaadásában megmutatkozó szeretet ámulatba ejtette a szent angyalokat. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A Megváltó volt az Atya dicsőségének tündöklése, és személyének pontos mása. Benne élt az isteni fenség, tökéletesség és kitűnőség. Üdvözítőnk egyenlő volt Istennel. Úgy tetszett az Atyának, hogy „benne lakjék az egész teljesség”. „Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak (olyan valaminek, amihez feltétlenül ragaszkodjék) azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén. És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.”

Jézus vállalta, hogy meghal a bűnös helyett, hogy az emberek az engedelmesség élete által megmeneküljenek Isten törvényének büntetésétől. Halála nem érvénytelenítette a törvényt, nem semmisítette meg, nem zsugorította le szent kötelezettségeit, és szent méltóságát sem csökkentette. Krisztus halála azt hirdette, hogy az Atya törvénye, amikor megbünteti a bűnöst, igazságos, mert hisz vállalta, hogy maga szenvedi el a törvény büntetését, hogy megmentse a bukott embert a törvény átkától. Isten szeretett Fiának kereszthalála bizonyítja, hogy Isten törvénye megmásíthatatlan. Halála tisztességet szerez a törvénynek, felmagasztalja azt, s az ember előtt is bebizonyítja annak változatlan voltát. Isten ajkáról halljuk a szavakat: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek, vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.”

Krisztus halála igazolja a törvény követelményeit. Krisztusban kapcsolódott össze az emberi az istenivel. Krisztus küldetése volt összebékíteni Istent és az embert. Egyesíteni a végest a végtelennel. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy vére érdemei által felemelje a bukott embert, hogy részesülhessenek Isten természetében. Krisztus azért tudja megérteni az ember próbáit és bánatait, s az embert körülvevő kísértéseket, mert magára vette az ember természetét. Az angyalok nem tudtak együtt érezni az emberrel külön próbáiban, mert nem ismerték a bűnt. Krisztus beleegyezett, hogy magára veszi az ember természetét, s mindenben kísértést szenvedett, mint mi, hogy megtanulja, miként siessen az ember segítségére, mikor kísértésbe esik.

Amikor emberi természet terhelte, szükségét érezte, hogy segítséget kapjon az Atyától. Jézusnak imahelyei voltak. A hegyek magányában szeretett érintkezni Atyjával. Így nyert erőt megszentelt, emberi lelke a nap kötelességeihez és próbáihoz. Üdvözítőnk azért is azonosítja magát szükségleteinkkel és gyöngeségeinkkel, mert maga is folyamodó, esti-éjjeli könyörgő lett. Új erőt kért az Atyától, hogy újjáéledve, felfrissülve, kötelességekre és próbákra készen térjen vissza imahelyéről. Mindenben ő a példaképünk. Testvérünk lett gyöngeségeinkben, mégsem lobogtak benne szenvedélyeink, indulataink. Mivel bűntelen volt, természete visszariadt a gonoszságtól. Mégis a bűn világában élt, maga is elviselte a küzdelmeket és a lelki kínokat. Emberi volta szükségessé és kiváltsággá tették számára az imát. Ő is rászorult az összes isteni támogatásra, és vigasztalásra, melyet az Atya készségesen rendelkezésére bocsátott, hiszen Fia az ember javáért hagyta hátra a menny boldogságát, s választotta a hideg, hálátlan világot lakásául. Krisztus megnyugvást és örömöt talált az Atyával való közösségben. Neki elmondhatta, ami bánatokat ismerő szívét nyomta, melyek összeroskadással fenyegették. Krisztus a fájdalmak férfija volt, aki tudta, mi a szenvedés.

Naphosszat buzgón fáradozott, hogy jót tegyen, hogy egyre mentse, mentse az embereket a pusztulástól. Meggyógyította a betegeket, megvigasztalta a gyászba borultakat, derűt és reményt hozott a kétségbeesőnek, életre keltette a halottat. Miután befejezte napi munkáját, esténként elvonult, félre a város forgatagától, s ott borult le imára valamely félreeső lugasban Atyja előtt. Olykor fényes holdsugarak ragyogtak imára borult alakjára. Majd a fellegek ismét elvágták a fényt. Miközben leborulva imádkozott, az éj harmata és dere permetezett fejére és szakállára. Gyakran egész éjeken át könyörgött. Ő a példaképünk. Ha nem felejtenénk el ezt, ha követnénk Urunk példáját, Isten által sokkal erősebbek lennénk.

Ha az emberiség Megváltója, isteni erőssége dacára is szükségesnek érezte az imát, mennyivel inkább kell nekünk, gyönge, bűnös halandóknak szükségesnek tartanunk az imát – a buzgó, szüntelen könyörgést! Mikor a kísértések a legtüzesebben ostromolták őt, semmi táplálékot sem vett magához. Istenre bízta magát, s a komoly ima, és az Atya akarata iránti tökéletes engedelmesség segítségével, győztesen került ki belőlük. Akik a hitvalló keresztények valamennyi csoportjánál inkább vallják az utolsó napoknak szóló igazságot, ezért is követniük kellene az imában tökéletes példaképüket.

„Elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, és a szolga, mint az ő ura.” Gyakran olyan nyalánkságok terhelik asztalunkat, melyek sem egészségesek, sem szükségesek, csak mert jobban szeretjük hasunkat, mint a lemondást, az egészséget, s a világos gondolkodást. Jézus buzgón kereste az Atyától származó erőt. Isten Fia magára nézve is értékesebbnek tartotta ezt a csemegék alatt roskadozó asztalnál. Bebizonyította, hogy feltétlenül szükségünk van az imára, hogy erőt nyerjünk szembeszállni a sötétség hatalmaival, s végeznünk a ránk bízott feladatot. A mi erőnk gyöngeség csupán, viszont amelyben Isten részesít, az valóban erő, s aki ezt elnyeri; diadalmaskodni fog.

Amikor Isten Fia leborulva imádkozott a Gecsemánéban, lelki gyötrelme oly nedvet sajtolt ki bőréből, mint jókora vércseppek. Itt vette őt körül a sűrű sötétség rémülete. Hiszen a világ bűnei nehezedtek rá. Az ember helyett szenvedett, mintha ő szegte volna meg Atyja törvényét. Ez a kísértés jelenete volt. Isten világossága visszahúzódott előle, s ő a sötétség hatalmainak kezébe került. Lelki kínjában elterült a hideg földön. Magán érezte Atyja rosszallását. Elvette a bűnös kezéből a szenvedés kelyhét, s maga akarta kiinni, hogy az áldások kelyhét nyújthassa az embernek. Az emberre lesújtandó harag Krisztust sújtotta. Ekkor reszketett meg kezében a titokzatos kehely.

Jézus gyakran járt a Gecsemánéba tanítványaival, hogy elmélyedjen, s imádkozzék. Valamennyien jól ismereték e szent rejtekhelyet. Júdás tudta, hova vezesse a gyilkos sokaságot, hogy elárulja kezükre Jézust. Az Üdvözítő még sosem érkezett ily fájdalmakkal teli szívvel e helyre. Isten Fia nem a testi kínoktól riadt vissza. Nem az préselte ki belőle tanítványai füle hallatára a gyászos szavakat: „Felette igen szomorú a lelkem mind halálig! Maradjatok itt és vigyázzatok velem.”

Hallótávolságra vonult tanítványaitól, majd arcra borult és imádkozott. Kínok gyötörték lelkét, ezért így könyörgött: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” Az elveszett világ bűne nehezedett rá, összeroppanással fenyegetve őt. Az Atyától való a bűn miatti elidegenedés hasogatta szívét átható kínnal, az sajtolt ki homlokából a súlyos vércseppeket, melyek sápadt arcáról leperegve megnedvesítették a földet.

Jézus felegyenesedett, visszament tanítványaihoz, de alva találta őket. Rászólt Péterre: „Így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen.” A legfontosabb órán – mikor Jézus külön megkéri őket, hogy virrasszanak vele – a tanítványok elaludtak. Jézus előre tudta, hogy súlyos harc, és kíméletlen kísértés vár rá. Azért vitte őket magával, hogy támogatói legyenek, hogy az események, melyeknek szemtanúi kellene, hogy legyenek, s a tanítások, melyekben részesülniük kellett, kitörölhetetlenül emlékezetükbe vésődjenek. Azért volt erre szükség, hogy hitük meg ne inogjon, hanem megerősödjék az előttük álló próbára.

Mégis a Krisztussal virrasztás helyett szomorúság telepedett rájuk és elaludtak. A lángoló Péter is, aki alig pár órája kardoskodott, hogy szívesen szenved Uráért, s ha kell, meg is hal érte, ő is elaludt. A legválságosabb percben, mikor Isten Fiának szánakozásukra, és szívből fakadó imáikra lett volna szüksége, alva találta őket. Alvásukkal súlyos veszteséget szenvedtek. Az Üdvözítő meg szerette volna erősíteni őket hitük közvetlen előttük álló súlyos próbájára. Ha szeretett Megváltójukkal együtt átvirrasztották volna e szomorú órát, ha ez alatt Istenhez könyörögtek volna, Péter nem maradt volna magára, a maga semmi erejére, hogy a próba óráján megtagadja Urát.

Isten Fia másodszor is félrevonult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” Majd visszatért tanítványaihoz, de ismét alva találta őket, mert elnehezedett a szemük. Az alvó tanítványok az alvó gyülekezetet jelképezik, mikor elközeleg Isten büntetésének napja. A sötétség és a komor fellegek napján – akkor a legveszedelmesebb, ha alva találnak minket.

Jézus ezt a figyelmeztetést hagyta ránk: „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-é, vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? Hogyha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva. Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” Isten elvárja gyülekezetétől, hogy teljesítse éjjeli virrasztását, bármily veszedelmes, akár hosszú az éj, akár rövid. A bánat nem mentség, hogy a gyülekezet kevésbé éber legyen. A próbák ne vezessenek hanyagságra, hanem inkább megkettőzött éberségre. Krisztus a maga példájával mutatta meg gyülekezetének erejük forrását a szükség, a szorongatás, a veszély idején. Az őrködés bizonyítsa, hogy ők valóban Isten népe. Ez a jel különbözteti meg a várakozókat a világtól, s bizonyítja, hogy ők csak zarándokok és idegenek a földön.

Az Üdvözítő másodszor is szomorúan visszafordult alvó tanítványaitól, és harmadszor imádkozott, egyazon szavakkal. Majd visszatérve a tanítványokhoz, így szólt: „Aludjatok immár és nyugodjatok. Íme, elközelgett az óra, és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.” Mennyire szívtelen volt a tanítványoktól, hogy hagyták álomra záródni szemüket; szunnyadásnak verni bilincsbe érzékeiket, mikor isteni Uruk ily kimondhatatlan lelki kínokon ment át! Ha ébren maradtak volna, nem veszítették volna el hitüket, mikor Isten Fiát haldokolni látták a kereszten. E fontos éjjeli vigyázást nemes lelki küzdelmeknek és imáknak kellett volna jellemeznie, ami erőt adott volna nekik elviselni Isten Fia kifejezhetetlen gyötrelmének látványát. Előkészítette volna őket, hogy szenvedéseit látva a kereszten, felfogjanak valamit az eltipró kín jellegéből, melyet Urunk a Gecsemáné kertjében elviselt. S könnyebben tudtak volna emlékezni az Úr szenvedéseiről, haláláról s feltámadásáról kiejtett szavaira. S a borzalmas, próbára tevő óra szomorúságában is a remény sugarai enyhítették volna a sötétséget, tartották volna fenn bennük a hitet.

Krisztus előre megmondta, hogy e dolgok bekövetkeznek, ők mégsem értették meg. Szenvedései kíméletlen megpróbáltatást jelentettek tanítványainak. Ezért volt szükségük a virrasztásra és az imára. Láthatatlan hatalomnak kellett alátámasztani hitüket, amint diadalt aratnak a sötétség erőin. Csak halvány fogalmunk lehet Isten Fiának Gecsemánéban elszenvedett kimondhatatlan gyötrelméről, mikor a valóságban tapasztalta, hogy az ember bűnének magára vállalása elválasztja őt az Atyától. Urunk bűnné lett a bukott emberiségért. Annak tudata, hogy az Atya visszavonja tőle a szeretetét, sajtolta ki szájából a gyászos szavakat: „Felette igen szomorú az én lelkem mindhalálig!” „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.” Majd teljesen Atyja akaratának vetve alá magát, hozzá fűzte: „Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.”

Isten dicső Fia elalélt, haldoklott. Az Atya hírnököt küldött maga mellől, hogy megerősítse gyötrődő Fiát, s előkészítse véres ösvényének járására. Ha halandók láthatták volna az angyalok seregének döbbenetét és bánatát, mikor néma fájdalommal látták, hogy az Atya visszavonja a fény, a szeretet és dicsőség sugarait szeretett, egyszülött Fiától, megértenék, milyen visszataszító előtte a bűn. Az igazság kardja most szeretett Fia ellen támadt. Csókkal árulták őt el ellenségei kezébe, s hurcolták sietve ítéletre földi bíróság tárgyaló termébe, hogy ott bűnös halandók gúnyolják ki, ítéljék halálra. Ott „megsebesítetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért”. Mindaddig elviselte a sértegetést, gúnyt, a szégyenteljes gyalázkodást, míg csak „néztünk rá, de nem volt ábrázata kívánatos”.

Ki érthetné meg az itt megnyilvánuló szeretetet! Az angyalok serege csodálattal s megtört szívvel látta, hogy a menny fenségese, a dicsőség koronájának tulajdonosa, most töviskoronát visel, sebektől vérző áldozat lett a feldühödött tömeg kezében, kiket Sátán tombolása eszeveszett őrületre tüzelt. Nézzétek a türelmes szenvedőt! Töviskoszorú a fején. Ömlik vére a felhasított erekből. Mindez a bűn következménye volt! Semmi más nem vette volna rá Krisztust, hogy maga mögött hagyja megtisztelő helyzetét és fenségét a mennyben, hogy eljöjjön e bűnös világba, hogy azok vegyék semmibe, nézzék le, utasítsák el, akiket megmenteni jött, s végül a kereszten szenvedjen, – csakis az örök, megváltó szeretet, mely mindig is titok marad.

Bámuljatok egek, döbbenj meg föld! Nézzétek az elnyomót és az elnyomottat. Roppant tömeg nyüzsgi körül a világ megváltóját. Csúfolódás és gúnykacaj vegyül az istentelen, durva káromkodással. Érzéketlen bitangok tesznek megjegyzéseket alacsony származására és alázatos életére. Főpapok és vének teszik nevetségessé állítását, hogy ő az Isten Fia. Nyers tréfák, vérlázító gúnykacaj terjed szájról-szájra. Sátán tökéletesen eluralkodott szolgáinak gondolkodásán. Hogy hatásosan elérje célját, a két főpapon és a véneken kezdi, vallásos tébollyal itatja át őket. Az az ördögi lelkület fűti őket, mint a legaljasabb, hétpróbás gonosztevőket. Romlott egyetértés van érzésükben, az álszent papoktól és vénektől kezdve, le a legelzüllöttebbekig. Majd elővezették Krisztust, Isten szeme fényét, s keresztet fektettek vállára. Minden lépése sebeiből kiomló vérnyomokat hagyott hátra. Keserű ellenségei, és közömbös szájtátók nyüzsgő tömege szorongatja, úgy vezetik el a keresztre feszítésre. „Kínoztatott pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg.”

Megtört szívű tanítványai távolról követték, a gyilkos tömeg háta mögött. Odaszegezik a kereszthez, s az ég és föld közé függesztve csüng. Szívük majd megszakad a kíntól, mikor látják, hogy szeretett tanítójuk gonosztevőként szenved. A kereszthez közel csoportosulnak a papok és vének, kötekedve, gúnyolódva, bántó megjegyzéseket vágva a fejéhez: „Te, aki lerontod, és harmadnapra felépíted a templomot, szabadítsd meg magadat! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Így gúnyolódtak az írástudókkal és vénekkel a főpapok is. „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki. Bízott az Istenben, mentse meg most, ha akarja. Mert azt mondta: Isten Fia vagyok.”

Jézus árva szóval sem felelt nekik. Míg a szögeket verték kezébe, s a kínszenvedés verejtékcsöppjei préselődtek ki bőréből, ártatlanul szenvedő, sápadt, reszkető ajka a megbocsátó szeretet imáját rebegte gyilkosaiért: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Az egész menny lélegzetvisszafojtva figyelte. Az elveszett világ dicső Megváltója szenvedte el most az Atya törvényének megszegéséért a büntetést. Most váltja meg népét tulajdon vérével. Most fizeti meg Isten szent törvényének méltányos követelését. Ezúton lesz végül vége a bűnnek, az ősellenségnek. Ez győzi le seregeit.

Ó, volt-e valaha olyan szenvedés és mérhetetlen szomorúság, mint amilyet a haldokló Üdvözítő elviselt?! Atyja súlyos neheztelésének a tudata tette oly keserűvé kelyhét. Nem a testi szenvedés vetett véget oly gyorsan Krisztus életének a kereszten. Hanem a világ bűneinek elviselhetetlen súlya, s Atyja haragjának tudata. Az Atya dicsősége és fenntartó jelenléte magára hagyta őt, s a kétségbeesés sötétjének megsemmisítő terhe nyomorította halálra, préselte ki sápadt, reszkető ajkáról a gyötrelmes kiáltást: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”

Jézus az Atyával együtt teremtette a világot. Isten Fiának kínos gyötrelmei láttán csak az elvakult és félrevezetett emberek maradtak érzéketlenek. A két főpap és a vének egyre ócsárolták Isten szeretett Fiát haláltusája gyötrelmeiben. A néma természet együtt érzett vele, siratta elvérző, haldokló teremtőjét. A föld egyre remeg. A nap nem hajlandó tanúja lenni a jelenetnek. Az ég elsötétedik. Az angyalok tanúi voltak szenvedésének, amíg nézni bírták, majd elrejtették arcukat a borzalmas látvány elől. Krisztus haldoklik! Kétségbeesés környékezi! Atyjának jóváhagyó mosolya elkomorodott, s az angyaloknak sem szabad enyhíteni a borzalmas óra sötétségén. Csak megdöbbenve szemlélhették szeretett parancsnokukat, a menny fenségesét, amint elszenvedi a büntetést, mely az embernek járt volna az Atya törvényének megszegéséért.

Kétségek gyötörték ekkor a haldokló Istenfiát. Semmit sem látott a sir kapuin túl. Ragyogó reménység nem tárta most elé, hogy győztesként fog kilépni a sírból, sem azt, hogy az Atya elfogadta áldozatát. A világ bűnének teljes borzalma nehezedett az elképzelhető legnagyobb súllyal Isten Fiára. Csak annyit tudott e hallatlan sötétségben, hogy az Atya gyűlöli a bűnt, s hogy a bűn büntetése a halál. Az a félelem kísértette, hogy a bűn annyira sértő az Atya szemében, hogy nem tud megbékülni Fiával. A borzalmas kísértés, hogy az Atya örökre elhagyta őt, kényszerítette ki belőle a kereszten az átható kiáltást: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Krisztus azt érezte, amit a bűnösök éreznek majd, mikor Isten kitölti rájuk haragjának kelyheit. Kilátástalan kétségbeesés, halálharangként fojtogatja majd bűnös lelküket. Akkor teljesen megértik, hogy mily gonosz dolog a bűn. Isten Fia szenvedésével és halálával megszerezte nekik a váltságdíjat. Övék lehetne az, ha készségesen, örömmel elfogadnák; de Isten senkit sem kényszerít, hogy engedelmeskedjék törvényének. Ha visszautasítják a menny ajándékát, s a bűn élvezeteit és a csalárdságát választják, akkor azt kapják, amit maguk választottak, végül pedig elnyerik a fizetségüket, ami az Isten haragja, és az örök halál. Örökre kiközösítik őket Jézus jelenlétéből, mert megvetették az áldozatát. Elveszítették a boldog életet, feláldozták az örök dicsőséget, hogy ideig-óráig a bűn gyönyöreiben fetrenghessenek.

Hit és reménység reszketett Krisztus halálgyötrelmében – mert Isten eltávolította a bizonyosságot, mely eddig elkísérte szeretett Fiát – hogy jóváhagyja és elfogadja őt. A világ megváltója most azokra a bizonyítékokra támaszkodott, melyek előzőleg erősítették, hogy Atyja elfogadta munkásságát, és örömét lelte pályafutásában. Halálkínjában, amikor kilehelte drága életét, csakis a hit segítségével bizakodott abban, akinek mindig boldogan engedelmeskedett. Nem vigasztalják se jobbról, sem balról a reménység ragyogó sugarai. Mindent elnyelt a nyomasztó sötétség. Az ijesztő homályban, melyet a szánakozó természet is megérzett, a Megváltó fenékig üríti a titokzatos poharat. Megfosztva a diadal csillogó reménységétől és a bizonyosságtól, mely majd az övé lesz, hangos szóval kiáltja: „Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet.” Ismeri Atyja jellemét, igaz voltát, könyörületét, megingathatatlan szeretetét, ezért ráhagyatkozva, kezére adja magát. Az elképedt szemlélők a természet vonaglása közben hallják a Kálvária emberének utolsó szavait.

A természet kínhalált haló teremtőjével érez. Hullámzik a föld, hasadoznak a sziklák, ezzel hirdetik, hogy Isten Fia halt meg. Erős földrengés támad. A templom függönye kettéhasad. Rémület ragadja torkon a hóhérokat és a szájtátókat, mikor látják, hogy a nap homályba burkolózik, mikor megremegni érzik talpuk alatt a földet, mikor látják és hallják, hogy hasadoznak a sziklák. Amikor Krisztus az Atya kezébe ajánlja lelkét, elnémul a főpapok és a vének gúnyolódása, és bántó megjegyzései. A megdöbbent sokaság oszladozik, s a sötétben tapogatózva indul vissza a városba. Mellüket verve haladnak tova, és rémülten, csaknem suttogva hajtogatják egymásnak: „Ártatlan embert gyilkoltak meg. Mi lesz, ha valóban az Isten Fia volt, amint mondta?”

Jézus nem lehelte ki életét, míg csak el nem végezte, amiért jött. Utolsó leheletével jelentette ki: „Elvégeztetett!” Sátán ekkor szenvedte el a vereséget. Tudta, hogy elvesztette országát. Az angyalokat boldogság öntötte el a szó hallatán. A megváltás isteni terve, mely Krisztus halálán állt, vagy bukott, eddig tehát megvalósult. S öröm töltötte el a mennyet, hogy Ádám fiai engedelmes élet által végül felemelkedhetnek Isten királyi székéhez. Ó, mily csodás szeretet! Mily mérhetetlen szeretet is ez, mely Isten Fiát a földre hozta, hogy bűnné legyen értünk, hogy Istenhez békülhessünk, s hogy életre emeljen minket a dicsőség honában! Jaj, mi is az ember, hogy ilyen áldozatot hozzanak megváltásáért!

Mikor az emberek pontosabban megértik a menny fenségese által értük hozott áldozat nagyságát, mikor az ember helyett meghalt, dicsőíteni fogják a megváltás tervét, s a Kálváriáról szóló elmélkedés gyöngéd, szent és erős érzelmeket ébresztenek a keresztények szívében. Isten és a Bárány dicsérete zeng majd szívükben és ajkukon. A büszkeség és önteltség képtelen virítani az oly szívekben, hol frissen őrzik a Kálvária eseményeinek emlékét. A világ nagyon semmitmondó lesz azok számára, akik értékelni tudják megváltásuknak hallatlan árát, Isten szeretett Fiának drága vérét. A világ összes gazdagsága sem elég akár egyetlen pusztulásba rohanót megmenteni. Ki mérhetné le Krisztus szeretetét az elveszett világ iránt, mikor a kereszten függött a vétkes emberek bűnei miatt? Ez a szeretet felmérhetetlen, végtelen.

Krisztus bebizonyította, hogy a szeretet erősebb, mint a halál. Ekkor valósította meg az ember megváltását. S bár a legfélelmetesebb csatát vívta a sötétség hatalmaival, mégis, ekkor is, szeretete csak egyre erősebb és erősebb lett. Elviselte, hogy az Atya mindaddig elrejtette előle arcát, míg lelkének mélységes szomorúsága ki nem préselte belőle a kiáltást: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Krisztus üdvösséget hozott számunkra. Akkor fizette meg a megváltás árát, mikor utolsó lelki küzdelmei közt kimondta az áldott szót, mely mintha végigzengett volna az egész teremtésen: „Elvégeztetett!”

Sokaknak, noha keresztényeknek mondják magukat, világi vállalkozások ragadják meg képzeletüket, érdeklődésüket új és izgalmas szórakozások ejtik meg, közben hideg a szívük. Úgy tűnik, mintha csak megdermedt volna az Isten ügye számára. Szegény, külsőséges hitvalló! Ez a tárgykör elég fontos, hogy magával ragadja képzeletedet. Örök javak múlnak ezen. Bűnt követsz el, ha ez közömbösen érint. A Kálvária eseményein meg kellene rendülnünk. Ha megindítanak, az megbocsátható lesz. Gondolataink és képzeletünk sosem értheti meg teljesen, hogy Krisztusnak, aki annyira kiváló, annyira ártatlan, ártalmatlan, neki kellett ily kínos halált szenvednie, viselve a világ bűneinek súlyát. Nem tudjuk felbecsülni az ilyen csodálatos szeretet hosszát, széltét, magasát és mélyét. Az Üdvözítő szeretete páratlan mélységeiről való elmélkedésnek meg kellene töltenie gondolatainkat, megérintenie s meglágyítania lelkünket, megfinomítani, emelkedetté tenni érzelmeinket, s teljesen átalakítania jellemünket. Az apostol így ír erről: „Mert elvégeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról még pedig, mint megfeszítettről.” Mi is a Kálvária felé fordulhatunk és felkiálthatunk: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekvésem, hanem a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak.

” Tekintettel arra, hogy mily végtelen áron szerezte meg számunkra az üdvösséget, mi lesz azok sorsa, akik elmellőzik e csodálatos mentést? Mi lesz azok büntetése, akik állítják ugyan, hogy Krisztus követői, mégsem hajolnak meg alázatos engedelmességgel az üdvözítő követelményei előtt; kik nem veszik magukra a keresztet Krisztus szerény tanítványaiként, és nem követik őt a jászoltól a Kálváriáig? „Aki nem velem gyűjt, az tékozol”, szétszór, mondja Krisztus.

Némelyeknek szűklátókörű nézetei vannak az elfedezésről. Azt képzelik, hogy Krisztus kis részben szenvedte el a büntetést Isten törvényeiért; feltételezik, hogy bár Krisztus magán érezte az Isten haragját, mégis szörnyű szenvedésein át is tudta, hogy az Atya szereti és elfogadja; hogy a halál előtte tátongó torkát tündöklő reménység világította be; hogy soha el nem hagyta őt a jövő dicsőségének bizonyossága. Ez bizony súlyos tévedés. Krisztus leggyötrelmesebb kínszenvedése az volt, hogy magán érezte az Atya rosszallását. Emiatt olyan ellenállhatatlan volt gondolatainak gyötrelme, hogy embernek csak halvány fogalma lehet erről.

Isteni Urunk emberré válása, megalázkodása és áldozata sokakban nem okoz megdöbbenést, nem rázza meg lelküket, nem tesz mélyebb benyomást életükre, mint Jézus vértanúinak halála. A vértanúk közül sokan lassú kínzással szenvedték el a halált; másokat keresztre feszítettek. Mennyiben különbözik hát Isten szeretett Fiának halála az ő haláluktól? Igaz, a legkegyetlenebb halállal halt meg a kereszten, de ami a testi kínokat illeti, mások is megszenvedtek szeretetből őérte. Krisztus halála miért volt borzalmasabb, mint másé, aki életét áldozta érte? Ha Krisztus szenvedése csak testi kínokból állt, akkor nem volt gyötrelmesebb a halála, mint némely vértanúnak.

De a testi szenvedés csupán elenyésző része volt Isten szeretett Fia kínszenvedésének. A világ bűnei nehezedtek rá, s Atyja haragjának tudata, amikor elviselte a megszegett törvényért járó büntetést. Ez törte meg isteni lelkét. Az sodorta a végső gyötrelmekbe, hogy az Atya elrejtette előle arcát – az az érzés, hogy szeretett Atyja elhagyta. A válaszfalat, melyet a bűn emel Isten és ember közé, azt érezte át teljesen és élesen a Koponyák hegyének ártatlan, szenvedő embere. A sötétség hatalmai telepedtek rá. Egyetlen reménysugár sem világította be előtte a jövőt. Sátán hatalmával is tusakodott, aki kijelentette, hogy Krisztus a kezében van, hogy erősebb az Isten Fiánál, hogy az Atya kitagadta Fiát, s most már ő sem kedvesebb az Atyának, mint Sátán. Ha valóban még mindig az Atya kedveltje lenne, miért kellene neki meghalni? Isten meg tudná menteni őt a haláltól.

Krisztus talpalatnyit sem engedett a gyötrő ellenfélnek, még a legkeservesebb kínszenvedések közt sem. Bár a gonosz angyalok ezredei szorították gyűrűjükbe Isten Fiát, a szent angyaloknak nem engedték meg, hogy harcba szálljanak a kötekedő, gyalázkodó ellenféllel. Nem kaptak engedélyt, hogy vigasztalják a lelkében gyötrődő Istenfiát. A sötétség eme borzalmas óráján, mikor az Atya elrejtette előle arcát, s a gonosz angyalok ezredei szorították őt gyűrűjükbe, ekkor szakadtak fel ajkáról a szavak: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

A vértanuk halála nem fogható Isten Fiának gyötrelmeihez. Átfogóbb, és mélyebb pillantást kell vetnünk Isten szeretett Fia életére, szenvedésére és halálára. Mikor helyes szemszögből látjuk az elfedezést, akkor az emberek üdvössége végetlenül értékes lesz szemünkben. Az örök élet elnyeréséhez viszonyítva, minden más jelentéktelen semmiséggé törpül. Mégis mennyire megvetitek szerető megváltónk tanácsait! Szívünk a világon csügg, s Isten Fia előtt önző érdekek reteszelik el az ajtót. Kongó álszenteskedés és büszkeség, önzés és nyereségvágy, irigység, rosszindulat és szenvedély tölti be sokak szívét, olyannyira, hogy Krisztusnak nem marad hely bennük.

Noha örök gazdagság volt az övé, mégis szegény lett értünk, hogy szegénysége által mi válhassunk gazdaggá. Fény és dicsőség övezte, a mennyei angyalok seregei vették körül, alig várva, hogy teljesíthessék parancsait. Ő mégis magára vette természetünket, s eljött a bűnös halandók közé. Nyelv ki nem fejezheti ezt a szeretetet! E szeretet meghaladja az értelmünket. Nagy dolog az istenfélő élet titka. Keltse életre, emelje fel, ragadja el lelkünket az Atya és a Fiú emberek iránti szeretetének tárgyköre. Krisztus követői itt tanulhatják meg valamennyire visszatükrözni e felfoghatatlan szeretetet, miközben felkészülnek, hogy csatlakozzanak a megváltottakhoz, hogy kifejezzék kívánságukat: „A királyi székben ülőnek, és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké.”