Édes fiam!

Tizenkilencedik születésnapodra írom e levelet. Nagy örömünkre szolgált, amikor a közelmúltban néhány hetet velünk töltöttél. Most, bár távozni készülsz, imánk oda is követni fog.

Életed egy éve zárul le ma. Hogyan tekintesz vissza rá? Fejlődtél-e az istenfélő életben? Növekedtél-e lelkiekben? Megfeszítetted-e magad, hajlamaidat és bűnös kívánságaidat? Mélyebben szívügyed lett-e, hogy kutasd Isten szavát? Arattál-e döntő győzelmeket érzéseiden és csökönyös szeszélyeiden? Jaj, milyen volt életed elmúlt éve! Hiszen már az örökkévalóságba torkolt, soha vissza nem idézhetjük!

Amikor most új évet kezdesz, tedd azzal a szíved mélyéről fakadó elhatározással, hogy előre és a magasba törsz. Tedd magasztosabbá életedet, mint eddig volt. Törekedj, hogy ne a magad önzése és élvezete után loholj, hanem az Üdvözítő ügyét igyekezz fellendíteni. Ne maradj meg ott, ahol segítségre lenne szükséged, ahol másoknak kell őrködni feletted, hogy megtartsanak a keskeny ösvényen. Hiszen annyira megerősödhetnél, hogy te tehetnél megszentelő hatást másokra. Eljuthatsz oda, ahol arra sarkall szíved, hogy te cselekedj jót másokkal, te vigasztald a szomorkodót, te erősítsd a gyöngét, hogyha alkalom kínálkozik, Krisztusról tanúskodj. Törekedj megtiszteltetést vívni ki Istennek mindenben, mindenkor, mindenhol! Sződd bele mindenbe a vallásodat. Amit magadra vállalsz, végezd lelkiismeretesen.

Eddig még nem tapasztaltad Isten megmentő hatalmát, amint ez előjogod lenne, mert nem azt tetted életed főcéljává, hogy Krisztusnak szerezz dicsőséget. Minden célod, melyet magad elé tűzöl, minden tevékenység, melyhez hozzáfogsz, minden kedvtelés, melynek örvendezel, szolgálja Isten dicsőségét! Legyen ez szíved fohásza: Tied vagyok, ó Isten, hogy érted éljek, érted fáradozzak, érted szenvedjek.

Sokan vallják bár, hogy az Úr oldalán állnak, mégsem ezt teszik. Cselekedeteik zöme az ellenfél oldalán esik latba. Minek az alapján dönthetjük el, hogy ki oldalán állunk? Kiért lángol a szívünk? Kié a gondolatunk? Kiről szeretünk beszélgetni? Kit szeretünk a legjobban, kinek adjuk erőnk színe-javát? Ha az Úr oldalán állunk, nála időznek gondolataink, róla elmélkedünk legédesebb elmélkedéssel. Ez esetben nem tartunk fenn közösséget a világgal, hanem Istennek szenteljük mindazt, amink van, s amik vagyunk. Az ő lenyomatának viselésére vágyunk, az ő lelkületét leheljük, az ő akaratát cselekedjük, s mindenben az ő tetszésére járunk.

Haladj olyan határozott pályán, hogy senki össze ne téveszthesse, senki se csalódhasson benned. Határozottság nélkül nem tudsz hatni a világra. Lehet, hogy jók s őszinték az elhatározásaid, mégis hiábavalónak bizonyulnak, ha nem Istent teszed erősségeddé; ha szilárd eltökéltséggel nem haladsz előre. Teljes szívedet vidd Isten ügyébe s művébe. Törekedj komolyan lelki tapasztalatokra a keresztény életben. Példaadásod Krisztust szemléltesse életeddel.

Nem szolgálhatsz egyszerre Istennek és a mammonnak. Vagy teljesen az ő oldalán állsz, vagy az ellenségén. „Aki velem nincsen, ellenem van, és aki velem nem gyűjt, tékozol.” Némelyek azért buknak el vallásos életükben, mert egyre ingadoznak, határozatlanok. Gyakran meggyőződnek, s csaknem eljutnak oda, hogy mindenüket Istennek adják át; de mert mégsem jutnak el e pontra, újra visszaesnek. Amíg ezen állapotban élik életüket, lelkiismeretük egyre kérgesebb lesz. Isten Lelke egyre kevésbé tud benyomást tenni rájuk. Bár a Lélek figyelmeztette, meggyőzte őket, semmibe veszik a figyelmeztetést, míg csaknem teljesen el nem szomorítják őt maguktól. Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Félreérthetetlenül elénk tárja kötelességünket, de ha nem követjük a világosságot, sötétséggé változik számunkra.

Isten hív most, hogy légy munkatársa szőlőjében. Kezd el, ahol vagy. Jöjj a kereszthez, s mondj le magadról, a világról, és összes bálványodról. Hívd be Jézust teljesen a szívedbe. Ott élsz, ahol nehéz megőrizned a megszentelődést, s oly légkört árasztanod, amely másokat is elvezet a bűntől, az élvezetektől. Kövesd a keskeny utat, melyet az Úr megváltottainak teremtett.

Add át magadat teljesen Istennek, adjál át mindent fenntartás nélkül, így keresd a minden értelmet felülmúló békét. Nem nyerhetsz táplálékot, csak ha őbenne élsz. Ha nem őáltala élsz, fonnyadt hajtás leszel. Akkor sosem látod be, hogy tisztaságra, és valódi megszentelődésre van szükséged. Őszintén kellene vágynod a Szentlélekre, buzgón kellene imádkoznod, hogy elnyerd Isten Lelkét. Ha felhasználnád a számodra elérhető eszközöket, növekedni tudnál a kegyelemben, eljutnál a magasztosabb életre.

Nehezedre esik, hogy szeresd a lelki dolgokat, mégis szert tehetsz e szeretetre, ha ez irányban veszed igénybe gondolataid, és egész lényed erejét. A megvalósítás hatalmára – erre van szükséged. Az a valódi nevelés, ha megtanulod úgy használni képességeidet, hogy jó eredményeket érj el. A vallás miért csak kevéssé bilincseli le figyelmünket? A világ bezzeg leköti szellemünk, testünk erejét. Azért, mivel lényünk teljes erejét ez irányban összpontosítjuk. Mert arra szoktattuk magunkat, hogy komolyan és erőteljesen végezzük világi dolgainkat, míg gondolataink önkénytelenül az irányba nem fordulnak. A keresztények ezért tartják nehéznek a lelki életet, a világit pedig könnyűnek. Arra szoktatták testüket-lelküket, hogy az irányban fejtsék ki erejüket. Vallásos életükben egyetértenek ugyan Isten szava igazságaival, gyakorlati megvalósításával viszont nem.

Nem léptetik elő a lelki gondolatokat, és Istent tisztelő érzeteket a nevelés elidegeníthetetlen részévé. Holott ezeknek kellene hatniuk ránk, és uralkodniuk egész lényünkön. Az a hiányosságunk, hogy nem vált szokásunkká a jócselekedet. Kedvező körülmények között ugyan neki-neki rugaszkodunk, mégsem az gondolkodásunk uralkodó elve, hogy természetesen és készségesen Isten dolgaival foglalkozzunk.

El lehet kerülni, hogy lelkileg törpék maradjunk, ha folyton lelki dolgokkal foglalkozunk. De ha csupán ezért, és ez felől imádkozunk, az nem elégíti ki e szükségleteket. Neveljük rá gondolatainkat, hogy a lelkiekre összpontosuljanak. A szokás, az edzés magával hozza az erőt. Sok hitvalló keresztény abban az irányban halad, hogy mindkét világot elveszítse. Aki félig keresztény és félig világi, az csak századrész keresztény, a többi világi.

Isten életerős lelki életet vár el. Mégis ezrek panaszkodnak: Nem tudom, mi van velem, nincs bennem lelki erő, nem örvendezek Isten Lelkének. Holott éppen ők hegyezik rögtön a fülüket, szólal meg, sőt ékesszólásig szárnyal a kereplőjük, ha világiakra terelődik a szó. Hallgasd meg őket az összejövetelen. Fél tucat elmotyogott szó, ha kitelik tőlük. A világ emberei ők. Addig művelték világi oldalaikat, míg csak képességeik az irányban nem erősödtek meg. De a lelkiekben erőtlenek, akár a csecsemők, bár erősek és értelmesek lehetnének. Nem szeretnek az istenfélelem titkaival foglalkozni. A menny nyelve idegen nekik. Nem szoktatják gondolataikat, hogy majd a menny énekeit tudják énekelni, vagy lelki gyakorlatban leljék örömüket, noha ott majd ezek kötik le mindenek figyelmét.

Az állítólagos és világi keresztények nem jártasak a mennyei dolgokban. Őket sosem viszik az új Jeruzsálem kapuihoz, hogy abban vegyenek részt, ami eddig alig érdekelte őket. Hiszen nem nevelték magukat arra, hogy az istentiszteletben, imában, s az Isten és a menny dolgairól való elmélkedésben leljék gyönyörűségüket! Hogyan vehetnének részt a menny istentiszteletein? Hogyan örvendezhetnének annak, ami lelki, ami tiszta, ami szent odafenn a mennyben, mikor a földön sem lelik különösebben örömüket ezekben. Ott még a légkör is maga a tisztaság. Ám nekik mindez idegen. Mikor a világban vannak, mikor világi foglalkozásukat űzik, pontosan tudják, mihez fogjanak, mit tegyenek. Ha az alantasabb képességeink kötnek le annyira untalanul, akkor egyre növekednek, míg magasztosabb és nemesebb gondolataink, mivel nem erősödnek meg a használattól, nem bírnak egy csapásra életre kelni a lelki gyakorlatra. Azért nem ismerjük fel a lelkieket, mert a világszerelmese szemmel nézzük, s az nem becsüli többre, nem tartja dicsőbbnek az istenit az ideiglenesnél. A tisztaság szeretetére kell hát szoktatnunk és fegyelmeznünk gondolatainkat. Serkentsük magunkban a lelkiek szeretetét. Igen, feltétlenül ezt kell tennünk, ha növekedni akarunk a kegyességben és az igazság ismeretében.

A jóság s a valódi megszentelődés utáni vágy kezdetnek helyénvaló, de ha itt megtorpanunk, akkor az semmi jót sem szül. Helyes a jó szándék is, de mit sem ér, ha eltökélten meg nem valósítjuk. Sokan elvesznek, noha remélik és kívánnák is, hogy jó kereszténynek lenni, de nem törekszenek komolyan, ezért megmérve, híjával fogják találni őket. Helyes irányban kell gyakorolnunk akaraterőnket – teljes szívből keresztény akarok lenni. Meg akarom ismerni a tökéletes szeretet hosszát és széltét, mélyét és magasát. Hallgassuk, mit mond Jézus: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.” Krisztus eléggé gondoskodott, hogy kielégítse az igaz életre vágyók éhségét és szomját.

A szeretetben rejlő tisztaság kitágítja a lelket, hogy magasztosabb eredményeket érhessen el az isteni dolgok egyre növekvő ismerete számára, olyannyira, hogy lelkünk nem elégszik meg a tökéletlennel. A legtöbb hitvalló kereszténynek fogalma sincs a lelki erőről, amelyre szert tehetnének, ha ugyanolyan nagyravágyók, lelkesek, szívósak lennének, hogy elnyerjék az isteni dolgok ismeretét, mint amilyenek az élet semmitmondó, múló dolgainak megkaparintásában. A magukat kereszténynek valló sokaságok megelégszenek, ha lelkileg törpék maradnak. Nem vágyakoznak erősen arra, hogy céljukká tűzzék ki: elsősorban keressék az Isten országát és igazságát; ezért az istenfélelem rejtett titok marad előttük, sehogy sem fér a fejükbe. Nem tapasztalatból ismerik Krisztust.

Vigyük csak be hirtelen a mennybe azokat a férfiakat és nőket, akik megelégednek az isteni dolgokban való törpe, nyomorék állapotukkal, hadd lássák szempillantásnyi időre a tökéletesség magasztos, szent állapotát, ami ott örökké uralkodik. Minden lényt szeretet tölt be, minden arc örömtől sugárzik; elbájoló zene dallamos hangjai áradnak Isten és a Bárány magasztalására; a fény kifejezhetetlen, áramló özöne árad a szentekre a trónon ülőtől, és a Báránytól. Vegyék eszükbe, hogy még ezen felül is magasztosabb, teljesebb öröm vár rájuk, mert minél többen részesülnek Isten öröméből, annál inkább növekszik képességük, hogy magasabbra emelkedjenek az örök örömökben, s így egyre újabb és nagyobb részben részesüljenek a kimondhatatlan dicsőség és áldás kimeríthetetlen forrásaiból. Ezek össze tudnának-e elegyedni a mennyei sokasággal, csatlakozni tudnának-e énekükhöz, el tudnák-e viselni a tiszta, magasztos, elragadó dicsőséget, mely Istentől és a Báránytól árad? Jaj, dehogy tudnák! Bár évekkel lett meghosszabbítva próbaidejük, hogy megtanulják a menny nyelvét, hogy „azok által az isteni természet részeseivé legyenek, kikerülvén a romlottságot amely a kívánságban van a világon”. Mégis önző dolgaik vannak, azokkal kötik le agyuk képességeit, lényük erőit. Nem engedhetik meg maguknak, hogy fenntartás nélkül Istent szolgálják, – ezt tenni szívügyükké. A világi vállalkozások a legfontosabbak nekik, azok kötik le erejük színe-javát. Istennek csak futó gondolatot szentelnek. Elváltoznak-e az ilyenek a végső döntés után: „Aki fertelmes, legyen fertelmes ez után is... aki szent, szenteltessék meg ezután is”. Mert ilyen idő közeledik most hozzánk.

Akik arra szoktatták gondolkodásukat, hogy lelki dolgokban gyönyörködjenek, azok elváltoznak majd, mert azokat nem semmisíti meg a menny tisztasága, és mindent felülmúló dicsősége. Jártas lehetsz a bölcseletben, alaposan ismerheted a természettudományokat, kitűnő zenész és író lehetsz, modorod elbájolhatja ismerőseidet, hanem mi köze mindennek a mennyre való felkészüléshez? Mi közük ahhoz, hogy előkészítsenek minket helytállni az Isten ítélőszéke előtt?

Ne csald magad! Isten úgysem hagy magából gúnyt űzni. Semmi más elő nem készít a mennyre, csakis a megszentelődés. Csakis a gyakorlati istenfélelem nyújthat tiszta, emelkedett jellemet, csakis az tesz alkalmassá, hogy Isten jelenlétébe léphess, aki megközelíthetetlen világosságban él. Itt a földön kell megszereznünk a mennyei jellemet, máskülönben soha meg nem szerezzük. Láss tehát azonnal hozzá. Ne hitegesd magad, hogy jön majd olyan idő, amikor könnyebb lesz erre igyekezned, mint most. Minden múló nap csak növeli a távolságot közted és Isten között. Olyan buzgón készülj hát az örökkévalóságra, amilyet eddig nem tanúsítottál. Neveld magad a Biblia, az imaórák szeretetére, az elmélkedés órájának szeretetére, s mindenek felett pedig az azért az óráért való rajongásra, amikor Istennel beszélgethetsz. Ha csatlakozni szeretnél a mennyei karhoz az égi lakóhelyeken, akkor válj mennyei gondolkodásúvá.

Életed új éve kezdődik most. A jegyző angyal új oldalt nyit. Mi lesz a bejegyzés ezen az oldalon? Isten elhanyagolásától, a teljesítetlen kötelességektől lesz-e szeplős? Isten őrizzen! Hadd legyen olyan a feljegyzés, melyet nem szégyellsz majd kitárni az emberek és angyalok tekintete előtt.

Greenville, Michigan,

1868. július 27.