Szeretett testvéreim!

Isten terve, hogy a gyülekezet fénye növekedjék, egyre világosabbá és ragyogóbbá váljék, míg fényes nappal nem lesz. Isten értékes ígéreteket tett népének, de az engedelmesség feltételével. Ha, mint Káleb és Józsué, tökéletesen követtétek volna az Urat, dicsőségessé tette volna köztetek hatalmát. Bűnösök tértek volna meg, az útfélre vetetteket is visszanyertük volna segítségetekkel. Sőt hitünk ellenségei is, még ha szembe szegülnek, és ellene szólnak is az igazságnak, kénytelenek lennének elismerni, hogy veletek az Isten.

Isten hitvalló, választott népe közül sokan annyira a világhoz szabják magukat, hogy lehetetlen felismerni különleges jellegüket, s nehéz különbséget tenni, azok között, akik az Istent szolgálják, és akik nem szolgálják őt. Isten hatalmasan síkra szállna népéért, ha eltávolodnának a világtól, és elválnának tőlük. Ha hagynák, hogy Isten vezesse őket, az egész földön hírnevet szerezne nekik. Az igaz tanú mondja: Ismerem tetteidet. Isten angyalai, akik azoknak szolgálnak, akik az üdvösség örökösei lesznek, ismerik mindnek az állapotát, s tudják, hogy mennyi a hite minden egyesüknek. Az ártatlan angyalokat mélyen elszomorítja az Isten hitvalló népének szívében élő hitetlenség, büszkeség, irigység, s világ szeretete. Sírnak, mikor látják a súlyos, elszemtelenedett bűnt, mely Krisztus sok hitvalló követőjének szívében gyökerezik; ha látják, hogy következetlen, görbe útjukkal gyalázatot hoznak Istenre. S mégis, akik a legsúlyosabban hibáznak, akik a gyülekezet legnagyobb gyöngeségének okai, akik beszennyezik szent hitvallásukat, azokon nem látszik riadalom, nem tartják bűnösnek magukat, hanem azt képzelik, hogy szépen felvirágoztak az Úrban.

Sokan vélik, hogy helyes alapon állnak; náluk az igazság. Örvendenek kristály tisztaságának, s dicsekednek az álláspontunk helyességét bizonyító, elsöprő érvekkel. Isten választott, különleges népe közé számítják magukat. Mégsem tapasztalják az Úr jelenlétét és hatalmát, hogy megóvná őket a kísértésektől és balgaságoktól. Bár vallják, hogy ismerik Istent, tetteikkel mégis megtagadják őt. Mekkora is a sötétségük! Sokakban a világ szeretete, másokban a csalóka gazdagság fojtják el az igét – ezért váltak gyümölcstelenné.

Az Úr megmutatta hogy az …-i gyülekezetben világi lelkület kapott lábra, s e gyülekezet riasztó mértékben vált langymeleggé. Mikor valaki erőfeszítést tesz, hogy rendezze az ügyeket, s felvezesse a tagságot a pontra, amelyet Isten szeretne, hogy elfoglaljanak, akkor egyesekre hat ez a fáradozás, s komolyan igyekeznek áthatolni a sötétségen a világosságba. Sokan azonban nem eléggé tartanak ki igyekezetük mellett, hogy megvalósítsák szívükben és életükben az igazság megszentelő hatalmát A világ gondjai annyira lekötik gondolkodásukat, hogy elhanyagolják az önvizsgálatot és a titkos imát. Félreteszik fegyverzetüket, így az ellenfél akadálytalanul hozzájuk férkőzhet, eltompítva lelki érzékenységüket, s gyanútlan álomba ringatva őket gonoszágai felől.

Némelyek tudni sem akarnak valódi állapotukról, nem akarnak kimenekülni az ellenfél csapdáiból. Ezek lelki betegek, lelki haldoklók. Időnként átmelegíti őket a mások tüze, mégis annyira beledermedtek a külsőségekbe, a büszkeségbe, s a világi hatásokba, hogy nem is tudják, mennyire segítségre szorulnak.

Sokan gyöngén állnak a lelkiséggel, és a keresztény kegyességekkel. Mikor felismerik, hogy milyen veszedelmes időket élünk, s hogy mennyire sűrűsödnek körülöttünk a romboló áramlatok, akkor naponta komolyan át kellene érezniük, milyen felelősség nyugszik rajtuk. Egyetlen reményük, hogy részesüljenek Isten természetében, ha elmenekülnek az uralkodó romlottság elől. E testvéreinknek mély, alapos tapasztalatra kell szert tenniük Isten dolgaiban, s ehhez csak erőfeszítés árán juthatnak. Állapotuk megköveteli tőlük a buzgó és lankadatlan szorgalmat, nehogy alva találják őket őrhelyükön. Az ördög angyalai sosem alszanak.

Krisztus követői legyenek az igazságos tettek közvetítői, építők, eleven kövek, melyek fényt árasztanak, ami a mennyei angyalok jelenlétéhez vezet. Isten elvárja tőlük, hogy csövek legyenek, hogy így fejezzem ki magam, melyeken át az igazság, és az igaz tettek lelkülete áramlik. Sokan annyira belemerülnek a világ lelkületébe és hatásába, hogy a világ módjára viselkednek. Van amit, vagy akit kedvelnek, vagy ki nem állhatnak, a jellem kitűnőségét viszont észre sem veszik. Nem a kereszténység tiszta elvei kormányozzák viselkedésüket, ezért csak magukkal, élvezeteikkel és szórakozásaikkal törődnek, másokat pedig kutyába se vesznek. Nem szentelődtek meg az igazság által, ezért nem valósítják meg Krisztus követőinek egységét. Isten előtt azok a legértékesebb emberek, akik a legkevésbé bíznak magukban, akiket szelídség és zavartalan lelki nyugalom ékesít; akiknek élete tiszta és önzetlen, akiknek szíve a Krisztus lelkületének bőségétől arra hajlik, hogy engedelmes, igaz, tiszta és valóban szent legyen.

Ha mindnyájan Istennek szentelték volna magukat, értékes világosság ragyogna belőlük, mely közvetlenül kihatna mindenkire, akivel érintkeznek. Mégis feltétlenül fáradozni kell mindnyájukért. Némelyek távol állnak Istentől, változékonyak és megbízhatatlanok, akár a víz, s fogalmuk sincs az áldozathozatalról. Mikor megkívánnak bármily élvezetet vagy kielégülést, vagy ruhadarabot, nem gondolják meg, meglennének-e nélküle is, és az élvezetet sem tagadják meg maguktól, nem áldozzák az összeget Istennek. Hányan gondoltak már arra, hogy áldozatokat kellene hozniuk? Lehet, hogy kisebb összeg lenne, mint a gazdag emberé, akinek ezrei vannak, mégis, ami igazán lemondásba kerül, az lenne értékes ajándék, áldozat az Isten oltárán. Ennek lenne édes az illata, ez szállna az égre, mint jó illatú tömjén az oltárról.

Az ifjaknak nincs joguk azt tenni pénzükkel, ami éppen jólesik, másrészt semmibe venni Isten követelményeit. Dáviddal együtt kell mondaniuk: „Nem akarok az Úrnak, az én Istenemnek ingyen való áldozatot áldozni.” Tetemes összegeket költöttek arra, hogy sok fényképet és képet készíttessenek magukról. Ha mindnyájan felsorolnák, mekkora összegeket adtak a fényképésznek, tetemes összeg jönne ki. Pedig ez csak egyfajta pazarlás önzésük kielégítésére, haszontalanul. Ez az összeg nem ruházza fel, nem táplálja őket, nem enyhít az apátlan árva, az özvegy nyomorán, nem táplálja az éhezőket, nem ruházza fel a mezíteleneket.

Míg a kedvteléseikre két kézzel szórják a pénzt, Istennek csak sovány áldozatokat hoznak, s azt is vonakodva. Mennyi kerül a fiatalok kezéből Isten kincstárába, hogy elősegítse a lélekmentés munkájának fellendülését? Hétről-hétre jelentéktelen összegeket adnak csupán, s még azt képzelik, hogy sokat tesznek. Nem értik meg, hogy úgy Isten intézői a kisebb jövedelmük felett, mint a gazdag gazdagsága felett. Megrabolják Istent, és magukat elégítik ki, élvezeteikkel törődnek, vágyaikat hizlalják; s nem gondolnak azzal, hogy Isten elszámolásra vonja őket, hogyan használták fel javait. Míg az ilyenek szemrebbenés nélkül kielégítik képzelt szükségleteiket, amíg visszatartják Istentől az áldozatokat, melyeket hozniuk kellene, az Úr nem szívesebben fogadja el tőlük a kincstárba hozott nevetséges összegeket, mint Ananiás és Zafira áldozatát, akik meg akarták lopni őt az áldozattal.

Általában a köztünk élő fiatalok a világ szövetségesei. Csak kevesen küzdenek szívósan, tevékenyen a belső ellenség ellen. Alig néhány vágyik őszintén és aggódva megismerni és megvalósítani az Isten akaratát. Nagyon kevesen éhezik és szomjazzák az igaz életet, alig néhánynak van fogalma Isten Lelkéről, mint aki megró és megvigasztal. Hol vannak manapság a hittérítők? Hova tűntek a lemondó és önfeláldozó ifjak? Hova lettek a keresztviselők? Önzés és önérdek nyelte el a magasztos és nemes elveket. Az örökkévaló dolgok nem tesznek különösebb benyomást gondolkodásukra. Isten egyénenként elvárja tőlük, hogy eljussanak a teljes átadásra. „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Nem szolgálhatjátok ki önzéseteket, s nem lehettek egyúttal Krisztus szolgái is. Halljatok meg magatoknak, az élvezet szeretetének, s tanuljátok meg magatoknak szegezni a kérdést: Isten tetszésére költöm-e el a javaimat? Őt dicsőítem-e jövedelmemmel?

Az Úr megparancsolta, hogy akár eszünk, akár iszunk, vagy bármi mást teszünk, tegyünk mindent isten dicsőségére. Hányan cselekszenek lelkiismeretesen az elvek szerint, az ösztönös tettek helyett? Hányan engedelmeskednek szó szerint e parancsnak? Hány ifjú tanítvány tette Istent a bizalmává és örök részévé …-ban? Hányan töritek magatokat, hogy lelkiismeretesen megismerjétek és megvalósítsátok akaratát? Sokan, noha névleg Krisztus szolgái, a tetteikkel meghazudtolják nevüket. Mikor a vallásos elv uralkodik rajtunk, nem nagy a veszélye, hogy súlyos tévedéseket kövessünk el. Mert az önzés, ami mindig elvakít és félrevezet, másodrangú szerepbe szorul. Ha annak kívánása uralkodik, hogy a mások javára éljünk, akkor elfeledkezünk magunkról. A szilárd vallásos elv felbecsülhetetlen kincs. Ez a legtisztább, legmagasztosabb, legemelkedettebb légkör, melyre halandó eljuthat. Az ilyenek horgonnyal rendelkeznek. Alaposan megfontolnak minden lépést, nehogy mások romlására legyenek, nehogy elvezessék az embereket Krisztustól. Folyvást felteszik a kérdést: „Uram, mint szolgálhatnálak legkielégítőbben? Hogyan dicsőíthetném meg nevedet a földön? Hogyan élhetnék úgy, hogy dicséretté tegyem nevedet a földön, s másokat is szeretetedre, szolgálatodra és tisztelésedre vezessek? Hadd kívánjam és válasszam csakis a te akaratodat. Legyen megváltóm a szívem világossága és ereje. Amíg őt követem, amíg benne bízom, addig nem engedi, hogy elvesszek. Ő lesz örömöm koronája.”

Ha összetévesztjük az ember okosságát az Isten bölcsességével, az emberek sületlen okossága csak félrevezet. Ebben rejlik sokak veszedelme …-ban. Nem élnek egyéni lelki életet. Nem szoktak rá, hogy imádkozó szívvel maguk fontolják meg előítélet-mentesen, elfogulatlanul az új kérdéseket, tárgyköröket, s melyek bármikor felmerülnek. Arra várnak, hogy előbb mások nyilvánítsanak véleményt. Ha mások ellene vannak, ez elég nekik, hogy a szőnyegen forgó tárgy teljesen jelentéktelen. Bár sok az ilyen, ez mit sem változtat azon, hogy tapasztalatlanok és gyönge gondolkodásúak, mert régóta az ellenségre hallgatnak. Mindig erőtlenek lesznek, mint a csecsemők, mert mások fénye mellett járnak, mások tapasztalatából élnek, mások érzéseit követik, és a viselkedésüket is a másokéhoz igazítják; mintha nem lenne egyéniségük. Egyéniségük másokban tűnik el. Árnyékai csupán azoknak, akiket a helyes úton járóknak tartanak. Hacsak észbe nem kapnak, hogy milyen ingadozó a jellemük, s ki nem küszöbölik az ingatagságot, akkor mind elveszítik örök életüket, egy sem bír helytállni az utolsó napok veszedelmei között. Nem lesz bennük állhatatosság, hogy ellenálljanak a gonosznak; hiszen fel sem fogják ismerni. Valakinek mindig mellettük kell állni, hogy megmondják nekik, ellenség közeledik-e vagy jó barát. Nem lelkiek, így nem ismerik fel a lelki dolgokat. Nem ismerik az Isten országát érintő dolgokat. Nem lehet ürügye sem fiataloknak, sem öregeknek arra, hogy másokra bízzák életüket. Az angyal mondta: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testbe helyezi erejét.” A keresztény életben, a keresztény hadviselésben nemes önállóságra van szükség.

Férfiak, nők, fiatalok! Isten erkölcsi bátorságot, töretlen céltudatosságot, határozottságot, lelkierőt, kitartást, önálló gondolkodást vár el tőletek, mely nem egyszerűen átveszi a mások állításait, hanem maga néz utána, mielőtt elfogadna, vagy elvetne valamit; mely szemügyre veszi, mérlegeli a bizonyítékokat, s imában az Úr elé viszi azokat. „Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki.” S most következik a feltétel: „Kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt, és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.” Mikor bölcsességért esdeklünk, ne legyen semmitmondó az imánk, mely a következő percben már ki is röppen emlékezetünkből, hanem olyan legyen az ima, mely a szív erős, komoly kívánságát fejezi ki, amely a bölcsesség hiányának tudatából fakad, hogy kifürkésszük az Isten akaratát.

Ha nem nyerünk azonnal választ imánkra, ne fáradjunk bele a várakozásba, ne hervadjunk le, ne veszítsük el lábunk alól a talajt. Kapaszkodjunk az ígéretbe: „Hű az, aki elhívott titeket, s ő meg is cselekszi azt.” Akár a követelődző özvegy, sürgesd a kérésedet, légy szilárd célkitűzésedben. Fontos-e, amit kérsz, és nagyon lényeges? Bizony az. Ne ingadozz hát, mert lehet, hogy hited kerül vizsgára. Ha értékes dolgot kívánsz, érdemes erősen, komolyan, kitartóan ostromolni érte az eget. Tied az ígéret, virrassz hát, s imádkozzál. Légy állhatatos, akkor választ nyersz imádra. Hisz Isten ígérte meg. Ha nehezen kapod meg, többre becsülöd, mikor megkaptad. Az ige világosan mondja, hogy ha kételkedsz, ne is várj el semmit az Úrtól.

Az előbbi szöveg intést is tartalmaz, hogy ne fáradjunk bele, hanem támaszkodjunk szilárdan az ígéretre. Ha tehát kértek, az Úr bőven, szemrehányó szavak nélkül meg fogja adni. Sokan itt követik el a hibát. Céltudatosságuk meginog, hitük csődöt mond. Ezért nem kapnak semmit az Úrtól, aki pedig az erőnk forrása. Senkinek sem kell a sötétben botorkálnia, bukdácsolva, mint a vak, mert az Úr gondoskodott a világosságról, ha az emberek elfogadják, amint ő jelölte ki az utat, és nem a maguk feje után mennek. Elvárja, hogy szorgalmasan teljesítsük napi kötelességeinket. Különösen azoktól, akik akár a könyvkiadónkban végeznek komoly, fontos munkát, akár súlyos, akár pedig a legkisebb felelősségeket hordozzák. Ez csak úgy érhető el, ha Istentől várják a képességet, hogy hűen teljesítsék, ami az ég szemében helyes. Mindent önzetlenül, mintha mindnyájan látnánk az Úr rajtunk nyugvó szemét, amint tetteinket vizsgálja.

Az önzés az a bűn, melyet a legtöbben eltűrünk magunkban, a bűn, mely elszigetel bennünket Istentől, és kitermeli a legtöbb ragályos lelki betegséget. Kizárólag lemondással térhetünk vissza az Úrhoz. Magunktól ugyan mit sem tehetünk, de ha Isten megerősít bennünket, akkor mások javára tudunk élni, s ezzel letérünk az önzés útjáról. Nem kell messzi pogány országokba mennünk, hogy bebizonyítsuk óhajunkat, hogy hasznos, önzetlen élettel mindent Istennek szentelünk. Tegyük ezt a családi körben és a gyülekezetben, baráti körünkben és munkahelyünkön. A hétköznapi életben legyünk lemondók, ott győzzük le önzésünket. Pál el tudta mondani magáról: Naponta meghalok. Az tesz minket győztessé, ha az élet apró ügyeiben naponta meghalunk önzésünknek. Az a kívánság feledkeztessen meg magunkról, hogy másokkal jót tegyünk. Sokakból hiányzik a mások iránti szeretet. Ahelyett, hogy megbízhatón végeznék kötelességüket, csak a maguk könnyebbségét keresik.

Isten azt a kötelességet rótta követőire, hogy legyenek mások áldására jó légkörükkel és javaikkal; hogy tőle kérjék a bölcsességet, mely erőt ad nekik mindent megtenni, hogy emelkedetté tegyék ismerőseik gondolatait és vágyait. Ha másokért fáradoznak, édes megelégedés tölti be őket. Olyan belső béke, mely magában véve is elég jutalom. Mikor az a magasztos és nemes kívánság ösztönzi őket, hogy jót tegyenek másokkal, akkor az élet sokrétű kötelességeinek hű teljesítése közben megtalálják az igazi boldogságot. Ez pedig a földinél dicsőbb jutalom. Mert az angyalok felfigyelnek minden hű, önzetlen kötelességteljesítésre, és ezek ragyogni fognak az életükről vezetett feljegyzésben. A mennyben senki sem gondol majd magával, nem tör a maga kedvére. Hanem a tiszta, valódi szeretettől indíttatva igyekeznek majd előmozdítani a körülöttük élő mennyei lények boldogságát. Ha az új földön a mennyei lények társaságának akarunk örvendezni, már idelenn mennyei elveknek kell kormányozni bennünket.

Életünk miden tette kihat másokra. Vagy jól, vagy rosszul. Vagy felemelünk a befolyásunkkal, vagy romlásba döntünk. Mások is érzékelik e légkört, ahhoz tartják magukat, és többé-kevésbé követnek minket. Ha példánkkal segítünk másoknak a helyes elvek kialakításában, akkor a jócselekedetekre bíztatjuk őket. S azután ők is jó hatással lesznek másokra. Így önkéntelenül is százakra és ezrekre terjed ki hatásunk. Ha viszont tetteinkkel a gonoszságot erősítjük, és késztetjük cselekedetekre a körülöttünk élőkben, mi is részt veszünk bűneikben, és el kell számolnunk a jóval, amit tehettünk volna velük, de nem tettük, mert nem Istent tettük erőnkké, vezetőnkké és tanácsadónkká.