Kedves M. testvérnő!

Nyugtalanít az eseted, ezért nem állom meg, hogy papírra ne vessem abból merített nézeteimet, amit felőled elém tártak. Közölték velem, hogy homályban és sötétségben bolyongsz. Nem a helyes megvilágításban látod a dolgokat. Azzal kötöd be szemedet magad felől, hogy így mentegetőzöl: „Nem követtem volna el ezt, vagy amazt, ha mások nem késztettek volna. Ez vett rá az ilyen viselkedésre.”

Folyton a körülményeket hibáztatod, ami nem más, mint vitába szállás a gondviseléssel. Örökké bűnbakot keresel, valakit vagy valamit, hogy azt vádold, amiért oly helyzetbe sodort, ahol nem keresztényhez méltón szóltál, vagy viselkedtél. A magad hibáztatása helyett ballépéseidért, körülményekkel vagy alkalmakkal takarózol. Azt mondod, ezek fejlesztettek ki benned olyan vonásokat, melyek rendszerint szunnyadnak, vagy a felszín alatt lappangnak, hacsak valami meg nem zavarja, életre és cselekvésre nem riasztja azokat. Akkor aztán teljes torzultságukban és erejükkel robbannak felszínre.

Ha azt képzeled, hogy a visszataszító vonások nem is léteznek, míg olyan helyzetekbe nem kerülsz, melyek kiváltják belőled a szavakat és tetteket, melyek világgá kürtölik vonásaidat, akkor csak magadat ámítod. Nem akarod belátni, sem elismerni, hogy földi természeted még nem alakult át, nem veti alá magát Krisztusnak. Hogy még nem feszítetted meg magadat.

Olykor napokig, sőt, hetekig megvagy a gonosz lelkület felszínre törése nélkül, melyet én türelmetlenségnek, parancsolgató szellemnek, a férjeden való uralomvágy kívánságának nevezek. Uralomvágyó jellemvonásod, és hogy szeretsz másokat is elgondolásaidra szorítani, csaknem tönkretett téged, de férjedet is. Szeretsz tanácsot adni, előírni mások teendőjét. Szereted, ha elismerik, hogy tied a legkitűnőbb világosság; hogy Isten különleges módon vezet. De ha nem ismerik el, akkor sértegetni kezdesz, gyanakszol és idegeskedsz; – elégedetlen és rettenetesen boldogtalan vagy.

Semmi sem borzolja fel oly gyorsan jellemed rossz vonásait, mintha valaki tekintélyeskedésedet vitatja. Erőszakos, gőzhenger lelkületed, ami addig szunnyadni látszott, teljes erejével kirobban. Romlott természeted teljesen hatalmába kerít. Ilyenkor csak annyira uralkodik a tárgyilagos, józan ész, mint az őrülten. Romlott természeted viaskodik a kormánykerékért, s csak a legerősebb elme tud féken tartani téged. Mikor elmúlik őrült rohamod, akkor már elhiszed, ha nem helyeslik utadat. De akkor is érzékenységgel, mély megsértettséggel mentegeted magad. Láttam, hogy ez nem mentség az Isten szemében. A büszkeséget a kifinomult érzékenységgel téveszted össze. Ilyenkor földies természeted domborodik ki. Majd mikor megfeszíted magad, akkor ez az érzékenység, vagyis a büszkeség is el fog halni. Hanem addig nem vagy keresztény. A keresztény Krisztusra hasonlít, alázatos, szerény, csöndes lelki nyugalommal rendelkezik, mely elviseli, ha ellentmondanak neki, anélkül, hogy dührohamot kapna, vagy őrültségbe siklana át. Ha a csaló leplezést, mely téged takar, le lehetne tépni, hogy úgy lásd magad, mint Isten lát, nem törekednél többé megmagyarázni bizonyítványodat, hanem teljesen összetörve Krisztusra zuhannál, az egyetlenre, aki meg tud szabadítani jellemhibáidtól, majd pedig bekötözni.