1868. augusztusában Bartle Creekben tartózkodva, azt álmodtam, hogy jókora tömeggel voltam együtt. A tömeg egy része utazásra készült. Színültig megrakott szekerekkel indultunk útra. Amint haladtunk, az út emelkedni látszott. Az egyik oldalán mély szakadék tátongott, a másikon meg magas, sima fehér fal nyúlt a magasba, mintha bevakolták volna.

Tovább haladva, az út egyre keskenyebb és meredekebb lett. Egyes helyeken annyira leszűkült, hogy beláttuk, lehetetlen kocsikon utaznunk tovább. Kifogtuk a lovakat, a poggyász egyik részét átrakva a lovakra, lóháton folytattuk az utat.

Tovább haladva, az ösvény még keskenyebb lett. Kénytelenek voltunk a falhoz simulni, nehogy a keskeny ösvényről a mély szakadékba zuhanjunk. A lovakra rakott málha azonban a falhoz szorult és a szakadék felé taszított minket. Attól tartottunk, hogy a mélybe bukunk és összezúzzuk magunkat a sziklákon. Levágtuk hát a málhát a Javakról, ami aztán a mélybe hullott. Lóháton folytattuk utunkat, olykor halálra rémülve a keskenyebb helyeken, hogy elveszítjük az egyensúlyt, s a mélybe bukunk. Ilyenkor mintha valaki kantáron fogta volna a lovakat. Mintha átvezettek volna a veszélyes szakaszon.

Amint az ösvény tovább szűkült, úgy határoztunk, hogy veszélyes lenne a további lovaglás, ezért hátrahagytuk a lovakat, s gyalog, libasorban folytattuk az utat, egymás lábnyomába lépkedve. Itt vékony köteleket bocsátottak alá a hófehér fal tetejéről. Ezeket mohón megragadtuk, hogy segítsen megtartani egyensúlyunkat. Ahogy tovább haladtunk, a kötelek is velünk vonultak. Végül az ösvény annyira szűkült, hogy biztonságosabbnak véltük, ha mezítláb folytatjuk az utat.

Kis ideig így meneteltünk. Rövidesen jobbnak láttuk, ha harisnya nélkül haladunk tovább. Ekkor azokra gondoltunk, akik nem szoktatták magukat nélkülözésekhez és nehézségekhez. Hol lehetnek ezek most? Nem láttuk őket a csoportban. Minden változásnál néhányan hátramaradtak, s csak azok folytatták az utat, akik már előbb megszokták a nélkülözéseket. Az úton kiállt szűkölködések csak serkentették őket, hogy haladjanak előre.

Egyre növekedett a veszély, hogy lezuhanunk az ösvényről. Bár szorosan a falhoz simultunk, mégsem találtunk biztos támaszt lábunknak, annyira beszűkült az ösvény. Ettől kezdve csaknem teljes súlyunkkal a kötelekre nehézkedtünk. Így kiáltottunk: Föntről tartanak fenn minket! A keskeny ösvényen haladó egész csoport ezt ismételgette. Megreszkettünk, mikor a mélységből hangos jókedv és tivornyázás hangjai ütötték meg a fülünket. Hallottuk a káromkodást, az ocsmány tréfát, az alantas, gyalázatos nótázást. Fülünkbe zengett az induló és a tánczene hangja. Hallottuk a zeneszerszámok hangját, a harsogó hahotázást, amint átkozódással, keserű zokogással vegyült, s csak még eltökéltebben igyekeztünk fennmaradni a keskeny, nehezen járható ösvényen. Az idő javarészén most már teljes súlyunkkal a köteleken csüngtünk, s ezek egyre vastagodtak, amint előre haladtunk.

Észrevettem, hogy a szép fehér falon vérfoltok virítanak. Bántotta a szememet, mikor így elcsúfítva láttam a falat. Ez az érzés azonban nyomban el is tűnt. Rájöttem, hogy ez nem is lehetne másképp. Mert akik utánunk jönnek, látni fogják, hogy mások is végigjárták már a keskeny, nehezen járható utat előttük, s megértik, hogy ha mások előre haladtak itt, ők is képesek rá. S mikor vér serken lábukból, nem alélnak el a csüggedéstől. Hanem, amint ott látják a falon a vérnyomokat, tudni fogják, hogy mások is elviselték ezt a fájdalmat.

Végül széles hasadékhoz érkeztünk, ahol ösvényünk véget ért. Nem volt már semmi, ami irányítaná lábunkat, semmi, amire léphettünk volna. Teljesen a kötelekre kellett hagyatkoznunk, melyek addig egyre vaskosodtak, míg derékvastagságúvá nem nőttek. Itt egy ideig tanácstalanok s csüggedtek lettünk. Félénk susogással kérdeztük egymást: Mi tartja fenn a köteleket? Férjem közvetlen előttem haladt. Kövér izzadság cseppek peregtek arcáról, nyak és homlokerei kétszer olyan vastagok voltak, mint azelőtt, és elfojtott, kínos nyöszörgés hangzott ajkáról. Az én arcomról is csurgott a verejték, és olyan gyötrelmen mentem át, mint soha azelőtt. Félelmetes tusa állt előttünk. Ha itt csődöt mondunk, hiába viseltük el az út nélkülözéseit.

Előttünk, a hasadék szemközti oldalán szép zöld, kisarasznyi magas pázsit terült el. Bár napot nem láttam, mégis ragyogó, selymes, színaranyhoz, ezüsthöz hasonló fénysugarak árasztották el a pázsitot. Életem folyamán semmit sem láttam, ami a mező szépségéhez s dicsőségéhez fogható lett volna. Elérjük-e a célt? – ez volt aggódó kérdésünk. Ha a kötél elszakad, menthetetlenül elveszünk. Újra hangzott a vajúdó kérdés: Ki tartja fenn a köteleket? Pillanatra haboztunk, hogy megkockáztassuk-e? Majd így kiáltottunk: „Egyedüli reményünk, ha teljesen a kötélre hagyatkozunk. Ez volt a támaszunk végig a nehéz úton. Most sem fog cserbenhagyni bennünket.” Mégis tovább tétováztunk és gyötrődtünk. Akkor elhangzott a szó: „Isten tartja a kötelet. Nincs mitől rettegnünk.” A mögöttünk jövők is elismételték e szavakat, s hozzáfűzték: „Isten nem hagy cserben. Hisz eddig is biztos kézzel hordozott.”

Ekkor férjem átlendítette magát a félelmetes hasadékon a túlnan fekvő, gyönyörű rétre. Én is azon nyomban követtem. És oh, mily megkönnyebbülést és Isten iránti hálát éreztem! Hangokat hallottam, amint diadalmasan magasztalták Istent. Boldog voltam, tökéletesen boldog.

Fölébredtem és éreztem, hogy minden idegszálam reszket a nehéz útszakaszon elviselt aggodalomtól. Az álomhoz nem kell magyarázat. Olyan mély benyomást tett rám, hogy valószínűleg minden mozzanata élénken megmarad bennem, míg lesz emlékezetem.