Az 1868. június 12-én nyert látomásban az Úr mély benyomást tett rám, hogy hatalmas munkát kell elvégeznünk, hogy népet készítsünk elő az Emberfiának eljövetelére. Láttam, hogy sok az aratnivaló, de kevés az arató. Ma a lélekmentés mezején dolgozók közül sokan maguk is gyöngék. Régóta súlyos felelősségeket viseltek, s ez próbára tette, és elnyűtte őket. Azt is közölte, hogy némely lelkészünk túl sok erőt fejt ki, többet, mint amennyire tényleg szükség lenne. Némelyek túl hosszan, s túl hangosan imádkoznak, ami kifárasztja gyönge erejüket, s feleslegesen kimeríti őket. Mások meg harmadával vagy felével hosszabban hirdetik az igét, mint kellene. Így túlságosan kifárasztják magukat, s a hallgatóság figyelme is elernyed, mielőtt a beszéd véget érne, ezért sok mindent úgysem tudnak megjegyezni. Ha csak fele annyit mondanának, áldásosabb lenne, mint mikor többet mondanak. Lehet, hogy az egész anyag fontos, mégis eredményesebb lenne, ha rövidebben imádkoznának, és rövidebben beszélnének. Túlzott igénybevétel nélkül is ilyen eredményt érhetnének el. Fölöslegesen használják erejüket, melyet az ügy érdekében igen fontos lenne megőrizni.

A hosszas erőkifejtés, a kimerültségig való beszéd szipolyozza ki, töri meg az embert. Láttam, hogy ez a túlmunka, amikor a szervezet már úgyis kimerült, emésztette el kedves Sperry testvér életét. Ez vitte öt időnap előtt a sírba. Ha egészségét kímélve fáradozott volna, mindmáig tevékenykedhetne. Ez a túlmunka merítette ki szeretett fivérünk, Cranson testvér életerőit is. Ez oltotta ki áldásos életét.

Nem csak a hosszas ima és beszéd, a sok éneklés is nagyon fárasztó. Egy-két alkalomtól eltekintve, igehirdetőinknek nem lenne szabad hatvan percnél tovább szólniuk. Hagyják ki a bevezetőket, s térjenek azonnal a tárgyra. Tanulják meg akkor befejezni előadásaikat, amikor az érdeklődés még tetőpontján áll. Ne húzzák el, míg hallgatóik azt nem kívánják, hogy bárcsak befejezné már. A túlmunka legtöbbnyire úgyis lepereg az emberekről, akik figyelme túl fáradt, hogy a hallottak áldásukra legyen. Ki tudná megmondani, mekkora veszteséget szenved az az igehirdető, aki így dolgozik? Pedig életerejének e kiuzsorázásával végeredményben semmit sem nyer.

Gyakran előfordul, hogy az igehirdető már a hosszúra nyúló sorozat elején kimerül, s Krisztus odaadó szolgája, aki szívén viseli a dolgokat, és szívesen fárad, épp akkorra merül ki, mikor sokat lehetne nyerni, vagy veszíteni. Fölőrli erejét az énekléssel, hosszas imával és hosszú lére eresztett igehirdetéssel. Végül mégis kisiklik kezéből a győzelem, mert a legdöntőbb időre, nem marad elég ereje a törekvő és körültekintő munkához. Kárba vész az értékes perc, mert nem használja ki a tett benyomásokat. Jobb lenne fel sem keltenünk az érdeklődést. Mert ha már valaki ellenáll, és legyőzi magában meggyőződését, nagyon nehéz másodszor is mély benyomást tenni rá az igazsággal.

Az Úr tudtomra adta, hogy ha igehirdetőink gondosan őrködnének erejük felett, ha nem pazarolnák azt feleslegesen, akkor okos, tervszerű munkájukkal többet érnének el a munkaév alatt, mint a hosszúra nyúló beszédekkel, hosszas imájukkal, éneklésükkel, mert ez kifárasztja és kimeríti őket. Az utóbbi esetben gyakran megfosztják az embereket a fáradozástól, melyre a kellő pillanatban van égetően szükség, mert eddigre a munkásnak feltétlenül meg kell pihennie, mert egészségét és életét kockáztatná, ha folytatná.

Kedves Mattason és Bordeau testvérünk hibát követnek el e ponton, és mindkettőjüknek változtatni kell munkamódszerén. Hirdessék röviden az igét, és imádkozzanak is röviden. Azonnal térjenek a tárgyra, a végén pedig fejezzék be, mielőtt kimerülnének. Ezzel mindketten több jót érhetnének el, s erejüket is tartalékolnák, hogy összeroppanás nélkül tudják folytatni szeretett tevékenységüket.