Az Úr 1868. június 12-i látomásban elém tárta, hogy népünket veszély fenyegeti, mert White testvérre és testvérnőre tekintenek, úgy vélve, hogy hozzájuk kell fordulni a bajaikkal, tőlük kell tanácsot kérniük. Ennek nem szabad így lennie. Szánakozó, szerető Üdvözítőjük hívja őket, hogy ha elfáradtak és megterheltek, hozzá jöjjenek, s ő mindnyájukat felüdíti. Nála találnak nyugalmat. Ha Jézushoz fordulnak tanácstalanságaikkal és próbáikkal, látni fogják, hogy beteljesednek rajtuk az ígéretek. Ha szorultságukban megtapasztalják az enyhülést, melyet kizárólag Jézusban találhatnak meg, mindennél értékesebb élményre tesznek szert. White testvér és testvérnő törekednek ugyan a tiszta életre, igyekeznek megteremni a megszentelődés gyümölcseit, mégis tévelygő halandók csupán. Sokan fordulnak hozzájuk kérdéssel: Tegyem ezt? Hozzáfogjak ahhoz? Vagy a ruházkodással kapcsolatban: Hordjam ezt vagy azt a ruhadarabot? Azt felelem nekik: Krisztus tanítványainak valljátok magatokat. Kutassátok hát a Bibliát. Olvassátok el figyelmesen, és imádkozó szívvel drága Megváltónk földi életét. Kövessétek azt, akkor nem tévedtek le a keskeny ösvényről. Férjemmel együtt visszautasítjuk, hogy mi legyünk lelkiismeretetek. Ha pontosan előírjuk, hogy mit tegyetek, akkor a közvetlenül Jézushoz fordulás helyett, tőlünk várjátok majd az irányítást. Akkor miránk alapozódik a lelki életetek, holott magatoknak kell egyéni lelki életre törekednetek, éspedig Istenre alapozottan. Akkor helyt tudtok állni az utolsó idők veszedelmei közt, s megtisztít, nem pedig eléget a szenvedés tüze, melyen minden szentnek át kell esnie, hogy mielőtt elnyerné a halhatatlanság utolsó simítását, kiégjen jelleméből a salak.

Számos testvérünk azt gondolja, hogy nem lehet népes összejöveteleket szervezni, csak ha White testvér és testvérnő is eljön. Testvéreink sokfelé megértik, hogy tenniük kell valamit a műért és az igazság ügyéért. Bár igehirdetők fáradoznak értük, mégis azt látják, hogy mélyenszántóbb munkára van szükségük. Ezt pedig White testvéréktől várják el. Láttam, hogy ez nem Isten elgondolása. Először is némelyik igehirdetőnk nem kielégítően dolgozik, nem elég alapos. Nem vállalják a munka terhét, nem ott emelnek, ahol népünk segítségre szorul. Nincs éleslátásuk, hogy felismerjék, érzékeljék, hogy pontosan hol kell népünket helyes irányba terelni, megróni, építeni és erősíteni. Némelyik, bár heteken, sőt, hónapokon át fárad valahol, mégis több elvégezni valót hagy maga után, mint mikor hozzáfogott. A rendszeres tized és adakozás egyre akadozik. A lelkész kötelességének része ez, de mivel népszerűtlen feladat, némelyek elhanyagolják e kötelességüket. Hirdetik ugyan az Isten szavából az igazságot, mégsem vésik az emberek elméjébe, hogy engedelmeskedniük kell a szónak. Ezért sok ugyan a hallgató, de kevés az, aki véghez is vinné. Az emberek pedig megérzik a hiányosságot. Nem rendezik soraikban az ügyeket, aztán White testvéréktől várják el, hogy ők töltsék be a hiányosságot.

Némelyik igehirdetőnk felületes, nem mélyül bele a munkájába, nem ragadja meg népünk szívét. Azzal bújnak ki ez alól, hogy White testvérék majd behozzák a lemaradást; hogy nekik van rendkívüli érzékük a munkához. Ezek a férfiak fáradoztak ugyan, de nem helyesen. Nem viselik a terhet. Nem segítenek, ahol segítség kell. Nem hozzák helyre a hiányokat, melyeket nekik kellett volna kijavítani. Nem gondolkoztak el teljes szívükkel, lelkükkel, erejükkel népünk szükségletein. Az idő elmúlt, és semmi eredményt sem tudunk felmutatni. Hiányosságaik terhe miránk hárul vissza. S még arra bíztatják népünket, hogy tőlünk várják a megoldást. Elhintik a nézetet, hogy csakis a mi rendkívüli bizonyságtételünk végzi el az elvégzésre várót, senki más. Az Úr nincs megelégedve ezzel. Lelkészeink vállaljanak súlyosabb felelősségeket, s ne beszéljék be maguknak, hogy ők nem tudják átadni az üzenetet, mely ott segítene népünkön, ahol kell. Ha képtelenek erre, maradjanak csak Jeruzsálemben, amíg felülről származó erőt nem nyernek. Ne vállaljanak oly munkát, melyet képtelenek elvégezni. Sírva menjenek előre, hintsék a magot, akkor ujjongva fognak visszatérni, összegyűjtve kévéiket.

Igehirdetőink kössék népünk lelkére az egyéni igyekezet szükségességét. Egyetlen gyülekezet sem tud felvirágozni, csak, ha tevékenyek a tagjai. A tagok is ott emeljenek, ahol az igehirdető emel. Láttam, hogy semmit sem lehet tartósan elvégezni a gyülekezetekért, míg fel nem rázzák őket, hogy érezzék már át a rájuk háruló felelősséget. A test minden tagjának tudnia kell, hogy lelki üdvössége egyéni igyekezetétől függ. Tétlenséggel nem lehet lelkeket menteni. Az igehirdető nem tudja megmenteni az embereket. Eszköz lehet ugyan, melyen át Isten fényt küld népének. De miután elnyerték a fényt, tőlük függ, magukévá teszik-e, majd továbbragyogtatják-e másoknak. A tagok vegyék tudomásul, hogy egyéni felelősség nyugszik rajtuk, nemcsak a maguk üdvősségéért, hanem, hogy komolyan hozzáfogjanak a sötétben élők mentéséhez. Ahelyett, hogy White testvérekre várnának, hogy kisegítsék őket sötétségükből, nekik kell lelkiismeretesen, törekvőn segíteni magukon. Ha azzal kezdenék, hogy felkutatják a náluk kedvezőtlenebb helyzetben élőket, s azokon igyekeznének segíteni, magukat is hamarabb világosságra segítenék, mint bármi más úton. Ha népünk White testvérékre támaszkodik, ha bennük bízik, akkor Isten meg fogja alázni őket körötökben, sőt el is fogja távolítani mindkettőjüket. Istenre nézzetek, benne bízzatok, őrá támaszkodjatok, ő el nem hagy benneteket. Az Úr nem hagy elveszni titeket. Becses az Isten szava: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek.” Ezek Krisztus szavai. Az ihletés igéje, – ha gondosan és imádkozó szívvel kutatjuk, és a gyakorlatban engedelmeskedünk neki – minden jócselekedetre felkészít. Lelkészeink és gyülekezetünk tagjai mindig Istentől várják a tanácsot.

Gonosz időket élünk. Az utolsó napok veszedelmei egyre sűrűsödnek körülöttünk. Mivel a gonoszság elhatalmasodott, sokakban kihűl a szeretet. Énok háromszáz évig járt Istennel. Ma viszont az idő rövidsége sürget, hogy törekedjünk jótettekre. Tényleg arra lenne szükség, hogy Isten napjának borzalmait ecseteljük előttetek, hogy ezzel szorítsunk rá benneteket a helyes cselekedetekre. Előttünk áll Énok esete. Három századon át Istennel járt. Noha romlott korban élt, mikor elhatalmasodott körülötte az erkölcsi szennyeződés, mégis arra szoktatta gondolkodását, hogy Isten iránt legyen odaadó, a tisztaságot szeresse. Énok a menny állampolgára volt. Rászoktatta hát értelmét, hogy mennyei vágányon járjon, s isteni dolgok lenyomatát viselte magán. Az a fény ragyogott arckifejezésén, ami Jézus arcán is ott ragyogott. Énokot ugyanúgy kísértések kerülgették, mint minket. Olyan társadalomban élt, amelyik nem szívlelte jobban az igaz tetteket, mint amelyben mi élünk. A légkör, melyet beszívott, bűntől és romlottságtól volt szennyes, ugyanúgy, mint ma; ennek ellenére is szent életet élt. Nem szennyezték őt be korának uralkodó bűnei. Mi is tiszták és romlatlanok maradhatunk. Azon szentek képviselője volt, akik az utolsó idők veszedelmei és romlottságai közt élnek. Mivel hűen engedelmeskedett Istennek, az Úr magához ragadta őt. Azért a hűségesek, akik élnek és megmaradnak, ők is elragadtatnak majd. Az Úr elviszi őket a bűnös és romlott világból a menny tiszta örömeibe.

Isten népe törjön egyre magasabbra, mindig csak előre, a győzelemre. Józsuénál hatalmasabb valaki vezeti ma az Úr népének seregeit. Üdvösségünk parancsnoka maga van köztünk, aki ezt mondta bátorításul: „Ímé én tiveletek vagyok mindennapon, a világ végezetéig.” „Bízzatok, én legyőztem a világot.” Ő biztos győzelemre vezet bennünket. Amit Isten megígért, bármikor teljesíteni tudja. S a népére bízott feladatot, el is tudja végezni általuk. Ha a tökéletes engedelmesség életét éljük, teljesíteni fogja rajtunk ígéreteit.

Isten elvárja népétől, hogy a világ világosságaként fényeskedjenek. Nemcsak az igehirdetőktől várja ezt, hanem Krisztus valamennyi tanítványától. Egész életmódjuk legyen mennyei. S bár az Istennel való közösségnek örvendeznek, de embertársaikkal mégis érintkezni akarnak, hogy szavaikkal és tetteikkel kifejezésre juttassák azt az Isten iránti szeretetet, mely szívük éltető eleme. Így lesznek a világ világossága, s az általuk közvetített fény nem fog kialudni, se el nem veszi senki. Ám sötétséggé válik ez azok számára, akik nem hajlandók a világosságban járni. De a világosságnak engedelmeskedők, s abban is járók ösvényét egyre fokozódó ragyogással világítja be.

Isten lelkülete, bölcsessége s jósága, melyet igéje jelent ki, megtestesül majd Krisztus tanítványaiban, és Isten ezzel ítéli meg a világot. Ő most annyit vár el népétől, amilyen kegyelmet és igazságot nyújt nekik. Teljesen eleget kell tennünk, tehát minden méltányos követelésének. Felelős lényeknek a rájuk ragyogó fényben kell járniuk. Ha nem készek erre, világosságuk sötétséggé válik, és akkora lesz a sötétségük, amennyire a világosságuk is bőséges volt. Isten népére tengernyi fény ragyog, sokan mégsem követik a világosságot, ezért súlyos lelki gyöngeségben szenvednek.

Nem a tudás hiánya az oka, hogy Isten népe közül sokan elvesznek. Nem azért ítélik el őket, mert nem ismerik az utat, az igazságot és az életet. Az igazság, melyet megértettek, a fény, amely lelkükre ragyogott, de amelyet elhanyagoltak vagy elutasítottak, az ítéli majd el őket. Akik sohasem nyertek világosságot mit elutasíthattak volna, azokat nem ítélik el. Mit tehetett volna még Isten szőlőjéért, amit nem tett meg? Fény, becses világosság ragyog Isten népére. Ez mégsem menti meg őket, hacsak ők is hozzá nem járulnak a megmentéshez; hacsak teljesen azok összessége szerint nem élnek; s ha tovább nem adják azt a sötétben veszteglőknek. Isten cselekvésre szólítja fel népét. Egyéni kötelességünk bevallani és elhagyni bűneinket, majd visszatérnünk az Úrhoz – most erre van szükség. Ezt egyik ember sem végezheti el a másik helyett. Egyre halmozódnak a vallásos ismeretek, s ezzel arányban a kötelezettségeink. Tündöklő fény ragyog a gyülekezetre, s e világosság, mivel nem hajlandók abban járni, elítéli őket. Ha vakok lennének, nem lenne bűnük. De felismerték a világosságot, sok igazságot hallottak, mégsem bölcsek, mégsem szentek. Sokan évek óta tapodtat sem haladtak az ismeretekben, és a tényleges megszentelődésben. Ezek a lelkileg törpék. Ahelyett, hogy előre törnének a tökéletességre, visszafelé vonulnak, a sötétségbe, Egyiptom szolgaságába. Nem gyakorolják az istenfélelmet, nem tőrödnek a valódi, tényleges megszentelődéssel.

Isten népe fel szeretne-e ébredni? Akik vallják az istenfélelmet, leráznak-e most magukról minden bűnt, megalázzák-e lelküket Isten előtt? Kikutatják-e mély alázattal tetteik indítórugóit, s megértik-e, hogy Isten szeme mindent meglát, minden rejtett dolgot megtalál. Legyen hát alapos megújulásunk, és teljes az Istennek szentelődésünk. Az Úr felszólít, hogy adjunk át neki mindent, amink van, és amik vagyunk. Igehirdetőinknek és népünknek újonnan meg kell térni, át kell alakítani gondolkozásunkat, mert a nélkül nem életre éltető illat, hanem halált jelentő hullaszag vagyunk. Isten népének nagyon becses kiváltságok jutottak osztályrészül. Tündöklő világosságot nyertek, hogy megvalósítsák felülről jött elhívásukat a Krisztus Jézus által. Mégsem olyanok, amilyennek Isten látni szeretné őket, s amivé Isten terve szerint válniuk kell.