1868. február 7-től május 20-ig

Miután hazaérkeztünk, s megszűnt az utazgatás és munkálkodás serkentő hatása, nagyon megéreztük keleti körutunk fáradalmait. Sokan levélben kértek, hogy közöljem velük, amit az Úr tudomásomra hozott róluk. Sok más emberrel nem tudtam szót váltani, pedig sürgős és fontos volt az esetük. Kimerült voltam, ezért ez a tengernyi levelezés többnek tűnt, mint amit el tudnék viselni. Csüggedés támadt rám, gyöngélkedtem, s néhány napig így is maradtam, gyakori ájulások közt hánykolódva. Ebben a testi és lelki állapotban kétségem támadt, hogy valóban kötelességem lenne annyit írni annyi embernek, akik közül jó néhány nagyon méltatlan volt. Az volt hát a benyomásom, hogy minden bizonnyal valahol tévedés csúszott a dologba.

Február ötödikén Andrews testvérünk hirdette az igét a gyülekezetben. De én egész este csak el-elájultam, kifogytam a lélegzetből annyira, hogy férjemnek kellett támogatnia. Mikor Andrews testvér visszatért az összejövetelről, külön imaórát tartottak értem, s én kissé magamhoz tértem. Akkor éjjel jól aludtam, reggelre pedig, noha gyönge voltam, mégis csodásan megkönnyebbültnek, és felbátorítottnak éreztem magamat Azt álmodtam, hogy valaki egész vég fehér vásznat helyezett elém, hogy varrnék abból ruhát mindenféle méretű, jellemű és életkörülményű személyeknek. Felszólított, hogy szabjam ki nekik, s legyen kész, mire érte jön. Az volt a benyomásom, hogy sokan, akiknek ruhát kellett szabnom, méltatlanok. Megkérdeztem, hogy ez lesz-e az utolsó vég, amelyet ki kell szabnom. Azt a választ kaptam, hogy ezután további végek következnek. Levert ez a tengernyi rám váró munka. Kijelentettem, hogy már több mint húsz éve szabom a ruhákat, mégsem becsülik meg fáradozásomat. Azt sem látom, hogy eredménnyel járna. Külön említettem egy nőt, aki számára a szövet kézbesítője ruhát rendelt. Kijelentettem, hogy az illető nem becsüli meg a ruhát, kár az időért, kár az anyagért is, mert szegény, ostoba és rendetlen, gyorsan bepiszkolná a ruhát.

Az illető így felelt: „Szabd ki az öltönyüket. Ez a kötelességed, enyém a veszteség, nem a tied. Isten másképp lát, mint az ember. Eléd helyezi a munkát, amit el akar végeztetni. Nem tudhatod, melyik virul majd, ez, vagy amaz. Végül ki fog derülni, hogy sok ilyen szegény lélek bejut az Isten országába, míg mások, akiket az Úr az élet minden áldásával kitüntetett – jó képességgel, kellemes környezettel, megadva nekik a javulás minden elképzelhető lehetőségét – ki fognak maradni onnan. Kiderül majd, hogy e szegény lelkek, akik teljesen a rendelkezésükre állt halvány fény szerint éltek, s jól kiaknázták korlátolt lehetőségeiket, jóval Istennek tetszőbben éltek, mint sok teljes világosságnak és jelentős lehetőségeknek örvendező ember.”

Akkor felemeltem a sok szabástól elkérgesedett kezem, s azt mondtam, hogy visszariaszt e feladat. De ő csak megismételte:

„Szabd ki a ruhákat; nem jött még el szabadulásod.”

Nagy fáradtan fel álltam, hogy nekilássak. S íme, fényes olló hevert előttem, azt kezdtem használni. Fáradságom és csüggedésem nyomban eltűnt, az olló csaknem magától vágott, s kevés fáradsággal ruhát ruha után szabtam ki.

Az álomból bátorítást merítve azonnal úgy döntöttem, hogy elkísérem férjemet és Andrews testvért Gratiot, Saginaw és Tuscola megyébe, s az Úrra hagyatkozom, hogy erőt adjon fáradoznom. Február hetedikén útra is keltünk, és nyolcvannyolc kilométert utaztunk Almaba, ahol vártak bennünket. Itt a szokás szerint munkálkodtam, jóformán semmim sem fájt, és eléggé erőre is kaptam. Gratioti barátainkat érdekelni látszott a mondanivalónk, bár sokan messze lemaradtak az egészség-megújulásban, s általában a lelki előkészület munkájában. Kívülről nézve, mintha hiányozna belőlük a mű jólétéhez és az üzenet lelkületéhez elengedhetetlen rend és szervezettség. Így Andrews testvér három hét múlva újralátogatta őket, és jó eredménynek örvendezett köztük. Nem hallgatok itt el egy bátorító esetet, amikor a címzettek hálásan fogadták egyik nagyon metsző bizonyságtételt, melyet családjuknak írtam. Még mindig szívünkön viseljük ügyüket, s hő vágyunk, hogy lelki jólétnek örvendjenek az Úrban. S bár nem minden látszik megfelelő mederben folyni Gratiot járásban, bármikor szívesen testvéreink segítségére sietünk, ha segítségre vágynak.

Az almai összejövetelen jelen volt néhány testvérünk St Charlesból és Tittabawasseből, Saginaw megyéből, s meghívtak, hogy őket is látogassuk meg. Nem volt ugyan szándékunkban e megyébe is ellátogatni, hanem, ha alkalom kínálkozna, Tuscola megyébe szerettünk volna menni. De mert nem kaptunk meghívást Tuscolaból, úgy döntöttünk, hogy Tittabawasseebe utazunk, s Írunk Tuscolaba, hogy szeretnék-e, ha meglátogatnánk őket. Tittabawasseeben kellemes meglepetés ért, mert jókora imaházat találtunk, melyet népünk nemrégiben épített, jól megtelve szombattartókkal. A testvérek, a jelek szerint, szívesen vették bizonyságtételünket, ezért felszabadultan közöltük üzenetünket. Testvéreink itt A. testvér hűséges fáradozásának gyümölcseként tetemes és nagyszerű munkát végeztek el. Szívós és keserű ellenállás és zaklatás követte ezt, később mégis mintha semmibe oszlott volna azokban, akik eljöttek meghallgatni bennünket. Fáradozásunk pedig, a jelek szerint, jó benyomást tett mindenkire. Egyetlen hét alatt tizenegy összejövetelen vettem részt, beszéltem is ezeken egy és két óra hosszat, s más összejövetelekre is elmentem. Egy összejövetelen arra igyekeztünk serkenteni néhány embert, hogy törjenek előre, s vegyék fel keresztjüket. Legtöbbjük következő kötelessége a keresztelkedés volt. Utolsó látomásomban oly helységeket láttam, ahol hirdetik az igazságot, s ahova el kell látogatnunk. Ez volt az egyik helység. Külön fele1ősséget éreztem az itteniekért. A gyülekezet néhány tagjának esete feltárult előttem, s az értük való fáradozás lelkülete szállt rám, melyet nem bírtam lerázni. Három órát fáradoztam értük, az idő javarészét azzal töltve, hogy – mélységes felelősségérzettől áthatva – felhívásokat intéztem hozzájuk. Mindnyájan magukra vették a keresztet, előre jöttek imádkozni; s csaknem mind fel is szólalt. Másnap tizenöten keresztelkedtek.

Senki sem látogathatja meg őket anélkül, hogy A. testvérünk hű fáradozásának értéke mély benyomást ne tegyen rá. Az ő föladata, hogy olyan helyekre menjen el, ahol eddig még nem hirdették az igazságot. Remélem, népünk abbahagyja az erőlködést, hogy elvonja őt e kötelességétől. A. testvér alázatos lelkülettel haladhat előre, az Úr karjára támaszkodva, és számos embert megmenthet a sötétség hatalmaitól. Kísérje őt most is Isten áldása.

Mikor előadássorozatunk a végéhez közeledett, Spooner testvér átjött Tuscolaból, hogy az ő megyéjükbe is látogassunk el. Megbeszéltük vele az időpontokat, majd hétfőn hazautazott, mi meg a keresztség után, csütörtökön követtük őt. Vassaroban szombaton és a hét első napján tartottuk összejöveteleinket az egyházterület iskolájában. Jó hely volt ez az egyenes beszédre, s láthattuk fáradozásunk áldásos gyümölcseit. A hét első napján körülbelül harminc bűnös útra tért ember, és olyan fiatal, akik még nem tettek hitvallást, jelentkezett tanításra. Nagyon értékes és felemelő összejövetel volt ez. Némelyek elhúzódó•félben voltak az ügytől, ezekért külön fáradozni szerettünk volna. Időnk azonban rövid volt, s azt gondoltam, hogy befejezetlenül kell hagynunk a munkát. Mivel már St Charlesban és Almaban is kitűzött összejövetelünk volt, s hogy ezeknek eleget tehessünk, hétfőn végeznünk kellett Vassaroban.

Azon az éjszakán újra elém jött álomban az, amit a Tuscula megyei emberekről láttam látomásban, s még élesebb lett a benyomásom, hogy nem fejeztem be az értük végzett munkát. Mégsem láttam más lehetőséget, mint hogy eleget tegyünk a megbeszélésnek. Kedden ötven kilométert utaztunk St Charlesba, ahol Griggs testvérünknél töltöttük az éjszakát. Itt tizenöt oldalnyi bizonyságtételt írtam, este pedig összejövetelen vettem részt. Szerda reggel úgy döntöttünk férjemmel, hogy ha Andrews testvér megtartja Almaban a megbeszélt összejöveteleket, akkor mi ketten visszatérünk Tuscolaba. A. testvér beleegyezett. Aznap reggel további tizenöt oldalt írtam, összejövetelen vettem részt, órányit beszéltem, majd átmentünk Watronsvillebe, huszonhat kilométer távolságra. Tizenhat oldalt írtam itt, s este összejövetelen vettem részt, ahol az egyik jelenlevőnek nagyon is mélyenszántó bizonyságot tettem. Másnap hajnalban tizenkét oldalt írtam reggeli előtt, majd visszatértünk Tuscolaba, ahol további nyolc oldalt vetettem papírra.

Szombat délelőtt féljem hirdette az igét, majd én beszéltem két órán át, mielőtt étkeztünk volna. Akkor rövid időre szünetet tartottunk, ettem valamelyest, majd rendkívüli összejövetelen beszéltem óra hosszát, félreérthetetlen bizonyságot közölve néhány jelenlevővel. Általában alázatos és hálás szívvel fogadták tanúságomat. Mégsem mondhatom el, hogy valamennyit jól fogadták volna.

Másnap reggel, mikor útra készen álltunk a gyülekezetben, hogy fárasztó munkával töltsük a napot, az egyik testvérnőnk, – akinek előzőleg azért tettem bizonyságot, mert tapintatlan és elővigyázatlan, s nem rágja meg előbb a szavait, s azt sem fontolja meg, hogy mit tesz – férjével megérkezett, s csökönyös módon, izgatottan beszélt. Később sírva is fakadt. Kicsit panaszkodott, kicsit bevallotta bűnét, s erősen indokolta, mentegette viselkedését. Sok mindent rosszul értelmezett, amit előzőleg mondtam neki. Büszkeségét sértettem meg, amikor nyilvánosan kiteregettem hibáit. Kiérzett szavaiból, hogy ebben esett a legnagyobb hiba. De miért érzi sértve magát? Testvérei úgyis tudták, hogy igaz, amit mondok, ezért semmi újat sem közöltem velük Mégis biztos vagyok benne, hogy testvérnőnknek mindez új volt. Nem ismerte hibáit, ezért is nem tudta helyesen mérlegelni tetteit és szavait. Bizonyos fokig érvényes ez csaknem mindenkire, ezért kell leplezetlenül bizonyságot tennem a gyülekezetben, ezért kell testvéreinknek ápolni magukban a kendőzetlen bizonyságtevést.

Férje sehogy sem akart beletörődni, hogy a gyülekezet előtt teregettem ki felesége hibáit. Kijelentette, hogy ha White testvérnő követte volna az Úr Máté 18:15-18-ban olvasható utasítását, akkor nem fájna neki az eset: „Ha a te testvéred vétkezik ellened, menj el, dorgáld meg őt négy szem között. Ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet; ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék meg minden szó. Ha azokra sem hallgat, mond meg a gyülekezetnek. Ha rájuk sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő.”

Férjem akkor megmondta neki, hogy Urunk e szavai a magánjellegű törvénytaposásra vonatkoznak, ezért nem vonatkozhatnak a testvérnő esetére. Nővérünk nem White testvérnő ellen vétkezett. Hanem amit nyilvánosan róttam meg, azok olyan nyilvános vétkek voltak, amelyek a gyülekezet és az ügy jólétét fenyegették. A következő szöveg vonatkozik erre az esetre: „A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek.” Más szavakkal: A vétkeseket mindenki előtt fedd meg, hogy a többi is elrettenjen. (1 Timóteus 5:20)

A testvér keresztény módon belátta bűnét, s megbékült. Nyilvánvaló volt, hogy a szombat délutáni összejövetel óta sok minden csodamód nagyra nőtt és eltorzult emlékezetükben. Azt javasoltuk hát, hogy olvassuk el az írott bizonyságtételt. Mikor felolvastuk, megrótt testvérnőnk megkérdezte: Ezt mondtad el tegnap is? Azt feleltem, hogy igen. Nagyon csodálkozott, és bele látszott nyugodni az írott bizonyságtételbe. Oda is adtam neki, másolatot sem tartva meg magamnak. Ezzel hibát követtem el. De oly gyöngéden szerettem mindkettőjüket, s annyira kívántam, hogy felvirágozzanak, hogy az ő esetükben megszegtem bevett szokásomat.

Már el is múlt az összejövetel kezdetének időpontja, ezért sietve átmentünk a három kilométerre levő, várakozó gyülekezethez. Az olvasó megítélheti, hogy ez a reggeli jelenet segített-e rendeznünk gondolatainkat és kellőképpen nyugodtak legyünk, mielőtt a gyülekezet elé állnánk. De ki gondol ezzel? Van, aki figyelmes, s megkönyörül rajtunk. De aki ösztönösen cselekszik, aki meggondolatlan, azok közvetlenül rohannak le a bajaikkal és próbáikkal akkor, mielőtt igét kellene hirdetnünk, vagy közvetlen az után, hogy kimerített minket a beszéd. Férjem mégis összeszedte minden erejét, s közkívánatra közvetlenül beszélt a törvényről és az örömhírről. Meghívtak, hogy délután beszéljek a metodisták újonnan épített és felszentelt kápolnájában. A tágas épület zsúfolásig megtelt, sokaknak csak állóhely jutott. Felszabadultan beszéltem másfél órán át az első parancsról a közül a kettő közül, melyet Urunk elismételt, s meglepődve hallottam, hogy a metodista lelkész is ugyanarról tartott igehirdetést délelőtt. Ő is, gyülekezete is jelen volt, hogy meghallgassák mondanivalómat.

Estére nagyon áldásos megbeszélést tartottunk Spooner, Miller, Hatch testvérekkel és Sturges, Bliss, Harrison és Malin testvérnőkkel. Azt gondoltuk, hogy Tuscola megyében, egyelőre befejeztük munkánkat. Nagyon a szívünkhöz nőtt ez a kedves nép, mégis attól tartottunk, hogy az említett testvérnőnk, akinek bizonyságot tettem, el fogja tűrni, hogy az ellenfél a maga szekerébe fogja őt és, bajt okoz majd nekik. Őszintén vágytam arra, hogy helyes megvilágításban lássa az ügyet. Az út, amelyen járt, elpusztította hasznavehetőségét a gyülekezeten belül, de kívül is. Mégis, ha most elfogadná a szükséges megrovást, s alázatosan a szerint élne, a gyülekezet újra a szívébe fogadná, s a kívül állók is többre becsülnék a kereszténységet. S ami még ennél is több, testvérnőnk az Üdvözítő jóváhagyó mosolyának örvendezhetne. Aggódva kérdeztem: elfogadja-e majd teljesen a bizonyságtételemet? Attól tartottam, hogy nem teszi magáévá, s hogy testvéreink szívét szomorúság éri majd még miatta abban a megyében.

Hazatértem után másolatot kértem tőle a bizonyságtételről, de 1868. április 11-én ezt felelte: „White testvérnő. Múlt hónap 23-án kelt leveledet megkaptam. Sajnos nem tudok eleget tenni kívánságodnak.”

Még mindig a leggyöngédebb szeretetet őrzöm szívemben e család iránt, s boldogan sietek segítségükre, ha tudok. Igaz, hogy az ilyen bánásmód azoktól, akikért életemet adom, a szomorúság árnyékát veti életemre. Mégis az Úr olyan pontosan kijelölte előttem utamat, hogy ezek az ügyek nem tudnak letéríteni a kötelesség útjáról. Mikor szomorú szívvel hazaértem levelével a postáról, elővettem Bibliámat, s imádkozva kinyitottam, hogy nyugalmat és támogatást nyerjek belőle. Szemem egyenesen a látnok szavaira esett: „Te azért övezd fel derekadat, kelj fel, s mondd meg nékik mindazt, amit parancsolok néked, meg ne riadj tőlük, különben én riasztalak el téged előlük! Mert ímé, erősített várossá, vasoszloppá és ércbástyává teszlek ma téged mind az egész földön, Júda királyai, fejedelmei s papjai ellen s a föld népe ellen. Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek le téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged.”

Közvetlenül a nagy eső előtt tértünk haza körutunkról, amely elmosta a havat. A következő szombaton e vihar lehetetlenné tette az összejövetelt, ezért azonnal hozzá fogtam rendezni az anyagot a Bizonyságtételek 14. számához. Az is kiváltságunk volt hogy ápoljuk kedves King testvért, akit borzalmas fej és arcsérüléssel hoztunk házunkba. Hazavittük őt, hogy ott haljon meg, mert elképzelhetetlen volt, hogy ilyen szörnyű koponyasérüléssel valaki élve maradjon. Mégis Isten áldásaival, a víz igen gyöngéd alkalmazásával, nagyon kevés etetéssel, amíg a láz veszélye el nem múlt, és éjjel-nappal jól szellőztetett szobában nyugvás után, három hét múlva hazatérhetett családjához, és újra gazdasága élére állhatott. Egész sérülés alatt szemernyi gyógyszert sem használt. Bár alaposan lefogyott a vérveszteség és a sovány étkezés miatt, mégis, mikor rendesebben táplálkozhatott, gyorsan felépült

Ekkortájt kezdtünk fáradozni greenville-i barátainkért. Mint sok más helyen, testvéreinknek itt is segítségre volt szüksége. Volt, aki szombatot ünnepelt, mégsem tartozott a gyülekezethez, mások meg feladták a szombatot, és segítő kézre szorultak. Szerettünk volna segíteni e szegény embereken. De a gyülekezet vezetőinek múltbeli eljárása és velük szembeni jelen állásfoglalása csaknem lehetetlenné tette, hogy megközelítsük őket. A tévelygőkkel való bánásmódjukban némelyik testvérünk túl merev volt, túl éles megjegyzéseket tett. S némelyek nem akarták elfogadni tanácsukat, hisz el akartak szakadni tőlük; így szóltak: Ha el akarnak menni, csak hadd menjenek. Míg Jézus hitvalló, állítólagos követőiben Jézus szánakozásának, hosszútűrésének és gyöngédségnek ilyen hiánya mutatkozik, eme szegény, tévelygő, tapasztalatlan embereknek, akiket Sátán rohamoz, kétségkívül hajótörést szenved a hite. Bármilyen súlyos legyen is a tévelygő bűne és helytelenségei, testvéreinknek meg kell tanulni, hogy ne csak a jó pásztor gyöngédségét tanúsítsák a szegény, tévelygő juhok iránt, hanem soha el nem múló gondoskodását és szeretetét is. Igehirdetőink hét-hét után fáradoznak, tanítanak, s örülnek, ha néhány ember elfogadja az igazságot, elhamarkodva és erőszakosan gondolkodó testvéreink mégis öt perc alatt meg tudják semmisíteni igyekezetüket, ha olyan érzeteket engednek meg maguknak, melyek ilyen szavakat csalnak ki tőlük: Ha el akarnak menni, csak menjenek.

Azt tapasztaltuk, hogy mit sem tehetünk a tévelygő juhokért, míg ki nem küszöböljük a gyülekezetek számos tagjában élő helytelenségeket. Ők engedték, hogy eme szegény emberek eltévelyegjenek. Nem tartották felelősnek magukat értük. Valójában magukba gombolkoznak, és a lelki élet hiánya miatt lelki halállal haldokolnak. Még mindig szívükön viselték a művet, és szívesen támogatták is azt. Bőkezűen gondoskodtak Isten szolgáiról. Ennek ellenére komoly hiányok vannak az özvegyekről, árvákról és a nyáj gyengélkedőiről való gondoskodás területén. A mű szívükön viselése mellett szemlátomást kevés ügyet viseltek szívükön családjukon kívül. Ilyen szűk vallásosság mellett lelkileg halódtak, nem éltek.

Voltak, akik megtartották a szombatot eljártak a gyülekezetbe, tizedet fizettek, mégsem voltak tagok. Igaz, hogy nem is voltak alkalmasak a tagságra. De míg a gyülekezet vezető tagjai úgy álltak, ahogyan némelyek e gyülekezetben álltak, amíg alig, vagy semmit sem bátorították őket addig csaknem lehetetlen Isten erejével felkészülniük, és komolyabb lelki életet élniük. Mikor fáradozni kezdtünk e gyülekezetért, arra tanítottuk őket hogy a segítség lelkületével kell foglalkozniuk a tévelygőkkel, akkor sok minden kivilágosodott előttem az ügy helyi viszonyai felől, ezért kendőzetlen bizonyságtételeket írtam, nem csak a komolyan eltévelyedetteknek, nem csak a gyülekezeten kívülállóknak, hanem azoknak a gyülekezeti tagoknak is, akik súlyos bűnt követtek el, amikor nem siettek az elveszett juhok felkeresésére. Soha olyan mély csalódás nem ért, mint ahogy e bizonyságtételeket fogadták. Mikor köntörfalazás nélkül megintettem a messzire tévelyedetteket, s nyilvánosan felolvastam nekik a bizonyságot, akkor elfogadták, és sírva tartottak bűnvallomást. De a gyülekezet tagjai közül némelyek, akik bár az ügy és a bizonyságtételek hű barátainak vallották magukat, alig tudták elhinni, hogy olyan súlyosat tévedtek volna, mint ahogyan a tanúságok állították róluk. Mikor megmondtuk nekik, hogy magukkal törődők, magukba és családjukba zárkózók, hogy nem viselik szívükön a többieket, zártkörűsködők, és becses lelkeket hagynak elpusztulni; hogy erőszakoskodás és önigazultság fenyegeti őket, akkor felháborodtak.

Mégis éppen erre volt szükségük, hogy megtanuljanak türelmesen bánni a hasonló próbák közt vergődőkkel. Sokan holtbiztosak, hogy őket aztán nem viselné meg a bizonyságtétel, míg csak rájuk nem jön a próba. Érthetetlennek tartják, hogy bárki is kételkedhetik. Szigorúk azokhoz, akik kételyeknek adnak hangot. Harapnak és szúrnak, hogy bebizonyítsák bizonyságtételek iránti lelkesedésüket, több önigazultságról, mint alázatról téve tanúságot. Hanem amikor az Úr őket rója meg helytelenségeik miatt, akár a nádszál, olyan gyöngének bizonyulnak.

Ekkor már alig bírják elviselni a próbát. E dolgoknak alázatra, maguk kicsinyre tartására, gyöngédségre, és a tévelygők iránti olthatatlan szeretetre kellene tanítani őket. Az a benyomásom, hogy az Úr most felszólítja a tévelygőt, a gyöngét, az ingadozót, s még azokat is, akik elpártoltak az igazságtól, hogy fönntartás nélkül csatlakozzanak a nyájhoz. De csak kevesen értenek egyet velem a gyülekezetekben. S még kevesebben helyezkednek oly álláspontra, ahonnan segíteni tudják az ilyeneket. Sokkal többen vannak, akik teljesen elállják e szegény emberek elől az utat. Sokakban erőszakos követelőző szellem él. Elvárják a tévelygőktől, hogy pontosan ilyen és ilyen helyzetbe jöjjenek, mielőtt segítő kezet nyújtanának nekik. Ezzel kartávolságra tartják őket maguktól. Nem tanulták meg, hogy kifejezett kötelességük kutatni az elveszett juhok után. Nem szabad megvárniuk, míg az eltévelyedettek jönnek hozzájuk. Olvassátok el az elveszett juh példázatát. „Közelgettek pedig őhozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot beszélte nekik, mondván: Melyik ember az közületek, akinek, ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédjait, mondván nekik: Örvendezzetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.”

A farizeusok zúgolódtak, mert Jézus magához engedte a vámosokat és bűnösöket, s velük étkezett. Önigazultságuk miatt megvetették az ilyen szegény bűnösöket; holott azok örömmel hallgatták Jézus szavait. Mennyire megrója az Úr az írástudókban s farizeusokban ezt a lelkületet. S hogy tanulságos leckét adjon mindenkinek, elmondta az elveszett juh példázatát. Különösen figyeljünk fel a következő pontokra:

Elhagyja a kilencvenkilencet, hogy szorgosan kutasson egyetlen elveszett után. Teljes erejét a szerencsétlen juhért veti latba. Ugyanígy azon tagokért kell összefognunk a gyülekezet teljes erejét, akik eltévelyedtek a Krisztus nyájától. S ha messze tévelyedtek, ne várj, hogy visszatérjenek, mielőtt segíteni igyekeznél rajtuk. Hanem ti induljatok keresésükre.

Mikor a juhász megtalálta az elveszett juhot, boldogan cipelte haza. S még miután hazaért, akkor is sok örvendezés következett. Ez az örvendezés szemlélteti a tévelygőkért végzett fáradozás áldott, örömteli munkáját. Boldog a gyülekezet, mely eredményesen végzi e kötelességét. Aki szánakozással és szeretettel viseltetik a tévelygők iránt; aki fáradozik, hogy visszahozza őket a jó pásztor nyájába, az áldott munkát végez. S jaj, milyen boldogító gondolat, hogy mikor bűnöst nyerünk így vissza, túláradóbb az öröm a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz fölött. Az önző, zártkörűsködő, zord emberek, akik mintha félnének segíteni a tévelygőket, mintha beszennyeznék magukat velük, nem ízlelik meg e küldetés édes örömeit. Nincs osztályrészük a boldogságban, mely a mennyet tölti be egyetlen rossz útra tévedt ember megmentésén. Begombolkoznak szűkös nézeteikbe, meg érzéseikbe, s annyira kiszikkadnak, annyira gyümölcstelenek lesznek, mint Gilboa hegyei, ahova se harmat, se eső nem hullott. Zárjuk csak ki az erőset a munkából – el fog gyöngülni. Az a gyülekezet, az az ember, aki kihúzza magát másokért való felelősség viselés alól, rövidesen elgyöngül lelkileg. A munka az, ami erősnek tartja meg az erőset. S mások lelki gondozása, nehéz fáradozás, és teherhordozás adja az erőt Krisztus gyülekezetének.

Szombaton és a hét első napján, április tizennyolcadikán és tizenkilencedikén áldásos időt töltöttünk népünkkel Greenville-ben. A. és B. testvér velünk volt. Férjem nyolc embert keresztelt meg. 15-én és 16-án Wrightban voltunk a gyülekezettel. E szeretetreméltó emberek mindig szívélyesen látnak bennünket. Férjem itt is nyolcat keresztelt.

Május másodikán Montereyben jöttünk össze népes gyülekezettel az imaházban. Férjem világosan és erőteljesen hirdette az igét az elveszett bárányról. Az Ige nagy áldás volt a gyülekezet számára. Néhány eltévelyedett már régebben elmaradt a gyülekezetből, s a többinek nem volt szíve, hogy segítsen rajtuk. Sőt egyesek merev, rideg, érzéketlen álláspontja a gyülekezetben kifejezetten elrekeszelte az utat, hogy visszatérjenek, ha az lenne szándékuk. Az Ige tárgya megérintette valamennyiük szívét, s mindnyájan pótolni szerették volna az elmulasztottakat. Vasárnap Allegauban háromszor szóltunk népes gyülekezethez. Bár kilencedikére már megígértük, hogy a battle creeki gyülekezetben leszünk, mégis azt gondoltuk, hogy montereyi munkánk alighogy elkezdődött. Ezért elhatároztuk, hogy visszatérünk Montereybe, s további héten át ott fáradozunk a gyülekezetért. A jó munka tovább folyt, túlszárnyalva várakozásukat. A gyülekezet zsúfolásig megtelt. Sosem láttunk Montereyben ilyen rövid idő alatt ilyen eredményes munkát. Vasárnap ötvenen jöttek előre imára. Testvéreink mélyen a szívükön viselték az elveszett juhok sorsát, bevallották hidegségüket, meg közönyüket, és jó álláspontra helyezkedtek. Lay G. T. és Rummery S. testvér jó bizonyságot tett, melyet a testvérek örömmel fogadtak. Tizennégyen keresztelkedtek meg. köztük olyan férfi is, aki már élete delén volt, s mindeddig ellene szegült az igazságnak. A lélekmentés buzgón folyt tovább, szívből fakadó bűnvallomásokkal, sok sírással, és mindent elsöpört maga előtt. Így végződött az értekezlet évének fárasztó tevékenysége. S még mindig azt gondoltuk, hogy a montereyi lélekbegyűjtés közel sem ért véget. Megbeszéltük hát, hogy majd visszatérünk, s néhány hetet Allegau megyében töltünk.

A most elmúlt értekezlet a mélységes érdeklődés időszaka volt. Férjem az értekezlet számos ülésén nagyon kimerítette magát, s most pihennie kellett. Népünk elégedetten nézte elmúlt évi munkásságunkat. Ezért az értekezleten szeretettel, gyöngéd gondoskodással és jóakarattal viseltettek irántunk. Közvetlenségüknek örvendezhettünk és úgy váltunk el, hogy kölcsönös szeretet és bizalom kísérje útjainkat.