Imádkozzunk szüntelen alázatos és szelíd elmével és szívvel. Nem szükséges megvárnunk az alkalmat, amikor letérdelhetünk Isten előtt. Bárhol vagyunk, imádkozhatunk és beszélgethetünk az Úrral. [D. E. Robinsob testvér, Ellen White titkára 1902 és 1905 között, a következőket írta:

„Ismételten részt vettem olyan tábori összejöveteleken és Generál Konferencia üléseken, amelyeken White testvérnő imádkozott, s közben az egész gyülekezet és ő maga is állva maradt” (D. E. Robinson, 1934. március 4.).] (342. Levél, 1906)

Semmilyen hely és idő nem alkalmatlan az imádkozásra. – Nincs olyan hely és idő, ahol vagy amikor helytelen lenne felajánlani könyörgésünket Istennek... Az utca forgatagában, hétköznapi tevékenységeink közepette felküldhetjük könyörgéseinket Istenhez, és kérhetjük Isteni vezetését Nehémiáshoz hasonlóan, amikor Artaxerxes király elé tárta kérését (Jézushoz vezető út, 99. o.).

Szívünkben ápolhatjuk a közösséget Istennel. – Beszélhetünk Jézussal jártunkban is, mert Ő azt ígérte, hogy ott lesz mellettünk, jobb kezünk felől. Szívünkben ápolhatjuk az Istennel való közösséget, Jézus kíséretében járhatunk. Mindennapi tevékenységeink végzése közben elsuttoghatjuk szívünk kívánságait az emberi fül számára nem hallható módon. Ezek közül azonban egy sem halhat el a csendben vagy veszhet a semmibe. Semmi sem fojthatja el a lélek sóhaját, mert az felülemelkedik az utca zaján és a gépek zakatolásán. Istenhez szólunk, akinél meghallgatásra találnak imáink (Az evangélium szolgái, 258. o.).

Nem kell mindig leborulni. – Nem mindig kell az imádkozáshoz leborulni. Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor mindennapi munkátokban szorgoskodtok (A Nagy Orvos lábnyomán, 510–511. o.).

A gyülekezet letérdel. – Az Úr Lelke nyugodott meg rajtam, és megmutatkozott azokban a szavakban is, melyek kimondására késztetést éreztem. Kértem a gyülekezetet, hogy álljanak fel mindazok, akik érzik a Szentlélek késztetését, és készséggel fogadják meg, hogy kiélik és tanítják is az igazságot mások üdvössége érdekében. Meglepődésemre az egész gyülekezet felállt. Ekkor megkértem őket, hogy térdeljünk le, majd felküldtem könyörgésemet a mennybe a jelenlévőkért. Mélyen megérintett ez a tapasztalat. A Szentlélek erős késztetését éreztem, és tudom, hogy ez alkalommal az Úr különleges üzenetet adott rajtam keresztül ezeknek az embereknek (The Review and Herald, 1909. március 11.).

Ülve maradt sokaság Európában. – Előre hívtam azokat, akik vágyakoztak arra, hogy Isten szolgái imádkozzanak értük. A viszszaesők és azok is élhettek a lehetőséggel, akik úgy döntöttek, hogy szorgalmasan fogják keresni az Urat, és újból vissza akarnak térni hozzá. Néhány szék azonnal megtelt, majd az egész gyülekezet mozgolódni kezdett. Úgy láttuk, legjobb ha inkább mindenki helyén marad, és bűneink megvallása által együttesen keressük az Urat. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Jn 1:9 – Napló, 1887. február 20.; Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. kötet, 147. o.).

A gyülekezet feláll imádságra. – Kértem, álljanak fel mindazok, akik szent szövetséget akarnak kötni Istennel, hogy teljes szívvel Őt szolgálják. Telt ház volt, és majdnem mindenki felállt. Elég sokan voltak jelen olyanok, akik nem voltak azonos hiten velünk, de közülük is felálltak néhányan. Tudtuk, hogy Isten Lelke volt jelen közöttünk. A győzelem érzése töltötte be szívünket (30/a Kézirat, 1896; Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt. 150. o.).

A gyülekezet letérdel az imádsághoz. – Beszédem végén Isten Lelke arra késztetett, hogy hívjam előre azokat, akik teljességgel át akarják adni magukat az Úrnak. Azokat is előre hívtam, akik szükségesnek érezték, hogy Isten szolgái imádkozzanak értük. Mintegy harmincan jöttek előre...

Először vonakodtam, mert arra gondoltam, hogy ez talán nem a legmegfelelőbb alkalom, mivel egyedül fiam volt jelen, aki segítségemre lehetett. De mintha valaki szólt volna hozzám, ez a gondolat futott át rajtam: „Csak bízz az Úrban!” – „Úgy lesz!” – feleltem. Noha a fiam meglepődött a felhíváson, azonnal segítségemre sietett. Soha nem hallottam nagyobb erővel és érzéssel beszélni, mint akkor. ...

Letérdeltünk imádkozni. Fiam imádkozott először, akinek fohászát minden bizonnyal az Úr fogalmazta, mert úgy tűnt, mintha Isten jelenlétében imádkozott volna (The Review and Herald, 1895. július 30; Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt. 148–149. o.).

Egy oaklandi intézményben Kaliforniában. – Arra kérünk, hogy keressétek az Urat teljes szívvel. Kérem, hogy álljanak fel azok, akiknek eltökélt szándékuk elvágni az ellenség kísértéseinek útját, és az odafelvalókat keresni. [Szinte az egész gyülekezet felállt.]

Azt szeretnénk, ha mindannyian üdvözülnétek. Azt szeretnénk, hogy megnyíljék előttetek Isten városának ragyogó kapuja, és beléphessetek mindazokkal a nemzetekkel együtt, akik megtartották az igazságot. A mennyben örökkön örökké hálaadással és dicsőítéssel illetjük majd Krisztust és az Atyát. Segítsen meg minket Isten, hogy a nagy küzdelem során hűségesek és győzedelmesek legyünk a szolgálatban, és végezetül elnyerjük az örök élet koronáját!

[Ima] Mennyei Atyám, úgy jövök eléd, ahogyan vagyok, szegényen, rászorultan, és tőled függő gyermekedként. Arra kérlek, hogy adj nekem és az egybegyűlteknek erőt a keresztény jellem tökéletesítéséhez... (The Review and Herald, 1908. július 16.).

Ellen White és a hallgatóság állva imádkozik. – Most megkérdezem, hogy ki tökéli el magát a magasabb iskola megismerésére. Igenlő válaszokat jelezzétek felállással. [A gyülekezet feláll.] Íme, az egész gyülekezet! Segítsen az Úr megőrizni fogadásotokat! Imádkozzunk!

[Ima]. Mennyei Atyánk! Úgy jövök eléd, ahogyan vagyok, szegényen, gyöngén és méltatlanul. Kérlek, hogy munkálkodj az egybegyűltek szívében. A te szavaidat szóltam nekik, de Uram, csak te teheted az igét hatékonnyá... (The Review and Herald, 1909. április 8.; oaklandi prédikáció, 1909. február 8.).

Egy prédikáció végén a washingtoni (D. C.) Generál Konferencián. [Az őszinte keresztény gyakran imádkozik közösségben és egyedül egyaránt. Imát küld Istenhez az utca forgatagában éppúgy, mint kötelessége végzése során, valamint az éjszaka éber óráiban. Ellen White a következő kijelentést tette az Evangélium hírnökei című könyv 178. oldalán: „Mind a nyilvános, mind pedig a magánjellegű áhítaton kiváltságunk meghajtani térdünket Isten előtt, amikor felküldjük hozzá kéréseinket.” A következő, Ausztráliában írt kijelentés még nagyobb hangsúlyt helyez erre a kérdésre: „Mind a nyilvános, mind pedig a magánjellegű áhítaton kötelességünk meghajtani térdünket Isten előtt, amikor felküldjük hozzá kéréseinket. Ez a tettünk kifejezésre juttatja Istentől való függőségünket.” A leborulás a tisztelet kifejezője is egyben: „Értelmes ismeretet kell szereznünk arról, hogyan jöjjünk tiszteletteljes, istenfélő, és a hívő szeretet lelkületével Istenhez. Az emberek egyre kisebb tiszteletet tanúsítanak Alkotójuk nagysága és fensége iránt” (84b Kézirat, 1897, Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. kötet, 312. o.). Ellen White szavai és példája azt mutatják, hogy nem állt szándékában azt tanítani, hogy minden egyes alkalommal le kell térdelnünk az imádsághoz. Családtagjai tanúsága szerint étkezés előtti imádsághoz is csak fejet hajtottak, és nem térdeltek le. A térdelésre való felszólítás tanácsa minden bizonynyal a gyülekezetben történő istentiszteleteken és az egyén belső szobájában elhangzott imádságokra vonatkozik. Ellen White nyilvános szolgálata idején is többször előfordult, hogy nem borult térdre imádsághoz.] – Segítsen meg az Úr, hogy úgy kézbe vehessétek ezt a munkát, ahogyan soha ezelőtt! Egyetértetek? Kérlek benneteket, hogy álljatok fel, és így jelezzétek, hogy Istenben fogtok bízni és az Ő segítségére támaszkodtok majd! [A gyülekezet feláll.]

[Ima] Köszönöm neked, Izrael Ura Istene! Kérlek, fogadd el az egybegyűltek fogadalmát! Töltsd be őket a te Lelkeddel! Láttassék meg a te dicsőséged bennük! Amikor az igazság szavait szólják, hadd lássuk meg a szabadító Isten karját! Ámen (Generál Konferenciai Bulletin, 1909. május 18.).