Kivonat Ellen White prédikációjából, 1885. március 7. Santa Rosa, Kalifornia.

János azt mondja a nagy csodatévő csalóról, hogy felállítja a fenevad képét, és mindenkit arra kényszerít, hogy vegye magára annak bélyegét. Kérlek, gondoljátok ezt jól át! Kutassátok az írásokat, hogy lássatok! Csodatévő hatalomnak kell megjelennie, és ez akkor lesz, amikor emberek szentségükre hivatkozva egyre magasabb szintre helyezkedve dicsekednek önmagukkal.

Nézzétek Mózest és a prófétákat, Dánielt, Józsefet és Illést! Nézzétek őket, és mutassatok nekem egyetlen mondatot, melyben azt állítanák magukról, hogy bűntelenek. A lélek, mely közeli kapcsolatban van Krisztussal, mely látja az Ő tisztaságát és fenségét, alázattal hullik le előtte.

Isten nagy tudást és képességeket adott Dánielnek. Amikor böjtölt, az angyal odament hozzá, és Isten előtt kedvesnek nevezte őt. Erre Dániel arcával a földre esett. Dániel nem így szólt Istenhez: „Uram, én igen hűséges voltam hozzád, és mindent a te dicsőségedre, szavad és neved védelmére tettem. Uram, tudod mennyire hűséges voltam a király asztalánál, és mennyire megőriztem becsületemet, amikor az oroszlánok barlangjába vetettek.” – Így imádkozott Dániel Istenhez?

– Nem, hanem megvallotta bűneit, és kérte az Urat, hogy szabadítsa meg őket, mert vétkeztek és eltávolodtak szavától. Az angyalt meglátva arca elsápadt, és odalett minden ereje. Nem tudott az angyal arcába nézni, és elgyengült, ezért az angyal odajött hozzá és térdeire segítette, de még ekkor sem tudott ránézni. Ezek után az angyal emberi alakban jelent meg előtte, és ekkor már el bírta viselni látását.

Csak a Krisztustól távol lévők állítják magukról, hogy szentek. – Miért van az, hogy olyan sokan állítják magukat szentnek és bűntelennek? Azért, mert annyira távol vannak Krisztustól. Én soha nem mertem volna ilyet mondani magamról. Tizennégy éves korom óta készséggel teljesítettem az Úr megértett akaratát. Soha nem hallhattátok tőlem, hogy bűntelennek tartom magam. Krisztus kísérete betölti a templomot, és akik meglátnak valamit az Ő szent és magasságos voltából, szépségéből és fenséges jelleméből, soha nem szólnak így. Mégis, szembe kell néznünk azokkal, akik egyre gyakrabban állítanak majd magukról ilyen jellegű dolgokat (5. Kézirat, 1885).

Szeretném elmondani mindazoknak, akik előtt az Isten dicsősége feltárult, hogy soha még a legkisebb késztetést sem fogják arra érezni, hogy szentnek és megszentelődöttnek tartsák magukat.

A dicsőségről nyert első látomásom után nem láttam meg a legragyogóbb fényt sem, de amikor újra hozzászoktam a világ dolgaihoz, ismét visszanyertem látásomat. Ezért mondom nektek, hogy soha ne dicsekedjetek, szentnek állítván magatokat, mert ez a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy nem ismeritek a Szentírást és Isten hatalmát. Ha Isten úgy akarja, hadd írja ezt be feljegyzései közé, de ti soha ne mondjatok ilyet.

Soha nem mertem azt állítani, hogy szent és bűntelen vagyok. Ha úgy gondoltam valamiről, hogy az az Isten akarata, teljes szívből igyekeztem eleget tenni annak, és ilyenkor Isten édes békéje honolt lelkemben. Lelkem megtartását Istenre mint hű Teremtőmre bízom, és tudom, hogy Ő meg fogja őrizni mindazt, amit letettem nála ama napra. Az én ételem és italom az, hogy a Mester akaratát cselekedjem (6a. Kézirat, 1886).

Igaz, meg kell alapoznunk egy megbonthatatlan ellenségeskedést lelkünk és az ellenség között, de nyitva kell tartanunk szívünket a Szentlélek hatalma és befolyása előtt... Olyan érzékennyé kell válnunk a szent késztetésekre, hogy Jézus legcsöndesebb suttogása is megindítsa lelkünket, amíg elérjük, hogy Ő bennünk van, mi pedig őbenne, és az Isten Fiába vetett hittel élünk.

Minden földiességtől meg kell tisztulnunk. Addig kell csiszolódnunk, amíg vissza nem tükrözzük Megváltónk képmását, és „Isteni természet részeseivé válva megmenekülünk a romlottságtól, mely kívánság által van a világon.” Ekkor majd örömmel követjük Isten akaratát, Krisztus pedig úgy mutathat be minket Atyja és az angyalok előtt, mint akik benne lakozunk, és akiket nem szégyell testvéreinek nevezni.

Azonban nem fogunk dicsekedni szentségünkkel. Amikor világosabb ismeretre jutunk Krisztus makulátlan és végtelenül tiszta voltáról, Dánielhez hasonlóan fogunk érezni, amikor az Úr dicsőségét meglátva így szólott: „Orcám eltorzult, és odalett minden erőm.”

Mindaddig nem mondhatjuk azt, hogy bűntelenek vagyunk, amíg romlott testünk el nem változik az Ő dicsőséges testének képmására. Ha azonban szüntelen követni igyekszünk Jézust, abban az áldott reménységben van részünk, hogy Isten trónja előtt szeplő, sömörgözés és bármi afféle nélkül állhatunk meg, mint akik teljesek Krisztusban, mivel felöltötték az Ő igazságosságát és tökéletességét (Signs of the Times, 1888. március 23.).

Amikor a felüdülés ideje eljön az Úr színétől, a Krisztus kegyelmét elnyerő és a Bárány vére által győzelemre jutó lélek bűnei kitöröltetnek a mennyei könyvekből, majd Sátánra mint bűnbakra és a bűn szerzőjére háríttatnak, és soha többé nem említtetnek... Amikor az életért folyó küzdelem véget ér, amikor a harci eszközök Jézus lábai elé kerülnek, amikor Isten szentjei megdicsőülnek, akkor és csak akkor mondhatjuk biztonsággal, hogy bűntelenek vagyunk (Signs of the Times, 1895. május 16.).

A veszendő bűnös így szólhat: „Elveszett bűnös vagyok, de Krisztus eljött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Ezt mondja: ’Nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre’ (Mk 2:17). Bűnös vagyok, de Jézus meghalt megváltásomért a Kálvária keresztjén. Egy percre sem kell immár szolgaságban élnem. Krisztus meghalt és feltámadt az én megigazulásomért, s ezért most megszabadít engem. Elfogadom megígért bűnbocsánatát” (Justified by Faith, 1893-ban kiadott írás, 7. o.; ismét kiadva Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt. 392. o.).

Sátán nem győzhet azok felett, akik megvallják bűneiket és elfogadják az élet ajándékát Isten Fiától. Az ilyenek hit által megragadva az Isteni természetet, Isten gyermekeivé válnak. Imádkoznak és hisznek. Amikor kísértések és próbák érik őket, azért az erőért folyamodnak, amit Krisztus halála tett számukra elérhetővé, és kegyelme által győzelmet aratnak. Ezt minden bűnösnek meg kell értenie. Meg kell bánniuk bűneiket, hinniük kell Krisztus hatalmában, és el kell fogadniuk, hogy az a hatalom megszabadíthatja és megőrizheti őket a bűnöktől. Milyen hálásnak kellene lennünk Krisztus példájának ajándékáért (The Review and Herald, 1909. január 28.)!

A Krisztusban való élet nyugalommal teljes élet. Nem biztos, hogy tele van elragadtatással, de állandó béke és bizalom jellemzi. Reményünk nem önmagunkban, hanem Krisztusban van. Gyengeségünk egyesül az Ő erejével, tudatlanságunk az Ő bölcsességével, törékenységünk az Ő fenséges erejével...

Nem szabad önmagunkat állítani a központba, és nem szabad átengedni magunkat a félelemnek és aggódásnak azzal kapcsolatban, hogy vajon üdvözülni fogunk-e. Mindezek elfordítják a lelket az erő forrásától. Bízzuk Istenre lelkünk megtartását, és bízzunk őbenne! Beszéljünk és elmélkedjünk Jézusról, engedjük, hogy lelkünk elrejtőzzék őbenne! Tegyünk félre minden félelmet és kételyt! Mondjuk ezt Pál apostollal együtt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem (Gal 2:20). Nyugodjunk meg Istenben! Ő meg tudja őrizni a nála letett kincsünket ama napra. Ha kezeire bízzuk magunkat, mindenekben felettébb diadalmaskodhatunk az által, aki szeretett minket (Jézushoz vezető út, 63–65. o.).