Ki mondta Ellen G. White-nak? – Eltévesztették az irányt mindazok, akik elvetették a figyelmeztető üzeneteket. Néhány magabízó személy merészelt elfordulni a megismert igazságtól, és így szólt: „Ki mondta mindezt Ellen G. White-nak?” Szavaik megmutatják az Úr által számomra kijelölt munkába vetett hitük és bizalmuk mértékét. Saját szemükkel láthatják az Úrtól kapott munkám eredményét, de ha ez nem győzi meg őket, akkor semmilyen érv vagy további kinyilatkoztatás sem fog hatni rájuk. Ennek következményeképp Isten újra ítéletben fog szólni, mint ahogy eddig is tette (The Review and Herald, 1903. május 19.).

Mondta-e neki valaki? – Néhányan készek rákérdezni: „Ki mondta ezeket Ellen G. White-nak?” Még ezt a kérdést is feltették nekem: „Mondta neked valaki ezeket?” Így válaszolhatnék: „Igen, igen, Isten angyala szólt hozzám.” De ők máshogy értik a kérdést: „A testvérek beszámoltak neked hibáikról?” A jövőben nem fogom kisebbíteni az Istentől kapott bizonyságtételeket azzal, hogy magyarázatokkal próbáljam kielégíteni az ilyen szűklátókörűen gondolkodókat. Minden ilyen kérdést Isten Lelke megsértésének fogok tekinteni. Isten jónak látott olyan pozícióba helyezni, amelyet soraink közül senki más számára nem jelölt ki. Olyan feddő üzenetek hordozását bízta rám, melyeket senki másnak nem adott (Bizonyságtételek, 3. köt. 314–315. o.).

Valaki mondta Ellen G. White-nak. – Még most is hitetlenséget fejeznek ki ilyen szavakkal: „Ki írta meg ezeket Ellen G. White-nak?” Én azonban senkit nem ismerek, akik tudnának ezekről, és olyat sem, aki írni tudna arról, aminek létéről fogalma sincs. Valaki elmondta nekem ezeket. – Az, aki nem hamisít meg, nem ítél meg rosszul, és nem nagyít fel egyetlen esetet sem (Special Instruction Relating to The Review and Herald Office and the Work in Battle Creek, 16. o.).

Ha emberek befolyásolnának, nem lennék méltó munkámra. – Úgy vélitek, hogy emberek befolyásolják elmémet. Ha így áll a helyzet, akkor nem vagyok alkalmas az Úr művében való megbízatásomra (16. Levél, 1893).

Ellen G. White által nem olvasott levelek és cikkek. – Lehet hogy hibáztatsz, amiért nem olvastam írásaidat. Nem olvastam őket, és azokat sem, melyeket Dr. Kellogg küldött. Szigorú feddő üzenetem volt a kiadó számára, és tudtam, hogy ha elolvasom a hozzám küldött írásokat, akkor később (a bizonyságtétel kiadása után) te és Dr. Kellogg ezt mondhatnátok: „Én ösztönöztem ennek megírására.” (301. Levél, 1905).

Nem volt szokásom a teológiai cikkek olvasása a folyóiratban [The Review and Herald], hogy senki elgondolását és nézeteit ne engedjem elmémbe, hogy semmilyen emberi elmélet ne kötődhessen írásaimhoz (37. Levél, 1887).

Kérdés szolgálatának kezdetén. – Kihathat-e mondanivalód az Istentől kapott látomásokra? Ha igen, akkor a látomások a semmivel egyenlők. ...Amit te vagy bárki más mondott – mit sem jelent. Isten vette kezébe az ügyet. ...Amit mondtál, D. Testvérnő, nem befolyásolt engem egyáltalán. Saját véleményemnek semmi köze ahhoz, amit Isten látomásban megmutat (6. Levél, 1851).

A feddés nem pletykából eredt. – Megkaptam leveled, és igyekszem válaszolni rá. Azt mondod, hogy megkaptad a bizonyságtételeket, de a csalással kapcsolatos részt nem fogadod el. Attól az még, testvérem, igaz marad, és a pletykának semmi köze nincs ehhez a feddéshez (28. Levél, 1888).

Kísérlet Ellen G. White vezetésére. – E. testvér azt mondja, hogy az emberek jobban örülnének, ha kevesebbet beszélnék a kötelességről, és többet Jézus szeretetéről. Én azonban úgy kívánok szólni, ahogyan az Úr Lelke késztet. Az Úr jobban tudja, mire van szüksége népének. Délelőtt [október 17. szombat] Ézsaiás 58-ról szóltam. Semmit nem finomítottam az éleken (26. Kézirat, 1885).

A nagy Tanácsostól irányítva. – Némelyek azt mondják, hogy valaki befolyásolja írásaimat. Elismerem a vádat. A nagy Tanácsos tárja elém a dolgok állapotát (52. Levél, 1906).

Miért tettek fel néha kérdéseket? – Valaki megvallotta, hogy F. testvérnő szavai hatására dédelgettek kétségeket a bizonyságtételekkel kapcsolatban. Az egyik említett dolog az volt, hogy a magánszemélyekhez szóló bizonyságtételeket más emberektől hallottam, és én Istentől jövő üzenetként adtam tovább azokat. Tudatában van-e a testvérnő, hogy ezzel képmutatónak és hazugnak állított be?...

F. testvérnő említette, hogy alighogy megosztotta velem a G. család helyzetének gondjait, olyan bizonyságtételt hallott, melyben úgy adom közre a tőle hallott dolgokat, mintha az Úr mutatta volna nekem azokat.

Hadd magyarázzam meg! Az Úr gyakran mutat nekem családokat és magánszemélyeket, és amikor alkalmam van rá, érdeklődni szoktam felőlük ismerőseiktől, hogy így megtudjam, lelkészeik és mások tudnak-e a létező gonoszságokról.

Ez volt a helyzet G. testvér családjának esetében is. Látni akartam, hogy a bizonyságtétel alátámasztható-e tényekkel. A bizonyságtétel nem a kapott értesülésre épül, noha rövidlátó és megkísértett lelkek így is értelmezhetik (17. Levél, 1887).

Ki mondta Pálnak és Ellen G. White-nak? – Amikor az Úr bizonyságtétele a bűnöshöz jut, gyakran felvetik a kérdést: Ki mondta ezt Ellen G. White-nak? Bizonyára így volt ez Pál idejében is, mert kellett, hogy legyen valaki, aki annyira szívén hordozta az egyház érdekeit, hogy az apostol elé tárta az egyháztagokat fenyegető veszélyeket. Ideje van a szólásnak, és ideje van a hallgatásnak. Természetes, hogy valamit tenni kell, és az Úr választott szolgája nem halaszthatja el a bűnök megfeddését. Ezek a bűnök létező bűnök voltak, és Pálnak munkálkodni kellett azok ellensúlyozásán...

Tudjuk, hogy Isten feltárta Pál előtt a gyülekezetek állapotát. Világosságot és ismeretet adott neki az egyházban megőrzendő rendről, a felelevenedő bűnökről, és azok nagyságának mértéke szerinti feddéséről és rendezéséről. Az Úr megmutatta Pálnak azt a tisztaságot, odaszentelődést és kegyességet, melyet fenn kell tartani az egyházban. Pál tudta, hogy az ezekkel ellentétben felbukkanó dolgokat meg kell feddenie az Istentől kapott világosságnak megfelelően.

Miért teszek fel kérdéseket? – Amikor az Úr rámutat valamire egy gyülekezet kapcsán, néha mintha egy fény villanna alá a Mennyből, mely megvilágítja az Isten által bemutatott jellemzőket az adott esettel kapcsolatban. Amikor gyülekezetre, családokra vagy egyénekre vonatkozó tényezők emlékezetembe jönnek, gyakran teszek fel a gyülekezet állapotára vonatkozó kérdéseket, de mielőtt abba a gyülekezetbe megyek, már minden papírra van vetve.

Én viszont tényekkel akarom alátámasztani a bizonyságtételeket, és tudni szeretném, milyen módon hozzam elő az Istentől kapott világosságot. Ha a hibák láthatóan kihatottak a gyülekezetre, és a példák a gyülekezet félrevezetését szolgálják, meggyengítik a tagok hitét és erősítik azok hitetlenségét, akkor a rám váró munka nem korlátozódhat kizárólag bizonyos családokra vagy egyénekre. A feddésnek ilyenkor nyilvánosan a gyülekezet elé kell kerülnie, hogy távol tartsa a gonoszt, és világosságot árasszon azok elméjébe, akiket megtévesztett a hazug munka és a hamis magyarázat.

Az emberek elé állva a múltban a látott arcokkal kapcsolatban kapott világosság átvillan emlékezetemen, és az Úr Lelke beszédre késztet. Ily módon használ fel az Úr. Megmutat sok esetet, és mielőtt előhoznám azokat, tudni szeretném, hogy az eset ismertté lett-e mások előtt is, és hogy az ártás kihatott-e az egész gyülekezetre. Kérdéseket teszek fel, és olykor az ezekre kapott válasz határozza meg, milyen módon kezeljem az ügyet: hogy sokak, kevesek, vagy csak az érintettek előtt tárjam fel az üzenetet.

Ha az eset nem igényli mások bevonását, és magánúton is tisztázható, akkor hő vágyam minden lehetségest megtenni annak helyesbítéséért, és nem hozom nyilvánosságra a dolgot (17. Levél, 1887).

Egyedül állok, keservesen egyedül. – Szeretnék valamit kijelenteni. Amikor az Úr elém tár valami dolgot vagy tanítást, és nekem azzal kapcsolatban üzenetet kell hirdetnem, akkor Istentől kapott legjobb képességeim szerint ismertté teszem az esetet, olyan világossággal mutatva be az Úr akaratát és vélekedését, amennyire a Szentlélek által vezetett és uralt emberi képességeim előhívják a megjelenítendő dolgot. A komoly üzenetekkel kapcsolatban egy férfinak és nőnek sem adtam jogot arra, hogy a legkevesebb mértékben is beavatkozzék az Úrtól kapott munkámba.

Huszonegy évvel ezelőtt, amikor a halál elválasztotta tőlem férjemet, a legkevésbé sem gondoltam arra, hogy valaha is újraházasodom. Miért? Nem azért, mert Isten megtiltotta azt. Nem, hanem mert egyedül volt a legjobb számomra, hogy senki ne szenvedjen velem, miközben továbbviszem Istentől kijelölt munkámat. Senkinek nincs joga bármilyen módon is befolyásolni felelősségemet és munkámat illetően, a bátorító és feddő bizonyságtételek hirdetésében.

A férjem soha nem állt utamba munkám közben. Segített, bátorított, és gyakran együtt érzett velem. Nagyon-nagyon hiányoztak imádságai és együtt érző könnyei. Senki nem értheti ezt úgy, mint én. De a munkámat el kell végeznem. Semmilyen emberi erő ne sugallja a legkisebb feltételezését sem annak, hogy befolyásolható vagyok Istentől kapott munkámban: hogy továbbadjam bizonyságtételemet azoknak, akiknek az Úr bátorító vagy feddő üzenetet küldött.

Egyedül voltam ebben a dologban, keserűen egyedül a munkával járó minden nehézséggel és próbával együtt. Egyedül Isten lehetett segítségemre. Hamarosan befejeződik az utolsó munka is, melyet általam végez el az Úr ezen a földön. Világosan kell kifejeznem magam, olyan módon, hogy ha lehetséges, ne legyek félreérthető.

Nincs egy olyan személy sem a földön, aki üzenetet adhatna elmémbe vagy megmutathatná kötelességemet. Azt kell most mondjam, B. testvér, hogy ha az Úr üzenetet küld neked vagy bárki másnak általam, azt oly módon fogod megkapni, amilyen módon az Úr adja nekem (27. Kézirat, 1902).