Krisztus a mi Igazságunk

"Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. ... Mert amiképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a hit is cselekedetek nélkül" (Jak 2:24, 26). Szükséges, hogy higgyünk Jézusban és abban, hogy általa üdvözülünk, de veszélyes arra a sokak által hangoztatott álláspontra jutni, mely szerint "én már megmenekültem". Sokan ezt mondták: "Tégy jót és élsz!", azonban Krisztus nélkül senki nem tehet jót. Napjainkban pedig sokan ezt hangoztatják: "Higgy, csak higgy és élsz!" A hit és a cselekedetek összetartoznak. Az Úr nem kevesebbet kíván a lélektől ma, mint amit Ádámtól kívánt a paradicsomban bűnbeesése előtt - tökéletes engedelmességet, szeplőtelen, igaz életet. Isten kívánalma a kegyelem szövetsége idejében éppolyan komoly, mint amilyen a paradicsomban volt - összhangban lenni az Ő szent, igaz és jó törvényével. Az evangélium nem gyengíti meg a törvény követeléseit, hanem felmagasztalja és dicsőségessé teszi azt. Az Újszövetség idején nem kisebbek a követelmények, mint amilyenek az Ószövetség idején voltak. Senki ne higgye el azt a természetes szív számára oly tetszetős hazugságot, hogy Isten mindenképpen elfogadja az őszinteséget, s nem számít, milyen a hit, és az életmód mennyire tökéletlen. Isten tökéletes engedelmességet kíván gyermekétől.

Ha a törvény kívánalmainak eleget akarunk tenni, akkor hitünkkel meg kell ragadnunk Krisztus igazságosságát, s azt a mi igazságunkként kell elfogadnunk. A Krisztussal való egység és az Ő igazságának hit által való elfogadása által képesítve leszünk arra, hogy Isten munkáját végezzük, hogy Krisztus munkatársai legyünk. Ha készséggel sodródtok együtt a gonoszság áradatával, ha nem működtök együtt a mennyei küldöttekkel a törvényszegés visszaszorítására a családban és a gyülekezetben, hogy az örökkévaló igazságosságban legyen részetek - akkor nincs hitetek. A hit a szeretet által működik és megtisztítja a lelket. A Szentlélek hit által munkálkodik a szívben, hogy megszentelje azt. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember együttműködik Krisztussal. Egyedül a Szentlélek szívünkben végzett munkája tehet minket alkalmassá a mennyre. Csak akkor juthatunk el az Atyához, ha Krisztus igazságossága birtokunkban lesz mintegy igazoló levélként. Naponta el kell változnunk a Szentlélek késztetése által, az isteni természet részesévé kell válnunk ahhoz, hogy részesüljünk Krisztus igazságában. A Szentlélek munkálja finomítja az ízlést, szenteli meg a szívet és teszi nemessé a teljes embert.

Tekintsetek Jézusra! "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29). Senki nem lesz kényszerítve, hogy Krisztusra nézzen, de a meghívás hangja sóvárgó kérleléssel szól: "Tekints fel és élsz!" Krisztusra nézve megbizonyosodunk szeretetének páratlansága felől, és arról, hogy a bűnös helyére lépett és folt nélküli igazságát neki tulajdonította. Amikor a bűnös meglátja a Megváltót a bűn átka alatt haldokolni maga helyett a kereszten, felismeri bűnbocsátó szeretetét és ez szeretetet ébreszt szívében. A bűnös szereti Krisztust, mert Krisztus előbb szerette őt, a szeretet pedig a törvény betöltése. A bűnbánó lélek felismeri, hogy Isten "hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson bennünket minden hamisságtól." A Szentlélek munkálkodik a hívő lelkében és segíti, hogy az engedelmesség egyik pontjáról a másikra jusson, erőre erőt, kegyelemre pedig kegyelmet nyerjen Jézus Krisztusban.

Isten joggal ítél el mindenkit, aki nem teszi Krisztust személyes Megváltójává, de minden léleknek megbocsát, aki hit által Hozzá jön. Képesíti őket arra, hogy az Isten munkáját végezzék és hit által egyek legyenek Krisztussal. Róluk így szól Jézus: "Én őbennük és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél." (Jn 17:23.) Az Úr mindent megadott, ami által az ember teljes és szabad üdvösséghez juthat és teljessé lehet őbenne. Isten terve, hogy az igazságosság napjának fényes sugarai gyermekeire ragyogjon, és mindannyian az igazság világosságának birtokosai legyenek. Isten végtelen áron - egyszülött Fiának odaajándékozása árán - szerzett megváltást a világ számára. Az apostol kérdezi: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?" (Róm 8:32.) Ezért ha nem üdvözülünk, nem Isten lesz a hibás, hanem mi, akik nem működünk együtt az isteni eszközökkel, és akiknek akarata nem egyezik meg Isten akaratával.

A világ Megváltója emberi természetbe öltöztette istenségét, hogy ezáltal elérhesse az emberiséget. Az isteni és az emberi természetre is szükség volt az elbukott ember megváltása érdekében. Az isteninek szüksége volt az emberire, hogy az emberinek módjában lehessen az Isten és ember közötti kapcsolat megteremtése. Az embernek szüksége van egy rajta kívül és felül álló hatalomra, mely visszaállítja Istenhez való hasonlóságát. Az istenire való hagyatkozás azonban nem teszi szükségtelenné az emberit. Isten az ember részéről hitet kíván, mert a hit szeretet által működik és megtisztítja a lelket. A hit megragadja Krisztus erkölcsi erejét. Az Úr nem akarja, hogy az emberi erő megbénuljon. Istennel együttműködve az ember ereje elegendő lehet a jóra. Isten nem akarja, hogy akaratunk megsemmisüljön, mert éppen ez az, ami által otthon és máshol el kell végeznünk az Úr szándéka szerinti munkát. Isten minden embernek adott munkát, és minden hűséges munkás világosságot áraszt a világba, mert az Atyával, Krisztussal és mennyei angyalokkal egyesült az elveszettek megmentésének hatalmas munkájában. Az Istennel való kapcsolat által egyre inkább alkalmasabbá válik a munkavégzésre. Az isteni kegyelem tervének megvalósítása közben a hívő ember lelki növekedésben részesül. Aki képességeinek megfelelően munkálkodik, a Mester bölcs építőmunkása lesz, mert Krisztus iskolájában tanulja Isten munkáinak véghezvitelét. Jézus nem hagyja, hogy készséges és engedelmes szolgája összetörjön. Nem annak van szüksége szánakozásra, aki komoly felelősséget hordoz Isten művében, hiszen az hűséges és igaz az Istennel való kapcsolatában. Szánalom tárgya az lehet, aki elnyomja a felelősséget, aki nem ismeri fel elhívásának kiváltságait. (The Review and Herald, 1892. november 1.)