Krisztus a Teremtő és Életadó

Amikor Krisztus felkiáltott a kereszten: "Elvégeztetett" (Jn 19:30), hatalmas földrengés volt, ami sok hűséges ember sírját megnyitotta; azokét, akik mindenféle gonoszság ellen bizonyságot tettek és akik felmagasztalták a Seregek Urát. Amikor az Életadó előjött a sziklasírból és azt mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25), összehívta ezeket a szenteket sírjaikból. Életükben rendíthetetlenül bizonyságot tettek az igazság mellett, most pedig annak tanúbizonyságai voltak, aki feltámasztotta őket a halálból. Ők, mondta Krisztus, többé nem a Sátán foglyai. Megváltottam őket és hatalmam zsengéiként hoztam őket elő sírjaikból, hogy ott legyenek, ahol én vagyok; soha többé ne lássanak halált és ne érezzenek fájdalmat.

Szolgálata idején Jézus több halottat is feltámasztott. Feltámasztotta a naini özvegy fiát, Jairus leányát és Lázárt, de ezeket nem ruházta fel halhatatlansággal. Miután feltámadtak, ismét ki voltak téve a halál lehetőségének. De azok, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő sírjaikból, örök életre támadtak fel. Ők alkották a foglyoknak azt a sokaságát, mely a sír és halál feletti győzelem jeleként szállt Vele a mennybe.

Feltámadása után Krisztus senkinek nem mutatta meg magát követőin kívül, a feltámadását illető bizonyságtételekből azonban nem volt hiány. A Krisztussal együtt feltámadottak "sokaknak megjelentek" (Mt 27:53), hirdetvén Krisztus feltámadását; hogy Vele együtt ők is feltámadtak. A városban tett bizonyságtételük a Szentírás szavainak beteljesedése volt: "Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban lakoztok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat!" (Ésa 26:19.) Ezek a szentek megcáfolták a felbérelt római őrök által terjesztett hazugságot, miszerint a tanítványok lopták el Krisztust az éjjel. A feltámadottak bizonyságtételét nem lehetett elhallgattatni.

Krisztus volt a zsengéje azoknak, akik elaludtak. Isten dicsőségét szolgálta, hogy az élet Fejedelme legyen az az elsőszülött, akit a zsengekéve jelképezett. "Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között" (Róm 8:29). Ugyanezt - Krisztusnak a halottakból való feltámadását - ünnepelték a zsidók az árnyékszolgálat idején. Amikor az első gabonaszemek beértek a termőföldeken, gondosan begyűjtötték azokat, hogy amikor az emberek Jeruzsálembe mennek, a kévéket hálaáldozatként mutassák be az Úrnak. Az emberek meglengették az érett kalászt Isten előtt, s ezzel az aratás Uraként ismerték el Őt. Ezután a szolgálat után megkezdődhetett az aratás és a begyűjtés.

A feltámadottak pedig mindazok feltámadását képviselték a világegyetem előtt - mintegy biztosítékként -, akik személyes Megváltójukként hisznek Krisztusban. Ugyanaz a hatalom, mely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, egyházát is fel fogja támasztani. Az egyház mint Krisztus menyasszonya Vele együtt fog megdicsőülni minden hatalmasság, erő és név felett, nemcsak ezen a földön, hanem a mennyei udvarokban, az odafelvaló világban. Az alvó szentek győzelme dicsőséges lesz a feltámadás reggelén. Sátán diadala véget ér, miközben a Krisztusé megdicsőül. Az Életadó halhatatlansággal koronázza meg mindazokat, akik előjönnek sírjaikból.

A Megváltó földi munkája véget ért. Elérkezett az idő, hogy visszatérjen mennyei otthonába. "Kivivé pedig őket [a tanítványokat] Bethániáig; és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy míg áldá őket, tőlük elszakadván, felviteték a mennybe" (Lk 24:50-51).

Miközben Krisztus tanítványait megáldva felemelkedett, angyalsereg vette Őt körül felhőként. Krisztus magával vitte a foglyok sokaságát. Ő maga vitte az Atyához az elaludtak zsengéit, mintegy bizonyságul arra, hogy győzött a halál és a sír felett. Isten városának kapuinál angyalok megszámlálhatatlan serege várta jövetelét. Amint közeledtek a kapuhoz, angyali kísérőik diadaléneket zengtek a megérkezetteknek:

"Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók; hadd menjen be a dicsőség királya."

"Kicsoda ez a dicsőség királya?" - kérdezte a várakozó angyalsereg.

"Az erős és hatalmas Úr,az erős hadakozó Úr. Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket,és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók,hadd menjen be a dicsőség királya!"

Majd a várakozó angyalok újra megkérdezték: "Kicsoda ez a dicsőség királya?", a kísérő angyalok pedig kellemes hangzású dallamokban feleltek: "A seregek Ura, ő a dicsőség királya." (Zsolt 24:7-10.) Ekkor Isten városának kapui szélesre tárultak és az angyali sereg beáramlott.

Ott áll a trón, körülötte pedig az ígéret szivárványa. Ott vannak a kérubok és a szeráfok. Az angyalok körülveszik Krisztust, de Ő visszatessékeli őket és Atyja elé járul. Saját előképét, a zsengekévét felmutatva utal diadalára. Azokra mutat, akik Vele együtt támadtak fel, akik azokat a halott foglyokat jelképezik, akik a trombita hangjára elő fognak jönni sírjaikból. Közelebb lép az Atyához; és ha a mennyben öröm van egyetlen megtérő bűnös felett, akkor bizonyára el tudjuk képzelni ennek a jelenetnek a dicsőségét. Krisztus így szól: Atyám, elvégeztetett! Megtettem akaratodat, Istenem. Teljesítettem a megváltás munkáját. Ha igazságod elégtételt nyert, akkor "...akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek, akiket nékem adtál" (Jn 17:24). Ekkor Isten szól. Igazsága elégtételt nyert, Sátán legyőzetett. "Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11). Az Atya karjai átölelik a Fiút, és újra az Ő hangját hallani: "...És imádják őt az Istennek minden angyalai." (Zsid 1:6.) (The Youth's Instructor, 1898. augusztus 11. "A feltámadt Megváltó, 2. rész" alapján.)