Testtélétel - Krisztus természete

A bűneset után Sátán kijelentette, hogy az emberek beigazolták képtelenségüket Isten törvényének betöltésére, és erről az egész világegyetemet meg akarta győzni. Sátán szavai igaznak látszottak. Krisztus azért jött, hogy leleplezze a csalót. A menny fenséges Istene magára vállalta az ember útját, és ugyanazokkal az eszközökkel élve, melyeket az ember is igénybe vehet, kiállta Sátán kísértéseit, mint ahogy az embernek is ki kell azokat állnia. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a bukott ember isteni természet részesévé válhasson. Az emberi természet felvételével Krisztus megismerte az emberek megpróbáltatásait és fájdalmait, valamint az őket szorongató kísértéseket. A bűnt nem ismerő angyalok nem tudtak együttérezni az emberrel különös megpróbáltatásaiban. Krisztus azonban leereszkedett és magára vette emberi természetünket. Hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, hogy megtudja, hogyan segítsen azokon, akik megkísértetnek.

Emberi voltával Krisztus minden ember helyére lépett. Isten és ember volt egyben. Kitárt emberi karjával átölelte az emberiséget, miközben isteni karjával a Mindenható trónjába kapaszkodott.

Micsoda látvány a menny számára! Krisztus, aki a bűnnek legkisebb csíráját sem ismerte, felvette az emberi természetet annak megromlott állapotában. Halandó ember nem képes felfogni ennek a megalázkodásnak a mértékét. Isten - megalázva Önmagát - megjelent testben. Micsoda elgondolkodtató téma ez! Méltó az alapos elmélyülésre! Krisztus, a mennyei Fenség, ennek ellenére igen alacsonyra ereszkedett. Méltóságából és dicsőségéből azonban semmit nem vesztett. Szegénység és hatalmas megaláztatás övezte életét. A mi érdekünkben lett szegénnyé, hogy szegénysége által gazdagok lehessünk. "A rókáknak vagyon barlangjok" - mondta - "és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani" (Mt 8:20).

Krisztus alávetette magát a zaklatásnak, a gúnynak, a megítéltetésnek és a megcsúfoltatásnak. Szeretettel, jósággal és kegyelemmel teli üzenetét félreértelmezték és félremagyarázták. Hallotta, amint a démonok fejedelmének nevezték, mert istenfiúságára hivatkozott. Születése természetfölötti volt, de saját, a lelki dolgokra vak nemzete szégyenfoltként tekintett rá. A keserű bánatnak nem volt olyan cseppje, az emberiség átkának nem volt olyan része, melyet Ő meg ne ismert volna, hogy sok fiat és leányt Istenhez vezethessen.

Jézus a fájdalmak férfia és betegség ismerője volt földünkön, és azért hagyta el mennyei otthonát, hogy az elveszett emberiséget megmenthesse az örök romlástól. Ennek a ténynek porba kellene döntenie minden büszkeségünket, meg kellene szégyenítenie hiúságunkat, és fel kellene tárnia önelégültségünk bűnét. Tekintsetek Jézusra úgy, mint aki magára vette a bűnös emberiség nélkülözését és bánatát, próbáit és szenvedéseit. Értsük meg, hogy Istennek a bűn következményeként kellett elhordoznia ezeket a lelki szenvedéseket és sebeket!

Krisztus eljött a földre, s mint az emberiség képviselője, felvette emberi természetünket. Sátánnal való küzdelmében megmutatta, hogy Isten olyannak teremtette az embert, hogy az - amennyiben az Atyával és a Fiúval összeköttetésben van - engedelmeskedni tudjon minden isteni rendelésnek. Szolgája által Isten kijelenti: "Az ő parancsolatai pedig nem nehezek." (1Jn 5:3.) A bűn választotta el az embert Istentől és a bűn az, ami okozza az elkülönülést.

Az édenben kimondott prófécia szerinti ellenségeskedés nem kizárólag Sátánra és az élet Fejedelmére vonatkozik. A kijelentés egyetemes volt, így Sátánnak és angyalainak az egész emberiség ellenségeskedését kellett éreznie. "Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod" (1Móz 3: 15).

A kígyó és az asszony magva közötti ellenségeskedés természetfeletti jellegű volt. Krisztus esetében bizonyos értelemben természetes, bizonyos értelemben pedig természetfeletti volt, mivel az emberi és az isteni természet összekapcsolódott életében. Az ellenségeskedés akkor jutott a legmagasabb fokra, amikor Krisztus a föld lakója lett. Soha nem volt előtte senki, aki olyan tökéletes gyűlölettel gyűlölte volna a bűnt, mint Ő. Látta megtévesztő, lopakodó hatalmát az angyalok felett, és minden erejével ellene szegült neki.

Krisztus tisztasága és szentsége, valamint bűnt nem ismerő, szennyfolt nélküli igaz élete szüntelen szemrehányás volt a világ érzékisége és bűnei ellen. Élete az igazság világosságát sugározta abban a sötétségben, melyet Sátán hozott a világra. Krisztus leleplezte Sátán csalásait és megtévesztő jellemét, így sok szívet megmentett annak romboló befolyásától. Ez volt az, ami olyan heves gyűlöletet keltett Sátánban. Eltökélt szándéka volt, hogy a bukott lények seregével együtt ádáz csatát vív Isten ellen, mert olyan valaki jött ebbe a világba, aki tökéletesen mutatta be az Atyát, akinek jelleme és cselekedetei megcáfolták Sátán Istenről hirdetett hamis állításait. Sátán saját tulajdonságaival vádolta Istent. Krisztusban viszont megláthatta Isten valóságos jellemét, vagyis egy együttérző, irgalmas Atyát, aki nem azt kívánja, hogy bárki is elvesszen, hanem mindnyájan hozzá jöjjenek bűnbánattal és örök életet nyerjenek.

Sátán legsikeresebb kísértéseinek egyike a világiasságra való csábítás. Úgy alakítja az ember életét, hogy szívét és elméjét annyira lekössék a világi kívánságok, hogy a mennyei dolgok számára ne maradjon hely. A világ szeretetével tartja fogva az emberi elmét. A földi dolgok elnyelik a mennyeieket és az Úr kikerül figyelmükből és gondolataikból. Hamis tanok és hamis istenek kerülnek az igazság helyére. A világ dísze és csillogása bűvkörébe ejti az embereket, akik annyira kötődnek a földi dolgokhoz, hogy közülük sokan bármilyen jellegű bűnt elkövetnének a világi nyereség érdekében.

Ez volt az a pont, ahol Sátán el akarta ejteni Krisztust. Azt gondolta, hogy emberi természete miatt könnyű lesz győznie: "Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, és monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem." (Mt 4:8-9.) De Krisztus nem ingott meg. Érezte a kísértés erejét, mégis az emberiség érdekében szembeszállt vele és leküzdötte azt. Egyedül azt a fegyvert használta, melyet minden más ember is használhat - a hatalmas Tanácsos Igéjét. "Meg van írva..." (Mt 4:4, 10).

A mennyei angyalok és az el nem bukott világok hatalmas érdeklődéssel figyelték azt küzdelmet, mely a törvény dicsőségének védelmére irányult. Nem csupán földünk miatt, de az egész világegyetem érdekében is, a küzdelemnek örökérvényűleg el kellett dőlnie. A sötétség szövetségesei várva várták, hogy Sátán diadalt arasson az emberiség Isten-emberi Helyettesén, hogy a hitehagyó győzelemkiáltása felhangozzék és a világ lakói az ő uralma alá kerüljenek.

Ám Sátán Krisztusnak csak a sarkához tudott férkőzni, a fejét képtelen volt megérinteni. Krisztus halálakor Sátán látta, hogy vereséget szenvedett. Látta, hogy Krisztus igaz jelleme világosan feltárult az egész menny előtt, a mennyei lények és más teremtett világok is teljesen Isten oldalára fognak állni. Látta, hogy a jövőre vonatkozó kilátásai teljesen meghiúsultak velük kapcsolatban. Krisztus emberi természetben való győzelme örökkévaló korokon át fogja hirdetni, hogy a nagy küzdelem véglegesen eldőlt.

Noha Krisztus magára vette az elbukott emberiség természetét, annak bűneiben a legkisebb mértékben sem volt része. Ugyanazoknak a gyengeségeknek volt kitéve, melyek az embereket körülveszik, "...hogy beteljesedjék, amit Ésaiás próféta mondott, így szólván: ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket" (Mt 8:17). Erőtlenségünk érzését ismerte Ő is, és hozzánk hasonlóan mindenekben megkísértetett. A bűnt azonban nem ismerte meg. Ő volt a "hibátlan és szeplőtlen bárány" (1Pt 1:19). Ha Sátán a legkisebb dologban is bűnre tudta volna csábítani Krisztust, akkor megsebezhette volna a Megváltó fejét. De így csak a sarkát volt képes megérinteni. Ha Krisztus fejét is meg tudja érinteni, akkor az emberiség reménye elvész, Ádámhoz hasonlóan Krisztusra is isteni harag jön, Krisztus és az egyház pedig remény nélkül marad.

Nem szabad, hogy kétségeink legyenek Krisztus emberi természetének bűntelenségét illetően. Hitünk legyen értelmes hit, mely tökéletes bizalommal tekint Jézusra, az engesztelő Áldozatra. Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy lelkünket megóvjuk a sötétségtől. Szent Helyettesünk mindenképpen képes minket megváltani. Az álmélkodó világegyetem előtt teljes és tökéletes alázatot tanúsított emberi jellemében. Tökéletesen engedelmeskedett Isten végzéseinek. Az ember isteni erőben részesül, hogy isteni természet részesévé váljon, s megmeneküljön a romlástól, mely kívánság által van a világban. Ezért lehet a bűnbánó, hívő embernek Krisztusban való igazságában része. (The Signs of the Times, 1898. június 9.)