Krisztus, isteni Bűnhordozónk

"Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden" (2Kor 5:17). Egyedül az isteni hatalom képes megújítani az emberi szívet és megtölteni a lelket Krisztus szeretetével, mely szüntelenül árad azokra, akikért Krisztus meghalt. A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Amikor valaki megtér Istenhez, erkölcsi ízlése megújul, indítékai megváltoznak, és azokat a dolgokat szereti, melyeket Isten. A változhatatlan ígéretek aranyfonata egybeköti életét Jézuséval. Szeretet, öröm, békesség és elmondhatatlan hála hatja át a lelket. Az áldásban részesülő szavai ezek lesznek: "A te jóvoltod felmagasztalt engem." (Zsolt 18:35.)

Csalódni fognak azonban azok, akik eltökélt igyekezet nélkül valamiféle varázslatos jellemváltozásra várnak. Amíg Jézusra tekintünk, nincs okunk a félelemre és a kételkedésre, hisz Ő képes megváltani mindazokat, akik Hozzá jönnek. Szüntelen félhetünk viszont attól, hogy régi természetünk újra visszanyeri hatalmát és az ellenség valami olyan csapdát állít, ami által ismét foglyul ejthet bennünket. Félelemmel és rettegéssel kell véghezvinnünk megváltásunkat, mert Isten az, aki munkálja bennünk az akarást és a véghezvitelt jókedvéből. Korlátolt lehetőségeinkhez mérten olyan szentnek kell lennünk saját körünkben, amilyen Isten az Ő körében. Képességeinknek megfelelően be kell mutatnunk az igazságot, a szeretetet és Isten jellemének kiválóságát. Ahogy a viasz felveszi a pecsét lenyomatát, úgy kell az embernek is felvennie Isten Lelkének képét és megtartania Krisztushoz való hasonlóságát.

Lelki szépségünknek naponta növekednie kell. Az isteni minta utánzására való igyekezetünkben gyakran el fogunk bukni. Gyengeségeink és hibáink miatt sokszor le kell még ereszkednünk, hogy Jézus lábainál sírjunk. De nem kell elbátortalanodnunk! Imádkozzunk még lelkesebben, higgyünk még teljesebben, és próbáljunk meg újra, immár nagyobb állhatatossággal, felnövekedni az Úr hasonlatosságára. Ne saját erőnkben, hanem Megváltónk erejében bízzunk! Dicsérjük Istent, aki a mi Istenünk és ábrázatunknak épsége.

Ahol Krisztussal való egység van, ott szeretet van. Bármilyen gyümölcseink is vannak, azoknak semmi hasznuk nem lesz, ha a szeretet hiányzik életünkből. Vallásunk lényege az Isten és embertársaink iránti szeretet. Senki nem szeretheti Krisztust, ha nem szereti gyermekeit. Ha egyesülünk Krisztussal, akkor az Ő értelme lesz bennünk. Tisztaság és szeretet ragyog jellemünkben, életünket pedig szelídség és igazság uralja. Még az arckifejezésünk is megváltozik. A lélekben lakozó Krisztus kiárasztja átalakító erejét, és a külső megjelenés a belül uralkodó békéről és örömről tesz bizonyságot. Úgy iszunk Krisztus szeretetéből, mint ahogyan a szőlővessző veszi táplálékát a szőlőtőből. Ha Krisztusba oltattunk, ha rostról rostra egyesültünk az élő szőlőtővel, akkor azt élő gyümölcsök gazdag fürtjeivel fogjuk igazolni. Ha kapcsolatban vagyunk a világossággal, akkor a világosság csatornáivá válunk, és szavainkkal és tetteinkkel fényt fogunk árasztani a világban. Az igaz keresztények össze vannak kapcsolódva a mennyel, a földdel; és a véges embert a végtelen Istennel összekötő szeretet kötelével. A Krisztus arcán ragyogó világosság követőinek szívében is világít - az Atya dicsőségére.

Szemlélés által változunk el. Miközben az isteni minta tökéletességén elmélkedünk, teljes átalakulásra és az Ő tisztasága szerinti megújulásra vágyakozunk. A jellembeli változás az Isten Fiában való hit által megy végbe. Az engedetlen gyermek Isten gyermekévé válik. Átmegy a halálból az életbe, lelkivé és a lelki dolgok megértőjévé válik. Isten bölcsessége megvilágítja értelmét, s így csodálatos dolgokat lát meg a törvényből. Miután egy ember megtér az igazság által, a jellemátalakulás munkája tovább folytatódik életében. Megértésének mértéke növekszik. Mivel Isten engedelmes gyermekévé vált, Krisztushoz hasonlóan gondolkodik. Isten akarata saját akaratává válik.

Szellemi gyarapodásban lesz része annak, aki visszafogottság nélkül Isten Lelkének vezetésére bízza magát. Isten szolgálatában olyan iskolázottságra tesz szert, mely nem egyoldalú és hiányos, így nem egyoldalú jellemet eredményez. Krisztus iskolájában az ember kiteljesedett és kiegyensúlyozott jellemet formál. Az ingadozó akaratban és erőtlen jellemben megmutatkozó gyengeség vereséget szenved, mert szüntelen Istennek élve az ember olyan szoros kapcsolatba kerül Krisztussal, hogy gondolkodása azonos lesz az Övével. Krisztussal eggyéválva alapelvei tiszták és erősek lesznek. Értelmi képessége kitisztul, és Istentől jövő bölcsességről tanúskodik. Jakab így szól: "Kicsoda köztetek bölcs és okos? Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével." (Jak 3:13.) "A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik békességben munkálkodnak" (Jak 3:17-18). Ez a bölcsesség mutatkozik meg annak életében, aki elveszi a megváltás poharát és segítségül hívja az Úr nevét. A törvényszegőnek megbocsátást felajánló megváltás olyan igazságot ajándékoz az embernek, mely ki fogja állni a Mindenható szigorú vizsgálatát. Ez az igazság örök életet és örömöt nyújt, és képesíti elfogadóját az Isten és az ember ellensége felett való győzelemre. Az alázatos emberek örvendeznek, amikor erről az igazságról hallanak.

Krisztus csodálatos példázata az elveszett juhról és a pásztorról, aki elhagyta a kilencvenkilencet, hogy az egy elveszett keresésére induljon, bemutatja Krisztus munkálkodásának jellegét, a bűnös állapotát, valamint a világmindenség örvendezését egy megtért lélek felett. A pásztor nem tekintett gondtalanul a nyájra, így szólván: "Még van kilencvenkilenc és az elveszett keresése túl sok gonddal járna. Majd csak visszajön és akkor kinyitom neki a kaput, hogy bejöjjön. Én azonban nem mehetek utána." Nem! Mihelyt a juh elveszett, a pásztor ábrázatára szomorúság és aggodalom ült ki. Újra és újra megszámlálja a nyájat, és nem merül álomba, amikor kiderül, hogy az egyik hiányzik. Az akolban hagyja a kilencvenkilencet, és a sötétség, a vihar, valamint az út veszélyei és kellemetlenségei ellenére - bármilyen hosszú és egyhangú is a szolgálat - mindaddig meg nem torpan, míg meg nem találja az elveszettet. Amikor rátalál az elveszett állatra, azt vállára helyezi, és örömteli hálával útjának sikere miatt, visszaviszi a kóborlót a nyájba. Háláját dallamos hálaénekekben fejezi ki, barátaihoz és szomszédaihoz pedig így szól: "Örvendezzetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett." (Lk 15:6.) Tehát amikor a nyáj nagy Pásztora megtalál egy kóborlót, mennyei angyalok felelnek a Pásztor öröménekére. Amikor az elveszett előkerül, menny és föld hálaadása és örvendezése egyesül. "...Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre" (Lk 15:7). (The Signs of the Times, 1892. december 26.)