Krisztus megkísértése

Megváltónk tökéletesen bízott abban, hogy Mennyei Atyja nem fogja feljebb kísérteni annál, mint aminek elhordozásához megadja a szükséges erőt, és ha türelmesen állja a próbát, akkor győzelemre segíti Őt. Krisztus nem helyezte magát veszélybe saját akaratából. Isten megengedte Sátánnak, hogy egy ideig hatalmat gyakorolhasson Fia felett. Jézus tudta, hogy ha megőrzi erkölcsi szilárdságát ebben a különösen megpróbáló helyzetben, akkor - ha nem lenne rá más mód - Isten angyalt küldene szabadítására. Krisztus magára vette az emberi természetet, így az emberiség képviselője lett.

Sátán látta, hogy semmit nem ért el Krisztus második megkísértésével. "Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki e föld minden országait egy szempillantásban. És monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom; Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz" (Lk 4:5-7).

Az első két nagy kísértésben Sátán nem mutatta ki valódi céljait és jellemét. Ez idáig a mennyei udvarok magasztalt küldöttének adta ki magát, de most levette álarcát. Körös-körül a világ királyságainak csodálatos látványát hozta Krisztus elé és a világ fejedelmének nevezte magát.

A három kísértés közül az utolsó volt a legcsábítóbb. Sátán tudta, hogy Krisztus élete tele lesz fájdalommal, nehézséggel és küzdelemmel. Úgy gondolta, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy csábító ajánlatakor Krisztus feladja következetességét. Sátán minden erejét összeszedte ebben a harmadik kísértésben, mert ennek az utolsó erőfeszítésnek kellett eldöntenie sorsát, azaz végső győzelmét vagy vereségét. Ő volt a levegőbeli hatalmasságok fejedelme, és azt állította, hogy uralma van a világ felett. Egy rendkívül magas hegy tetejére vitte Jézust, ahol megmutatta neki a világ királyságait, melyeket oly régóta uralma alatt tartott, és egyetlen nagy ajándékként felajánlotta azokat Jézusnak. Azt mondta Krisztusnak, hogy szenvedés és veszély nélkül az övé lehet a világ összes királysága. Sátán ígéretet tett, hogy lemond jogáról, uralmáról és megtiszteltetésként Krisztust teszi jogos uralkodóvá. Mindaz amit cserébe kíván az, hogy Krisztus hódoljon be neki mint felettesének.

Jézus szemei egy pillanatra megnyugodtak az elé táruló dicsőségen, de elfordult attól és megtagadta magától, hogy az elragadó látványra tekintsen. Nem veszélyeztette állhatatosságát azzal, hogy szóba álljon a kísértővel. Amikor Sátán hódolatot követelt, Krisztus isteni felháborodása felgerjedt, mert nem tudta tovább elviselni Sátán istenkáromló elbizakodottságát, és azt sem, hogy a jelenlétében maradjon. Krisztus most gyakorolta isteni tekintélyét és megparancsolta Sátánnak, hogy távozzon. "Eredj el Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj" (Mt 4:10). Büszkeségében és önteltségében Sátán a világ jogos és folytonos uralkodójának tartotta magát. Gazdagságát és dicsőségét magának tulajdonította - mintha ő teremtette volna a világot és minden benne lévő dolgot - és mindenkitől hódolatot követelt, aki abban élt. Azt mondta Krisztusnak: "Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom." (Lk 4:6.) Különleges szövetségre akart lépni Krisztussal, mely szerint mindent - amit magáénak tulajdonít - átad Neki, amennyiben imádni fogja őt.

A Teremtőnek ez a megsértése kiváltotta Isten Fia haragját, hogy megdorgálja és elűzze magától Sátánt. Sátán azzal áltatta magát az első kísértésben, hogy olyan jól álcázta valódi céljait és jellemét, hogy Krisztus nem ismerte fel benne az elbukott lázadó vezért, akit ő győzött le és vetett ki a mennyből. Krisztus távozásra késztető szavai ("Eredj el Sátán") igazolták, hogy kezdettől fogva tudta kivel áll szemben, és Sátán megtévesztő fortélyai sikertelenek voltak Isten Fiára nézve. Sátán tudta, hogy ha Jézus meghal az ember megváltásáért, akkor az az ő hatalmának végét és pusztulását fogja jelenteni. Ezért dolgozta ki azt a tervet, hogy ha lehetséges, megakadályozza az Isten Fia által elkezdett munka véghezvitelét.

Ha a megváltási terv nem valósulna meg, akkor Sátán visszanyerné a magáénak vallott uralmat. Azzal áltatta magát, hogy ha sikerrel jár, a menny Istenének ellenlábasaként fog uralkodni. Sátán örvendezett, amikor Jézus elhagyta a mennyet, otthagyta dicsőségét és hatalmát is. Azt gondolta, hogy Isten Fia az ő hatalmába került. Az édeni pár megkísértése olyan könnyű volt, hogy azt gondolta, sátáni ravaszságával és hatalmával még Isten Fiát is legyőzheti, így megmentheti életét és uradalmát. Célja beteljesedését jelentené, ha el tudná érni, hogy Jézus elforduljon Atyjának akaratától, mint ahogy azt Ádám és Éva esetében is elérte.

El kellett jönnie az időnek, amikor Jézus saját élete árán megváltja Sátán tulajdonát, és egy idő után az egész menny és föld aláveti magát hatalmának. Jézus állhatatos volt. A szenvedésekkel teli életet és a gyalázatos halált választotta, valamint azt, hogy - az Atyja által kijelölt módon - a föld országainak törvényes és örökkévaló uralkodója legyen. Sátán szintén hatalmába fog kerülni, s el fogja pusztítani őt, hogy soha többé ne zaklassa Jézust és a megdicsőült szenteket.

Jézus így szólt a ravasz ellenséghez: "Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj" (Mt 4:10). Sátán arra kérte Krisztust, hogy adjon neki jelet istenfiúságáról, és azt kérésének pillanatában meg is kapta. Krisztus isteni parancsának kénytelen volt engedelmeskedni. Meghátrált és lecsendesedett. Nem állt hatalmában, hogy ne engedelmeskedjen az ellentmondást nem tűrő felszólításnak. Újabb felszólítás nélkül arra kényszerült, hogy azonnal eltávozzon a világ Megváltójától.

Sátán gyűlöletes jelenléte visszavonult, a küzdelem véget ért. Krisztus pusztai győzelme - hatalmas szenvedés árán - olyan teljes volt, mint Ádám bukása. Egy időre megszabadult erőteljes ellenségétől és angyalainak légióitól.

Miután Sátán befejezte kísértéseit, egy kis időre eltávozott Jézustól. Az ellenség vesztett, de a harc hosszú és végletesen fárasztó volt. Krisztus fáradt volt és legyengült. Mintha haldoklott volna, a földre esett. Mennyei angyalok jöttek segítségére, akik a királyi udvarokban meghajoltak előtte, és akik most fokozott, noha fájó érdeklődéssel szemlélték szeretett parancsolójukat, amint helytállt a Sátán elleni szörnyűséges harcban. Ételt készítettek számára és felerősítették halottként elterülő testét. Az angyalok meglepetten és döbbenten látták, hogy a világ Megváltójának elmondhatatlan szenvedésen kellett átmennie az ember megváltása érdekében. Aki az Istennel egyenlő volt a királyi udvarokban, most ott állt előttük a mintegy hat hetes böjttől lesoványodottan. Egyedül volt, amikor a mennyből kivetett lázadó kimérte rá támadásait. Szorosabb és keményebb próbán ment keresztül, mint amit embernek valaha is ki kell állnia. A sötétség fejedelme elleni harc hosszú és megpróbáló volt Krisztus emberi természetének gyenge és szenvedő állapotában. Az angyalok a szeretet üzenetét és vigasztalást hoztak Jézusnak az Atyától, valamint annak bizonyságát, hogy az egész menny ujjongott az emberért kivívott tökéletes győzelmén.

Az emberiség megváltásának árát mindaddig nem foghatjuk fel teljesen, amíg a megváltottak Isten trónjánál nem állnak a Megváltóval. Akkor majd a halhatatlanságban és az örök jutalomban örvendezve fogják énekelni a győzelem és az örök diadal énekét "...nagy szóval ezt mondván: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást" (Jel 5:12). "Sőt hallám - mondja János -, hogy minden teremtett állat, amely van a mennyben és a földön, és a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondja vala: A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5:13).

Noha Sátán legerősebb próbálkozásai és kísértései eredménytelenek voltak, mégsem adott fel minden reményt, hogy talán a jövőben valamikor majd nagyobb sikerrel fog járni. Előretekintett Krisztus szolgálatának idejére, amikor majd lehetőségei lesznek erejének és cselszövésének újbóli latba vetésére Krisztus ellen. Sátán terveket szőtt Isten választott népe, a zsidók értelmének megvakítására, hogy ne ismerjék fel Krisztusban a Megváltót. Azt gondolta, hogy irigységgel, féltékenységgel és gyűlölettel tölti meg szívüket Isten Fiával szemben, hogy ne fogadják el Őt, és amennyire csak lehet, megkeserítsék földi életét. (The Review and Herald, 1874. szeptember 1.)