Miközben írok, mélységes hálát érzek Megváltónk rólunk való gondoskodásáért. Amikor Isten Igéjét olvasom és imára hajtom térdemet, Isten jósága és kegyelme annyira meghat, hogy könyörgésemet nem tudom könnyek nélkül felajánlani. Szívem összetörik és megszelídül, amint mennyei Atyánk jóságára és szeretetére gondolok. Egyre többre éhezem és szomjazom Jézusból ebben az életben. Krisztus értem feszíttetett meg, panaszkodjam-e hát, ha vele együtt én is megfeszíttetem?...

Nem tudhatjuk, mi van még előttünk. Egyedüli biztonságunk, ha Krisztussal járunk, kéz a kézben, szívünk tökéletes bizalmával. Nem mondta-e: "Ragadja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem"? Maradjunk közel a Megváltóhoz! Járjunk alázattal vele, teljünk meg szelídségével! Rejtsük el Vele énünket Istenben...

Félelmetes veszteséget hoznak magukra azok, akik büszkeséget és hiábavalóságot melengetve bókolnak énjüknek, és öltözködésükre és külső megjelenésükre fordítják azt az időt és figyelmet, amit a Mester munkájára kellene szánniuk. Sokan, akik külsőre gyönyörű ruhákat öltenek magukra, mit sem tudnak az Isten szemében nagyra tartott belső ékességről. Divatos ruhájuk bűnös és romlott szívet takar, mely tele van hiábavalósággal és büszkeséggel. Nem tudják, mit jelent az "...odafelvalókat keressék, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén" (Kol 3:1).

Nap mint nap a Krisztus Lelkével szeretnék betelni. Kegyelmének kincse többet ér számomra, mint az arany, az ezüst, vagy az ékes öltözet. Soha nem éreztem még komolyabb vágyódást a megszentelődésre, mint most.

Amikor testvérnőim kicsit is megértik, mennyit szenvedett Krisztus őértük, hogy Isten gyermekeivé fogadhassa őket, akkor a világi büszkeség és önszeretet nem lesz többé fontos számukra. Nem fogják többé énjüket imádni, és legfőbb tiszteletük tárgya Isten lesz.

Fáj a szívem, amikor Isten megmutatja nekem, hogy milyen sokan bálványozzák énjüket. Krisztus kifizette megváltásuk árát. Erejük teljes szolgálata Őt illeti. De szívük önszeretettel és önmaguk ékesítésének vágyával van tele. Nem figyelmeznek Jézus szavaira: "Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem" (Mk 8:34). Saját vágyaik kielégítése elrejti Krisztust szemük elől. Nem kívánnak szelídséggel és alázattal járni Isten előtt. Nem tekintenek Jézusra. Nem imádkoznak azért, hogy az Ő hasonlatosságára változzanak el. Esetüket példázza az a férfi, aki hétköznapi öltözetben jelent meg a királyi menyegzőn, mert nem tette meg a király által megkívánt előkészületeket. A drága áron szerzett ruhát méltóságon alulinak tartotta. Semmit nem tudott válaszolni a király kérdésére: "Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincs menyegzői ruhád...?" (Mt 22:12). Szótlan maradt, mert vádolta magát.

Sokan, akik kereszténynek vallják magukat, valóban csak névlegesen azok. Nem tértek meg. Előtérbe helyezik az énjüket. Nem ülnek le, hogy tanuljanak Jézus lábainál, mint ahogy Mária tette. Nincsenek készen Krisztus eljövetelére.

Éjjeli látásban olyan emberek társaságában voltam, kiknek szívét hiábavalóság és önhittség töltötte el. Krisztus el volt rejtve szemük elől. Hirtelen hangos, tisztán érthető szavakat hallottam: "Jézus jön, hogy magához vigye azokat, akik e földön szerették és szolgálták Őt, hogy mindörökké vele legyenek országában." A társaságból sokan Jézus elé mentek drága öltözetükben. Szüntelenül ruhájukat figyelték. De amikor meglátták az Ő dicsőségét, és felismerték, hogy egymás értékelésében milyen nagy szerepet kapott a külső megjelenés, megértették, hogy Krisztus szentségének köntöse nélkül állnak, saját ruháikon pedig lelkek vérét hordozzák.

Amikor Krisztus elvitte választottait, ők nem mentek vele, mivel nem voltak készen. Életükben az én kapta az első helyet, és amikor a Megváltó eljött, nem voltak felkészülve a vele való találkozásra.

Az ébredéskor kétségbeesett arckifejezésük volt előttem, s ez élesen elmémbe vésődött. Nem tudom elfelejteni ezt a látványt. Bárcsak le tudnám írni a dolgot úgy, ahogyan láttam. Ó, milyen keserű volt azok csalódása, akik nem ismerték meg tapasztalatból a következő szavak jelentését: "Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben" (Kol 3:3).

Sokan kereszténynek vallják magukat, de nem ismerik Krisztust tapasztalatból. Mennyire fáj a szívem ezekért a szánalmas, becsapott, készületlen lelkekért! Amint a gyülekezetekben állva látom az önelégülteket és az önigazultakat, akikről tudom, hogy nem készítik magukat arra, hogy elfogadható munkát végezzenek Krisztusért, és hogy békében láthassák meg Őt, a nagy tehertől nem vagyok képes aludni. Azt kérdezem magamtól: Mit tehetnék ezekért a lelkekért, hogy valódi helyzetük tudatára ébresztené őket? Életük mindent átható témája az én. Olyan tisztán szeretném eléjük tárni Krisztust, hogy meglássák Őt, és megszűnjenek önmagukra összpontosítani figyelmüket...

Azok között, akiket a végső számvetés napján keserves csalódás fog érni, lesznek olyanok, akik külsőleg vallásosak voltak, és akik látszólag keresztény életet éltek. Azonban minden tettüket önzés vezérelt. Erkölcsükkel, befolyásukkal, magas pozíciójukkal és igazság ismeretükkel büszkélkednek, mert azt hiszik, hogy azzal nyerik el Krisztus dicséretét. "Te előtted ettünk és ittunk - mondják majd -, és a mi utcáinkon tanítottál" (Lk 13:26). "Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben?" (Mt 7:22).

De Krisztus azt mondja: "Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem." "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7:21).

A kérlelés ideje lejárt. Elhangzott a megmásíthatatlan ítélet. Saját alkalmatlanságuk zárta ki őket a menny társaságából. [Lásd: Máté 7:24-27!] (91. Levél, 1904.)

A megváltás terve által Isten biztosította a lehetőséget minden bűnös jellemvonás és minden kísértés legyőzésére, bármilyen erősek is azok (The Review and Herald, 1885. december 22).

Ha Isten népének szívében Krisztus szeretete lakozna; ha a gyülekezeti tagokat az önmegtagadás lelkülete jellemezné; és ha mindannyian mély elszántságot tanúsítanának, akkor nem lenne anyagi hiány a hazai és külföldi missziók támogatására. Forrásaink megsokszorozódnának. Járható ajtók ezrei nyílnának meg előttünk. Ha Isten népe véghezvitte volna az Ő célját, a kegyelem üzenetének hirdetése által, akkor Krisztus már eljött volna a földre és a szentek beléptek volna Isten városába (Notebook Leaflets, Christian Experience, 1. szám, 1904. február 18. - Union Conference Record [Ausztrál-Ázsia], 1898. október 15).