Krisztus megkísértése

Krisztus Sátán legyőzőjeként és a Sátán által megkötözött foglyok Megváltójaként jött világunkba. Saját győzedelmes életével példát adott az embereknek, hogy hozzá hasonlóan ők is legyőzzék Sátán kísértéseit. Mihelyt Krisztus elérkezett a megkísértés pusztájába, ábrázata megváltozott. Eltűnt róla az Isten trónjáról visszaverődő dicsfény, mely akkor világította meg arcát, amikor az egek megnyíltak előtte, és az Atya hangja Fiának jelentette ki Őt, akiben gyönyörűségét leli. A világ bűneinek terhe nyomasztotta lelkét, ábrázatára elmondhatatlan fájdalom ült ki: a gyötrelemnek olyan mélysége, melyet az elbukott ember fel sem foghatott. Megérezte a világot elárasztó átok elsöprő viharát. Felismerte a világot uraló kényeztetett étvágy és szentségtelen szenvedély hatalmát, mely elmondhatatlan szenvedést hozott az emberre. Az étvágy uralma egyre növekedett és erősödött az Ádám törvényszegése utáni nemzedékek során, mígnem az emberiség erkölcsi ereje annyira legyengült, hogy saját erejük által nem voltak képesek győzelemre jutni. Az emberek érdekében Krisztusnak kellett győzni az étvágyat érintő legerősebb próbában. Egyedül kellett kiállnia a kísértést, senkinek nem volt szabad segítségére lennie, megvigasztalnia és támogatnia. A sötétség erőivel kellett szembeszállnia.

Mivel az ember meggyengült állapotában nem tudta leküzdeni Sátán kísértéseinek erejét, Jézus vállalkozott a teher elhordozására, hogy az emberek érdekében győzzön az étvágy hatalma felett. Önmegtagadást és kitartást kellett tanúsítania, valamint az éhség gyötrő hullámainak ellentmondó szilárdságot az alapelvek mellett. Az éhségnél, sőt a halálnál is erősebb hatalommal kellett uralkodnia az étvágy felett.

Ádámmal ellentétben Krisztus nem a gyönyörűséges Édenben kísértetett meg az étvágy terén. Őt nem vették körül Isten világosságának és szeretetének bizonyítékai. Sivár és elhagyatott pusztában volt, ahol vadállatok voltak körülötte. A környezetben minden visszataszító volt, olyan, amitől az emberi természet visszariad. Ebben a környezetben böjtölt negyven éjjel és negyven nap, "és nem evék semmit azokban a napokban" (Lk 4:2). A hosszú böjt lesoványította Krisztust, aki szörnyű éhséget érzett. Ábrázata torz volt, nem az emberek fiaiéhoz hasonló.

Így lépett Krisztus az Ő küzdelmébe, hogy legyőzze a hatalmas ellenséget, és megálljon ugyanabban a próbában, melyben Ádám elbukott. Mindezt azért tette, hogy sikeres küzdelem árán megtörje Sátán hatalmát és megmentse az emberiséget a bűneset szégyenétől.

Minden elveszett, amikor Ádám engedett az étvágy hatalmának. Krisztus, akiben az emberi és isteni természet egyesült, Ádám helyére lépett és majdnem hat hétig állta a szörnyűséges böjtöt. A böjt hossza bizonyítja legjobban az étvágy emberek feletti uralmának és bűnösségének mértékét.

Krisztus emberi volta az ember gyarlóságának legmélyebb rejtekeibe hatolt. Azonosította magát a bukott ember gyengeségeivel és szükségeivel, miközben isteni természete megragadta az Örökkévalót. Az emberi törvényszegés vétkének elhordozása nem adott szabadságot Isten törvényének további megrontására. A törvényszegés a törvény adósává tette az embert, az adósságot pedig maga Krisztus fizette meg saját szenvedése által. Krisztus megpróbáltatásai és szenvedései mély benyomást tesznek az emberre az Isten törvénye áthágását illető hatalmas bűnéről. Ez bűnbánatra és a törvénynek való engedelmességre indítja az embert, aki az engedelmesség által elfogadásra talál Istennél. Az Úr az embernek tulajdonítja igazságát, s így olyan magas erkölcsi értékrendre emeli, hogy az isteni törvény megőrzésére irányuló törekvései elfogadhatóak lesznek. Krisztus emberi természetén keresztül megbékéltette az embert Istennel, isteni természetén keresztül pedig Istent az emberrel.

Mihelyt Krisztus hosszú böjtje elkezdődött a pusztában, Sátán ott termett kísértéseivel. Világossággal vette körül Krisztust, és az Isten trónjáról érkező angyalok egyikének vallotta magát, akit támogatására és szenvedésének enyhítésére küldött az irgalmas Isten. Megpróbálta elhitetni Krisztussal, hogy Isten nem kívánja meg tőle, hogy végigjárja azt az önmegtagadó és szenvedésteli utat, amire készül. Azt állította, hogy azt az üzenetet hozta a mennyből, mely szerint Isten csak engedelmességéről akart megbizonyosodni.

Sátán azt mondta Krisztusnak, hogy csak rá kell tennie lábát a vérszennyezte ösvényre, de azon járnia már nem szükséges. Ábrahámhoz hasonlóan neki is csak a tökéletes engedelmesség próbáját kellett kiállnia. Azt is állította, hogy ő volt az az angyal, aki visszatartotta Ábrahám kezét, amint Izsákra irányította a kést, és ez az angyal most életének megmentésére jött. Nincs hát szükség arra, hogy belehaljon a gyötrelmes éhségbe, mert majd ő is részt vállal a megváltási terv munkájában, s így megsegíti őt.

Isten Fia elfordult ezektől a ravasz kísértésektől, és állhatatos maradt abban a szándékában, hogy minden részletében eleget tegyen annak a tervnek, ami az elbukott emberiség megváltására született. Sátánnak azonban rengeteg előkészített kísértése volt arra, hogy kihasználja Krisztus helyzetét és elejtse Őt. Ha nem sikerült az egyik kísértés, majd egy másikat is megpróbál. Azt gondolta, hogy sikerrel fog járni, mivel Krisztus az emberek szintjére ereszkedett. Azzal áltatta magát, hogy mennyei angyalnak álcázva magát nem lepleződhet le. Azt színlelte, hogy lesoványodott alakja és a visszataszító környezet miatt kételkedik Krisztus istenségében.

Krisztus tudta, hogy ha felveszi az emberi természetet, akkor külső megjelenése nem lesz hasonló a mennyei angyalokéhoz. Sátán arra késztette, hogy ha valóban az Isten Fia, akkor adjon bizonyítékot fenséges jelleméről. Az étvágy kísértésein keresztül közelített Krisztushoz. Ádámot legyőzte ezen a ponton és leszármazottait is uralma alá vonta. Étvágyuk helytelen kielégítésének vétke addig gerjesztette Isten haragját, mígnem bűneik odáig jutottak, hogy Isten özönvíz által pusztította el őket a földről.

Sátán kísértéseinek engedve Izrael fiai átadták a gondolatok feletti uralmat az étvágynak. Étvágyuk dédelgetése révén olyan súlyos bűnöket követtek el, melyek magukra vonták Isten haragját, így elbuktak a pusztában. Sátán azt gondolta, hogy Krisztust is tőrbe csalhatja ugyanazzal a kísértéssel. Azt mondta neki, hogy a fenséges angyalok egyikét a földre száműzték, aki teljesen lesoványodott és meggyötört alakja azt fejezi ki, hogy ő az a bukott angyal.

Ezután saját vonzó megjelenésére irányította Krisztus figyelmét. Erőteljes alakját világosság vette körül. Azt állította, hogy közvetlenül a menny trónjáról érkezett küldöttként joga van bizonyítékot követelni Krisztus istenfiúságáról. Ha tudott volna, Sátán örömmel kételkedett volna az Isten Fiához érkező mennyei szavakban Krisztus keresztségekor. Eltökélt szándéka volt, hogy legyőzze Krisztust, s ha lehetséges, ezzel biztosítsa saját életét és királyságát. Először az étvágyon keresztül kísértette meg Krisztust. Ezen a ponton majdnem teljhatalommal rendelkezett a világ felett. Kísértéseit Krisztus környezetének és körülményeinek megfelelően alakította, s ez majdnem leküzdhetetlenné tette azokat.

Krisztus csodát vihetett volna véghez saját érdekében, de ez nem állt volna összhangban a megváltási tervvel. Krisztus életének csodái azt mutatják, hogy van hatalma arra, hogy csodát tegyen a szenvedő emberiség érdekében. Jóságos csodájával ötezer embert vendégelt meg öt kenyérből és két kis halból. Lett volna tehát hatalma arra is, hogy csodát tegyen és enyhítse saját éhségét. Sátán azzal áltatta magát, hogy kétséget ébreszthet Krisztusban azokkal a szavakkal kapcsolatban, melyek keresztségekor hangzottak a mennyből. Nagy győzelmet aratott volna, ha Krisztus megkérdőjelezi istenfiúságát és az Atyja által beszélt szavak igazságát.

Az elhagyott pusztában társ és étel nélkül találta a szenvedő Krisztust. A környezet lehangoló és visszataszító volt. Sátán azzal állt elő, hogy Isten nem hagyná Fiát ilyen szükséghelyzetben és gyötrelemben. Azt remélte, hogy meg tudja ingatni Krisztus Atyjába vetett bizalmát, aki megengedte, hogy ilyen szenvedés legyen úrrá rajta a pusztában, ahol ember még soha nem járt. Sátán kétségeket akart ültetni Krisztus elméjében Atyja szeretetét illetően. Azt remélte, hogy a letörtség és szörnyű éhség állapotában segítségül fogja hívni csodatévő hatalmát saját érdekében, s így kivonja magát Atyja gondviselő kezeiből. Ez valóságos kísértést jelentett Krisztus számára, de Ő egy pillanatra sem állt szóba Sátánnal. Egy pillanatra sem vonta kétségbe Atyja szeretetét, noha leírhatatlan gyötrelem nehezedett vállára. Sátán hozzáértő kísértései nem ingatták meg Isten drága Fiának egyenességét. Atyjába vetett állhatatos bizalmát nem sikerült megrendíteni.

Jézus nem ereszkedett le, hogy megmagyarázza ellenségének istenfiúsága mikéntjét, és mint Isten Fiának, hogyan kell cselekednie. Sátán zaklató és gúnyos modorban utalt Krisztus jelenlegi gyengeségére és kedvezőtlen megjelenésére saját erejével és dicsőségével ellentétben. Azzal gúnyolta Krisztust, hogy Ő inkább az angyalok szánalmas képviselője, nem a mennyei udvarok elismert királya és parancsnoka. Jelenlegi állapota bizonyítja, hogy mind Isten, mind az emberek megvetették. Azt mondta, hogy ha Krisztus valóban Isten fia és a menny uralkodója, akkor ereje azonos az Istenével, így arra is képes, hogy ezt csoda által bizonyítva a lábánál lévő köveket kenyerekké változtassa és enyhítse éhségét. Sátán ígéretet tett, hogy ha Krisztus ezt megteszi, akkor azonnal aláveti magát fenségének és a közöttük folyó küzdelem örökre lezárul.

Krisztus nem vette tudomásul Sátán becsmérlő gúnyjait. Sátán nem tudta elérni, hogy Krisztus bebizonyítsa hatalmát. Szelíden, visszavágás nélkül viselte a rágalmakat. A keresztségekor a mennyből kijelentett szavak nagyon értékesek voltak számára és bizonyították, hogy Atyja helyeselte azokat a lépéseket, melyeket a megváltási tervben az ember helyetteseként és jótállójaként megtenni készült. A megnyílt felhők és a galamb szimbóluma azt bizonyították, hogy a mennyben lévő Atya egyesíteni fogja erejét a földön tartózkodó Fia erejével, hogy az emberek megszabadulhassanak Sátán fogságából. Isten elfogadta Krisztus törekvését, hogy összekösse a földet a mennyel, a véges embert a végtelen Istennel.

A mennyei Atyától kapott jelek elmondhatatlanul sokat jelentettek Isten Fia számára nehéz szenvedései, valamint a lázadó vezérrel vívott szörnyűséges harca idején. Miközben kiállta Isten próbáját a pusztában, és teljes szolgálata idején, semmit nem tett annak érdekében, hogy meggyőzze Sátánt saját hatalmáról és arról, hogy Ő a világ Megváltója. Sátánnak volt elég bizonyítéka Krisztus fenséges helyzetéről. Azért záratott ki a mennyből, mert nem volt hajlandó megadni a Jézusnak járó tiszteletet, nem volt hajlandó alávetni magát Neki, ezért Isten ellen való lázadásban tört ki.

Krisztus küldetésének semmilyen részét nem képezte, hogy saját haszna, vagyis szenvedése enyhítése érdekében használja isteni hatalmát. A szenvedéseket önként vette magára. Felvette az emberi természetet, s így el kellett szenvednie az emberiség kellemetlenségeit, betegségeit és nyomorúságát. Nem vihetett véghez csodákat saját érdekében. Mások megmentésére jött. Küldetésének célja az volt, hogy áldásokat, reményt és életet hozzon a lesújtottnak és a szenvedőnek.

Krisztus az éhség legszörnyűbb kínjait szenvedte el, mégis kiállta a kísértéseket. Ugyanazzal az Igével felelt Sátánnak, melyet Mózesen keresztül adott a pusztában vándorló Izraelnek, amikor ételük megfogyatkozott és húst követeltek: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Úgy kijelentésével mint példájával, Krisztus megmutatta az embereknek, hogy nem a fizikai éhezés a legnagyobb csapás, ami útjukba jöhet. Sátán azzal áltatta az első emberpárt, hogy ha esznek a tudás fájának tiltott gyümölcséből, akkor az jót hoz majd számukra és biztosítja életüket a halál ellen. Ez pontos ellentéte volt az Isten által kijelentett igazságnak: "De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz" (1Móz 2:17). Ha Ádám engedelmeskedett volna, soha nem ismerte volna meg a nélkülözést, a fájdalmat és a halált.

Ha az özönvíz előtti emberek engedelmeskedtek volna Isten szavának, akkor megmenekültek volna és nem vesztek volna el a víz hullámaiban. Ha a zsidók engedelmeskedtek volna Isten szavainak, akkor Ő különleges áldásokban részesítette volna őket. De ők étvágyuk és szenvedélyeik kielégítése következtében elbuktak. Nem engedelmeskedtek Istennek. Megromlott étvágyuk dédelgetése számos és súlyos bűnökhöz vezetett. Ha Isten rendeléseit helyezték volna az első, testi szükségleteiket pedig a második helyre, akkor - alávetvén magukat Isten választásának a számukra megfelelő ételeket illetően - egyikük sem bukott volna el a pusztában. Kánaán kívánatos földjén szent és egészséges népként telepedhettek volna le, és egyetlen erőtlen sem lett volna törzseik sorában.

A világ Megváltója bűnné lett az emberiség érdekében. Az ember helyettesévé válva Krisztus nem nyilvánította ki azt a hatalmát, mellyel mint Isten Fia rendelkezett. Az emberek fiai közé sorolta magát. A kísértés megpróbáltatásait emberként kellett hordoznia az emberekért, a legmegpróbáltatóbb körülmények között adva a hitnek és az Atyjában való tökéletes bizalomnak a példáját. Krisztus tudta, hogy Atyja - amikor jónak látja - gondoskodni fog táplálékáról. Keserű helyzetében, amikor az éhség felmérhetetlen erővel nehezedett rá, a számára kijelölt megpróbáltatás töredékét sem akarta idő előtt enyhíteni isteni hatalma gyakorlása által.

A bukott embernek nincs hatalma arra, hogy csodákat vigyen véghez saját érdekében. Ha zökkenőmentes körülmények között élne, akkor sem volna hatalma kimenekedni a váratlanul rátörő fájdalomból és gyötrelemből, és nem tudna győzelmet aratni az ellenség felett. Isten célja az, hogy megpróbálja az embereket és így lehetőséget adjon nekik jellemük fejlesztésére. Gyakran nehéz körülményeket enged meg életükben, hogy megpróbálja szeretetében és hatalmában való hitüket és bizalmukat. Krisztus élete tökéletes minta. Szóval és tettel mindig arra tanította az embereket, hogy hagyatkozzanak Istenre, hitüket és bizalmukat Őbelé helyezzék.

Krisztus tudta, hogy Sátán hazug volt kezdettől fogva, és nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy úgy hallgassa meg a nagy csaló állításait, hogy vakmerő kijelentéseiért ne dorgálja meg azonnal. Sátán arra akarta ingerelni Isten Fiát, hogy szálljon vitába vele. Abban reménykedett, hogy így előnyhöz juthat a végtelenül legyengült és lelki gyötrelemben lévő Krisztussal szemben. Azt tervezte, hogy kiforgatja Krisztus szavait, fölébe kerekedik, majd segítségül hívja a bukott angyalokat, hogy minden erejüket összeszedve legyőzzék.

A világ Megváltója nem került összetűzésbe Sátánnal, aki azért űzetett ki a mennyből, mert nem volt ott méltó maradása többé. Bármilyen csalásra képes volt az, aki a mindenható Isten és Fia ellen tudta fordítani Isten angyalait, megnyerve magának rokonszenvüket. Négyezer éven át harcolt az isteni vezetés ellen, de ez idő alatt kísértésre és megtévesztésre való hatalmából és tudományából semmit sem veszített.

Mivel a bukott ember nem tudott győzni Sátán ellen emberi erővel, Krisztus eljött a menny királyi udvaraiból, hogy az emberi és isteni erőt egyesítve segítse az emberiséget. Krisztus tudta, hogy Ádám hatalmas előnyei révén kiállhatta volna Sátán kísértéseit az Édenben, és győzhetett volna felette. Azt is tudta, hogy az Édenkerten kívül nem volt lehetséges az ember számára, hogy saját erőből visszautasítsa Sátán kísértéseit, mivel a bűneset elválasztotta őt Isten világosságától és szeretetétől. Hogy reményt hozzon az ember életébe, és megmentse a teljes romlástól, megalázta magát és felvette az emberi természetet, hogy isteni erejét emberi erővel egyesítve saját szintjén érhesse el az embert. Az elbukott fiak és leányok számára megszerzi azt az erőt, amihez saját maguktól nem juthatnának hozzá, hogy az Ő nevében győzni tudjanak Sátán kísértései fölött.

A dicsőséges Isten Fia emberi természetben azáltal kerül közelebb az emberekhez, hogy helyettesükké lesz. Azonosítja magát az ember szenvedéseivel és nehézségeivel. Minden ponton megkísértetett, ahol az emberek megkísértetnek, hogy megtudja, hogyan segítse meg őket. Krisztus győzelemre jutott a bűnös érdekében.

Éjjeli látomásában Jákób létrát látott, ami Isten trónja felé emelkedve kötötte össze a földet a mennyel. Látta Isten angyalait mennyei, ragyogó ruhákba öltözötten, amint fel s alá jártak a mennyben ezen a fényes létrán. A létra alja a földet érte, teteje pedig a mennyben volt és Isten trónján támaszkodott. Isten trónjának világossága ragyogott a létrán, ami elmondhatatlan dicsőséggel sugározta be a földet.

A létra Krisztust jelképezte, aki kapcsolatot teremtett a menny és a föld között. Megalázva magát, Krisztus az emberi fájdalom mélységéig ereszkedett együttérzést és sajnálatot fejezve ki a bukott emberiség iránt, melyet a létra földön nyugvó vége jelképezett Jákób számára. A létra teteje Krisztus isteni hatalmát jelképezte, aki a Végtelen Istenbe kapaszkodva összeköti a mennyet a földdel, és a véges embert a végtelen Istennel. Krisztus kapcsolatot teremt Isten és ember között. Angyalok járhatnak a menny és a föld között, hogy a szeretet üzeneteit vigyék az elbukott emberiségnek, így szolgáljanak azoknak, akik a megváltás örökösei lesznek.

Ádám és Éva igen kedvező körülményeknek örvendhetett a mennyben. Kiváltságuk volt, hogy Istennel és az angyalokkal beszélhessenek. A bűn kárhoztatása nélkül éltek. Isten és az angyalok világossága vette őket körül. Teremtőjük tanította őket. Mindezek ellenére elbuktak a ravasz ellenség hatalma és kísértései alatt. Sátán négyezer éven át munkálkodott az isteni vezetés ellen, és kitartó igyekezete által erőre és tapasztalatra tett szert. Az elbukott ember nem rendelkezik Ádám és Éva Édenben élvezett körülményeivel. Négyezer év óta egyre távolabbra került Istentől, ezért kísértései felismeréséhez megértéséhez és legyőzéséhez szükséges bölcsessége és ereje fokozatosan meggyengült, míg Sátán diadalmas uralomra tett szert a földön. Az étvágy és a szenvedély, a világ és a hivalkodó bűnök szeretete voltak a gonoszság gyökerei. Ezekből sarjadt mindenféle bűn, erőszak és romlás. (The Review and Herald, 1874. augusztus 4. és 18.)