Krisztus és a törvény

A legnagyobb bonyodalom, mellyel Pálnak szembe kellett néznie, a judaizáló tanítók befolyásából származott. Ezek sok gondot okoztak neki azzal, hogy széthúzást teremtettek a korinthusi gyülekezetben. Szüntelen a ceremoniális törvény értékeit hirdették, s azokat Krisztus evangéliuma fölé helyezték. Pált pedig elítélték, mert nem kényszerítette azokat az újonnan megtértekre.

Pál saját gondolkodásuk alapján szólt hozzájuk, s ezt mondta: "Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges vala, úgyhogy Izrael fiai nem is nézhettek Mózes orcájára arcának elmúló dicsősége miatt: Hogyne volna még inkább ékes a léleknek szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata?" (2Kor 3:7-9.)

A Sínai-hegyről ünnepélyesen kijelentett isteni törvény a bűnös ítéletének kinyilvánítása. Az ugyan a törvény feladata, hogy ítéljen, a megbocsátásra vagy megváltásra azonban nincs hatalma. Az engedelmesség jutalmát fogják venni azok, akik a törvény előírásaival összhangban járnak. Szolgaságot és halált hoz viszont azoknak, akik ítélete alatt maradnak.

A törvény oly szent és oly dicsőséges, hogy amikor Mózes visszatért a szent hegyről, ahol elvette a kőtáblákat Isten kezéből, ábrázata olyan dicsőséget sugárzott, melyre az emberek nem tudtak fájdalom nélkül tekinteni, s így Mózesnek el kellett fedeznie az arcát.

A Mózes arcán ragyogó dicsőség Krisztus - törvényben való - igazságának visszatükröződése volt. A törvény önmagában nem lenne dicsőséges; csak azért az, mert Krisztus benne foglaltatik. A törvénynek nincs hatalma a megváltásra. Fénytelen lenne, ha nem nyilvánulna meg benne Krisztus szentsége és igazsága.

Az áldozati rendszer előképei és a próféciák halvány és homályos ismeretet nyújtottak a zsidóknak arról az irgalomról és kegyelemről, melynek Krisztus megjelenésével a világba kellett jönnie. Mózes előtt feltárult a Krisztusra mutató előképek értelme. Ellátott egészen a dicsőség elmúlásáig, Krisztus haláláig, amikor az árnyékkép találkozott a valósággal. Látta, hogy a törvény egyedül Krisztus által tartható meg. Ennek a törvénynek a megszegése révén az ember bűnt hozott a világba, a bűn pedig halált szerzett. Krisztus engesztelést szerzett az emberek bűneire. Jellemének tökéletességét felajánlotta az ember bűnössége helyett. Magára vette az engedetlenség átkát. Az ószövetségi áldozatok arra az áldozatra mutattak előre, melyet neki kellett meghoznia. A megölt bárány azt a Bárányt jelképezte, mely elveszi a világ bűneit.

Mózes arca azért ragyogott fényesen, mert a törvény elmúló dicsőségében meglátta annak lényegét, Krisztust. A törvény betűkkel kövekbe vésett szolgálata a halál szolgálata volt. Krisztus nélkül a bűnös annak átka alatt maradt, a megbocsátás reménye nélkül. Nem a szolgálat maga volt dicsőséges, hanem a ceremóniális törvény előképeiben megmutatkozó Megváltó tette az erkölcsi törvényt dicsőségessé.

Pál szeretné megláttatni testvéreivel, hogy a bűnbocsátó Megváltó hatalmas dicsősége adott jelentőséget a zsidó vallási életformának. Azt is szeretné felismertetni velük, hogy amikor Krisztus eljött a világba és áldozathalált halt, akkor az előkép találkozott a valósággal.

Miután Krisztus bűnért való áldozatként meghalt a kereszten, a ceremóniális törvény nem lehetett többé érvényben, noha addig összeköttetésben volt az erkölcsi törvénnyel, és dicsőséges is volt. Az egész az istenség pecsétjét hordozta és Isten szentségét és igazságát fejezte ki. Ha pedig az árnyékszolgálat dicsőséges volt, mennyivel inkább dicsőségesnek kellett lennie annak a valóságban, amikor Krisztus eljött, hogy életadó, megszentelő Lelkét adja a benne hívőknek?

A Tízparancsolat kijelentése Isten dicsőségének és nagyságának csodálatos megnyilatkozása volt. Hogy hatott ez az erőteljes megnyilvánulás az emberekre? - Félni kezdtek. "Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését. És látja vala a nép, és megrémüle, és hátrább álla. És mondának Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az

Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk" (2Móz 20:18-19). Azt kívánták Mózestől, hogy legyen a közbenjárójuk. Nem értették, hogy Krisztus volt a számukra elrendelt közbenjáró, és hogy az Ő közbenjárása nélkül minden bizonnyal elégtek volna. "Mózes pedig monda a népnek: Ne féljetek; mert azért jött az Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek. Távol álla azért a nép, Mózes pedig közelebb méne a felhőhöz, amelyben az Isten vala" (2Móz 20:20-21).

Az emberek keveset tudtak a bűneikről, a bűnbocsánatról, a Krisztusban való hit általi megigazulásról és arról a bukott helyzetükből adódó állapotról, mely szerint csak közbenjáró által mehetnek Istenhez. Istennek, és a Hozzá való közelítés egyetlen módjának ismeretét nagy mértékben elfelejtették. Majdnem minden érzékenységüket elvesztették a bűn és a szentség felismerésére. Csak homályosan értették meg a Krisztus által elnyerhető bűnbocsánat jellegét és annak a megígért Messiásnak a kilétét, akire áldozataik mutattak.

Pál kijelentette: "Azért ilyen reménységben nagy nyíltsággal szólunk; és nem, miként Mózes, aki leplet borított az orcájára, hogy ne lássák Izrael fiai az elmúlandónak végét. De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e napig ott van az ószövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el; Sőt, mind máig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre. Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel." (2Kor 3:12-16.)

A zsidók nem fogadják el Krisztust Messiásként, és nem látják, hogy szertartásaik értelmetlenek, az áldozatok jelentőségüket vesztették. A makacs hitetlenség által maguk elé helyezett lepel még mindig elfedi elméjüket, s csak akkor kerülne el onnan, ha elfogadnák Krisztust, a törvény igazságát.

Sokak szemét és szívét fedezi lepel a keresztény világban is. Nem látják az elmúlandónak végét. Nem látják, hogy Krisztus halála csak a ceremóniális törvényt helyezte hatályon kívül. Azt állítják, hogy az erkölcsi törvény a keresztre lett szegezve. Sűrű lepel fátyolozza megértésüket. Sokak szíve harcban áll Istennel, s nem vetik alá magukat törvényének. Krisztus azonban csak akkor szolgálhatja javukat, ha vezetésének szabályaival összhangba kerülnek. Lehet, hogy megváltójukként beszélnek Krisztusról, Ő mégis ezt mondja majd nekik végül: nem ismerlek titeket. Nem gyakoroltatok őszinte bűnbánatot Isten szent törvényének megrontása miatt, s így bennem való hitetek nem lehet őszinte, mert az én küldetésem célja Isten törvényének felmagasztalása volt.

Pál sem az erkölcsi, sem a ceremoniális törvényt nem úgy mutatta be, mint ahogy azt napjaink prédikátorai teszik. Némelyek olyan ellenszenvet tanúsítanak Isten törvényével szemben, hogy egészen annak elvetéséig, sőt megbélyegzéséig is el fognak menni. Ekképp vetik meg és mondanak ítéletet Isten dicsősége és fensége felett.

Az erkölcsi törvény soha nem volt árnyék- vagy előkép. Már az ember teremtése előtt is létezett, és meg fog maradni mindaddig, amíg Isten trónja fennáll. Isten nem változtathatta meg törvényének egyetlen előírását sem az ember megváltása érdekében, mert a törvény nem más, mint kormányzásának alapja. A törvény változhatatlan, végtelen és örökkévaló. Az ember megváltása és a törvény dicsőségének helyreállítása érdekében Isten Fia felajánlotta életét bűnért való áldozatul. Aki nem ismert bűnt, bűnné lett érettünk. Meghalt értünk a Kálvárián. Halála megmutatja Isten csodálatos szeretetét az emberek iránt, és törvényének változhatatlanságát. A Hegyibeszédben Krisztus kijelentette: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik." (Mt 5:17-18.)

Krisztus elhordozta a törvény átkát, elszenvedve annak büntetését. Beteljesítette azt a tervet, ami által az ember olyan helyzetbe kerül, melyben képes megtartani Isten törvényét, és a Megváltó érdemei által elfogadásra találhat. Krisztus áldozata révén a törvényre dicsőség áradt. Mindazok, akik látták az elmúlandónak végét, világosan látták annak dicsőségét is, aminek nem kellett elmúlnia, azaz a Tízparancsolatét.

"Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak Lelkétől" (2Kor 3:18). Krisztus a bűnösök közbenjárója. Akik elfogadják az Ő evangéliumát, fedetlen arccal tekintenek Őrá. Látják küldetésének a törvénnyel való kapcsolatát, és felismerik Istennek a Megváltó által megnyilatkozó bölcsességét és dicsőségét. Krisztus dicsősége feltárul a törvényben, amely jellemének a tükre. Krisztus átalakító erejét mindaddig érzi a lélek, amíg el nem változik az Ő hasonlatosságára. Isteni természet részesévé válik, így egyre inkább fog hasonlítani a Megváltóhoz, lépésről lépésre megerősödvén Isten törvényében, mígnem eléri a tökéletességet.

A törvény tökéletes összhangban van az evangéliummal. Az egyik a másik támogatására szolgál. A dicsőséges törvény ütközteti a lelkiismeretet, s arra indítja a bűnöst, hogy érezze át Krisztusra mint a bűn kiengesztelőjére való szükségét.

Az evangélium felismeri a törvény hatalmát és változhatatlanságát. "A bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által" - mondja Pál (Róm 7:7). A törvény által kialakult bűntudat Krisztushoz vezeti a bűnöst. Nyomorúságában az ember rámutathat a Kálvária keresztjén hozott hatalmas érvekre. Hivatkozhat Krisztus igazságára, mert abban minden bűnbánó bűnös részesül. Isten mondja: "...aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem." (Jn 6:37.) "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa azokat és megtisztítson minket minden hamisságtól" (1Jn 1:9). (The Review and Herald, 1902. április 22.)