Oakland, California,

1874. április 1.

Azt álmodtam, hogy néhány testvérünk tanácskozott, terveket vitatott meg a következő évadra. Azt gondolták, hogy legjobb lenne, ha nem hatolnánk be a nagyvárosokba, hanem azoktól távol fekvő kisebb helységekben látnánk munkához, ahol a papság kisebb ellenállásába ütköznének, s számottevő kiadásokat takaríthatnánk meg. Azzal érveltek, hogy kisszámú lelkészi karunk nem győzné azok tanítását és gondozását, akik a nagyvárosokban elfogadnák az igazságot, s a nagyobb ellenállás miatt jelentősebb segítségre szorulnának, mint kisebb vidéki gyülekezetek esetén. Így a nagyvárosokban tartott előadássorozatok gyümölcsének jó része kárba veszne. S ismét – sürgették – korlátozott anyagi forrásaink, s a költözködések miatti számos változás következtében nehéz lenne olyan gyülekezetet fölépíteni, mely az ügy erősségévé válna, Férjem unszolta a testvéreket, hogy késedelem nélkül készítsenek szélesebb terveket, s tegyenek széleskörű, alapos erőfeszítéseket, mert ez sokkal inkább megfelelne üzenetünk jellegének. Egyik munkatársunk a nagyvárosokban szerzett tapasztalatainak néhány esetét hozta föl. Rámutatott, hogy a munka majdnem teljesen eredménytelenül végződött, s bizonyítgatta, hogy a kisebb helységekben eredményesebbek voltak

Méltóságos és tekintélyes valaki, aki összes tanácskozásunkon jelen van, a legmélyebb érdeklődéssel csüggött minden szón. Majd megfontoltan és teljes magabiztossággal szólalt meg: „Az egész világ Isten szőlőskertje” – mondotta. „A városok és falvak a szőlőskert részei. Meg kell azokat művelnünk. A központi helyeken csakúgy, mint a félreesőbbeken. Sátán megpróbálja majd közbevetni magát s elcsüggeszteni a munkásokat, hogy akadályozza őket a figyelmeztetés üzenetének továbbításában. Elkeseredett erőfeszítéseket tesz majd, hogy az igazságtól a hamissághoz fordítsa az embereket. A menny angyalait bízták meg, hogy egyesítsék erejüket Isten földi hírnökeivel. A lelkészeknek elő kell mozdítaniuk és ápolniuk a rendíthetetlen hitet és reményt, amint azt Krisztus, élő fejük tette. Isten előtt alázatosaknak és esdeklőknek kell maradniuk szívükben.”

Isten szándéka, hogy drága igéje figyelmeztető és bátorító üzeneteivel eljusson a sötétségben élőkhöz és hitünk felől tudatlanokhoz. Mindenkihez el kell juttatnunk az üzenetet. Bizonyságul lesz ez számukra, akár meghallgatják, akár elutasítják. Nehogy azt képzeljétek, hogy a ti vállatokon nyugszik a felelősség, hogy hallgatóitokat meggyőzzétek és megtérítsétek. Egyedül Isten hatalma képes meglágyítani az emberek szívét. A ti dolgotok elébük tárni az élet szavát, hogy aki akarja, mindnek lehetősége nyíljék az igazság befogadására. Ha elfordulnak a mennyei igazságtól, az az ő kárhozatuk lesz.

Ne rejtsük el az igazságot a világ félreeső sarkaiba. Tegyük azt közismertté; ott ragyogjon a nagyvárosokban is. Krisztus munkája során a tóparton és a közlekedés forgalmas csomópontjain állt, hogy találkozzék a világ minden részéből átutazó emberekkel. Az igaz világosságot nyújtotta, hintette az evangélium magját, kimentette az igazságot a tévelygés szomszédságából, s eredeti egyszerűségében és érthetőségében hirdette, hogy az emberek megérthessék.

A köztünk lévő mennyei hírnök ismét megszólalt. „Soha ne veszítsétek szem elől, hogy az üzenet, melyet hirdettek az egész világnak szól. El kell azt juttatnotok minden városba s minden faluba. Hirdessétek a csomópontokon és félreeső ösvényeken egyaránt. Ne korlátozzátok az üzenet hirdetését.” A magvető példázatában Krisztus a maga és szolgáinak munkáját szemléltette. Hullott a mag mindenféle földbe. Néhány mag a rossz földre esett, azért a magvető nem hagyta abba a munkáját. Ültessetek minden víz mellé. Lehet, hogy nem látjátok azonnal munkátok eredményét, mégse csüggedjetek. Szóljátok a szavakat, melyeket Krisztus ad szátokba. Dolgozzatok, amint ő fáradozott. Menjetek mindenhová, mint ő ment földi szolgálata alatt.

A világ megváltójának sok hallgatója, de kevés követője akadt. Az özönvíz előtt Noé százhúsz évig hirdette az igét, mégis kevesen értékelték a drága próbaidőt. Noét és családját kivéve senkit sem számítottak a hívők közé, senki sem ment be vele a bárkába. A világ lakói közül csupán nyolc lélek fogadta meg az üzenetet, az üzenet mégis elítélte a világot. Azért nyújtották nekik a világosságot, hogy alkalmuk nyíljék hinni. Az, hogy elvetették az üzenetet, pusztulásuknak bizonyult. Üzenetünk a világ számára élet illata lesz az életre, mindenkinek, aki elfogadja, s kárhozat a visszautasítóknak.

A hírnök az egyik jelenlévőhöz fordult: „Túl korlátozott elképzeléseid vannak a jelen munkáról. Nem szabad kis területre korlátozódnia, szakajtó, vagy ágy alá kerülnie világosságotoknak, hanem tegyétek a tartóba, hogy mindenkinek világítson, aki Isten házában él – az egész világnak. Tágabb nézeteket kell vallanod a munkáról, mint eddig.”