Valamilyen módon gondoskodnunk kell a lelkészekről, s Isten más hű szolgáiról, akik az éghajlat vagy a túlmunka miatt megbetegedtek, s pihenésre meg fölépülésre szorulnak; vagy akik előrehaladott koruk, egészségük elvesztése miatt képtelenek viselni többé a terheket s a nap hevét. Ilyen lelkészeket gyakran helyeznek olyan területre, amelyről tudják, hogy veszélyes az egészségükre, de mivel nem akarnak kibújni a súlyos terhek alól, odaköltöznek, remélve, hogy segítség és áldás lesznek. Nemsokára észreveszik egészségük romlását, más éghajlatot és munkát próbálnak, de ha az sem segít, mitévők legyenek?

Akik Krisztus művéért lemondtak világi kilátásaikról, s az élvezetek, és jólét helyett a szegénységet választották, akik magukról megfeledkezve, buzgón fáradoztak a lélekmentésben, akik nagylelkűn adakoztak Isten ügyének támogatására, majd kidőltek a csatában, betegen, megélhetési lehetőség nélkül, eme hűségeseket nem szabad magukra hagynunk, hogy nyomorúság és szenvedések közepette küszködjenek, vagy koldusnak érezzék magukat. Ha betegség, gyöngeség látogatja meg őket, ne aggódjanak, hogy mi lesz feleségükkel és kicsinyeikkel, hogy ők munkaképtelen lettek. Igenis méltányos gondoskodnunk a hű munkás és családja szükségleteiről.

Bőkezűen gondoskodunk az öreg katonákról, akik hazájukért harcoltak. Magukon viselik a sebhelyeket, az életre szóló rokkantságot, mely veszélyes csatákról, erőltetett menetelésekről, viharral küzdésről és fogságban sínylődésről beszél. Hűségük, önfeláldozásuk eme bizonyítéka följogosítja őket, hogy igényt tartsanak a nemzet hálájára, melyet segítettek megvédeni. Olyan igényt, melyet a nép elismer és tiszteletben tart. A hetediknapi adventisták miként gondoskodnak Krisztus katonáiról?

Népünk nem látja be e kérdés rendezésének szükségét, azért elhanyagolják a dolgot. A gyülekezetek figyelmetlenek, s bár Isten szavának fénye ragyog útjukra, elhanyagolják ezt a legszentebb kötelességet. Az Úr igen helyteleníti hű szolgáinak elhanyagolását. Népünk legyen ugyanolyan készséges a bajbajutottak megsegítésére, mint amilyen készséggel elfogadták a munkások javait és szolgálatát, mikor jó egészségnek örvendeztek.

Isten ránk hárította a kötelességet, hogy szenteljünk különleges figyelmet a sorainkban élő szegényeknek. A lelkészeket és munkásokat ne soroljuk a szegények közé. Ők romolhatatlan kincset gyűjtöttek a mennyben. A területet szolgálták, mikor az rájuk szorult; most szolgálja őket a terület. Ha ilyen eseteket látunk, ne menjünk át az út másik oldalára, ne mondjuk: „melegedjetek, lakjatok jól,” (Jakab 2:16) s aztán semmit se tegyünk szükségleteik kielégítésére. Pedig ezt tettük a múltban. A hetediknapi adventisták több ízben meggyalázták hitvallásukat, ürügyet szolgáltattak a világnak Isten ügyének gyalázására.

Isten népének kötelessége Isten szolgáiról való gondoskodással elejét venni a megszólásnak. Adjunk nekik kényelmes otthont, néhány hold földet, ahol termékeket nevelhetnek, s ne érezzék, hogy testvéreik alamizsnájára szorulnak. A fáradt munkások milyen örömmel és békével tekintenének a csendes kis otthonokra, ahol méltányos igényük elismerést nyerne.

Újra meg újra elodáztuk e kötelességeket, mellyel a testvéreknek tartozunk; egyetlen határozott lépést sem tettünk. Népünk érezze át felelősségét. A gyülekezeti tagok viseljék szívükön az emberi testvériséget és a krisztusi testvéri közösséget érintő ügyeket. Hiszen egymás tagjai vagyunk. Ha egyik tag szenved, a többi tag is megsínyli. A területeknek legyen lelki látása, hogy megértsék az előjogokat és nyugalmat, melyre az agyondolgozott munkásoknak szükségük van, s amit meg is érdemelnek.

Ezek a lelkészek gyakran különleges ápolásra és gyógykezelésre szorulnak. Kórházaink szolgáljanak nekik menedékül, s minden más elnyűtt, pihenésre szoruló munkásnak. Bocsássunk rendelkezésükre szobákat, ahol megújulhatnak, pihenhetnek, anélkül, hogy szüntelen aggódniuk kellene a költségek miatt. Mikor a. tanítványokat elnyűtte a munka, Krisztus így szólt hozzájuk: „Jöjjetek félre és pihenjétek ki magatokat egy kissé.” Krisztus szeretné, ha gondoskodnánk most róla, hogy szolgái kipihenjék magukat s visszanyerjék erejüket Kórházaink tartsák nyitva a kapukat keményen dolgozó lelkészeink előtt, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy pénzt teremtsenek elő az intézmények létrehozására, fönntartására. Ha szükségük van az itt lelhető előnyökre, tudassuk velük, hogy bármikor szívesen látjuk őket.

A bentlakásért és kezelésért soha ne terheljük magas árral munkásokat, s koldusoknak se tekintsük őket. A vendéglátók se éreztessenek velük ilyet. Ha nagylelkűek vagyunk a lehetőségekkel, melyeket Isten elfáradt és túlhajszolt szolgáinak teremtett, az nem más az Úr szemében valódi orvosi hittérítésnél. Isten munkásai az ő szolgái, s mikor befogadjuk őket, ne feledjük, hogy hírnökei személyében Krisztust fogadjuk be. Krisztus elvárja ezt, s mikor közömbösen vagy udvariatlanul bánunk velük, őt szégyenítjük meg, az ő nemtetszését váltjuk ki. Nem kíséri Isten áldása, ha kimérten bánunk választottaival. Az orvosok nem mindig ismerték föl ezt. Néhányan nem úgy tekintettek a lelkészekre, mint kellene. Bárcsak az Úr megszentelné az intézmények vezetőinek fölfogását, hogy tudják, kit illet igaz szeretet és gondoskodás.

Az ügynek ez az ága, melyért az elcsigázott munkások annyit fáradoztak, azzal becsülje meg fáradozásukat, hogy szükség idején segíti őket. A költség oroszlánrésze háruljon a kórházra.

Némelyik munkás helyzete megengedi, hogy félretegyen fizetéséből, s meg is kell tennie, hogy szükség idején legyen pénze. Kórházaink ezeket is áldásként fogadják be. Hisz munkásaink többségére sok súlyos kötelesség hárul. Amikor csak pénzre van szükség, mindig őket hívják föl, tegyenek valamit, járjanak elől jó példával, másokat is bőkezűségre serkentve, hogy Isten ügye fejlődhessék. Sok lelkész annyira kívánja új területekre tűzni ki a lobogót, hogy pénzt kérnek kölcsön a különféle vállalkozások föllendítésére. Nem kelletlenül adakoznak, hanem előjognak tartják az igazság föllendítésének szolgálatát. Ezért maguknak gyakran kevéssel kell beérniük.

Az Úr pontosan számon tartja az ügy iránti bőkezűségüket. Tudja, milyen jó munkát végeztek; olyan munkát, melyről fogalmuk sincs a fiatal munkásoknak. Az Úr tud az idősek által elviselt nélkülözésekről és lemondásról. Följegyezte az esetek összes körülményeit. Mindezt bejegyezik a könyvekbe. Ezek a munkások a világ, az angyalok és emberek látványosságai, s vallásos elveink őszinteségének szemléltető ábrái. Az Úr szeretné, ha megértenénk, hogy úttörőink mindent megérdemelnek, amit intézményeink megtehetnek értük. Értsük meg, hogy akik az Úr szolgálatában őszültek meg, szeretetünket, megbecsülésünket és legmélyebb tiszteletünket érdemlik.

Olyan munkások számára, akik nem tudnak dolgozni többé, hoznunk létre alapítványt. Nem állhatunk tisztán Isten előtt, ha ez ügyben halogatás nélkül meg nem teszünk minden indokolt lépést. Némelyikünk ezt fölöslegesnek tartja, ellenállásuk mégse hasson ki ránk. Kiknek szíve szándéka, hogy igazak legyenek, s helyesen cselekedjenek, törjenek előre az Isten által elvárt jó munka végzésében. Sokan könnyen veszik a dolgokat, halogatják, hogy jót tegyenek javaikkal. Így lesz ez továbbra is? Annyira szeretni fogják a pénzt, hogy a földbe ássák?

Isten mindenikünket közreműködésre szólít ez ügyben. A jómódúak adjanak fölöslegükből, de ha vonakodva adják, ha minden pénzüket földi vállalkozásokba szeretnék fektetni, jutalmuk elmarad.

A szegényebbek szerény ajándéka Isten szemében nem kisebb a gazdagok jelentősebb adományainál. Az Úr áldását adja az ajándékra, s a szeretet küldetését aszerint teszi gyümölcsözővé, amilyen jó kedvvel adják. Gondosan becsüljünk hát meg minden szerény adományt.

Az ifjúság lelkes buzgalmára van most szükség. Tegyék félre hiúságukat, korlátozzák. szükségleteiket. Sürgetem őket, s egész népünket is sürgetem! A szükségtelen dolgokra adott pénzt fordítsátok magasztosabb célra. Tegyétek meg. amit tudtok, hogy pénzalapot teremtsetek az idős lelkészek számára, akiket elnyűtt a szüntelen munka és aggodalom. Amitek van, szenteljétek az Úrnak. Ne kívánságaitok kielégítésére fordítsátok javaitokat; tegyétek inkább az Úr kincstárába. Ne adj ki pénzt, csak hogy kívánságokat elégíts ki. Ne feledd, hogy az Úr pénzét kezeled, s el kell majd számolnod hovafordításával.

Fölhívom az időseket, akiknek már-már kicsúszik az élet a kezükből, hogy helyesen végrendelkezzetek Uratok javaival, mielőtt Jézusban elaludnátok. Ne feledjétek, hogy Isten intézői vagytok. Ameddig életben vagytok, adjátok vissza az Úrnak, ami az övé. Ne mulasszátok elrendezni ezt, míg eszetekkel bírtok. Amikor az öregség megérkezik, kötelességünk Isten alapította intézményeink közt osztani el javainkat. Sátán fölhasznál minden cselt, hogy az Úr ügyétől elterelje a javakat, melyekre pedig égető szükség van. Sokan világi vállalkozásokba fektetik, pedig Isten ügyének van szüksége minden összegre az igazság terjesztéséhez és nevének dicsőítésére. Fölteszem a kérdést: Ne gyűjtsünk magunknak kincseket a mennyben el nem évülő erszényekben? Különösen az időseket, sürgetem, akik hamarosan végrendelkeznek javaikkal. Ne feledkezzetek el azokról, akik hűségesen szolgáltak nektek az igével és tanításokkal. Helyezzétek pénzeteket oda, ahol – ha egészségetek, vagy életetek elvész – az Úr ügyébe ruházhatják be. Ezzel a pénzváltókhoz helyezitek ki javaitokat, ahol szüntelenül kamatozni fog.

Fölhívom egyházunk egészét, s tagjainkat külön-külön, hogy adjátok meg Istennek kamatostól a rátok bízott tőkéjét. Így kincsetek lesz a mennyben. Szívetek legyen hú Jézushoz. Azt gondolhatjátok, hogy az összes szentek közül a legkisebbek vagytok, mégis Krisztus testének vagytok tagjai. Krisztus által azonosak vagytok összes emberi eszközeivel, valamint a mennyei értelmes lények kiválóságaival és hatalmával. Senki sem él önmagának. Az Úr mindenkinek megadta kötelessége őrhelyét, nem a maga korlátolt, önző érdekében, hanem hogy minden tag jó hatása által mindannyian megerősödjünk. Ha valóban elhinnék, hogy egyénenként a világ látványa vagyunk – angyalok és emberek látványossága – akkor, mint gyülekezet, egészen más lelkületet nyilvánítanánk! Élő, munkálkodó gyülekezet lennénk.

Hagyjuk szüntelenül áramlani a jótett kis és nagyobb patakjait. Isten gondviselése mindig előttünk jár, mindig sokkal gyorsabban halad, mint a mi bőkezűségünk. Isten ügye fejlesztésének és építésének útját az önzés, büszkeség, irigység, esztelen költekezés és kérkedés szerelme állja el. Az ünnepélyes felelősség, hogy a mű összes ágát felemeljük, az egész gyülekezetre nehezedik. Ha tagjaink Krisztust követik, meg fogják tagadni fitogtatásra, ruhák kedvelésére, előkelő házak és költséges bútorok szeretetére való hajlandóságot. A hetediknapi adventisták legyenek sokkal szerényebbek, a világtól sokkal megkülönböztethetőbbek, különben Isten nem fogad el bennünket, bármi a tisztségünk, bármi legyen is tevékenységünk ágazata. A takarékosság és önmegtagadás sok mérsékelt körülmények között élőnek is lehetővé teszi az adakozást. Mindegyikünk kötelessége, hogy Krisztustól tanuljon, alázatosan járja a lemondás ösvényét, melyet a menny fensége taposott. Az egész keresztény élet legyen önmegtagadó, hogy ha segítségre szólítanak föl, készen álljunk válaszolni a hívásra.

Amíg Sátán lankadatlan erővel tevékenykedik a lelkek pusztításán, amíg munkásokra van szükség az aratás széles mezején, addig mindenkor fölhívások hangzanak el Isten s munkája számos ágának támogatására. Valamelyik szükségleten csak azért enyhítünk, hogy utat készítsünk más hasonló jellegű szükségek enyhítésére. Lemondásra van szükségünk, hogy javainkat abba fektessük, amit Isten a legtöbbre becsül. Ez majd olyan szokásokat és olyan jellemet fejleszt, mely kivívja számunkra az elismerő „jól van”-t, s alkalmassá tesz, hogy örökre annak jelenlétében éljünk, aki értünk lett szegény, hogy szegénysége által örök kincseket örökölhessünk.

A felelős tisztséget viselők abban a veszélyben forognak, hogy leroskadnak a sok teher alatt. Pedig az Úr senkire se kényszerít túl nehéz terhet. Minden terhet fölbecsül, mielőtt munkatársai szívére helyezné. Szerető mennyei Atyánk így szól minden munkáshoz: „Vesd az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad.” (Zsoltár 55:23.) A terhek hordozói higgyék, hogy Isten hordja minden terhüket, akár kicsiny, akár nagy.

Jézus csak akkor vállalja terheink hordozását, ha bízunk benne. Így szól: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek. Vessétek rám terheteket. Bízzatok, hogy én végzem el az emberi eszközök szemében lehetetlen munkát.” Az aggodalom vak, nem lát a jövőbe. De Jézus kezdettől látja a véget, s minden nehézség esetén utat készített az enyhülésre. Ha Krisztusban lakozunk, mindenre lesz erőnk általa, aki minket megerősít.

A megszenteletlen életű munkások miatt olykor mellékvágányra futnak a dolgok. Sírhatsz mások helytelen útjának következményei miatt, mégse aggódj. A munka áldott Mesterünk irányítása alatt áll. Csak annyit kér, hogy a munkások hozzá forduljanak utasításokért, s engedelmeskedjenek irányításának. Munkánk minden részét szívén viseli – gyülekezeteinket, hittérítő munkánkat és intézményeinket egyaránt. Miért aggódjunk hát? Az az erős vágyunk, hogy élettől átitatottnak lássuk a gyülekezetet, enyhüljön az Istenbe vetett tökéletes bizalom által, hiszen „nélkülem mit sem tehettek.” (János 15:5) „Kövessetek engem.” Ő vezet, s nekünk őt kell követnünk.

Senki se feszítse túl Isten adta erejét, hogy siettesse az Úr munkáját. Ember ereje nem gyorsíthatja a munkát. Ehhez a mennyei nagyhatalmú, értelmes lények fáradozásával kell egyesülnie. Isten munkája csak így emelhető tökéletességre, hisz az Úr munkáját ember képtelen elvégezni. Pál ültethet, Apollós öntözhet, de Isten adja a növekedést. Az ember munkálkodjék együtt az isteni eszközökkel, őszinte odaadással és szelíden, végezze mindig a lehető legjobb munkát, mégis éljen annak tudatában, hogy Isten a mindenható mestermunkás. Ne legyen magabízó senki, mert kimeríti tartalékát, s elpusztítja értelmi és testi erejét. Ha félreállítanánk az összes jelenleg súlyos terhet viselő munkást, Isten műve akkor is haladna. előre. Hűtsük tehát a buzgalmat ésszerűséggel, s hagyjuk abba arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy elvégezzük, amit egyedül az Úr tud elvégezni.