A szőlőtő és a szőlővessző példázata Krisztus és követőinek viszonyát, s követőinek egymáshoz, való kapcsolatát jelképezi. A vesszők rokonai egymásnak, de mindnek megvan az egyénisége, s ez nem olvad egybe a többivel. Mindenki a tőkéhez kapcsolódik, ebből szívja életét, növekszik, gyümölcsözik. A vesszők képtelenek éltetni egymást. Mindenkinek a tőkében kell összpontosulnia, hogy élhessen. S noha a vesszők hasonlítanak egymásra, mégis különbözők. Egységük a tőkével való közősségükből áll, s mindenkiben, bár nem egyformán, a szőlőtő élete nyilvánul meg.

A példázat tanítása nemcsak a keresztényekre, hanem az Isten szolgálatát végző intézményekre is vonatkozik. Egymással való kapcsolatánál mindenki tartsa meg egyéniségét. Egymással való közösségük abból ered, hogy Krisztussal van közösségük. Az intézmények Krisztusban egyek, de egyéniségük nem olvad egymásba.

Olykor sürgetik, hogy az ügy javára lenne, ha összevonnák, s lényegében közös igazgatás alá helyeznék kiadóinkat. Az Úr viszont rámutatott, hogy ennek nem szabad bekövetkeznie. Nem terve alig egy pár ember kezébe összpontosítani a hatalmat, vagy egyik intézményünket a másik ellenőrzése alá vonni.

Mikor elkezdtük munkánkat, kicsiny, igen kicsiny csermelyként mutatták meg nekem. Isten Ezékiel prófétának mutatta meg a vizet, mely „kibuggyan a ház küszöbe alól napkelet felé, az oltártól délre.” Olvassátok el Ezékiel 47-et. Különösen figyeljetek a 8. versre. „Ez a víz a keleti tájékra folyik ki, a laposra, sivatagokba megy át és a tengerbe megyen be, a tengerbe szakad és gyógyul a víz.” Azt is közölték, hogy munkánk keletre és nyugatra, a tenger szigeteire, s a világ minden részére elterjed. A mű terjeszkedésével nagy összegeket kell . majd igazgatnunk. A műnek nem szabad egyetlen helyre összpontosulnia. Az emberi bölcsesség szerint kényelmesebb ott fölépítenünk intézményeinket, ahol a mű már közismert és tekintélyes. Ezzel azonban hibákat követtünk el. A teherhordozás ad erőt és fejleszt. Ha területeink munkásainak válláról levesszük a felelősség javát, olyan helyzetet teremtünk, melyben jellemük fejletlen marad, képességeik, erejük elnyomott és gyönge lesz. A mű, az Úré, s nem egyezik akaratával, ha egyetlen helyre összpontosítjuk erőnket és hatékonyságunkat. Az intézmények maradjanak függetlenek, az Úr irányítása alatt végezve Isten tervét.

Az összpontosítás tervének követése arra hajlik, hogy Isten helyett. az embert magasztalja föl. A különböző intézmények felelős vezetői a központi szervektől várnák az irányítást és a támogatást. Mikor a személyes felelősség tudata csökken, a vezetők elvesztik, a legmagasabb. legértékesebb emberi élményt, lelkük szüntelen Istentől függését. Nincsenek szükségletük tudatában, elmulasztják hát az állandó virrasztást és imát. Nem értik, hogy csakis az Istennek való szüntelen átadás képesíti az embert, hogy meghallja a Szentlélek tanítását és engedelmeskedjék. Embert emelnek Isten helyébe. Akiknek a földön Isten követeiként kell tevékenykedniük, megelégednek azzal, hogy tévelygő, véges emberektől kérjenek bölcsességet, mikor a végtelen Istentől nyerhetnének bölcsességet és erőt. Attól, aki sohasem téved.

Az Úr nem akarja, hogy intézményeink vezetői emberre nézzenek, vagy emberben bízzanak, hanem őrá tekintsenek.

Könyvkiadóinknak sosem szabad olyan kapcsolatba kerülniük, hogy egyik uralkodjék a másikon. Mikor ekkora hatalom kevesek kezében összpontosul, akkor a Sátán eltökélten ítélőképességük megrontására tör, helytelen elveket sugalmaz, rossz elgondolásokat vezet be. Így nemcsak egy intézetet tud megrontani, hanem azon át a többit is ellenőrizheti, távoli területeken is rossz vágányra terelve a munkát. Ezzel a rossz hatás széles körben terjed. Minden intézményünk álljon erkölcsi függetlenségének alapzatán, végezzék munkájukat ki-ki a maga területen. Minden terület munkásai érezzék, hogy úgy kell fáradozni, mintha Isten, a szent angyalok és az el nem bukott világok szemeláttára tennék.

Ha az egyik intézmény helytelen elgondolásokat követ, a másik ne hagyja megrontani magát, hanem maradjon hű az elvekhez, melyeket megalapítása juttatott kifejezésre, s ezekkel összhangban folytassa munkáját. Az intézmények igyekezzenek összhangban dolgozni egymással, de csak amíg az igazsághoz és az igazságossághoz hűen tehetik. A központosítás irányában ennél tovább egyik se menjen.

Kiadóink között ne támadjon vetélkedés. Ha megtűrjük ezt a szellemet, nyakunkra nő, megerősödik és kiszorítja a hittérítés lelkületét; megszomorítja Isten Lelkét és elűzi a szolgáló angyalokat, akiket az Isten kegyelmét értékelők munkatársául küldtek.

Intézményeink vezetői a legkisebb mértékben se próbálják kihasználni egymást. Isten előtt ez a legvisszataszítóbb látvány. Az egymás rászedésére való törekvés olyan valami, amit az Úr nem tűr meg. Helytelen minden olyan igyekezet, hogy egyik intézmény a másik fölé kerekedjék. Minden megjegyzés, minden burkolt célzás, mely csökkenti valamely intézménynek vagy munkásainak tekintélyét, ellenkezik Isten akaratával. Sátán lelkülete sarkall ilyenekre. Ha egyszer helyet adunk ennek, kovászként rontja majd meg a munkásokat, s hiúsítja meg Isten intézményeire vonatkozó célját.

Munkánk összes ágát, minden intézményt vezessünk mással is gondolva, nagylelkűen. A munkaterület igyekezzék védeni, erősíteni, építeni a többi területet, de őrizze meg egyéniségét. A mű ágainak kifejlesztésére, alkalmazzunk különböző képességű, és jellemű embereket. Az Úr terve mindig is ez volt. Mindenki fejtsen ki gondos igyekezetet, ki-ki a maga területén; de mindnek előjoga elősegíteni az egész testület egészséges működését és jólétét.

Isten, terve nem a központosítás, vetélkedés vagy gáncsoskodás, hanem az együttműködés, hogy a különböző ízek segítségével s a tagok együttműködésével az egész testet egybekapcsolja és összetartsa. Így növekszik a test és építi föl magát a szeretetben. (Efézus 4:16).