Jézus Krisztus ifjúkoráról a következő ihletett bizonyság ezt mondja: „A kisgyermek pedig növekedett, és erősödött lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme volt ő rajta. (Lk 2:40) A gyermekkorában tett jeruzsálemi látogatásuk után, szüleivel visszatért „..és ment Názáretbe; és engedelmes volt nékik.(Lk 2:51)

Krisztus napjaiban az ifjúság tanítói a külsőségek hívei voltak. Jézus a szolgálata során kijelentette a rabbiknak: „Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Istennek hatalmát.” (Mk 12:24) Azzal vádolta őket, hogy „*olyan tudományokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai. (v.ö: Mk 7:7 és Mt.15:9) A hagyományokkal foglalkoztak, azokat taglalták és részletezték, és messze az Írások fölé magasztalták. A tanulók életének oly nagy részét foglalták el emberek mondásai, szertartások végtelen körforgása, hogy azon oktatást, amelynek Isten ismeretét kellett volna közvetíteni, elhanyagolták. A nagyobb tanítók állandóan jelentéktelen dolgokat fejtegettek. A vallási szertartások minden betartandó részletét meghatároztak, amelyek teljesítését a legnagyobb kötelezettségnek tették meg. Megfizették a tizedet a „mentából, az ánizsból és a köményből” is, miközben a törvény nehezebb dolgait elhagyták, mint az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget. (v.ö: Mt.23:23) Így került be egy csomó buta dolog, amely elrejtette az ifjúság szeme elől az Isten iránti szolgálat legalapvetőbb elemeit.

Az oktatási rendszerben nem volt helye olyan személyes tapasztalatnak, amelynél a lélek önmaga tanulja meg az „Így szól az Úr” hatalmát és megszerzi az isteni igére való támaszkodást, amely önmagában képes Isten békéjét és hatalmát elhozni. Ezen iskola diákjai, mivel formaságok körforgásával voltak elfoglalva, nem találtak csendes órákat, amikor meghitt közösségbe lehettek volna Istennel és hallhatták volna, ahogyan szívükön át szól hozzájuk. Amit a rabbik a legkiválóbb oktatásnak tartottak, a valóságban nem volt más, mint az igazi oktatás legnagyobb gátja. Ellentétben volt minden valódi fejlődéssel. Tanítói-nevelői munkájuk alatt az ifjúság képességei visszamaradtak, gondolkozásuk megbénult és beszűkült.

Jézus fivéreit és nővéreit a rabbik számtalan hagyományaira és szertartásaira megtanították, de magát Krisztust nem lehetett rábírni, hogy érdeklődést tanúsítson ezek iránt. Miközben lépten-nyomon hallani lehetett, hogy a különféle tiltó és felszólító parancsolatokat idézik, Krisztus ezektől függetlenül tette a dolgát. A társadalom és Isten által támasztott követelmények állandóan ütközésben voltak, és bár ifjúkorában nem tett közvetlen támadást a művelt tanítók szokásai és tantételei ellen, nem lett iskoláiknak tanulója.

Jézus nem kívánt olyan szokást követni, amely megkívánta volna, hogy hagyja el Isten akaratát, sem olyat, amellyel azok tanítása alá helyezi magát, akik emberek szavait magasztalták Isten Igéje fölé. Gondolataiból kizárt minden olyan nézetet és külsőséget, amelynek nem Isten volt az alapja. Nem adott helyt e dolgoknak, hogy hassanak Reá. Így tehát azt tanította, hogy jobb megelőzni a rosszat, mint megkísérelni annak helyrehozatalát, miután megvetette a lábát a gondolkozásban. Jézus a példájával nem is vezetett másokat olyan helyzetbe, ahol azok erkölcsi romlást szenvedtek volna. Olyan helyzetbe sem ment bele szükségtelenül, ahol ellentétbe kerülhetett a rabbikkal, amely, évekkel később az emberekre gyakorolt befolyásának meggyengüléséhez vezetett volna. Ugyanezen okokból, nem lehetett rábírni, hogy értelmetlen formaságokat tartson be, vagy felsorolja azon mondásokat, amelyeket szolgálata során, a későbbiekben oly határozottan elutasított.

Bár szülei alá volt vetve, életének nagyon korai szakaszában hozzáfogott jelleme formálásának kimunkálásához. Miközben anyja volt első emberi tanítója, folyamatosan kapott tanításokat mennyei Atyjától. Ahelyett, hogy a bölcs tanokat tanulmányozta volna, amelyeket a rabbik korszakról-korszakra adtak át egymásnak, Jézus, az Isteni Tanítóval, a tiszta és romlatlan Igéket tanulmányozta és a természet csodálatos könyvéből tanult. Valahányszor eltért a családi szokásoktól, mindig készen állt az „Így szólt az Úr” idézettel szólni és a „Meg van írva” volt az indoklása. Kisugárzása tisztaságot teremtett a családban. Jóllehet nem vetette magát alá a rabbik tanításainak azzal, hogy diák lett volna iskoláikban, mégis gyakran kapcsolatba került velük. Feltett kérdései, mintha tanuló lett volna, zavarba hozták ezeket a bölcs embereket, mivel gyakorlatuk nem volt összhangban az Írásokkal és nem rendelkeztek az Istentől nyerhető bölcsességgel. Még azoknak is, akiknek visszatetsző volt, hogy Jézus nem fogadja el a népszerű szokásokat, úgy tűnt, hogy tanultsága magasabb rendű, mint a sajátjuk.

Jézus élete bizonyság volt arra, hogy sokat várt el és ezért sokat próbált elérni. Már gyermekkorától fogva valódi világosság volt, aki a világ erkölcsi sötétjében világított. Igazságként és emberek vezetőjeként jelentette ki magát. Az igazságról alkotott fogalmai és a kísértésekkel szembeni ellenálló képessége arányos volt azzal, amilyen mértékben megfelelt az Általa ihletett és szent emberek által írt üzenetnek. Jézus életét Istennel megélt közösség, a lélek teljes Neki való átadása jellemezte, amikor a hamis oktatástól vagy kora szokásaitól vagy hagyományaitól függetlenül beteljesítette az Írás igazságait.

A rabbik értékítélete szerint, a vallásosság esszenciája az volt, hogy az ember mindig serénykedik, valamilyen szemmel látható teljesítményt hajt végre, hogy mutassa magasrendű kegyességét, miközben Isten szava iránti folyamatos engedetlenségükkel az Úr útját rontották meg. Azonban az a nevelés, amely visszahozza Istent, arra ösztönzi az embereket, hogy keressék Istent, „ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák” (ApCsel 17:27). A végtelent nem köti és soha nem fogja, semmiféle emberi szervezet vagy emberi terv. Minden léleknek személyes tapasztalatra kell szert tenni Isten akaratának és útjainak megismerésére. Mindaz, akit Isten nevel, olyan életről tegyen tanúságot amely nincs összhangban a világgal, annak szokásaival, gyakorlatával és tapasztalataival. Az Írások tanulmányozása által, buzgó imával meghallható üzenete az embereknek szóló üzenete: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46:11) Amikor az ember minden más hangot elcsendesít, amikor minden földi dolgot, érdeklődést félretesz, akkor a lélek csendjében hallhatóvá lesz Isten hangja. Nyugalmat lel Benne. Isten a lélek békéje, öröme és élete.

Amikor a gyermek jobban vágyik apja közelségére, mint bármely más személyére, akkor kimutatja szeretetét, hitét és tökéletes bizalmát. Az apa bölcsességében és erejében van a gyermek biztonsága. Ugyanígy van ez Isten gyermekeinél is. Az Úr ezt mondja nekünk: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok (Ésa 45:22/a) „Jöjjetek én hozzám …és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11:28) „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.” (Jak 1:5)

„Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön. Áldott az a férfi, a ki az Úrban bízik, és a kinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik. (Jer 17:5-8)-- Különleges bizonyságtételek a nevelésről, 1896 augusztus 27