Az emberi társadalom intézményeire a legjobb mintákat Isten igéjében találjuk. Azok számára, akik kifejezetten az oktatásban dolgoznak, nincs hiány a szabályokra és a példákra. Az oktatás fejlődésének még a mai korában is, Isten ősi népe történelmében nagy hasznot nyújtó tanulságokat találunk.

Isten sajátmagának tartotta fenn választott népe nevelését és tanítását. Gondviselése nem pusztán hitbeli érdekekre szorítkozott. Bármi is hatással volt népe szellemi és testi jólétére, az isteni szeretet és törődés tárgyává vált és az isteni törvények hatáskörébe került.

Isten megparancsolta a zsidóknak, hogy tanítsák meg gyermekeiket mit kíván tőlük és ismertessék meg a néppel való minden bánásmódját és minden útjait. Az otthon és az iskola volt az egyik ilyen lehetőség. Idegenek ajkak helyett, szerető apák és anyák szíve tanította gyermekeiket. Az otthonokban, a napi élet minden eseményében Isten gondolatai voltak jelen. Isten népe szabadításának hatalmas tetteit ékesszólóan és félelemmel vegyes tisztelettel mesélték egymásnak. Isten gondviselése és a jövő élet nagyszerű igazságai mélyen bevésődtek az ifjú szívekbe. Így tudtak megismerkedni az igazzal, a jóval a széppel.

Példázatok és jelképek használatával illusztrálták a tanulságokat és azok így még jobban rögzültek az emlékezetben. A gyermeket, csaknem páréves korától fogva, ezzel a lelkében élővé vált ábrázolásokkal beavatták ősatyái titkaiba, bölcsességébe és reményeibe. Gondolkozása, érzelmei, előrelátásai és megérzései olyan irányt kaptak,amelyek túlmutatnak a látott, ideig-való világ dolgain a láthatatlan és örök világ felé.

Ebből a nevelésből kerültek ki sokan Izrael ifjai közül olyanok, akik jó testi és szellemi képességekkel rendelkeztek, gyors felfogásúak és tetterősek voltak. Szívük jól előkészített talaj volt a drága mag felnövekedésére, elméjük jól képzett volt Istent meglátni kinyilatkoztatott szavában és a természet jeleneteiben. Az égbolt csillagai, a fák és a mezők virágai, a fenséges hegyek, a csobogó patakok mind-mind szóltak hozzájuk, valamint az egész országban hallható prófétai szó nem maradt válasz nélkül a szívükben.

Ilyen volt Mózes neveltetése is Goshen földjén, egy szegényes kis kunyhóban. Ilyen nevelést kapott a hűséges Hanna Sámuelje, a bethlemi hegyi barlangban Dávid, és Dániel is, mielőtt a fogság jelenetei elválasztották őt atyái házától. Úgyszintén, Krisztus korai gyermekkora is ilyen volt a szerény nazareti otthonában. Ilyenben volt része Timóteusnak is, aki gyermekkorában, anyjától, Euniké ajkáról és nagyanyjától, Lois-tól tanulta a Szent Írások igazságait.

Az ifjúság tanítására egyéb rendelkezések is történtek a „prófétaiskolák” létrehozása által. Ha egy ifjú hajlandó volt az Írások alaposabb ismeretét elsajátítani, Isten országa titkaiba mélyebb betekintést nyerni és felülről való bölcsességet szerezni, hogy Izrael tanítójává válhasson, akkor számára ez az iskola nyílt meg.

Sámuel hozta létre a prófétai iskolát, hogy gátja legyen Éli fiai gonosz eljárásaiból származó, széles körben elterjedt korrupciónak, valamint hogy előmozdítsa a nép erkölcsi és lelki jólétét. Ezek az iskolák Izrael számára nagy áldásnak bizonyultak és segítették azt a fajta igazságot, amely felmagasztalja a nemzetet (v.ö: Péld 14:34) és olyan embereket biztosít, akik Isten félelmében, mint vezetők és tanácsadók, cselekvésre alkalmasak. E cél megvalósítása érdekében Sámuel istenfélő, értelmes és dolgos fiatalok csoportjait gyűjtötte össze. Őket hívták próféta-fiaknak. Tanítóik nem csupán isteni igazságokban voltak jártasak, hanem olyanok, akik maguk is szoros közösségben voltak Istennel és Szentlelke különleges ajándékaival rendelkeztek. A nép tiszteletét és bizalmát élvezték mind a tudásuk, mind a kegyességüket illetően.

Sámuel napjaiban két ilyen iskola volt. Az egyik Rama-ban, a próféta otthonában, a másik Kirjath-Jearim-ban, a frigyláda városában volt. Két másikat alapítottak Illés idejében Bételben és Jerikóban, a későbbiekben pedig Samáriában és Gilgálban is továbbiak jöttek létre.

Ezen iskolák diákjai, földművesként vagy kézművesként, a saját kezük munkájával tartották fenn magukat. Izraelben ezt nem tekintették különösnek vagy megalázónak. A társadalom bűnnek tartotta, ha gyermekeket hasznos munka ismerete nélkül hagytak felnőni. Isten parancsának engedve minden gyermek megtanult valamilyen mesterséget még akkor is, ha szent tisztségre kapott elhívást. A hit tanítói közül sokan a saját kezük munkájával tartották fenn önmagukat. Még olyan késői időkben is, mint amikor Krisztus itt járt, egyáltalán nem tartották méltóságon alulinak, hogy Pál és Akvila sátorkészítőként keressék a megélhetésüket.

A tanulmányok fő témakörei Isten törvénye és a Mózesnak adott utasítások, a szent történelem, zene és költészet voltak. Minden tanulmány fő célja Isten akaratának és népe kötelességeinek megismerése volt. A szent történelem feljegyzéseiben lehetett Jehova nyomait követni. A múlt eseményei szolgáltak a jövőre vonatkozó tanulságul. A mózesi törvényekben olvasható előképek és árnyékszolgálatok nagyszerű igazságai előtérbe kerültek és a hit megragadta az egész rendszer központi részét, Isten Bárányát, aki azért jön, hogy elvegye a világ bűneit.

A héber nyelvet a világ legszentebb nyelveként gyakorolták. Gondosan őrizték a vallásos lelkületet. A tanulókat nemcsak az ima kötelességére tanították meg, hanem arra is, hogyan imádkozzanak, hogyan közeledjenek Teremtőjükhöz, hogyan gyakorolják a benne való hitet, hogyan értsék meg és legyenek engedelmesek a Szentlélek tanításainak. Isten kincsestárából újat és ót (v.ö: Mt. 13:52) hoztak elő megszentelt lelkű emberek.

A szent énekek dallamvilágát, az éneklés művészetét gondosan művelték és gyakorolták. Komolytalan dalokat nem lehetett sehol hallani és olyanokat sem, amelyek az embert magasztalnák és elfordítanák figyelmét Istentől, hanem szent, ünnepélyes, a Teremtőt dicsérő, nevét magasztaló, csodálatos tetteit hírül adó zsoltárokat. A zenét így szent célok szolgálatára használták, hogy az emberek gondolatait szent és nemes dolgokra irányítsa és emelje fel, és az emberi lélekben Isten iránti áhítatot és hálát ébresszen.

Milyen óriási a különbség a régi idők iskolái – amelyeket maga Isten felügyelt – és napjaink intézményei között! Még a teológusképző iskolákból is sokan úgy kerülnek ki, hogy kevesebb valódi Isten-, és hitigazság-ismeretük van, mint amikor oda bejutottak. Alig vannak olyan iskolák, melyeket nem a világ elvei és szokásai irányítanak. Igen kevés van, amelyet látva, a keresztény szülő ne keseredne el a gyermekei iránti szeretete miatt.

Miben áll oktatási rendszerünk nagyszerű kiválósága? Vajon a klasszikus irodalmi művekben, amelyekkel zsúfolásig tömjük a diákok fejét? Avagy díszes külsőségekben és teljesítményekben, melyeket leányaink egészségük és szellemi képességeik feláldozása révén érnek el? Vagy abban a tényben, hogy napjaink oktatása általánosságban véve elvált az igazság igéjétől, üdvösségünk örömhírétől? Abban áll a közoktatás fő népszerűsége, hogy az egyes tudományágakat egymástól külön kezeljük, nem számítva azon alaposabb oknyomozást, amely az Írások mélyrehatóbb vizsgálatával, Isten és a jövőbeli élet ismeretével jár? Avagy abban, hogy fiatal elméket átitatunk a szabadságról, erkölcsökről és igazságról alkotott pogány elképzelésekkel? Biztonságos-e az ifjúságot azon vak vezetők útmutatásaira bízni, akik sokkal kisebb érdeklődéssel tanulmányozzák a szent jövendöléseket, mint amilyet az ősi görög és római kultúra szerzői iránt mutatnak.

„A nevelés” – jegyzi meg egy író- a csábítás rendszerévé kezd válni”. Siralmas, hogy mennyire nincs megfelelő visszafogottság és értelmes fegyelmezés. Oktalan és istentelen tanítók eljárásai a legkeserűbb érzelmeket és a legvadabb szenvedélyeket váltják ki. A fiatalok gondolatait könnyen felkorbácsolják, ők pedig megrészegednek az engedetlenségtől.

Riasztó, mennyire nem ismerik Isten igéjét az állítólagos keresztények. Az állami iskolák diákjait megfosztották a szent dolgok áldásaitól. A fecsegést, a puszta érzelgősséget tartják erkölcsi és hitoktatásnak, de hiányzik belőle az igaz istenfélelem életereje. Isten kegyelmét és igazságát, a szentség szépségét, a jó cselekvésének biztos megjutalmazását, a bűn iszonyatos mivoltát és a büntetés bizonyosságát nem vésik be a fiatalok szívébe.

Megnyerő álcával, vagy akár nyílt célozgatással túl könnyen bekerül az iskoláskönyvekbe a kételkedés és a pogányság. Egyes esetekben maguk a tanítók nevelik a diákba a legártalmasabb elveket. A tanulók gonosz társai olyan bűnökre, élvezethajhászásra és erkölcstelenségre tanítják az ifjúságot, hogy még elgondolni is szörnyűséges. Állami iskoláink közül sok a bűn melegágya.

Hogyan lehet megvédeni az ifjúságot e megrontó befolyásoktól? Létre kell hozni olyan iskolákat, amelyek Isten igéjén alapulnak és annak szabályai irányítják. Iskoláinkban másféle lelkületnek kell uralkodnia, amely a tanítás minden ágát megeleveníti és megszenteli. Buzgón keresni kell az Istennel való együttműködést. E keresés pedig ne legyen hiábavaló. Szavában található ígéretek a mieink. Számíthatunk a mennyei tanító jelenlétére. Megtapasztalhatjuk, hogy az Úr Lelke úgy szétárad, mint a prófétaiskolákban és minden célkitűzés részesülhet a mennyei megszentelődésben. Így a tudomány a vallás szolgálóleánya lesz, amint Dániel részére is az volt és minden erőfeszítés kezdettől a végéig, az ember lelki, testi, szellemi üdvösségét és Krisztuson keresztül, Isten dicsőségét szolgálja. - The Signs of the Times - 1885 augusztus 13