Isten igazsága végtelen, határtalanul bővíthető. Minél többet elmélkedik rajta az ember, annál jobban előtűnik dicsősége. Az igazság megnyílt előttünk és mégis Pál apostol Galatákhoz írt levelének sorai vonatkoznak ránk: „Óh balgatag Galátziabeliek, kicsoda ígézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak, kiknek szemei előtt a Jézus Krisztus úgy íratott le, mintha ti köztetek feszíttetett volna meg? Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket, avagy a hit hallásából? Ennyire esztelenek vagytok? A mit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” (Gal 3:1-3)

Krisztus így szól: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.”Akik arra vállalkoznak, hogy saját erejükkel folytatják a munkát, bizonyosan kudarcot fognak vallani. Egyedül a képesítés nem fogja az embert alkalmassá tenni a munkában egy bizonyos szerepre. Ezzel nem szerzi meg Isten ismeretét. Hallgassuk meg, milyen mondanivalója van Pálnak ezzel kapcsolatban: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem. Hol a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-e Isten e világnak bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” (1Kor 1:17-21).

A sötétség egymást követő korszakain át, a pogányság mély sötétjében, Isten megengedte az embereknek azon tapasztalat kipróbálását, hogy keressék Őt saját bölcsességükkel, nem azért, mert örömét lelné abban, hogy bizonyítsa erre való képtelenségüket, hanem maguk az emberek értsék meg: nem nyerhetnek Istenről és Fiáról, Jézus Krisztusról ismeretet, kivéve kinyilatkoztatott szaván keresztül, a Szent Lélek által. Amikor Krisztus világunkba eljött, e tapasztalatot az ember már teljes mértékben kipróbálta és ennek eredménye nyilvánvalóvá tette, hogy a világ bölcsesség által nem ismerte meg Őt. Isten még az egyházban is megengedte, hogy tegyék próbára e dolgot saját bölcsességükkel, azonban amikor emberi esendőség miatt válság következett be, Isten hatalmasan felkelt, hogy megvédje népét. Amikor az egyház megaláztatást szenvedett, amikor próbák és elnyomás jött a népére, emlékezetes szabadítással annál bőségesebben felmagasztalta őket. Amikor hűtlen tanítók jöttek a nép közé, gyengeségek következtek és úgy tűnt, hogy népe hite megfogy. Ő azonban felkelt, megrostálta szérűjét (v.ö: Mt 3:12), majd a megpróbáltakat és igazakat felemelte.

Vannak időszakok, amikor hitehagyás következik be Isten népe soraiban, amikor a kegyességet figyelmen kívül hagyják azok, akiknek együtt kellett volna haladni isteni Vezetőjükkel. Népe elválik erejének forrásától és ilyenkor büszkeség, tékozlás és hivalkodás következik. Bálványok kívül-belül, azonban elküldi a Vigasztalót, aki megfeddi a bűnt, hogy népét figyelmeztesse hitehagyásukra és megfeddje bűnbe való visszaesésüket. Amikor majd szeretetének becsesebb megnyilatkozásait hálásan elismerik és megbecsülik, az Úr a vigasztalás és öröm olaját önti rájuk.

Amikor emberek eljutnak annak felismerésére, hogy emberi számításaik messze nem válnak be és meggyőzödnek arról, hogy bölcsességük semmi egyéb, mint ostobaság, akkor fordulnak az Úrhoz, hogy teljes szívvel keressék és megtalálhassák.

Megmutatták, hogy köreinkben élő minden gyülekezetnek szüksége van Isten Lelke hatalmas munkájára. Oh, bárcsak a Kálvária keresztjéhez tudnánk embereket vezetni. Arra biztatnánk őket, hogy nézzenek reá, Akit a bűneikkel átszegeztek. Szemléljék a világ Megváltóját, amint elszenvedi azt a büntetést, hogy Isten törvényét áthágták. Az ítélet így hangzik: „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia.” (Ezek 18:20) Azonban a kereszten a bűnös csak az Atya egyszülöttjét látja, amint helyette hal meg és a törvényszegőnek életet ad. A föld és menny minden értelmes lénye felhívást kap, hogy szemlélje: milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk (v.ö: 1Jn 3:1). Minden bűnösnek lehetősége van szemlélni és élni. Ne könnyelmű és meggondolatlan módon tekintsünk a Kálvária jelenetére. Lehetséges, hogy az angyalok bennünket, Isten szeretetének elfogadóit, úgy lássanak, mint akik hidegszívűek, közönyösek, érzéketlenek, amikor a menny elképedve szemléli az elbukott világ megmentéséért hozott megváltás elképesztő művét és arra vágyik, hogy a Kálvária szeretetének és fájdalmának titkába betekintést nyerjen? Az angyalok csodálkozva és megrökönyödve tekintenek azokra, akik ilyen nagy üdvösség-lehetőséget kaptak és azon álmélkodnak, hogy Isten szeretete nem ébreszti fel és nem vezeti őket arra, hogy hála és imádat dalaira fakadjanak? Azonban az egész menny által várt eredmény nem látható azok között, akik Krisztus követőinek vallják magukat. Milyen készségesen szoktunk kedves szavakkal szólni barátainkról és rokonainkról és mégis milyen vonakodva ejtünk szót arról, akinek a szeretete páratlan, aki a megfeszített Krisztusban jelent meg közöttünk!

Mennyei Atyánk irántunk való szeretete, amit egyszülött Fia világnak való odaadásában mutatott ki, elég, hogy minden lelket megérintsen, hogy minden kemény, szeretetlen szív tökéletes bűnbánatra jusson és meglágyuljon, és a mennyei lények azokban, akikért Krisztus meghalt, mégis érzéketlenséget, keményszívűséget lássanak szeretete iránt? - a hála és a viszontszeretet hiányát az iránt, Aki minden jó dolognak az Adományozója? Lekössék lényünk teljes figyelmét a kisebb jelentőségű dolgok és Isten szeretete ne nyerjen viszonzást? Hiába ragyogjon az Igazság Napja? Vajon elvárásai kevésbé érvényesek reánk, tekintettel arra, amit Isten tett értünk? Olyan szívünk van, amelyet nem lehet megérinteni, amelyre az isteni szeretet nem hat? Hajlandók vagyunk választott edénnyé válni? Nincs rajtunk Isten szeme és nem hagyta meg nekünk, hogy a világosság üzenetét eljuttassuk a világba? Hitbeli erősödésre van szükségünk. Várnunk, vigyáznunk, imádkoznunk kell, azért könyörögve, hogy a Szentlélek bőven áradjon ránk, hogy a világ világossága lehessünk.

Jézus határtalan irgalommal tekintett a világra, látva annak bukott állapotát. Felöltötte emberi alakját, hogy megérinthesse és felemelje az emberiséget. Azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Az emberi nyomorúság és szenvedés legmélyére hatolt, hogy ott megérintse az embert, e romlottságtól megfertőzött, a gonoszság miatt lealacsonyodott, a bűn miatt lezüllött és hitehagyásával Sátánnal egyesült lényt, és abban az állapotában, ahol az volt, kiemelje és maga mellé ültesse trónjára. Azonban meg volt írva Krisztusról, hogy *„Nem pislog és meg nem reped..” és Ő elindult az önmegtagadás és önfeláldozás útján nekünk példát adva, hogy kövessük nyomdokát. Azért, hogy meg tudjuk keresni és visszahozni aki elveszett, hogy lelkeket tudjunk hozni a sötétségből a világosságra, Isten szeretetének napsütésébe, el kell fordulnunk önző kívánságainknak éléstől, Sátán „ajándékaitól” (v.ö: Mt. 4:8-9), meg kell vetnünk a kényelmes életet, irtóznunk kell az önzéstől és úgy kell dolgoznunk, ahogyan Jézus tette. Azzal bíztak meg bennünket, hogy keljünk útra, és hirdessük az evangéliumot minden teremténynek. Az elveszettek részére el kell hoznunk az örömhírt, hogy Krisztus meg tudja bocsátani bűneinket, megújíthatja emberi természetünket, igazsága tiszta ruháját adhatja ránk, jobbjára ültetheti a bűnöst, taníthatja és alkalmassá teheti arra, hogy Isten munkatársa legyen.

A megtért lélek Krisztusban él. Sötétsége eltávozik, új és mennyei fény hatol lelkébe. „Lelkeket nyer meg a bölcs” (Péld 11:30/b). „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké. (Dn 12:3). Amit emberek Istennel együtt végeznek az olyan munka, amely örök korszakokon át megmarad. Akik Istent teszi bölcsességükké, akik a Krisztus teljességével ékes kor mértékére nőnek fel (Efez 4:13), azok a világ úgynevezett nagy emberei elé, királyok elé fognak állni és dicsérni fogják azt, aki kihívta őket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára. A tudomány és irodalom nem képes az emberek elsötétült elméjébe olyan világosságot elhozni, amilyet Isten Fiának a dicső evangéliuma. Egyedül Isten Fia képes elvégezni a lélek megvilágításának nagyszerű művét. Nem csoda, ha Pál apostol így kiált: „Mert nem szégyellem a Krisztus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére.” (Rm 1:16). Krisztus evangéliuma személyessé válik azokban, akik hisznek és élő levelekké teszi őket, amelyet emberek megismernek és olvasnak. Ily módon az istenfélelem kovásza behatol a sokaságba. A mennyei lények képesek felismerni a jellembeli nagyság igazi elemeit, mivel csak a jóságot tartják Istennél eredményesnek.

„Nálam nélkül” – mondja Krisztus – „semmit sem tehettek”. Szentebbnek kell tartanunk hitünket, példamutatásunkat, mint a múltban tettük. Isten igéjét úgy kell tanulmányoznunk, mint soha azelőtt, mivel ez az a drága adomány, amit az emberek elé kell tárnunk, hogy megtanulják a békesség útját, és elnyerjék azt az életet, amely Isten életével ér fel. Az emberek között oly nagyra tartott bölcsesség jelentéktelenségbe fog süllyedni azon bölcsesség előtt, amely az Úr megváltottai számára jelzi az utat, amelyen járniuk kell. Egyedül a Biblia nyújtja azon eszközöket, amelyekkel különbséget lehet tenni a kárhozatba és halálba vezető széles út és az élet ösvénye között. -- Review and Herald,1891 dec. 15.