A harmadik angyal úgy jelenik meg, mint aki az ég közepén repül, amely azt mutatja, hogy az üzenetnek keresztül-kasul be kell járnia a földet. Ez a legünnepélyesebb üzenet, amit földi halandóknak valaha is hirdettek. Mindaz, aki kapcsolatba kerül e munkával, először is éreznie kell, hogy jövőbeli használhatóságát illetően rászorul a tanításra és a munka érdekében egy nagyon alapos képzésre. Terveket kell készíteni és erőfeszítéseket tenni azok fejlesztése érdekében, akik remélik, hogy a munka bármely ágához csatlakoznak. Lelkészi munkát ifjú legényekre nem lehet és nem ajánlott rábízni. Ifjú leányokat sem lehet megbízni azzal, hogy Biblia-köröket tartsanak, csak azért, mert felkínálják szolgálatukat és hajlandók felelős beosztásokat felvállalni, azonban nincs elég hittapasztalatuk, valamint alapos tanítás és képzés nélkül vannak. Meg kell bizonyosodni arról, hogy állják-e a próbákat, és hacsak nem fejlődött ki bennük egy olyan szilárd, lelkiismereti alapelv, hogy váljanak mindazzá, amivé Isten szeretné őket formálni, nem fogják helyesen képviselni e mostani időre ügyünket és munkánkat. Minden misszióban, azok a testvérnők, akik belefolynak a munkába, szerezzenek mély tapasztalatokat olyanoktól, akik ilyenekre szert tettek, és akik értik a munka módszereit és fogásait. A missziós tevékenységeinkkel állandóan zavarban vagyunk, mert hiány van a megfelelő gondolkozású munkásokból, valamint olyan önfeláldozásból és kegyességből, amely hitünket megfelelő módon képviseli.

Sokan vannak olyanok, akiknek misszionáriussá kellene válniuk, és soha nem lépnek erre a területre, mivel azok, akik egyházi minőségben vagy a főiskoláinkon kapcsolatban vannak velük, nem érzik annak terhét, hogy velük együttmunkálkodva megértessék: Isten igényt tart minden talentumra és nem imádkoznak velük és értük. Azután pedig, azon jelentős időszak elmúlik, amelyben életre kiható tervek és választások dőlnek el. A bennük élt meggyőződések eltompulnak, más befolyások és más indítékok vonzzák őket és a világi pozíciók utáni vágy, amiről úgy vélik, hogy majd pénzt hoz nekik, világi utakra sodorja őket. Ezeket a fiatalembereket okos tervekkel meg lehetett volna menteni a szolgálat részére. Ha a helyi gyülekezetek teljesítik a kötelességüket, Isten, a Szentlelke által, együttműködik erőfeszítéseikkel és biztosítani fog hűséges férfiakat a szolgálatra.

Iskoláinknak oktató és nevelő intézményeknek kell lenniük és ha majd olyan férfiak és nők kerülnek ki belőlük, akik bármilyen értelemben is felkészültek a missziós területekre, akkor legyenek nekik fogalmaik a munka terjedelméről és arról, hogy gyakorlati istenfélelmet kell a napi tapasztalatokba vinni, hogy alkalmasakká váljanak bárhol a világunkban, az egyházban, vagy Isten nagy „szőlőskertjében” hasznos helyet elfoglalni, olyan területeken, amelyek külhonban most munkásokat igényelnek.

Az ifjúsággal jól meg kell értetni azt, hogy bízunk bennük. Van tisztességérzetük, tiszteletre vágynak és joguk van hozzá. Ha olyan benyomás éri őket, hogy nem mehetnek ki, nem jöhetnek be, nem ülhetnek az asztalhoz, nem lehetnek akárhol, de még a szobáikban sem csak úgy, ha hibakereső szemek követik őket bírálgatás és hibák jelentgetése céljából, nos, ennek erkölcsromboló hatása lesz és a szabad idejükben nem lesz semmi örömük. A folyamatos felügyelet tudata több és sokkal rosszabb, mint a szülői oltalom, mivel a bölcs szülők, tapintattal, gyakran érzékelhetik a felszín alatt, hogy az ifjú vágyaiban a nyugtalan lélek munkál vagy kísértések hatalmával küzd és úgy alakíthatják terveiket, hogy azok ellensúlyozzák a gonosz befolyásokat. Azonban a folyamatos szemmel tartás nem természetes és olyan rossz dolgokat szül, amelyeknek az elkerülésére törekszik. A fiatalság kicsattanó egészsége mozgást, vidámságot kíván. Olyan boldog, kellemes és őket körülvevő légkört, amely testi egészségük és arányos jellemük kifejlődését munkálja.

Isten igéjét meg kell nyitni az ifjúság számára, azonban nem ajánlott olyan feladatkörbe helyezni őket, hogy ezt ők tegyék meg. Akik kényszeresen figyelik őket, hogy folyamatosan biztosítsák a jó magatartásukat, saját maguknak van szükségük arra, hogy figyeljék őket, bármilyen beosztásba kerülnek. Így tehát, az ilyen nevelési rendszer által biztosított, ifjúkorban adott jellem-formálás teljességgel ártalmas. Törekedjünk a lélek fegyelmezésére és a helyes erkölcsi érzések és szokások kialakítására.

Nem ajánlott a sok tanulmány és ezeket jól kell megválasztani. Akik főiskoláinkra járnak másféle nevelést kapjanak, mint napjaink hétköznapi iskoláiban. Ha bölcs, istenfélő szüleik vannak, akkor általában tanultak keresztény alapelveket. Isten igéjét tiszteletben tartották otthonaikban, tanításait pedig az otthon törvényévé tették. Az evangélium táplálta a lelküket és dorgálta őket és amikor iskolába jönnek, akkor ugyanezen nevelésnek és képzésnek kell folytatódnia. A világban található életelvek, szokások és gyakorlat nem az a fajta tanítás, amire nekik szükségük van. Azonban érezniük kell, hogy az iskolai tanítók törődnek a lelkükkel, határozottan érdekli őket lelki egészségük és a vallás az a nagy alapelv, amit elméjükbe és szívükbe bele kell nevelni, mivel Isten szeretete és félelme a bölcsesség kezdete. Az ifjúság, amikor elhagyja a családi légkört, a szülői ház rendjét és oltalmát és magára marad abban, hogy ők szemeljék ki és válasszák meg társaikat, olyan válságba kerül az életben, amely nem fog kedvező hatást gyakorolni kegyességükre vagy alapelveikre.

Így tehát, valahányszor iskola létesül, legyenek ott melegszívű emberek, akik élénken érdeklődnek ifjúságunk iránt. Szerető apákra és anyákra van szükség és a vallási életbe a figyelmeztetés szívélyes legyen és a lehető legtöbb kedvességet kell belevinni. Ha akadnak olyanok, akik a vallásgyakorlatokat a kimerülésig nyújtják, akkor az ifjúság olyan benyomásokat kap, hogy a vallás száraz, barátságtalan és unalmas. Akik ezt érzik, azok a saját mércéjüket nem a legmagasabbra tűzik, hanem gyenge alapelveikkel és alacsony színvonallal megrontják azokat, akik – ha megfelelő tanítást kapnak – nemcsak áldást jelentenének Isten ügyére, hanem az egyházra és a világra is. Létfontosságú, hogy hogy a tanító lelkes és tevékeny hitű legyen. Az imaházban tartandó reggeli és esti áhítatok, valamint szombatnapi találkozók folyamatos felügyelet nélkül lehetnek. Hacsak nem eleveníti meg ezeket a Szentlélek, akkor az ifjúság részére szertartásszerű, száraz és keserű egyveleg lesz - az összes iskolai gyakorlat közül a legterhesebb, a legkevésbé kellemes és vonzó lesz. A társas összejöveteleket úgy kell megtervezni és olyan eszközöket használni, hogy nem csupán kellemes légkörük legyen, hanem kifejezetten vonzók is legyenek.

Akik alkalmasak az ifjúság tanítására, Krisztus iskolájában maguk is tanulmányozzák és vonjanak le tanulságokat, hogyan kell az ifjúsággal kommunikálni. Őszinte, lelkes és szívből jövő odaadásra van szükség. Kerülni kell mindenféle szűklátókörűséget. Amennyire lehet, adják fel a tanítók a tiszteletet parancsoló viselkedésüket és váljanak eggyé a gyermekkel feladataikban és szórakozásaikban, anélkül, hogy olyan benyomást keltenének, hogy figyelik őket és anélkül, hogy körbejárnának fennkölt méltósággal, mint egy egyenruhás katona, aki őrzi őket. Pontosan a jelenlétünk az, amely tetteik menetét formálja. Ha sikerül eggyé válni velük, ez megdobogtatja az ember szívét. Az ifjúságnak rokonszenvre, gyengédségre és szeretetre van szüksége vagy elcsüggednek. A „nem érdekel senki, és senki sem törődik velem” lelkület megragadja őket és bár Krisztus követőinek vallják magukat, kísértő gonosz lélek jár a nyomukban és az elbátortalanodás, a langyossá válás és Istentől való eltávolodás veszélye fenyegeti őket. Egyesek ilyenkor kötelességüknek érzik, hogy hibáztassák őket, ridegen bánjanak velük, mintha sokkal rosszabbak volnának, mint amilyenek, azonban alig van olyan, de lehet, hogy egy sem, aki különleges kötelességének érezné, hogy személyes erőfeszítést tegyen a megjobbításukra és a rájuk terhelődött káros befolyás eltávolítására.

Súlyosak és szentek a tanító kötelességei, azonban a munkának egyetlen része sem olyan fontos, mint gyengéd, szerető féltéssel törődni az ifjúsággal, hogy érezzék, barátra találtunk bennük. Ha egyszer sikerült megnyerni a bizalmukat, akkor könnyen fog menni a vezetésük, irányításuk és nevelésük. Keresztény alapelveink szent indítékait be kell hoznunk az életünkbe. Diákjaink üdvössége az istenfélő tanítóra bízott legmagasabb rendű érdek. Krisztus munkása ő. Különleges és határozott erőfeszítése legyen lelkeket menteni a kárhozattól és megnyerni őket Jézus Krisztusnak. Isten megköveteli ezt a tanító kezéből. Mindegyik kegyes, tiszta életet éljen és lelkiismeretes fáradozással teljesítse minden kötelességét. Ha a szívben Isten iránti szeretet izzik, akkor meglesz a nélkülözhetetlen gyengédség és jóindulat. Az ima buzgó lesz és hűséges figyelmeztetések fognak elhangzani. Ha ezeket elhanyagolja, akkor a reábízott lelkek veszélybe kerülnek. Jobb kevesebb időt tölteni hosszú beszédekkel vagy tanulásba mélyedni, és inkább figyelmet fordítani ezekre az elhanyagolt kötelességekre.

Mindezen fáradozások után is, a tanító úgy találhatja, hogy a felügyeletére bízott diákok közül egyesek erkölcsi alapot nélkülöző jellemet alakítottak ki. Gonosz példamutatás és elhanyagolt szülői fegyelmezés eredményeként, sok esetben, laza erkölcsűek. A tanítók pedig, bár minden tőlük telhetőt megtesznek, kudarcot vallanak e diákok tiszta és szent életre nevelésében. Türelmes fegyelmezés, szeretettel teljes munkálkodás és buzgó ima után csalódnak azokban, akiktől oly sokat reméltek. Ráadásul a szülők szemrehányása is elérheti őket, mivel nem voltak képesek a szülők saját rossz példáját és a rossz nevelést ellensúlyozni. A tanító akkor fogja ezeket az elcsüggesztő dolgokat érezni, miután megtette kötelességét. Azonban a munkát tovább kell folytatni, bízni az Istennel való együttmunkálkodásban, férfiasan kiállni az adott helyen és hitben tovább dolgozni. Mások Isten szolgálatára megmaradnak és érezhető lesz a befolyásuk ismét mások üdvösségre juttatásában. A lelkész, a szombat-iskolai tanító és főiskoláink tanítói egyesítsék szívüket és céljaikat, hogy mentsék az ifjúságot a romlástól.

Sokan így érzik: „Nos, nem számít, ha nem fektetünk olyan nagy hangsúlyt arra, hogy alapos neveltetést kapjunk” – és így alacsonyabbra teszik a tudás mércéjét. Amikor pedig alkalmas embereket keresnek, hogy különféle bizalmi pozíciókat töltsenek be akkor kiderül, hogy kevés ilyen van. Amikor kiegyensúlyozott gondolkozású nőket keresnek, akik nem közönséges nevelést kaptak, hanem olyat, amely bármilyen bizalmi állásra képessé tette őket, akkor ilyeneket nem könnyen találnak. Amibe érdemes egyáltalán belefogni, azt csak jól szabad csinálni. Miközben az iskolában legyen meg a vallás légköre, amelynek befolyása mindenütt érezhető, minden igaz keresztényt arra késztet, hogy jobban átérezzék, milyen nagy szükségük van alapos ismeretre, hogy a legjobban kihasználják az Istentől kapott képességeiket. Mialatt kegyelemben és az Úr Jézus Krisztus ismeretében növekednek (v.ö: 2Pt 3:18), érezni fogják hiányosságaik terhét és arra fognak törekedni, hogy szellemi erőiket folyamatosan megfeszítve értelmes kereszténnyé váljanak.

Az Úr Jézus Krisztusra szégyent hoz, ha a mi részünkről alacsonyrendű elképzeléseink vagy terveink vannak. Aki nem érzi Isten törvényének kötelező érvényét és nem törődik azzal, hogy minden követelményét megtartsa, az egész törvényt áthágja. Aki elégedett azzal, hogy részlegesen feleljen meg az igazság mércéjének és aki nem győz minden lelki ellenség felett, az nem tesz eleget Krisztus elgondolásainak. Hitbeli életének egész tervét lealacsonyítja, meggyengíti vallásos jellemét és a kísértés ereje alatt a jellembeli hiányosságok megerősödnek és a gonosz fog győzedelmeskedni. Állhatatosnak és eltökéltnek kell lennünk, hogy megfeleljünk a lehető legmagasabb mércének. Sok esetben, mielőtt haladást érnénk el, előzetesen megrögzült szokások és elképzelések felett kell győzni. A hűséges keresztény sok gyümölcsöt terem. Dolgozik és nem sodródik lustán, hanem felölti az egész fegyvertárat, hogy az Úr harcát harcolja. Létfontosságú munka összhangba hozni az ízlést, az étvágyat, a szenvedélyeket, az indítékokat és a vágyakat az igaz élet nagy erkölcsi mércéjével. A munkát a szívben kell elkezdeni. Tisztának kell lennie és Krisztus akaratával teljes összhangban lévőnek, máskülönben valamilyen uralkodó szenvedély vagy valamilyen szokás vagy hiányosság pusztító hatalommá válik. Isten a teljes szívnél semmivel sem fogad el kevesebbet.

Isten azt akarja, hogy iskoláink tanítói jó hatásfokkal dolgozzanak. Ha fejlett a lelki látásuk, akkor érezni fogják annak szükségét, hogy nem lehet hiányos a tudományos ismeretük. A kegyesség és hittapasztalat az igaz nevelés legfontosabb alapja. Azonban senki ne érezze úgy, hogy a hitbeli dolgokban való buzgóság mindaz, ami nélkülözhetetlen, hogy pedagógusokká váljanak. Miközben szükségük van legalább ilyen kegyességre, az alapos tudományos ismeretek is kellenek. Ez nemcsak jó és gyakorlatias kereszténnyé teszi őket, de képesek lesznek az ifjúság tanítására és ugyanakkor mennyei bölcsességet is kapnak, hogy őket az élő vizek forrásához vezessék. Az a keresztény, aki a legmagasabb teljesítményt tűzi ki célul, hogy másoknak jót tegyen. A Krisztusi jellem és az ismeretek harmonikus összeolvadása az embert valóban a világ világosságává teszi. Isten együttműködik az emberi erőfeszítésekkel. Mindazok, akik „igyekeznek elhivatásukat és kiválasztatásukat erőssé tenni” (v.ö. 2Pt 1:10), érezni fogják, hogy felszínes ismeret nem fogja őket alkalmassá tenni hasznos tisztségekre. Komoly vallásgyakorlással kiegyensúlyozott nevelés Isten gyermekét előkészíti, hogy a kijelölt munkát állhatatosan, határozottan és értelmes módon végezze. Ha az ember Jézustól, a világ által ismert legnagyobb tanító és nevelőtől tanul, akkor nemcsak arányos jelleme lesz, hanem eredményes munkára nevelt gondolkozása is. A gyors felfogásúak mélyen a felszín alá fognak látni.

Isten nem akarja, hogy legyünk elégedettek lusta fegyelmezetlen elmével, lassú észjárással, gyenge memóriával. Azt akarja, hogy minden tanító eredményes legyen, ne elégedjen meg bizonyos mértékű sikerrel, hanem érezze, hogy folyamatosan szüksége van ismeretek szerzésére. Testünk és lelkünk Istené, mivel árat fizetett érte. Kaptunk talentumokat és lehetővé tette, hogy többet gyűjtsünk, hogy magunknak és másoknak segítsünk az életre vezető úton. Minden személy feladata az Istentől részére kölcsönzött képességeket fejleszteni és erősíteni, amelyekkel a legkomolyabb gyakorlatias munkát végezheti mind evilági, mind hitbeli területen. Ha ezt mindannyian felfognák, micsoda változások történnének iskoláinkban, gyülekezeteinkben és misszióinkban! Azonban többen vannak olyanok, akik elégedettek a csekély ismeretekkel, egy néhány cél elérésével, hogy éppen megfeleljenek és az a szükségszerűség, hogy Dániel és Mózeshez hasonlóvá váljanak, akik befolyásos emberek voltak, akiknek a jelleme erőfeszítéseik által vált arányossá az emberiség áldására és Isten dicsőítésére – nos, ilyen tapasztalata nagyon kevésnek van. Ennek eredménye pedig az, hogy igen kevesen vannak, akik felkészültek az ínséges idők hiányának betöltésére.

Isten nem hagyja figyelmen kívül a tudatlan embereket, azonban ha Krisztussal kapcsolatba kerülnek, ha az igazság által megszentelődnek, folyamatosan ismereteket fognak gyűjteni. Istent dicsőíteni szándékozva, minden képességük megfeszítésével erejük megnő, hogy ezt tehessék. Akik azonban inkább szűk látókörűek (willing to remain in a narrow channel) akarnak maradni, mivel Isten leereszkedett hozzájuk, hogy elfogadja őket, ahol vannak, nagyon bolondok. Mégis százak és ezrek vannak, akik pontosan ezt teszik. Isten egy élő gépezetet adott nekik és ezt naponta kell használni, hogy az elme egyre többet és többet érjen el. Szégyen, hogy a tudatlanságot sokan alázatba öltöztetik és mindazon képességgel, amelyet Isten művelődésre adott, olyan sokan beérik azzal, hogy ugyanazon alacsony helyzetben maradjanak, mint amikor az igazság először elért hozzájuk. Értelmükben nem növekednek, nem alkalmasabbak és jobban felkészültek nagy és jó munkát végezni, mint amikor először hallották az igazságot.

Az igazság tanítói közül sokan abbahagyják a tanulást, és már nem ásnak mélyebbre és egyre mélyebbre, mintha rejtett kincset kutatnának. Gondolkozásuk hétköznapi, alacsony szintet ért el, de nem törekednek arra, hogy befolyásos emberekké váljanak, nem az önző becsvágyért, hanem Krisztusért, hogy bizonyságot tegyenek arról, milyen hatással van az igazság az értelemre. Nem bűn megbecsülni az irodalmi képességet ha nem bálványozzák azt, azonban senki ne törekedjen hiábavaló dicsőségre énje felmagasztalása céljából. Ha ez történik, akkor ott nem felülről való bölcsesség van, amely tiszta, békeszerető, méltányos, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes.(v.ö: Jak 3:17)

Városainkban a létrehozott missziók, ha olyanok hozták azokat létre, akik képesek ezeket okosan igazgatni, az erkölcsi sötétségben folyamatosan világító fényforrások lesznek. Az Írások megnyitása Bibliai olvasó-körök által az ilyen missziókhoz kapcsolódó munka nélkülözhetetlen részét képezi. Azonban nem ragadhatják meg a munkások az ilyen alkalmakat, feltéve, hogy nem készültek fel erre. Kapjanak előbb sokan iskolai képzést, mert még azt is tanulniuk kell, hogyan irányítsa akaratuk elméjüket és gondolataikat és hogyan használják bölcsen szellemi képességeiket.

Nekünk, mint népnek, sok tanulnivalónk van mielőtt alkalmassá válunk arra a nagy munkában való részvételre, hogy egy népet készítsünk, amely megáll az Úr napján. Szombatiskoláink, melyeknek a gyermekeinket és ifjainkat kell tanítani, túlságosan felszínesek. Vezetőiknek mélyebb szántást kell végezniük. Több gondolatot és több szorgalmas munkát fektessenek bele abba, amit csinálnak. Arra van szükségük, hogy alaposabban tanulmányozzák a Bibliát, mélyebb hittapasztalataik legyenek, hogy tudják, hogyan kell az Úr rendelkezése szerinti szombatiskolát vezetni és hogyan vezessenek gyermekeket és ifjakat Üdvözítőjükhöz. Ez a munkának egyik olyan ága, amely akadozva halad olyan hatékony, jó ítélőképességű férfiak és nők hiánya miatt, akik átérzik Isten iránti felelősségüket, hogy képességeiket jóra, és nem az énjük felmagasztalására, sem nem hiábavaló dicsőségvágyra használják.

Milyen átfogó és hatalmas távlatokkal bíró a parancsolat: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé, én ti veletek vagyok, minden napon a világ végezetéig!” (Mt. 28:19-20). Micsoda megtiszteltetésben részesül itt az ember és mégis milyen kevesen kelnek útra! Milyen kevesen indulnak el a mélyvizek felé és engedik le hálóikat fogásra! Nos, ha ez megtörténik, ha emberek Istennel együttműködnek, ha emberek elhívást kapnak, hogy városi missziókban vegyenek részt és mindenféle gondolkozású emberrel találkozzanak, akkor az ilyen munkára különleges előkészületeket kell tenni. -- Review and Herald, 1887 június 21