Azért lett most kiadva szeretett testvéreimnek bizonyságtétel, mert az Úr kegyelmesen kijelentette magát, ismét fontos dolgokat fedve föl azok számára, akik vallják, hogy megtartják Isten parancsait, s az Emberfiának eljövetelére várnak. Több mint három éve múlt el az 1875. január harmadikán nyert látomás, és Isten szeretetének és hatalmának e közeli megnyilvánulásai között. De mielőtt rátérnék a kinyilatkoztatott gondolatokra, rövid vázlatban ecsetelem az elmúlt pár év tapasztalatait.
1877. május tizenegyedikén magunk mögött hagytuk Oaklandot (Kalifornia) és a michigani Battle Creekre utaztunk. Néhány hónapja szívfájdalom gyötört, és sokat szenvedtem nehéz lélegzésemmel, mikor a síkságokon át utaztunk. A légzési zavar Michigant elérve sem hagyott el. Mások laktak battle creeki házunkban, s rokonaink sem voltak ott, hogy gondoskodtak volna rólunk, mivel gyermekeink mind Kaliforniában voltak. Ennek dacára szerető barátok megtettek értem, amit tudtak. Mégsem tartottam helyénvalónak, hogy őket terheljem, mikor tele volt a kezük családi gondokkal.
Táviratot küldtek férjemnek, hogy jöjjön el Battle Creekre az ügy fontos dolgait intézni, különösen ügyeljen a terjedelmes kórházépület tervezésénél. Erre a hívásra jött el, s komoly igehirdetésbe kezdett, irt, vezetőségi értekezleteket tartott a Szemle kiadójában, főiskolán és kórházban, csaknem mindig késő éjjelig fáradozva. Ez ijesztően kimerítette őt. Tudta, hogy milyen fontosak az intézmények, különösen a kórházépület, melybe több, mint ötvenezer dollárt ruháztak be akkor. Folytonos szellemi feszültsége egyengette az utat a hirtelen összeomlás előtt. Mindketten éreztük fenyegető veszedelmünket, ezért úgy döntöttünk, hogy Kolorádóba költözünk, ott örvendeznünk a nyuga-lomba vonulásnak és pihenésnek. Míg az utazást terveztük, mintha csak hang szólt volna hozzám. „Öltsd magadra fegyverzetedet. Azt akarom, hogy Battle Creeken fáradozzál értem.” Oly tisztán hallottam a hangot, hogy önkéntelenül is megfordultam, hogy lássam, ki beszél. Senkit sem láttam; s Isten jelenlétének érzetére szívem gyöngédségben tört össze előtte. Mikor férjem bejött a szobába, megmondtam neki, mi foglalkoztatja gondolataimat. Akkor együtt sírtunk, s imádkoztunk. Úgy intéztük előzőleg a dolgokat, hogy három nap múlva távozunk, de most összes tervünk megváltozott.
Május harmincadikán a lábadozók, és az orvosi kar úgy tervezte, hogy a Battle Creektől két mérföldre fekvő Goguac tó partján töltik a napot, a szép erdőben, s engem is fölkértek, legyek jelen, és szóljak a lábadozókhoz. Ha az érzéseimre hallgattam volna, nem tettem volna ki a lábamat; de azt gondol¬tam, hogy ez is része a föladatnak, amelyet Battle Creeken kell végeznem. A szokásos órán asztalokat terítettek meg egészséges ételekkel, amit jó étvággyal elköltöttünk. Háromkor imával és énekkel kezdtük el a lelki gyakorlatokat. Teljesen fölszabadultan szóltam az emberekhez. A legmélyebb érdeklődéssel hallgattak. Graham nevű wisconsini ítélőbíró, a kórház betege, fölállt, és azt javasolta, hogy adjuk ki nyomtatásban a beszédet, s terjesszük azt a többi betegek, de mások között is, erkölcsi s testi jó voltuk érdekében, hogy az aznap elhangzott szavak nehogy feledésbe merüljenek, vagy elmellőzzék őket. Egyöntetűen támogatták a javaslatot, s később meg is jelent Kórházunk betegei a Goguac tónál címen.
A battle creeki főiskola közeledett az iskolaév végéhez. Nagyon aggódtam a tanulókért, mert sokan közülük megtéretlenek vagy Istentől eltávolodottak voltak. Szerettem volna szólni hozzájuk, s fáradozni megtérésükért, mielőtt szerteszéledtek volna családjukhoz; de túl gyönge voltam, hogy munkálkodni tudjak értük. De most, az említett élmény után, minden bizonyíték rendelkezésemre állt, hogy Isten támogatni fog, ha fáradozom a tanulók üdvösségén.
Összejöveteleket tűztünk ki hát imaházunkban a tanulók számára. Egész hetet töltöttem fáradozással. Minden este összejövetelt tartottam, sőt, szombat este és a hét első napján is. Mélyen érintette szívemet, mikor láttam, hogy az istentisztelet háza csaknem megtelt iskolánk tanulóival. Igyekeztem elméjükbe vésni, hogy az erkölcsös és imádkozó élet nem akadályozná, hogy alapos ismeretekre tegyenek szert a tudományokban, sőt, inkább számos akadályt eltávolítana ismeretekben növekedésük útjából. Ha az Üdvözítővel kapcsolják össze életüket, azzal a Krisztus iskolájába lépnek; s ha szorgalmas tanulók, akkor kiűzik közülük a gonoszságot s erkölcstelenséget. Miután e kettőt kiszorították, megnövekedett tudás lesz az eredménye. Akik a Krisztus iskolájának válnak tanulóivá, azok kitűnővé válnak mind nevelésük minősége, mind kiterjedése terén. Mint a legkimagaslóbb tanítóra, úgy tereltem figyelmüket Krisztusra, minden bölcsesség forrására, s a legkitűnőbb nevelőre, akit valaha is ismert a világ.
„Az Úr félelme a bölcsesség kezdete.” Istennek s igényeinek ismerete megnyitja a tanuló értelmét, hogy megértse mind Isten, mind a világ iránti kötelességeit. Rájön majd, hogy úgy kell kifejlesztenie erre tehetségeit, hogy a legkitűnőbb eredményeket teremjék. Ezt csakis akkor lehet elérni, ha a vallás valamennyi elvét és tanítását összekapcsoljuk az iskolai tanulással. A tanulónak semmi körülmények között sem szabad elválasztani Istent tanulmányaitól. Amikor tudás után kutat, az igazság után kutat, s minden igazság Istentől, az igazság forrásától ered. Az eredményes tanulók, s kiket a Krisztus Lelke itat át, minden képességükkel meg fogják ragadni a tudást.
Azért alapítottunk iskolát Battle Creeken, hogy egyrészt tudományokat tanítsunk, de egyúttal az Üdvözítőhöz vezessük a tanulókat, kitől minden igaz tudás ered. A Biblia vallása nélkül elsajátított nevelés meg van fosztva a műveltség igazi ragyogásától és dicsőségétől. Igyekeztem a főiskolások elméjébe vésni, hogy a nevelés szempontjából iskolánknak magasztosabb szintet kell elfoglalnia, mint bármily más iskolának, hiszen az élet nemesebb nézeteit céljait és irányelveit tárja a fiatalok elé, s az ember kötelességére – az örökkévaló dolgok helyes ismeretéra nevelje őket. Iskolánk megalapításának az a magasztos célja, hogy helyes nézeteket nyújtson, hogy rámutasson a tudomány és a Biblia vallásának összhangjára.
Az Úr megerősítette és megáldotta igyekezetemet. Jó néhány tanuló jött előre az imádsághoz. Ezek közül némelyek él virrasztás és ima hiánya miatt veszítették el hitüket, s a bizonyosságot, hogy összekötetésben állnak Istennel. Sokan bizonyságot tettek, hogy ez a lépésük Isten áldásában részesítette őket. Az összejövetelek eredményeképpen sokan a kifejezték kívánságukat, hogy megkeresztelkedjenek.
Mivel az iskolaév záró istentiszteletét a Goguac tónál szándékozták megtartani, úgy döntöttek, hogy ott tartjuk a keresztségét is. A záróünnepély sok érdeklődőt hozott össze. Az ünnepély mélyen érintő komolysággal folyt le, s a szent keresztséggel fejeződött be. En az ünnepély elején és végén szóltam az összejövetelhez. Férjem tizennégy ifjút vezetett a gyönyörű tó vizébe, és temette el őket az Úrral a keresztségben. A jelentkezettek közül többen úgy döntöttek, hogy majd otthon keresztelkednek meg. így zárult le – emlékezetes istentisztelettel-szeretett iskolánk tanéve.
Munkám ezzel még nem ért véget Battle Creeken. Alighogy visszatértünk a tópartról, máris komolyan kérleltek, vegyek részt egy mértékletesség tömeggyűlésen, ami dicséretreméltó folyamatban levő tevékenység volt Battle Creek lakosainak túlnyomó része közt. Ez a megmozdulás magában foglalta a battle creeki megújulás-szövetséget, hatszáz taggal, a Nők Keresztény Mértékletesség-szövetségét kétszázhatvan taggal. Isten, Krisztus, a Szentlélek és a Biblia jól-ismert kifejezések voltak e becsületes emberek számára. Sok jót elértek már, s a munkások tettrekészsége, a munkamódszerük és az összejövetelek szelleme sok jót ígért az eljövendő időkre.
Ez a tömeggyűlés egybeesett Bamum nagycirkusz városunkban tett látogatásával. Június huszonnyolcadikán, s a nők keresztény mértékletesség szövetsége jelentős lépést tett a mértékletesség és javulás irányában azzal, hogy roppant szeszmentes étkezdét állított föl a környező vidékről a cirkusz meglátogatására beözönlött sokaságnak. Ezzel megakadályozta, hogy a vendéglőket és kocsmákat járják sorra, ahol kísértéseknek lettek volna kitéve. Az alkalomra kölcsön vették az ötezer férőhelyes nagysátrat, melyet azelőtt a michigani egyházterület használt tábori összejövetelekre. E terjedelmes sátor alatt állítottak föl húsz asztalt a vendégek fogadására.
Lábadozó kórházunkat is meghívták. Ők hosszú asztalt tettek a terebélyes kupola közepe alá, gyönyörű kirakatot állítva össze gyümölcsből, gabonafélékből, zöldségből. Az asztal bizonyult az érdeklődés középpontjának, s többen vásároltak tőlünk, mint bármely másik asztalról. Noha az asztal tíz méternél is hosszabb volt, mégis akkora volt a szorongás körülötte, hogy ki kellett toldani további hét méter hosszal, s akkor is zsúfolt tömeg nyüzsgött mellette.
A rendezőbizottság meghívására Austin polgármester, Skinner W. H. az Első Országos Pénztár pénztárosa, Peavey C. és én beszéltünk a roppant sátorban vasárnap este, július elsején, a keresztény mértékletességről. Isten sietett segítségemre azon az estén; s bár kilencven percig beszéltem, az ötezer ember csaknem lélegzet visszafojtva hallgatott.
Augusztus kilencedikétől tizennegyedikéig Indiánán vettem részt tábori összejövetelen, ahová Mary lányom is elkísért. Férjem nem hagyhatta ott battle creeki kötelességeit. Az összejövetelen az Úr megerősített, hogy a legkomolyabban tudjak fáradozni. Érthetővé s erővel telitetté tette fölhívásaimat. Amint végig-futottam szememmel az összegyűlteken, és nemes, tiszteletre méltó megjelenésükön, összehasonlítottam azzal a kisded csoporttal, mely hat évvel ezelőtt gyűlt itt egybe – a legtöbbjük földhözragadt és faragatlan volt akkor – akkor önkéntelenül fölkiáltottam: „Nézzétek, mit végzett el itt az Úr!”
Hétfőn nagyon fájt a tüdőm, mert borzasztóan megfáztam; mégis könyörögtem az Úrhoz, hogy erősítsen meg, hogy még egyszer munkálkodni tudjak a lelkek megmentéséért. Az Úr ekkor fölülemelt rosszullétemen, nagy erővel, s hatalommal áldott meg. Fölszólítottam hát az embereket, hogy adják át szívüket Istennek. Kőrül-belül ötvenen jöttek előre imádkozni. A legmélyebb érdeklődés nyilvánult meg bennük. Az összejövetel gyümölcseként tizenötöt temettünk el Krisztussal a keresztségben.
Azt terveztük, hogy ohiói és a keleti tábori összejöveteleken is részt veszünk; de mert barátaink szerint jelen egészségi állapotomban elbizakodottság, istenkísértés lenne elmenni, ezért úgy döntöttünk, hogy Battle Creeken maradunk. Nagyon fájt a torkom, a tüdőm, és a szívem is erősen megsínylette bajomat. S mivel csaknem állandóan súlyos szenvedés gyötört, befeküdtem a kórházunkba kezelésre.
Férjem pihenés nélkül dolgozott, hogy előmozdítsa Isten ügyének fejlesztését a Battle Creeken összpontosult mű különböző ágazataiban. Barátai megdöbbenten látták, milyen tömérdek munkát végez. Augusztus tizennyolcadikán, szombat reggel ő hirdette az igét az imaházban. Délután négy hosszú órán át megfeszülve figyelt a jövendölés Lelke kéziratának fölolvasására – a harmadik kötetre. A fölolvasás anyaga lenyűgöző volt, s arra hívatott, hogy teljes mélységig fölrázza a lelket, mert hiszen Krisztus elítélését, keresztre feszítését, föltámadását és mennybemenetelét tartalmazta. Mielőtt fölfigyeltünk volna rá, rettenetesen kimerült. Vasárnap hajnali ötkor már munkába fogott, s nem hagyta abba egészen éjfélig.
Hétfőn reggel fél hét kőrül szédülni kezdett, és bénulás fenyegette. Rettegtünk ettől az ijesztő betegségtől; de „az Úr könyörületes volt, és megóvott e nyomorúságtól. Ennek ellenére a szédülés rohamát súlyos testi és szellemi összeroppanás követte; s most már valóban lehetetlennek tűnt számunkra, hogy részt vegyünk a keleti tábori összejöveteleken” vagy magamban is elmenjek, itt hagyva férjemet, letört lelkiállapotban, s gyönge egészségével.
Mikor a férjem így tehetetlenné vált, így szóltam: „Ez az ellenfél műve. Nem szabad behódolnunk a hatalmának. Isten majd fölkarol bennünket.” Szerdán külön imaórákat tartottunk, hogy Isten áldása nyugodjon meg férjemen, s hogy az Úr állítaná helyre egészségét. Bölcsességéért is könyörögtünk, hogy Az első az Pátriárkák és próféták, második a Próféták és királyok, a harmadik, melyről itt szó van a Világ reménye utolsó fejezetei fölismerjük, mi a kötelességünk a tábori összejövetelre menéssel kapcsolatban. Az Úr az elmúlt időkben, sok ízben megerősítette hitünket, hogy csüggesztő körülmények s betegségek ellenére is menjünk, és fáradozzunk érte; ilyen időkben csodálatosan támogatott és megtartott minket. De most barátaink kérleltek bennünket, hogy pihenjünk, s hogy szerintük következetlenségnek és értelmetlenségnek látszik, hogy ilyen utazást kíséreljünk meg, azon fölül a tábori élet fáradtságának és viszontagságainak kitegyük magunkat. Mi is arról igyekeztünk meggyőzni magunkat, hogy Isten ügye ugyanúgy halad majd azért előre, ha mi elmaradunk, s ezúttal nem kell szerepet vállalnunk. Isten majd másokat támaszt, hogy elvégezzék munkáját.
Mégsem leltem nyugalmat, ha arra gondoltam, hogy távol maradjak a munka mezejétől. Úgy tűnt előttem, hogy az ellenfél akarja mindenáron eltemetni előttem az utat, hogy megakadályozza egyrészt bizonyságtételemet, s hogy elvégezzem az Isten által rám bízott munkát. Már-már úgy döntöttem, hogy magam utazok el, s végzem a rám háruló részt, Istenre támaszkodva a szükséges erőért, mikor levelet kaptunk Haskell testvértől, melyben háláját fejezte ki Isten iránt, hogy White testvér és testvérnő részt vesz az újangliai tábori összejövetelen. Mert Ganright vén azt írta, hogy nem jöhet el, mivel nem tudja otthagyni danvers-i munkásságát, s a munkatársai közül sem tud senkit elereszteni a tábori összejövetelekről. Haskell vén közölte a levélben, hogy már minden előkészületet megtettek, hogy nagyméretű összejövetelt tartsanak Grovelandon; s úgy döntött, hogy akkor is megtartja azt Isten segítségével, ha egymaga lesz kénytelen vezetni az egészet.
Mi újra az Úr elé vittük imában az ügyet. Bizonyosak voltunk benne, hogy a mindenható gyógyító vissza tudja állítani mind férjem, mind a magam egészségét, ha ez szolgálná dicsőségét. Nagyon nehéznek látszott kimozdulnunk kimerülten, betegen, kedvtelenül; mégis időnként úgy éreztem, hogy Isten mindkettőnk számára áldássá tenné az utazást, ha belé vetnénk bizalmunkat. Ez a gondolat bukkant föl újra meg újra bennem: Hol a hited? Hiszen Isten megígérte: „Amilyen nehezek napjaid olyan erőd is lesz hozzá.”
Igyekeztem bátorítani férjemet. Ö azt gondolta, hogy ha elég erősnek érzem magam, hogy elviseljem az összejövetel fáradtságát és munkáját. akkor legjobb lesz, ha elutazom; de a maga részéről nem is gondolhat arra, hogy jelen gyönge állapotában elkísérjen, mikor képtelen a munkásságra, mikor csüggedés felhőzi be gondolatait, s maga is testvérei szánakozásának tárgya. Hirtelen rohama óta csak keveset tudott fölülni; s úgy látszott, hogy nem erősödik. Újra meg újra kerestük az Urat, remélve. hogy áttör a fény a fellegeken. Mégsem érkezett különösebb világosság. Míg a kocsi várakozott, hogy elvigyen bennünket az állomásra, újra imával mentünk az Úr elé, s kértük, tartson meg bennünket az úton. Mindketten úgy határoztunk, hogy hittel útra kelünk, s mindent az Úr ígéreteire bízunk. Komoly hitet követelt meg tőlünk ez a lépés, hanem mikor helyet foglaltunk a vasúti kocsiban, tudtuk, hogy a kötelesség útját járjuk. Az utazás alatt pihentünk, éjjel pedig jól aludtunk.
Péntek este nyolcra Bostonba érkeztünk. Reggel az első vonattal elutaztunk Groveland-ra. Mikor megérkeztünk a táborba, az eső szó szoros értelmében ömlött. Haskell vén mind mostanáig megállás nélkül fáradozott, és kitűnő összejövetelekről kapunk hírt. A három nagy sátoron kívül negyvenhét sátor állt a táborhelyen, a gyülekezeté huszonnyolcszor harminckilenc méteres. A szombati összejövetel mélyenszántó volt. A gyülekezet újjáéledt, megerősödött, s bűnösök és visszaesők is veszélyük tudatára ébredtek.
Vasárnap reggel még mindig felhős volt az idő, de mielőtt eljött volna az összejövetel órája, kisütött a nap. Hajók és vonatok öntötték ezrével élő terhüket a táborhelyre. Smith vén szólt délelőtt a keleti kérdésről. Nagyon érdekfeszítő volt a tárgy, s a hallgatóság a legmélyebb figyelemmel követte. Délután alig bírtam utat törni a szószékhez a szorongó sokaságon át. Mikor elértem odáig, tengernyi harc terült el előttem. A roppant sátor teljesen megtelt. Ezrek álltak a sátoron kívül is jó széles élő falat alkotva. Nagyon fájt a tüdőm és a torkom; mégis hittem, hogy Isten segítségemre siet e fontos alkalommal. Mikor beszélni kezdtem, feledtem fáradtságomat és fájdalmamat, amint ráébredtem, hogy olyanokhoz szólok, akik nem tekintik szavaimat üres mesének. Jó órán át szóltam hozzájuk, s végig figyelmesen hallgattak. Mikor a záróéneket énekeltük a haverhill-i mértékletesség társulat képviselői arra kértek, hogy, akár az előző évben, hétfőn este most is szóljak a tagságukhoz. De mert hétfőn Danvers-en vártak rám, kénytelen voltam kimenteni magamat.
Hétfőn délelőtt imaórát tartottunk férjem érdekében sátrunkban. A mindenható orvos elé teregettük esetét. Drága, becses időszak volt ez. A következő szavak ötlöttek erőteljesen gondolataimba: „A győzelem, mely diadalt arat a világon, a mi hitünk.” Valamennyien érzékeltük Isten rajtunk nyugvó áldását. Azután a nagy sátorban gyülekeztünk össze; férjem is eljött, s rövid beszédet tartott, drága szavakat ejtve ki meglágyult, s Isten kegyelmének, jóságának mélységes érzetétől izzó szívéből. Igyekezett megértetni az igazságban hívőkkel, hogy előjoguk befogadni szívükbe Isten kegyelmének bizonyosságát, hogy a nagyszerű igazságoknak, melyekben hiszünk, meg kellene szentelni életünket, megnemesíteni jellemünket, s megmentő hatást gyakorolnia a világon. Az emberek könnyes szeme tanúsította, hogy az igék megérintették és meglágyították őket.
Ezután ott folytattuk fáradozásunkat, ahol szombaton abbahagytuk – a bűnösökért és visszaesőkért, akik közül kétszáz jött előre imádkozni, tíz éves gyermektől kezdve ősz férfiakig és nőkig. Ezek közül több mint húszan első ízben helyezték lábukat az élet útjára. Délután harminc nyolcan keresztelkedtek meg; s jó néhányan hazatértük utánra halasztották a keresztségét.
Hétfőn este Canright vénnel és másokkal együtt átutaztunk Danversre. Férjem nem tudott elkísérni. Mikor kiszabadultam a tábori összejövetel közvetlen nyomása alól, rájöttem, hogy beteg vagyok, s alig van erőm; a kocsik azonban sebesen vittek bennünket Danvers irányában. Teljesen idegenek elé kell majd állnom, akiknek értelme a hazug hírek és rágalmak miatt előítélettel teljes. Azt gondoltam, hogy hálás lennék Istennek, ha erős lenne a tüdőm, csengő a hangom, s a szívem sem fájna. Magamnak tartottam gondolataimat és érzéseimét, s nagy bajomból hangtalanul Istenhez fohászkodtam. Túl fáradt voltam, hogy rendezzem gondolataimat; azt azonban tudtam, hogy segítségre van szükségem, ezért teljes szívvel segítségért könyörögtem. „Rajtad csüggök, tehetetlenül, Ó, Isten, én szabadítóm. Ne feledkezz meg rólam a szükségnek ez órájában.”
Amint az összejövetel órája közeledett, lelkem a gyötrelem imájával küzdött Istentől jövő erőért. Mikor az utolsó éneket énekelték, a szószékre léptem. Igen gyöngén álltam oda, tudva, hogy ha igyekezetemnek egyáltalán lesz eredménye, akkor az csak a hatalmas Isten erejével lehetséges. Mikor beszélni próbáltam, az Úr Lelke nyugodott meg rajtam. Mint villamos ütést éreztem ezt a szívemen, s minden fájdalom azonnal elhagyott. S eddig nagyon szenvedtem agyideg fájásban, most ez is teljesen megszűnt. Fájó torkom és tüdőm megenyhült. Jobbom csaknem teljesen hasznavehetetlen volt a szívemet kínzó fájdalom következtében, most ebbe is rendesen visszatért az élet. Gondolataim kitisztultak; lelkem betelt Isten világosságával és szereteté-vel. Mintha csak Isten angyalai vettek volna körül tüzes falként.
A sátor tömve volt, s kívül is kétszázan álltak, akik nem fértek be. Krisztus szavairól beszéltem, melyeket az írástudókhoz intézett a kérdésre, hogy mi a törvény legfőbb parancsa: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Isten áldása nyugodott meg rajtam, a fájdalom és gyöngeség eltávozott tőlem. Olyanok ültek előttem, akikkel talán majd csak az ítélet napján találkozom újra. Üdvösségük utáni vágytól serkentve komolyan és Isten félelmével szóltam hozzájuk, nehogy engem terheljen a vesztük. Nagy buzgalommal beszéltem hetven percen át. Jézus volt segítőm, az Ő ne¬vére szálljon a dicsőség. A hallgatóság mély figyelemmel hallgatott meg
Kedden visszatértünk a táborba, mikor az már oszladozóban volt. ontották a sátrakat, testvéreink búcsúzkodtak, készen, hogy kocsijukra szállva hazatérjenek. Ez volt az egyik legáldásosabb összejövetel, amelyen valaha is részt vettem. Mielőtt eltávoztunk volna, Canright és Haskell vén, férjem, Ings testvérnő és én félreeső helyen könyörögtünk férjem számára az egészség és Isten kegyelmének bőségesebb áldásaiért. Mélyen átéreztük férjem segítő kezének szükségét, mikor annyi sürgős hívás érkezett igehirdetésért mindenfelől. Nagyon áldott volt az imaóránk, édes béke és öröm nyugodott meg rajtunk annak biztosítékaként, hogy Isten hallotta könyörgéseinket. Délután Haskell vén vett föl minket kocsijára. Dél-Lancasternek vettük az irányt, hogy egy időre nála pihenjünk. Jobban szerettük az utazásnak e módját, úgy vélve, hogy egészségesebb.
Bár naponta meg kellett küzdenünk a sötétség hatalmasságaival, mégsem adtuk föl hitünket, s a legkevésbé sem csüggedtünk el. Férjem a betegség miatt levert volt, Sátán kísértései súlyosan nehezedtek értelmére. Mégis eszünkbe sem jutott, hogy az ellenség kerekedhetne fölénk. Naponta legalább háromszor a mindenható orvos elé tártuk esetét, aki mind a lelket, mind a testet meg tudja gyógyítani. Minden ilyen imaóra igen becses volt számunkra; minden alkalmon rendkívüli módon éreztük Isten világosságát és szeretetét. Egyik este, mikor Haskell testvéréknél férjemért könyörögtem, az Úr mintha tényleg közöttünk lett volna. Felejthetetlen óra volt ez. A szoba mintha angyalok jelenlétével telt volna meg. Szívünkkel, szavunkkal Istent magasztaltuk. Egyik vak testvérnőnk így szólt: „Látomás lenne ez vagy a mennyeknek országa?” Szívünk olyan közeli közösségben volt Istennel, hogy úgy éreztük, ezek az órák túl szentek, hogy átaludjuk őket. Majd nyugovóra tértünk. Mégis csaknem az egész éjszakát azzal töltöttük, hogy Isten jóságáról és szeretetéről beszélgettünk, elmélkedtünk és boldogan magasztaltuk őt.
Úgy döntöttünk, hogy az út egy részén magánfuvarral utazunk averonto-i tábori összejövetelre, mert ez jót tenne férjemnek. Delenként megállnánk az útszélen, tüzet raknánk, megebédelnénk, imaórát tartanánk. Soha el nem feledjük a Haskell házaspárral, Ings testvérnővel és Huntley testvérnővel töltött drága órákat. Imánk Dél-Lancastertől Vermontig emelkedett Istenhez az úton. Háromnapi utazás után vasútra szálltunk, úgy fejezve be utunkat.
Ez az összejövetel nagyon javára vált az ügynek Vermontban. Az Úr erőt adott, hogy mindennap szólni tudjak az emberekhez. Ideollóztam Uriah Smith vén beszámolóját, melyet a Szemle és Hírnökben adtak ki.
„Testvéreink nagy örömére White testvér és testvérnő, valamint Haskell testvér is részt vett az összejövetelen. Szeptember nyolcadiki szombatot White testvér egészségéért tartott böjtnek jelöltük ki. Szép napunk volt. Sokat imádkoztunk, és éreztük annak bizonyságát, hogy nem hiába könyörögtünk. Az Úr áldása nagymértékben áradt ki népére. Szombat délután White testvérnő tartott igen nagyhatású igehirdetést. Körülbelül százan jöttek előre imádkozni, komolyan elhatározva magukat, hogy keresni fogják az Urat.”
Vermontról egyenesen a new yorki tábori összejövetelre siettünk. Az Úr komoly igéket adott a számba. Némelyek mégsem álltak készen áldást merí¬teni az összejövetelből. Nem döbbentek állapotukra, nem keresték komolyan az Urat bevallva s elhagyva vétkeiket. Az összejövetelek egyik legfőbb célja, hogy testvéreink ráébredjenek annak veszélyére, hogy az élet gondjai kössék le őket. Súlyos veszteséget szenvednek, mikor nem élnek ez előjoggal.
Visszatértünk Michiganra, s néhány nap múlva Lansingra utaztunk, hogy ott vegyünk részt a két hetes tábori összejövetelen. Nagyon komolyan fáradoztam itt, s Isten Lelke mindvégig támogatott. Komoly áldást merítettünk, mikor a főiskolásokhoz szóltam, üdvösségükért fáradoztam. Az összejövetel gyümölcseként százharmincan keresztelkedtek meg. Ezek javarésze iskoláink hallgatóiból került ki. Összejövetelünkön boldogan szemléltük Isten szabadítását. Miután néhány hetet Battle Creeken töltöttünk, elhatároztuk, hogy átkelünk a síkságon, és Kaliforniába utazunk.
Férjem csak keveset fáradozott Kaliforniában. Egyre halasztódott a gyógyulása. Imánk napjában legalább háromszor, de olykor ötször is az égre szállt; s Isten békéje gyakran megnyugodott rajtunk. Csöppet sem csüggedeztem. Mivel éjente nem bírtam sokat aludni, tetemes időt töltöttem imával és hálaadó dicsérettel Isten könyörületeiért. Folyvást Isten békéjét éreztem uralkodni szívemen, s valóban elmondhatom, hogy olyan a békességem, akár a folyóvíz. Váratlan próbák törtek rám, melyek, férjem betegségével együtt, csaknem maguk alá gyűrtek. Istenbe vetett bizalmam mégis tántoríthatatlan volt. Valójában jelen segítség volt ő a szükség minden idején.
Sorra látogattuk Healdsburgot, Szent Helénát, Vacaville-t és Pachecót. Ha kedvező volt az időjárás, férjem is velem utazott. A tél bizony eléggé próbára tett bennünket. Amint férjemnek javult az egészsége, s a michigani időjárás enyhébbre fordult, visszatért kezelésre kórházunkba. Ez nagyon jót tett neki, ezért újra a szokott világossággal és erővel kezdett írni folyóiratainkba.
Nem mertem elkísérni férjemet át a síkon, mert a folytonos gondok, aggodalmak, és az álmatlanság riasztó állapotba sodorta szívemet. Mikor az elválás órája közelített, nagyon sajgott a lelkünk. Nem bírtuk visszatartani könnyeinket, mert nem tudtuk, találkozunk-e még ezen a földön, vagy sem. Férjem visszatért Michiganba. Felőlem meg azt gondoltuk, legjobb lesz, ha Oregonba utazom, és ott teszek bizonyságot azok előtt, akik még sosem hallottak.
Június hetedikén Healdsburgból Oaklandra utaztam, ott találkoztam az oaklandi és san-franciskói gyülekezetekkel a nagysátorban, ahol Healey testvér fáradozott. Éreztem a bizonyságtétel felelősségét, s annak sürgető szükségét, hogy a két gyülekezet szívós, személyes igyekezetet fejtsen ki, hogy eljuttassák az emberekhez az igazság ismeretét. Az Úr elém tárta, hogy mindkét város hittérítő terület, és mindig is az marad. Lassan fog növekedni csak testvéreink száma. De ha a két gyülekezet minden tagja élő tag lesz, s megteszi, ami tőle telik, hogy elvigyék az embereknek a világosságot, akkor sok kívülálló soraink közé lép, és engedelmeskedik az igazságnak. A jelen hívők nem viselték kellőképpen szívükön mások üdvösségét. Isten ügyében a tétlenség és hanyagság következménye nemcsak az, hogy ők maguk eltántorodnak, de példájukkal másokat is akadályoznak előre törni. Az önzetlen, szívós, tevékeny igyekezet a legkitűnőbb eredményekkel járna. Szívükbe igyekeztem vésni, amit az Úr elém tárta, hogy azt szeretné, ha buzgó s tevékeny munkások hirdetnék itt az embereknek az igazságot. Nem, akik állítják csupán, hogy hisznek benne. Ne pusztán szóval hirdessék az igazságot, hanem rendezett élettel, azzal, hogy az igazság élő, szemléltető ábrái lesznek.
Az Úr utasított, hogy a két gyülekezet tagja legyen Biblia-kutatók. A legkomolyabban keressék Isten akaratát, hogy megtanuljanak Isten ügyének munkásai lenni. Hintsék a magot, bármerre járnak, odahaza, a műhelyben, a piacon, s a gyülekezetben. A Bibliában való jártassághoz figyelmesen és imádságos szívvel kell forgatniuk a Szentírás lapjait. Ahhoz, hogy magukat és terhüket Krisztusra vessék, örömmel tanulják meg Krisztus keresztjének értékét, de tanulják meg viselni is azt. Ha szent életet akarnak élni, most előttük – kell lennie az Isten félelmének.
A próbák vezetnek annak fölismerésére, hogy mik vagyunk. A kísértés ideje ad bepillantást valódi jellemünkbe, az mutat rá, hogy a jó jellemvonásokat kell ápolnunk. Isten áldására támaszkodva a keresztény bárhol biztonságban van. A nagyvárosban nem fog megromolni. A pénztárnál föl fognak ügyelni a szigorú becsületességre. A gépteremben hűségesen fogja végezni munkájának minden részét, egyedül Isten dicsőségével törődve. Mikor a tagok ezen az úton járnak, akkor a gyülekezet gyümölcsöző lesz. A virágzás sosem következik be e két gyülekezetben, míg tagjai közeli kapcsolatra nem jutnak Istennel, amíg önzetlenül szívükön nem viselik embertársaik üdvösségét. A lelkészek szép s erőteljes igehirdetéseket tarthatnak, sokat fáradozhatnak, hogy fölépítsék, és virágzóvá tegyék a gyülekezeteket; de ha a tagok egyénenként meg nem teszik a rájuk, Krisztus szolgáira eső részt, addig a gyülekezet mindig sötétben, mindig erőtlen lesz. Bár hajthatatlan és sötét a világ, a valóban következetes példa akkor is hatalom lesz a jóra.
Az ember ugyanígy inkább aratást várhat el, ahol sosem vetett, vagy tudást, ahol sosem kutatott, minthogy azt várja, hogy tétlensége ellenére is üdvözüljön. A semmittevő és hanyag soha eredményes nem lesz büszkesége letörésében, sem, hogy legyőzze a bűnös vágyak kielégítésére csábító kísértésének hatalmát, melyek távol tartják őt Megváltójától. Mikor az igazság fénye megszenteli az életet, akkor föltárja befogadója előtt szívének bűnös szenvedélyeit, melyek meg akarják kaparintani a gyeplőt, elkerülhetetlenné téve számára, hogy minden idegét megfeszítse, minden erejét igénybe vegye a Sátánnak való ellenszegüléshez, hogy így Krisztus érdemei által győzelmet tudjon aratni. Mikor Istentől elvezető hatások veszik körül, kitartón esedezzék Jézustól segítségért s erőért, hogy le bírja győzni Sátán fondorlatait.
A két gyülekezetben némelyek folyton veszedelemben forognak, mivel az élet gondjai és a világias gondolatok annyira lekötik őket, hogy nem törődnek Istennel, sem a mennyel, sem lelkük égető szükségleteivel. Olykor fölriadnak ugyan álmukból, de azután még mélyebb álomba merülnek. Ha teljesen le nem rázzák az álmosságot, Isten el fogja venni tőlük a fényt, az áldásokat, melyeket eddig rájuk árasztott. Haragjában el fogja mozdítani gyertyatartójukat. Az Úr a két gyülekezetet törvényének őrizőivé tette. Ha elvetik a bűnt, tevékeny, buzgó istenfélelemmel bizonyítva tántoríthatatlanságukat, Isten szavának elvei iránti engedelmességüket – ha hűen eleget tesznek vallásos kötelességüknek, hozzájárulnak, hogy a gyertyatartót megtisztítsák a helyén. Bizonyítékot nyernek, hogy a seregek Ura velük van Jákob istene a váruk.
Június 10-én, vasárnap, mikor Oregonba kellett volna indulnunk, szívbajom levert a lábamról. Barátaim csaknem istenkísértésnek tartották, ha gőzösre szállok, de én azt gondoltam, hogy majd pihenek a hajón. Jelentős mennyiségű írást is tervbe vettem a hajóútra.
Egyik barátnőmmel és Loughborough vénnel 10-én délután magunk mögött hagytuk San Franciskót az Oregon gőzös fedélzetén. Conner kapitány, aki ezen a remek gőzösön parancsnokolt, igen figyelmesen bánt utasaival. Amint áthajóztunk az Aranykapun, ki a széles óceánra, egyenesen tomboló viharba hajóztunk. A szél szembe fújt, a gőzös félelmetesen hánykolódott, az óceánt pedig féktelenné korbácsolta a szél. Elnéztem a felhős eget, a dombnyi, hömpölygő hullámokat, a szivárvány színeiben játszó vízcseppeket. Félelmetesen nagyszerű látvány volt, és félelemmel vegyes tisztelet töltött el, mikor a mélység titkaira gondoltam. Borzalmas, amikor haragszik. Félelmetesen szép, amikor büszke magasságokba emelkednek zúgó hullámai, majd meg gyászos siralmak közt hullnak a mélybe. Isten hatalmát láttam a nyugtalan vizek mozgásában, melyek a könyörtelen szél alatt nyögtek, ami olyan magasra korbácsolta a hullámokat, mintha kínjukban vergődtek volna.
Gyönyörű hajón utaztunk, az örökké nyugtalan hullámok kénye-kedvére kiszolgáltatva; mégis láthatatlan hatalom tartotta féken a vizeket. Egyedül Istennek van hatalma kijelölt határaikon belül tartani őket. Úgy tudja fegyelmezni a vizeket mintha tenyerében tartaná őket. A mélység engedelmeskedik teremtője hangjának: „Eddig terjeszkedhetsz. és nem tovább; Itt törnek meg büszke hullámaid.”
Micsoda tárgy volt az elmélyedésre: a széles, csodálatos Csendes Óceán! Mintha meg akarná cáfolni a nevét. Egyre csak dühöngött féktelenül. Ha felületesen nézzük a vizet, semmi se tűnik annyira reménytelenül fékezhetetlennek, teljesen törvény és rend nélkül valónak, mint a nagy mélység. Az óceán mégis engedelmeskedik Isten törvényének. Az Úr egyenlíti ki a vizeket, ö jelöli ki ágyukat. Mikor föl az égre pillantottam, vagy a vizekre odalenn, töltettem a kérdést: Hol vagyok? Hová tartok? Csak a vég nélküli vizek terjengnek körülöttem. Hányan is bízták magukat a vizekre, hogy soha többé zöld mezőt vagy boldog otthont ne lássanak. Homokszemként hullottak a mélybe, így fejezték be életüket.
Amint a habzó, zúgó hullámokat néztem, eszembe jutott Krisztus életének eseménye, amikor a tanítványok Mesterük utasítására a tó túlsó partjára vitorláztak, Útközben borzalmas vihar tört rájuk. Hajójuk nem engedelmeskedett, a vihar ide-oda sodorta őket, mígcsak reményvesztetten abba nem hagyták az evezést. Azt várták, hogy ott fognak pusztulni. De míg a vihar és a hullámok a halállal társalogtak, Krisztus, akit a túlsó parton hagytak, megjelent előttük, nyugodtan lépkedve a dühöngő, féktelen hullámokon. Eredménytelen erőlködésük, és esetük látszólagos kilátástalansága megzavarta őket, s már mindent elveszettnek tartottak. Mikor megpillantották Jézust a vízen, ez csak nö-velte rémületüket; azt gondolták, hogy ez a tünemény csakis közvetlen haláluk előfutára lehet. Nagy félelmükben kiáltozni kezdtek. De ahelyett, hogy Krisztus megjelenése a halál hírnöke lett volna, az élet küldötteként érkezett. Az elemek dühöngése fölött is hallották hangját. „Én vagyok, ne féljetek!” Milyen sebesen változott most el a jelenet a kétségbeesés rémületéből a hit és reménység örömére szeretett Mesterük jelenlétében! A tanítványok nem rettegtek többé a haláltól, nem is aggódtak többé, hiszen Krisztus volt velük.
Talán mi, emberek tagadjuk meg az engedelmességet minden hatalom forrásának, aki törvényének a tenger és a hullámok is engednek? Féljek annak védelmére bízni magamat, aki azt mondta, hogy egy verebecske sem hull a földre mennyei Atyánk tudta nélkül?
Mikor már csaknem mindenki hálókabinjába vonult, én a födélzetén maradtam. A parancsnok kényelmes fonott széket hozatott nekem, és pokróccal védett a hűvös levegőtől. Tudtam, hogy ha bemegyek a kabinba, azonnal rosszul leszek. Leszállt az éj, sötétség borította a tengert, s a nyugtalan hullámok félelmetesen emelték-ejtették a hajót. Ez az óriási hajó mintha forgács lett volna a könyörtelen vizeken. Mégis mennyei angyalok irányították és védték az útján, akiket Isten bízott meg, hogy teljesítsék parancsát. Máskülönben pillanat alatt elnyelhetett volna bennünket a tenger, nyomát sem hagyva a nagyszerű hajónak. De Isten, aki a hollókat táplálja, aki számon tartja fejünk hajszálait, sosem feledkezik meg rólunk.
A parancsnok úgy vélte, hogy túlságosan lehűlt a levegő, hogy a fedélzeten maradjak. De én azt feleltem, hogy jobb szeretnék Itt maradni, mint kabinomba menni, ahol két asszony tengeri-beteg, s ahol meg lennék fosztva a friss levegőtől így felelt: „Nem kell a kabinjába mennie, Gondoskodom róla, hogy jó fekvőhelye legyen.” A fölső nappaliba segítettek föl, ahol matracot terítetlek számomra a padlóra. Bár mindez gyorsan történt, mégis nagyon rosszul lettem. Lefeküdtem ágyamra és föl sem keltem csütörtök délelőttig. S közben csak egyszer ettem kenyérrel néhány kanál levest.
A négynapos hajóút folyamán egy-két utas alkalomadtán elhagyta a kabinját, mind sápadtan. Ereje vesztetten tántorogva följöttek a fedélzetre. Minden arcra nyomorúság volt írva. Maga az élet sem látszott már kívánatosnak. Valamennyien nyugalomra vágytunk, amit sehol sem találtunk, s arra, hogy lássunk valamit, ami mozdulatlan. Kevésre becsülték ekkor a személyes fontosságot. Tanulhatunk ebből valamit az ember kicsinysége felől.
Hajóutunk továbbra is igen háborgó volt, míg be nem tértünk a Columbia folyóba, mely sima volt, mint az üveg. Fölsegítettek a fedélzetre. Gyönyörű reggel volt, s az utasok méhrajként kiözönlöttek a fedélzetre. Először nagyon szánalomra méltó látványt nyújtottak, de az éltető levegő és a napsütés a tomboló vihar után rövidesen fölélesztették a vidámságot és a jó hangulatot.
A hajón töltött utolsó éjjelünkön hála töltött el mennyei Atyám iránt. Olyan leckét tanultam itt, melyet soha el nem feledek. Isten szólt szívemhez a viharban és a hullámzásban, de az azt követő nyugalomban is: Méltó az Úr az imádatra! Az ember akarna szembe szegülni az Isten akaratával? Engedetlenek legyünk talán az ilyen hatalma uralkodó parancsaival szemben? Vitába szállhatunk-e a Magasságossal, aki minden hatalom forrása, és akinek szívéből leírhatatlan szeretet és áldás árad a gondjaiban levő teremtményeire.
Szívemhez nőtt ez az oregoni látogatás. Négy évi távollét után, itt találkoztam újra Van Horn testvérrel és testvérnővel, akiket gyermekeinknek tartunk. Van Horn testvér nem írt olyan teljesen és kedvezéssel munkásságáról, amint méltán megtehette volna. Ezért meglepett, s nagyon megörvendeztetett, hogy Isten ügyét ilyen virágzó állapotban találtam Oregonban. Ez a két hűséges hittérítő fáradhatatlan munkássága nyomán egész egyházterületet kitevő hetediknapi adventistát támasztott, s jó pár igehirdetőt is e tágas területen.
Június 18-án, kedden este nagyszámú szombattartóval jöttünk össze a megyéből. Isten Lelke meglágyította szívemet. Bizonyságot tettem Jézusról, s kifejeztem hálámat az előjogért, hogy bizakodhatunk Urunk szeretetében, hogy kérhetjük, hogy karolja föl igyekezetünket, mikor bűnösöket szeretnénk megmenteni a kárhozattól. Ha azt szeretnénk, hogy Isten műve virágozzék, Krisztusnak kell szívünkben lakoznia. Röviden, a Krisztus cselekedeteit kell tennünk. Bárhova tekintünk, aratásra érett mezőket látunk. Ámde igen kevés az arató. Isten békéje töltötte be a szívemet, és szeretet az Úr drága népe iránt, akikkel most első ízben imádkoztunk együtt.
Június 23-án, vasárnap a metodista gyülekezetben hirdettem az igét a mértékletességről. Nagyon sokan eljöttek, s fölszabadultan szóltam e szívemhez nőtt tárgyról. A tábori összejövetel után vasárnapra is meghívtak, de rekedtség miatt nem tudtam beszélni. Hanem a következő kedden újra hirdettem ott az igét. Sokfelé meghívtak Oregon államban a városokba és falvakba, hogy szóljak a mértékletességről, de gyönge egészségem megakadályozott, hogy eleget tegyek a kéréseknek. A folytonos igehirdetés és az éghajlat változása ideiglenes, de erős rekedtséget hozott rám.
A tábori összejövetelt a legáhítatosabb érzülettel kezdtük el. Az Úr erőt és kegyelmet adott, amint népünk előtt álltam. Mikor végigtekintettem az értelmes hallgatóságon, szívem összetört Isten előtt. Ez volt az első tábori összejövetel, melyet népünk ez államban tartott. Meg akartam szólalni, de elfogott a zokogás. Előzőleg nagyon aggódtam férjem gyönge egészsége miatt. Mikor szólni kezdtem, a battle creeki gyülekezet összejövetele rajzolódott ki előttem. Férjem középen állt, az Úr lágy fénye nyugodott meg rajta és körülötte. Arcán az egészség jelei virítottak és boldognak látszott.
Azt próbáltam ecsetelni az egybegyűltek előtt, hogy mennyire hálásaknak kellene lennünk Isten gyöngéd szánakozásáért és nagy szeretetéért. Az Úr jósága és dicsősége mélyen értelmembe vésődött. Átcsapott fölöttem páratlan könyörületének, s annak a munkának a tudata, melyet nemcsak itt Oregonban; hanem Kaliforniában és Michiganban végzett, ahol fontos intézményeink vannak, sőt a külföldi területeken is. Sosem tudom továbbadni másoknak a képet, mely akkor olyan élénken támadt elmémben. Pillanatra elém tá¬rult a mű kiterjedése – szem elől vesztettem környezetemet. Az alkalom, s akikhez szóltam, eltávoztak gondolataimból. A fény, a menny drága fénye tündökölt vakító ragyogással az intézményeken, melyek azt a komoly és emelkedett munkát végzik, hogy visszatükrözik a világosság sugarait, melyeket a menny enged rájuk ragyogni.
Az összejövetel egész tartalma alatt az Úr nagyon közelinek tűnt. Mikor végéhez érkezett, bár nagyon fáradt, mégis az Úrban örömteli voltam. Az eredményes munkásság időszaka volt ez, megerősítette a gyülekezetet, hogy előre törjön az igazság hirdetésében. Közvetlenül az összejövetel kezdete előtt éjjeli látomásban sok mindent föltárt előttem az Úr. De hallgatást parancsolt rám, hogy senkinek sem említsem meg akkor mindjárt. Az összejövetel után éjjel az Isten hatalmának föltűnő megnyilvánulásában részesültem.
A tábori összejövetel utáni vasárnap délután a piactéren hirdettem az igét. Isten szeretete lángolt szívemben, s az örömhír vallásának őszinte odaadásáról, egyszerűségéről beszéltem. Szívem megolvadt, túlcsordult Jézus szeretetétől, s szerettem volna úgy hirdetni, ecsetelni őt, hogy mindenkit elbájoljon jellemének szépsége.
Oregoni tartózkodásom idején Corter testvérrel, s Corter és Jordán testvérnővel látogatást tettünk a salemi börtönben. Mikor elérkezett az istentisztelet ideje, elvezettek bennünket a kápolnába, melyet kitűnő világossággal és bőséges, tiszta, friss levegővel tettek vidámmá. A csöngő jelre két férfi kitárta a súlyos vaskaput, majd beözönlöttek a foglyok. A kaput jól bezárták mögöttünk, s életemben első ízben börtönfalak vettek körül.
Azt vártam, hogy visszataszító külsejű emberekkel fogom szemben találni magam, de csalódtam: sok fogoly értelmesnek, sőt tehetségesnek látszott. Durvaszövésű, de rendes fegyenc-ruhát viseltek, hajuk fésült, bakancsuk fényes volt. Végignézve a sok arcon, azt gondoltam, hogy az Úr minden egyesükre külön ajándékokat vagy tehetséget bízott, hogy Isten dicsőségére, s a világ javára használják; de megvetették az ajándékot, visszaéltek velük, rosszra használták. Mikor elnéztem a fiatalokat, tizennyolc, húsz, harminc éveseket, szegény anyjukra gondoltam, a szívfájdalomra, lelkiismeret furdalásra, mely keserű soruk lehetett. Sok anyának összetörte szívét gyermekének is-tentelen útja. Kérdés, hogy az anyák eleget tettek-e gyermekeik iránti kötelességeiknek? Nem engedték-e meg, hogy a maguk akaratát kövessék. Nem hanyagolták-e el, hogy Isten rendeléseire s követelményeire tanítsák őket?
Mikor begyültek, Corter testvér éneket nevezett meg. Mindnek volt énekeskönyve és mind lelkesen zengte a dicséretet. Egyik zenében jártas fogoly az orgonán játszott. Imával nyitottam meg az összejövetelt, majd újra együttesen énekeltünk. János szavaiból hirdettem az igét. Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya. Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismeri őt. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de hogy mik leszünk, még nem nyilvánvaló. Tudjuk azonban, hogy megjelenésekor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.”
Magasztaltam előttük azt a kimondhatatlan áldozatot, melyet az Atya hozott, mikor odaadta szeretett Fiát a bukott emberért, hogy Fiának engedelmessége által át tudjanak alakulni, és Isten elismert fiaivá válhassanak. Az apostol fölszólítja a gyülekezetet és a világot, hogy szemléljék, csodálják ezt a szeretetet, mely így megnyilvánulva meghaladja az ember értelmét, s mely a mennyei angyalokat is csodálatra készteti. Ez a szeretet annyira mély, annyira széles és magasztos, hogy az ihletett apostol, nem találva szavakat rá, fölszólítja az gyülekezetet és a világot, hogy szemléljék – tegyék elmélyedésük és csodálatuk tárgyává.
Ecseteltem hallgatóim előtt Ádám bűnét, amint megszegi az Atya kifejezett parancsát. Isten igaznak teremtette az embert, tökéletesen szentnek és boldognak; de elvesztette Isten jóváhagyását, az Atya törvényei iránti engedetlenséggel elpusztította boldogságát. Adám bűne reménytelen nyomorúságba és kétségbeesett helyzetbe sodorta az embert. De Isten csodálatos, szánakozó szeretete nem hagyta őket reménytelen, elveszett állapotukban. Hanem odaadta hőn szeretett Fiát a megmentésükért. Krisztus eljött a világra, emberi természettel takarva el istenségét; végigjárta az utat, melyen Ádám elbukott; elviselte a próbát, melyen Ádám csődöt mondott; legyőzte az ellenfél valamennyi kísértését, így jóvátette Ádám szégyenteljes csődjét és bukását.
Aztán Krisztus hosszú pusztai böjtjét ecseteltem. Az étvágynak való behódolás vétkét, s az étvágy emberi természetfölötti hatalmát soha teljesen meg nem értjük, kivéve, ha Krisztus hosszú böjtjéhez mérjük, mikor egyedül szembeszáll a sötétség hatalmasságainak fejedelmével – ha ezt tanulmányozzuk és értjük meg. Az ember üdvössége forgott itt a kockán. Ki fog győzni, az ellenfél, vagy a világ megváltója? Lehetetlen megértenünk, hogy Isten angyalai mily feszült idegekkel nézték szeretett parancsnokuk megpróbáltatását.
Jézus minden ponton megkísértetett, mint mi magunk, hogy tudja, miként segítse a kísértésbe esetteket. Az ö élete a példaképünk. Krisztus készséges engedelmességével bebizonyította, hogy az ember meg tudja tartani az Isten törvényét, s hogy a törvény megszegése, s nem a törvény iránti engedelmesség taszítja szolgaságba az embert. A Megváltó tele volt szánakozással és szeretettel. Soha el nem utasította az őszintén megtérőt bármilyen súlyos volt a vétkük – hanem az álszenteskedést, azt minden alakjában szigorúan megrótta. Az Úr ismeri az emberek bűneit, minden cselekedetét, belát titkos indítékaikba; mégsem fordul el tőlük gonoszságaik miatt. Hanem kérleli a bűnöst, vitába száll vele, s bizonyos értelemben – mivel maga is viselte az em¬beri gyöngeséget – egy szintre helyezi magát a bűnössel.
Az ember, mivel romlott életével kitörölte lelkéből Isten mását, csupán emberi erővel képtelen alapos változást érni el belül. EI kell hát fogadnia az örömüzenet gondoskodását, eszközeit; úgy kell megbékülnie Istennel, hogy engedelmeskedik Isten törvényének, és hisz a Jézus Krisztusban. Attól kezdve életét új elvnek kell igazgatnia. Megtéréssel, hittel és jótettekkel tökéletesíteni tudja igaz jellemét, és Krisztus érdemei által igényt tarthat Isten fiainak előjogaira. Az isteni igazság elvei, ha befogadjuk szívünkbe, s ápoljuk, szeretjük, olyan erkölcsi kiválóságra emelnek, melyet azelőtt lehetetlennek tartottunk elérni. „Hogy mik leszünk, még nem nyilvánvaló. Tudjuk azonban, hogy megjelenésekor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. Akit ez a reménység tölt el iránta, megszenteli magát, amint ő is szent.”
Ez hát az ember kötelessége. Tekintsen bele a tükörbe – Isten törvényébe, ismerje föl erkölcsi jelleme hibáit, tegye félre bűneit, s a Bárány vérében mossa meg jellemének öltözékét. Irigység, büszkeség, rosszindulat, ármány, harag és bűnös cselekedet ki fog tisztulni a szívből, mely elfogadta a Krisztus szeretetét, s melyet az a reménység éltet, hogy az Úr a maga mására alakítja őt, mikor úgy látjuk majd őt, amint van. Krisztus vallása kifinomítja s méltóságra emeli birtokosát, bármi legyen is háttere vagy helyzete az életben. A megvilágosodott kereszténnyé váltak fölülemelkednek előbbi jelleműkön, nagyobb szellemi és erkölcsi erőbe. Akiket megejtett a bűn, az Üdvözítő érdemei által oly magasra emelkedhetnek, mely alig alacsonyabb az angyalokénál.
De az örömüzenet jó hatása semmi esetre sem vezeti arra a bűnöst, hogy Krisztus üdvözítését ingyen kegyelemnek tekintse, ha továbbra is Isten törvényét áthágva él. Mikor az igazság világossága pirkad gondolkodásában, mikor teljesen megérti Isten követelményeit, s törvényrontása mértékét, akkor meg fogja változtatni, javítani útjait, s üdvözítőjétől nyert erővel hűségessé fog válni Istenhez, s így új, tisztább életet élhet.
Salemben megismerkedtem Donaldsoll házaspárral, akik azt akarták, hogy lányuk jöjjön velünk Battle Creekbe, s tanuljon ott az iskolánkban. Mivel elég gyönge volt az egészsége, nehezen váltak meg tőle, egyetlen lányuktól, de a lelki előnyök, melyekre szert tehetne, arra késztették őket, hogy meghozzák ezt az áldozatot. S boldogan jelenthetjük itt, hogy a közelmúltban a tábori összejövetelen itt, Battie Creeken, ez a drága gyermek keresztségben temetkezett el Krisztussal. További bizonyíték ez arra, hogy mily fontos, hogy a hetediknapi adventista szülők elküldjék iskolánkba gyermekeiket, hogy ott közvet-lenül megmentő légkörbe kerüljenek.
Bár Oregonból viharos volt a hajóutunk, mégsem lettem annyira rosszul, mint előbbi utazásaimon. Hajónk, az Idaho, nem bukdácsolt, hanem imbolygott. A hajón nagyon nyájasak voltak hozzánk. Sok kedves ismeretséget kötöttünk, és többeknek szétosztottuk folyóiratainkat, ami épületes, áldásos beszélgetésekhez vezetett. Oaklandba érkezve, fölverten találtuk a sátrat és Healey testvér munkássága nyomán jó néhányan már el is fogadták az igazságot. Mi is több alkalommal hirdettük az igét a sátorban. Szombaton és a hét első napján az oaklandi és a sanfranciskói gyülekezet közösen tartott istentiszteleteket, így érdekes és épületes összejövetelben volt részünk.
Nagyon szerettem volna részt venni Kaliforniában a tábori összejövetelen, de sürgető hívások érkeztek, hogy jöjjek el keleten tartott összejöveteleinkre. Mivel az Úr elém tárta a keleti dolgok állapotát, tudtam, hogy az új angliai egyházterületen kell bizonyságot tennem testvéreinknek, ezért nem tartottam megengedhetőnek, hogy továbbra is Kaliforniában maradjak.
Július 28.-án lányunkkal, White Emmával és Donaldson Edittel elhagytuk Oaklandot, hogy keletre utazzunk. Még aznap Sacramentóba érkeztünk, s Wilkinson testvér és testvérnővel találkoztunk, akik szívélyesen fogadtak, és gondoskodtak rólunk ott tartózkodásuk idején. Megállapodás szerint vasárnap beszédet tartottam. Az imaház megtelt figyelmes hallgatókkal, s az Úr segítségével igéjéből szóltam hozzájuk. Hétfőn újra kocsikra szálltunk, Renóba érkeztünk Nevada államban, ahol kedden este kellett szólnunk a sátorban, melyben Loughborough vén tartott előadássorozatot. Négyszáz figyelmes hallgatóm előtt fejtegettem János szavait: „Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak.”
Amint a nagy amerikai sivatagon utaztunk a hőségben és csípős porban, nagyon fárasztott már minket a kiégett táj, bár minden kényelemmel el voltunk látva, amint gyorsan és simán gördültünk a síneken, amint a vasparipa vontatott minket. Eszembe jutottak a héberek, mikor ők vándoroltak negyven éve át a síkságon és száraz sivatagban. A rekkenő hőség, a por, s a hepehupás út sokakból panaszt és elgyötört sóhajtásokat váltott ki, akik a fárasztó utat taposták. Arra gondoltam, hogy ha a mi népünknek kellene gyalog átkelniük a puszta sivatagon, gyakorta szenvedve szomjúságot, hőséget, fáradtságot, akkor sokan jobban zúgolódnának, mint az izraeliták.
A szárazföldi út hegységeinek szokatlan sziklaalakulatait sokan ábrázolták már tollal, ceruzával. Akit csak érint a természet szépsége, egész biztosan öröm lüktet át, e roppant, vén hegyeket, szépséges halmokat, s vadregényes, sziklás szakadékokat szemlélve. Különösen vonatkozik ez a keresztényre. Hiszen a gránit sziklákban és a csevegő patakokban Isten mindenható kezét ismeri föl. Meg szeretné mászni a magas halmokat is, mert mintha ott közelebb lenne a mennyhez, bár tudja, hogy Isten a mély völgyből is csakúgy meghallja gyermekei imáját, mint a hegytetőről.
A Denvertől Wallings Mills-hez vezető úton, a hegyi nyaralóhelyen – ahol a férjem a nyári hónapokat töltötte Boulder Cityben, megszakítottuk utazásunkat, s örömmel pillantottuk meg sátorimaházunkat, melyben Cornell vén tartott előadássorozatot. Itt Dartt testvérnő otthonában találtunk csöndes nyugalmat. A sátrat kölcsön adták a megtartóztatás-összejöveteleire, s a meghívásra figyelmes hallgatókkal teli sátorban szóltam. Bár fáradt voltam az utazástól, az Úr mégis megsegített, hogy eredményesen vázoljam az emberek elé a min-den dolgokban való megtartóztatás szükségességét.
Augusztus nyolcadikán találkoztam férjemmel, sokkal jobb egészségben látva őt viszont. Jókedvű s tettre kész volt, amiért Istennek vagyok hálás. Canright vént, aki egy ideig férjemmel volt a hegyekben, éppen most hívták haza beteg feleségéhez; így vasárnap férjemmel ketten Boulder Citybe kísértük őt, hogy vonatra szálljon. Este a sátorban hirdettem az igét, másnap reggel meg visszatértünk ideiglenes otthonunkba Walling Millsbe. Következő szombaton ismét szóltam a sátorban összegyűltekhez. Szavaim után értekezlet-összejövetelt tartottunk, melyen néhány kiemelkedő bizonyságtevés hangzott el. Né-hányan most ünnepelték meg első ízben a szombatot. Majd este és vasárnap este is én szóltam a néphez.
Egész családunk összejött itt a hegyek közt, kivéve Edson fiunkat. Férjem és gyermekeim azt gondolták, hogy kimerültem, hiszen az oregoni tábori összejövetel óta megszakítás nélkül fáradoztam, ezért megilletett volna a pihenés. Mégis az a gondolat erősödött meg bennem, hogy vegyek részt a keleti sátoros összejöveteleken, különösen az egyiken, Massachusetts-on. Azért könyörögtem, hogy ha Isten akarata, hogy elmenjek, akkor férjem egyezzék bele a távozásomba.
Mikor visszatértünk Boulder City-be, levél várt ránk Haskell testvértől, melyben arra kért mindkettőnket, hogy menjünk el a tábori összejövetelre. De ha férjem nem tudna jönni, engem kért, hogy én mennék. Fölolvastam férjemnek a levelet, hogy mit szól hozzá. Néhány pillanat szünet után így szólt: Ellen, részt kell venned az új angliai összejöveteleken. Másnap már be is csomagoltunk. Hajnali kettőkor holdvilágnál indultunk el a vasúthoz, s fél hatkor vonatra szálltunk. Kellemetlen utazás várt ránk, hiszen rekkenő volt a hőség, s amúgy is kimerült voltam.
Battle Creekre érve megtudtuk, hogy vasárnap estére előjegyeztek, hogy én beszéljek az iskola udvarán fölállított óriássátorban. A sátor zsúfolásig megtelt, s én komoly fölszólításokkal szívemből kérleltem az embereket.
Csak igen rövid ideig maradtam otthon, azután Smith Abbey testvérnőtől Farnsworth testvérrel újra útra keltünk, keleti irányban. Bostonba érkeztünkkor igen fáradt voltam. Wood és Haskell testvér jött elém az állomásra, s elkísértek Ballard Völgyébe, az összejövetel helyére. Régi ismerőseink oly szívélyesen fogadtak, hogy ez egy időre igen fölüdített. Rekkenö hőség volt. s a kolorádói hűvös időjárás után Massachusetts fojtogató forrósága csaknem elviselhetetlennek tűnt. Megpróbáltam súlyos fáradtságom dacára szólni a néphez, az Úr meg is erősített, hogy bizonyságot tudjak tenni. A szavak a jelek szerint megérintették a szívüket. Itt sok fáradozásra volt szükség. A környéken az utolsó tábori összejövetel óta új gyülekezetet alapítottak. Drága lelkek fogadták el az igazságot, s gyakorlati istenfélelem mélyebb és alaposabb ismeretére kellett eljuttatni őket. Az Úr megsegített, hogy közvetlenül tudjam hordozni bizonyságtételemet.
Az összejövetel alatt egy alkalommal néhány megjegyzést tettem arra, hogy legyünk takarékosak az öltözködésnél és a költekezésben. Az a veszély fenyeget, hogy hanyagul, meggondolatlanul szórjuk az Úr pénzét. Azok az ifjak, akik a sátorokban az Úr munkáját végzik, vigyázzanak, nehogy fölösleges kiadásokat tegyenek. Mikor a sátorok új területekre mennek, s amint a hittérítő tevékenység teszed, az ügy szükségletei sokrétűek lesznek, így a filléreskedést ugyan elkerülve, de a legszigorúbb takarékosságot kell gyakorolnunk a műben. Könnyebb adósságot halmozni föl, mint kifizetni a költségeket. Bár sok minden lehet kellemes – kényelmes anélkül, hogy föltétlenül szükség lenne rájuk, s ami hiányában szenvedés nélkül meglennénk. Nagyon könnyű halomra gyűjteni a szállodaszámlákat, az utazási költségeket, elkerülhető, vagy jelentősen csökkenthető kiadásokat. Mi, bár tizenkétszer jártuk meg az utat oda és vissza Kalifomiába, egyetlen dollárt sem költöttünk el éttermekben vagy étkezőkocsiban. Élelem-dobozunkból fogyasztjuk táplálékunkat… Háromnapi utazás után az élelem ugyan megszikkadt de kevés tej vagy meleg leves pótolja hiányunkat.
Más alkalommal a valódi megszentelődésről beszéltem, ami nem más, mint naponta meghalni a magunk számára, s naponta követni Isten akaratát. Oregonban az Úr tudtomra adta, hogy némely fiatal gyülekezet Új-Angliában veszélyben forog, hogy az úgynevezett megszentelődés vészes-káros hatása alá kerül. Némelyeket félrevezet e tanítás, míg mások, észrevéve ámító hatását, fölismerik a veszedelmet, s elfordulnának tőle, Pál megszentelődése a magával vívott szüntelen harc volt. Azt mondta: „Naponta meghalok.” Az akarata, a kívánságai naponta szembekerültek kötelességével és Isten akaratával. De hajlamai követése helyett, Isten akaratát cselekedte, bármennyire is kellemetlen, s bűnös természetét keresztre feszítő is volt számára.
Fölszólítottuk a keresztelkedni akarókat, és akik első ízben tartották meg a szombatot, hogy jöjjenek előre, Huszonöten tettek eleget a fölszólításnak. Áldásos bizonyságtételeket tettek, s az összejövetel lezárta előtt huszonketten meg is keresztelkedtek.
Jólesett találkozni itt az ügy régi híveivel, akiket már harminc éve ismertünk. Hastings testvér, akit nagyra becsültünk, ugyanúgy szívén hordozza az igazságot ma, mint akkor régen. Örültünk, hogy találkozhattunk Temple és Collins testvérnőkkel Dartmouthból, a Wilkinson házaspárral, akik több mint harminc évvel ezelőtt láttak minket vendégül. Drága ismerőseink zarándoklása rövidesen véget ér; de ha mindvégig hűek maradnak, elnyerik az élet koronáját.
Örömmel láttuk viszont Kimbal testvért, aki néma volt, s a némák közt terjesztette az igazságot. Évente találkozunk e hű testvérrel a tábori összejövetelen, mindig néhány megtértje körében, Valaki, aki hall, leírja az előadások lényegét, s ő néma barátaitól körülvéve ül, olvasva és kezével is hangsúlyozva hirdeti nekik az igét. A testvér nagylelkűen adta javait a hittérítés fejlesztésére, így tisztelve meg Istent a jövedelméből.
Szeptember harmadikán, kedden reggel utaztunk el Ballard Völgyből, hogy részt vegyünk a maine-i összejövetelen. Békésen megpihenünk ifjú Marton testvérnél Portland közelében, Öl és kedves felesége igen kellemessé tette ott tartózkodásunkat. Szombat előtt érkeztünk a maine-i táborhelyre, s örömmel találkoztunk az ügy néhány kipróbált hívével. Akadnak, akik mindig őrhelyükön állnak, akár verőfényes, akár zivataros. Akadnak verőfényben keresztények is. Mikor minden jól megy, akkor lelkesek, buzgók; de mikor fellegekkel és kellemetlenségekkel kell szembeszállni, akkor nincs mondanivalójuk, és tenni sem tesznek semmit. Isten áldása nyugodott meg a tevékeny munkásokon, de akik mit sem tettek, azoknak nem vált úgy áldására az összejövetel, mint válhatott volna. Voltak, akik hűségesen fáradoztak az Úr szolgáival, hogy hirdessék a tanításokat, de gyakorlati tárgyakat is. Nagyon kívántuk, hogy az összejövetel sokak javára váljék, akik még nem adták jelét, hogy Isten megáldotta volna őket. Vágyva vágytam, hogy ez a drága nép fölemelkedjék magasztos előjogaik színvonalára.
Hétfőn, alaposan kifáradva, magunk mögött hagytuk a táborhelyet Azt terveztük, hogy elmegyünk az lovai és kansasi tábori összejövetelre is, Férjem azt írta, hogy Iowán fog találkozni velem. Mivel nem tudtunk részt venni a vermonti összejövetelen, Maineból egyenesen Dél Lancasterba utaztunk. Nagyon nehezen tudtam csak lélegzeni, és a szívem is egyre sajgott. Megpihentem Harris testvérnő házában, aki mindent megtett, hogy segítsen rajtam. Csütörtök este megkockáztattuk a továbbutazást Battle Creekre. Nem mertem hosszas utazást vállalni a vonaton, gyönge egészségem miatt, így Rómában, New York államban, kiszálltunk, ott szóltunk szombaton népünkhöz. Sokan eljöttek meghallgatni az igét.
Hétfőn délelőtt Abbey testvért és testvérnőt látogattam meg Brookfielden. Áldásosan elbeszélgettünk a testvérnő családjával. Nagyon kívántuk, hogy végül győztesek lennének a keresztény hadviselésben, és elnyernék az örök életet. Nagyon kívántuk, hogy Abbey testvér rázza le csüggedését, fönntartás nélkül vesse magát Krisztus érdemeire, vigye sikerre a győzelmet, hogy végül majd viselje a győztes koronáját.
Kedden vonatra szálltunk, s másnap hazaérkeztünk, ahol boldogan pihentem meg újra, és kórházunkban is kezelésben részesültem. Éreztem, hogy valóban jól bánik velem a sors, hogy kórházunkban nyerhetek kezelést. Az ápolók nyájasak és figyelmesek voltak, mindent elkövettek a nap vagy éjszaka bármely részében, hogy enyhítsék bajaimat.
Október másodikától tizennegyedikéig tartották meg Battle Creeken az országos tábori összejövetelt. Ez volt a hetediknapi adventisták eddig legnépesebb, legjelentősebb gyülekezése. Több mint negyven igehirdető volt jelen. Valamennyien nagyon örültünk, hogy találkozhattunk Andrew és Bordeau vénekkel Európából és Loughborough vénnel Kaliforniából. Az összejövetelen Európa is képviselve volt, azon kívül Kalifornia, Texas, Alabama, Virginia, Dakota, Kolorádó, és mind az északi államok Mainetól Nebraszkáig.
Boldogan csatlakoztam itt férjemhez munkájában. S bár eléggé kimerült voltam, és a szívem sem vert rendesen, az Úr mégis erőt adott, hogy csaknem minden nap szóljak népünkhöz, olykor kétszer is napjában. Férjem igen keményen fáradozott. Jelen volt csaknem az összes megbeszélésen, majd minden nap hirdette az igét a maga közvetlen, szabatos módján. Nem gondoltam előre, hogy lesz erőm két vagy három alkalomnál többször igét hirdetni, de ahogy az összejövetel előrehaladt, erőm megnövekedett. Néhányszor négy órát voltam talpon egyfolytában, hívogatva az embereket, hogy jöjjenek előre imádkozni. Soha nem éreztem Isten rendkívüli segítségét kézzelfoghatóbban, mint ezen az értekezleten. Fáradozásaim ellenére egyre erősödtem. S Isten magasztalására itt lejegyzem, hogy az összejövetel végén sokkal egészségesebb voltam, mint bármikor az utóbbi hat hónapban.
Az összejövetel második hetén, szerdán néhányan együtt imádkoztunk egy testvérnőnkért, aki csüggedésben, levertségben szenvedett. Ima közben nagy áldásban részesültem. Az Úr igen közelinek tűnt. Isten dicsőségének látomásába ragadtattam el, és az Úr sok mindent elém tárt. Azután elmentem az összejövetelre, népünk állapotának komoly tudatában röviden elmondtam, amiket az Úr tudtomra adott. Azóta leírtam néhányat ezekből bizonyságtételként egyéneknek, fölhívásként igehirdetőknek, s más cikkekben, melyeket e könyvben közlök.
Ezek igen áldásos, s a lehető legszívhezszólóbb összejövetelek voltak. Kiadónk néhány tagja meggyőződött és megtért az igazsághoz. Ők is világos, értelmes bizonyságtételt tettek. Hitetlenek győződtek meg, és foglaltak állást Immánuel fejedelem lobogója alatt. Ez az összejövetel. döntő, kifejezett győzelem volt. Az összejövetel vége előtt száz-tizenketten keresztelkedtek meg. Az összejövetelt követő héten a fáradozásom – igehirdetésem, imák s bizonyságtételek írása fárasztóbb volt, mint az összejövetel idején.
Naponta két vagy három értekezést tartottunk az igehirdetőknek. Ezek igen érdekfeszítő, és nagyon fontos megbeszélések voltak. Akik ez üzenetet hordozzák a világnak, naponta lelki tapasztalatot kell szerezniük Isten dolgaiban, s a szó valahány értelmében megtért embereknek kell lenniük. Legyenek megszenteltek az igazságtól, melyet hirdetnek, életükkel Jézus Krisztust képviseljék. Akkor, és addig nem, eredményesek lesznek munkásságukban. A legkomolyabb erőfeszítéseket tettük, hogy bűnbánattal, megalázkodással, s imával közel húzódjunk Istenhez. Sokan azt mondták, hogy fölismerik és átérzik igehirdető tevékenységük fontosságát amint még sosem látták, amint még sosem érezték át. Bár sokan mélyen átérezték munkájuk és Isten előtti felelősségük nagyságát, mégis Isten Lelkének nagyobb megnyilvánulását szerettük volna látni. Tudtam, hogy mikor megtisztítjuk előtte az utat, Isten Lelke el fog jönni, mint pünkösd napján. Mégis sokan annyira távol álltak Istentől, hogy nem tudták, hogyan gyakorolják a hitüket.
Az igehirdetőkhöz szóló fölhívás, melyet itt olvashatunk e számban, teljesebben kifejezi azt, amit Isten szomorú állapotukat, és magasztos kiváltságaikat illetően tudomásomra hozott.
Emma lányom kíséretében október 23.-án útra kelünk Sattle Creekről, hogy részt vegyünk a kansasi tábori összejövetelen. Topekánál kiszálltunk a vonatból, és kocsival tettük meg a tizenkét mérföldet Richlandig, az összejövetel helyéig. Lugasban találtunk rá a sátortáborra. Mivel az idény előrehaladott minden előkészületet megtettek a hűvös időjárásra. Az óriássátoron kívül tizenhét sátor állt. s minden sátorban tűzhely volt.
Bár szombaton reggel havazni kezdett, egyetlen összejövetelt sem függesztettek föl. Hüvelyknyi hó esett és csípős hideg volt a levegő. A nők kisgyermekekkel a tűzhelyek körül foglaltak helyet. Jólesett látni, hogy százötven ember jött össze a lelki fölüdülésre, még igen kedvezőtlen körülmények között is. Némelyik háromszázhatvan kilométer távolságról rázatta magát kocsin. Mind éhezni látszott az élet kenyerére, és szomjazni az üdvösség vizére.
Haskell vén péntek délután meg este hirdette az igét. Szombat reggel én éreztem hívatottnak magam, hogy bátorító szavakat szóljak azokhoz, akik nagy erőfeszítést tettek, hogy eljöjjenek az összejövetelre. Vasárnap délután jó sok ember gyűlt össze, ahhoz képest, hogy az értekezlet helye távol esett az utaktól.
Hétfőn reggel én szóltam a testvérekhez Malakiás harmadik fejezetéből. Azután fölszólítottuk, akik keresztények akartak lenni, de akik nem voltak bizonyosak benne, hogy Isten elfogadja őket. Talán harmincan jelentkeztek. Néhányan első ízben keresték az Urat, mások más egyháznak voltak a tagjai, s most a szombat mellé álltak. Mindenkinek alkalmat adtunk a szólásra, s az Úr fölszabadító Lelke volt ott velünk összejövetelünkön. Miután imádkoztunk az előre jöttekért, a keresztségre jelentkezetteket kérdezték ki. Hatan keresztelkedtek meg.
Örömmel hallottam, hogy Haskell vén hangsúlyozta annak fontosságát, hogy eljuttassuk az olvasnivalókat a családokba. Különösen a jövendölés Lelke három kötetét. (Pátriárkák és próféták. Próféták és királyok, Világ reménye) és a Bizonyságtételek négy kötetét. Ezeket a család valamelyik tagja hangosan fölolvashatta a hosszú téli estéken, hogy az egész család épüljön belőle. Aztán én szóltam, hogy milyen fontos, hogy a szülők helyesen neveljék és fegyelmezzék gyermekeiket. A kereszténység hatalmának legnyomósabb bizonyítéka, amit a világ elé tárhatunk, a jól rendezett, jól fegyelmezett család. Ez beajánlja majd az igazságot mint semmi más, hiszen ez élő, életerős tanú, hogy a kereszténységnek gyakorlati hatalma van a szívre.
Kedden délelőtt véget ért az összejövetel. Emma lányom, Haskell vén, Stover testvér és én elmentünk Topekára, ahol vonatra szálltunk, hogy Shermaba (Kansas állam) utazzunk a következő tábori összejövetelre. Ez is szép s eredményes összejövetel volt. Bár kicsinynek látszott a más államokban tartottakhoz képest, mivel alig száz testvér és testvérnő gyűlt össze. Ezt az összejövetelt az elszigetelten élők számára tervezték. Némelyek Kansasból, Arkansasról, Kentuckyról, Missouriból, Nebraskáról és Tennesseeről jöttek el. Itt csatlakozott hozzám férjem is, s innen utaztunk Haskell vénnel és lányommal együtt Dallasba (Texas).
Csütörtökön elmentünk McDearman testvérhez Grand Praireben. Itt a lányunk találkozott szüleivel, fivérével, és nővérével, akik mindnyájan a halál küszöbén álltak a láz miatt, mely az elmúlt évszakokon az államban uralkodott. Nagy örömünkre szolgált, hogy segítségére lehettünk a lesújtott család tagjainak, akik a régmúlt időkben bőkezűen segélyeztek minket bajunkban.
Kissé jobb egészségben hagytuk hátra őket, hogy részt vegyünk a planói tábori összejövetelen, melyet november 12-19.-ig tartottak. Először kellemes volt az időjárás, de hamarosan esni kezdett, ami erős széllel párosulva megakadályozta, hogy sokan el tudjanak jönni a környező vidékről. Örömmel láttuk viszont régi barátunkat, R. M. Kilgore vént és feleségét. Boldogan láttuk, hogy a testvérek népes és értelmes csoportja gyűlt össze a táborhelyre. Bármi előítélet is létezhetett ezen a vidéken az északiak ellen, nyoma sem volt semmi effélének e kedves testvérek és testvérnők körében.
Sosem fogadták készségesebben bizonyságtételemet, mint itt ezek az emberek. Nagyon a szívemhez nőtt a munka e roppant államban: Texasban. Mindig az volt a Sátán célja, hogy magának kössön le minden fontos területet. S talán sehol sem mesterkedett annyira, mint itt Texasban az igazság beve¬zetése idején. Előttem ez a legnyomósabb bizonyíték arra, hogy nagyszerű munka vár még itt elvégzésre.