1879. október huszonharmadikán hajnali két óra körül az Úr Lelke nyugodott meg rajtam, s az eljövendő ítélet eseményeit szemléltem. Elégtelen a szó kifejeznem a lepergett eseményeket, s hogy milyen benyomást tettek rá”.

Úgy tűnt, mintha elérkezett volna Isten ítélet-végrehajtásának nagy napja. Tizenkétszer tízezren álltak a magas trón előtt, melyen fönséges személy ült. Néhány könyv feküdt előtte, s mindenik fedőlapján lobogó tűzforma arany betűkkel állt a fölirat: A menny jegyzőkönyve. Ekkor megnyitották az egyik könyvet, mely azok nevét tartalmazta, akik vallják, hogy hisznek az igazságban. Máris szem elöl veszítettem a trón körül álló megszámlálhatatlan milliókat, csak az állítólag a világosság és igazság gyermekei kötötték le figyelmemet. Amint egyenként nevükön szólították őket, s jótetteiket említették, arcuk olyan szent örömmel ragyogott föl, mely minden irányban szertetükröződött. Mégse ez tette rám a legmélyebb benyomást.

Másik könyvet nyitottak meg, ahol az igazságot vallók bűne állt. Az önzés összefoglaló neve alatt következtek az összes többi bűnök. Más rovátkák fölött is szavak álltak, s ezek alatt, minden névvel szemben följegyezve voltak megfelelő rovátkákban a kisebb bűnök.

Irigység alatt állt hamisság, lopás, rablás, csalás, fösvénység és bírvágy; nagyravágyás alatt kevélység, fényűzés, pazarlás; féltékenység alatt állt rosszindulat, irigykedés és gyűlölet; s a mértéktelenség olyan félelmetes bűnök sorát előzte meg, mint az erkölcstelenség, paráznaság, állati szenvedélyek kielégítése és a többi. Amint szemléltem, leírhatatlan kín töltött el, és fölkiáltottam: „Kicsoda üdvözülhet hát? Ki állhat megigazultan Isten előtt? Kinek folt nélküli az öltözéke? Ki lenne bűntelen a tiszta és szent Isten szemében?”

Amint a Szent a trónon lassan fordította a lapokat, s szeme pillantásnyira megnyugodott egyeseken, tekintete mintha a lelkükbe fúródott volna, s életük minden szava és cselekedete elvonult előttük, oly világosan, mintha lobogó tűz betűivel írták volna oda. Ilyenkor reszketés fogta el őket, arcuk elsápadt. Először, mikor a trón előtt álltak, közöny látszott rajtuk. Most igen megváltozott a kinézetük! Eltűnt róluk a biztonság érzete, helyébe névtelen rémület lépett. Félelem szállta meg mindenki lelkét, hátha ők is a híjával találtak közt lesznek. Minden szem a trónon ülőre szegeződik; s amint kutató. komoly sze¬me végigsiklik a csoporton, sorra reszket a szívük; mert maguk ítélték el ma¬gukat, anélkül, hogy egy szó elhangzott volna. Gyötrődő lélekkel mindegyik bűnösnek mondja magát, s megdöbbentő élénkséggel látja, hogy mikor bűnt követett el, az örök élet drága adományát vetette el.

Egyik csoportot a föld terhének jegyeztek be. Amint a Bíró átható tekintete megnyugodott rajtuk, világosan előtűnt hanyagságuk bűne. Sápadt, reszkető ajakkal ismerték el, hogy szent megbízatásuk árulói voltak. Részesültek ugyan figyelmeztetésekben s előjogokban, de nem hallgattak ezekre, nem használták ki őket. Most belátták, hogy túl sokat vártak el Isten könyörületétől Igaz, hogy nem kellett olyan bűnvallomást tenniük, mint a gonoszoknak, szülötteknek; de akár a fügefa, átok alá estek, mert nem teremtek gyümölcsöt: mivel nem használták föl a rájuk bízott talentumokat.

Ez a csoport magát tette legfőbbé, csak önző érdekeiért fáradozott. Nem voltak gazdagok Istenben, mivel figyelmen kívül hagyták igényeit. Bár Krisztus szolgáinak vallották magukat, nem vezettek hozzá embereket. Ha Isten ügye az ö erőfeszítéseiktől függött volna, csak sorvadozott volna; mert nemcsak az Istentől rájuk bízott összegeket tartották vissza, hanem magukat is. Most fölismerték és megértették, hogy mikor Isten munkájával s ügyével felelőtlenül bántak, a baloldalra sorozták be magukat. Noha volt alkalmuk, mégsem végezték a munkát, melyet végezhettek, s végezniük kellett volna.

Az igazságot vallók neve mind említésre került. Némelyiküket hitetlenségük miatt róttak meg, némelyeket, mert hanyag szolgák voltak, mert hagyták, hogy mások végezzék a munkát a Mester szőlőjében, mások viseljék a legsúlyosabb felelősségeket, míg ők földi érdekeiket szolgálták. Ha ápolták, ha fölhasználták volna Istentől nyert képességeiket, akkor hű teherhordozók lehettek volna, fáradozva a Mester ügyéért. A Bíró megszólalt: „Mindenki hite által igazul meg, s cselekedetei szerint kerül ítéletre.” Milyen élénken domborodott ki hanyagságuk, s mily bölcsen az Isten rendelése, hogy mindenkire kötelességet hárított, hogy fölvirágoztassa a művet, s mentse embertársait. Mindnek élő hitet kell tanúsítania családjában, szomszédságában, jótettekkel kellett viseltetnie a szegények, együttérzéssel a szomorkodók iránt, hittérítést kellett végeznie, s javaival támogatni az Isten ügyét. De, akár Méroz, a miatt nyugodott meg rajtuk Isten átka, amit nem végeztek el. Azt a munkát szerették, mely a földi életben hozza a legkövérebb hasznot, s nevüknél a jócselekede¬tek rovátkában gyászos üresség tátongott.

A hozzájuk intézett szavak a legkomolyabbak voltak: „Megmértek benneteket a mérlegen, s híjával találtak. Elhanyagoltátok a lelki felelősségeket, mert a világi dolgok kötöttek le, bár a helyzetetek megkövetelte volna, hogy emberinél nagyobb bölcsességgel, végesnél nagyobb belátással rendelkezzetek. Erre hivatásod gépies végzésénél is szükséged lett volna; s mikor kikapcsoltad Istent és dicsőségét a dolgaidból, áldásának is hátat fordítottá!

Sokszor elhangzott a kérdés: „Miért nem mostátok meg jellemruhátokat a Bárány vérében? Isten nem azért küldte Fiát a világra, hogy elítélje a világot, hanem, hogy általa meg tudja menteni a világot. Irántatok való szeretetem önzetlenebb, mint az anya szeretete. Azért szenvedtem el a kereszthalált, azért viseltem a bűn terhét és átkát, hogy módomban álljon eltörölni gonoszságtok sötét följegyzését, s ajkatokhoz emelni az üdvösség poharát. Azért viseltem el a halálgyötrelmeket, a sír sötétjének rémségeit, hogy legyőzhessem azt, akié a halál hatalma volt, föltörhessem a börtönt, s kitárhassam előttetek az élet kapuit. Azért vetettem alá magamat a gyalázatnak és kínnak, mert végtelen szeretettel szerettelek benneteket, s vissza akartalak hozni, konok. eltévedt juhokat Isten paradicsomába, az élet fájához. Az áldott életet, melyet ily áron vettem meg nektek, semmibe vettétek. Elkerültétek a szégyent, gyalázatot és csúfságot, amit Mesteretek vállalt értetek. Nem becsültétek meg az elő¬jogokat, noha élete árán tette elérhetővé számotokra. Nem voltatok készek részesei lenni szenvedéseinek, ezért dicsőségében sem vehettek részt.” Ekkor ünnepélyes szavak hangzottak: „Aki gonoszat tesz, tegye továbbra is, aki tisztátalan, csak tisztátalankodjék, de aki igaz, legyen még igazabb, s aki szent, legyen még szentebb.” Akkor bezárult a könyv, s lehullt a palást a trónon ülőről, előtárva Isten Fiának rettenetes dicsőségét.

A jelenet elmúlt, s láttam, hogy még a földön vagyok, kimondhatatlanul hálásan, hogy Isten napja még nem jött el, s hogy az Úr még mindig adományozza a próbaidő becses óráit, hogy föl tudjunk készülni az örökkévalóságra.