Az 1874-es sátoros összejövetel alatt és után fontos időszak volt a helység számára. Ha megnyerő és tágas imaház állt volna rendelkezésünkre ott, akkor több mint kétszer annyian álltak volna az igazság oldalára, mint így Isten együtt fáradozik igyekezetünkkel, bár hanyagságunkkal és önzésünkkel elzárhatjuk a bűnösök útját. Odaadó szorgalommal kellett volna törekednünk, menteni azokat, akik bár tévedésben leleddzenek, mégis szívesen hallgatják az igazságot. A Krisztus szolgálatában is éppen olyan bölcs tervezésre van szükség, mint a nép életét és szabadságát védő hadak ezredeinek vezetésénél. Nem mindenki tud bölcs körültekintéssel fáradozni az emberek megmentésén. Ehhez sok-sok elmélyedt gondolkozásra van szükség. Nem szabad vaktában belevágni az Úr munkájába, s jó eredményt várni el. Az Úrnak komolyan gondolkozó észemberekre van szüksége. Jézus munkásokat hív, nem kétbalkezes kelekótya melléfogókat. Isten helyes gondolkodást vár el, s értelmes embereket, akik el is végzik a lélekmentéshez szükséges felelősségteljes munkát.

Gépészek, ügyvédek, kereskedők, de minden más foglalkozású és hívatású emberek is kiképzésben vesznek részt, hogy foglalkozásuk mestereivé váljanak. Krisztus követőinek talán kevésbé értelmesnek kell lenniük, s miközben szolgálatát végzik, legyenek talán tudatlanok a kellő utak és módok felől? Hiszen az örök élet elnyerésének vállalkozása minden földi szempont fölé tornyosul. Az emberek Jézushoz vezetéséhez ismernünk kell az emberi természetet, kutatnunk kell az emberek gondolkodását. Sok körültekintő elmélyedés és buzgó ima kell, hogy tudjuk, hogyan közelítsük meg a férfiakat és nőket az igazság magasztos tárgyával.

Némelyik kapkodó, elhamarkodott, bár becsületes ember, miután határozott igehirdetés hangzott el, minden bevezetés nélkül megszólítja azokat, akik nem tartanak velünk, és visszataszítóvá teszi előttük az igazságot, holott azt szeretnénk, ha elfogadnák. „Bizony a világ fiai okosabbak a maguk nemében a világosság fiainál.” Az üzletemberek és a politikusok kifejezetten előzékenységre törekednek. Hívatásból a lehető legvonzóbbá iparkodnak tenni magukat. Külön megtanulják, hogyan tegyék beszédjüket, s modorukat olyanná, hogy a lehető legmélyebb benyomást tegyék a körülöttük élő emberek gondolkodására. S a lehető legügyesebben használják föl tudásukat és képességeiket, hogy elérjék céljukat.

Krisztus hitvalló követői hallatlan mennyiségű szemetet hordanak össze, ami elzárja a kereszthez vezető utat. Ennek ellenére akadnak, akik olyan mélyen meggyőződtek, hogy átláthatnak minden elkedvetlenítésen és átvergődnek minden akadályon, hogy eljussanak az igazságra. De ha az igazságban hívők az igazságnak engedelmeskedve megtisztítják értelmüket, ha belátják a tudás és kifinomult modor fontosságát Krisztus művében, akkor ahol most egyetlen embert tudnak megmenteni, húszat menthetnének.

S ismét, miután egyének elfogadták az igazságot, azután is gondoskodnunk kell róluk. Sok igehirdető lelkesedése mintha azonnal kialudna, amint valamelyes siker kíséri igyekezetüket. Nem értik meg, hogy az újonnan megtértekre vigyázni kell – éber figyelemmel, segítéssel és bátorítással. Nem szabad magukra hagynunk őket, Sátán legerősebb kísértéseinek zsákmányául. Kötelességeikre való nevelésre van szükségük, szeretettel kell bánnunk velük, vezetni, látogatni kell őket, és imádkozni velük. Hiszen arra szorulnak, hogy jó idején táplálják őket.

Nem csoda, hogy némelyek kedvüket veszítik, elmaradnak az útszélen, magukra hagyatva, hogy a farkasok fölfalják őket. Az ősellenség mindenkinek nyomában jár. Elküldi eszközeit, hogy az ő soraiba vezessék vissza azokat, akiket elveszített. Több apának és anyának kellene lennie, hogy az igazságban csecsemőket szívükbe fogadják, bátorítsák őket és imádkozzanak velük, nehogy utat tévesszen a hitük.

Az igehirdetés csekély része csupán annak a munkának, melyet az emberek üdvösségéért el kell végeznünk. Isten Lelke meggyőzi a bűnösöket az igazságról, majd a gyülekezet karjába helyezi. Az igehirdetők elvégezhetik ugyan a maguk részét, mégsem tudják elvégezni azt a föladatot, amit a gyülekezetnek kell elvégeznie. Isten elvárja gyülekezetétől, hogy dajkálják, ápolják a hitben és tapasztalatban ifjakat. Járjanak el hozzájuk, nem pletykálkodni, hanem hogy imádkozzanak velük, s olyan szavakat szóljanak nekik, amelyek akár az aranyalmák ezüst tányéron.

Valamennyiünknek tanulmányoznunk kell a jellemet és a modort, hogy tudjuk, hogyan bánjunk okosan a különféle gondolkodású emberekkel, hogy legkitűnőbb törekvésünket fordítsuk el segíteni őket Isten szavának megértéséhez és az igaz keresztény élethez. Olvassuk velük a Bibliát, vonjuk a világiakról az örökkévaló dolgokhoz gondolataikat. Isten gyermekeinek kötelessége, hogy az Úr küldöttei legyenek, s megismerjék azokat, akiknek segítségre van szükségük. Ha valaki kísértés terhe alatt roskadozik, gondos óvatossággal karoljuk föl ügyét, és bánjunk vele bölcsen – hiszen örök élete forog kockán. így az értük fáradozók szavai és tettei életre éltető illat vagy pedig halált jelentő halotti szag lehetnek.

Olykor olyan eset fordul elő, amelyet imádkozó szívvel végzett meggondolás tárgyává kell tennünk. Személyek elé kell tárnunk igazi jellemüket, meg kell értetnünk velük különlegességeiket, már ami hajlamaikat és vérmérsékletüket illeti, hogy fölismerjék gyöngeségeiket. Bánjunk velük okosan. Ha el lehet érni őket, ha megérinti szívűket ez a körültekintő és türelmes fáradozás, akkor erős kötelékkel Krisztushoz láncolhatjuk, és rávezethetjük őket az Istenbe vetett bizalomra. Jaj, mikor ilyen munkát végeznek, az egész menny figyel és örvendezik; mert drága lelket mentettek meg a Sátán csapdájából, őriztek meg a haláltól! Hát nem megéri, hogy így értelmesen fáradozzunk az emberek megmentésén? Krisztus a maga életének az árát fizette értük, követői mégis azt emeljék kifogásul: Testvérem őrzője vagyok talán? Fáradozzunk hát együtt a Mesterrel! Becsüljük nagyra az emberek üdvösségét, hiszen üdvözítőnk értük halt meg!

Tettünk ugyan valamelyest, hogy fölkeltsük a fiatalok érdeklődését az ügy iránt, mégsem eleget. Tegyük vonzóbbá a szombatiskolát. A nyilvános iskolák az utóbbi években nagy lépésekkel javítottak a tanítás módszerein. Szemléltető ábrákat, képeket és táblákat használnak, hogy a fiataloknak érthetőbbé tegyék a nehéz leckéket. Egyszerűsíteni és érdekfeszítővé lehetne tenni a jelen igazságot is a gyermekek fogékony értelme számára.

Olyan szülőket érhetnénk el gyermekeiken keresztül, akiket sehogy másképp el nem tudunk érni. A szombatiskola tanítói az igazságra taníthatják a gyermekeket, a gyermekek pedig magukkal vihetik azt családi körükbe. A jelek szerint alig néhány tanító érti meg a munkásság ez ágának a fontosságát. A tanításnak e nagy sikerrel alkalmazott módszereit hasonló eredményekkel alkalmazhatnánk szombatiskoláinkban, és eszközül szolgálhatnak, hogy Jézushoz hozzák, és a Biblia igazságaira tanítsák a gyermekeket. Ez sokkal több jót érne el, mint az érzelmi jellegű vallásos izgalom, mely olyan gyorsan elpárolog, mint ahogy jött.

Ápoljuk magunkban a Krisztus szeretetét. Több hitre van szükség e munkában, melyről az a meggyőződésünk, hogy el kell végeznünk a Krisztus eljövetele előtt. Több lemondásnak, önfeláldozó munkának kellene folynia a kellő irányban. Meggondolt, imádkozó szívvel végzett kutatás kell ide, hogy kidolgozzuk, miként fáradozzunk a legjobb eredménnyel. Átgondolt terveket kell érlelnünk. Akadnak körülöttünk olyan képességű emberek, akik nemcsak találékonyak, de, ha igénybe vesszük őket, meg is valósítják, amit kigondoltak. A jól irányított értelmes törekvéseket kitűnő eredmények követhetnék.

Legfontosabb összejövetelünk legyen az imaóra, sokszor mégis nagyon gyöngén vezetik ezeket. Sokan eljárnak az igehirdetésekre, de mellőzik az imaórákat. Itt is megfontoltan kell eljárnunk. Kérjünk Istentől bölcsességet és vezessük úgy az imaórákat, hogy ne legyenek unalmasak, hanem vonzók. Az emberek igen éhezik az élet kenyerét. Ha az imaórán találják meg, akkor el fognak járni, hogy elnyerjék.

Sehol sincs helyük a hosszúra nyújtott, száraz beszédeknek és imának, de különösen mellőzzük az ilyen gyülekezéseknél. Eltűrjük, hogy a tolakodók és beszédesek kiszorítsák a szerényebbek és szégyenlősebbek bizonyságtételét. Általában a legfölületesebbeknek van a legtöbb mondanivalójuk. Imájuk mondanivalója hosszúra nyúlik, s gépies is. Kifárasztják az angyalokat és embereket, akik hallgatják őket. Legyen az imánk rövid, s alkalomhoz illő. Hagyjuk a fárasztó imákat a belső szobára, ha valaki ilyeneket akar elrebegni. Engedjük be inkább szívünkbe Isten Lelkét, s az majd elsöpri a külső formaságot.

A zene hatalmas erő lehet a jóra, mi mégsem használjuk ki eléggé az istentiszteletnek ezen területét. Legtöbbször az éneklést megfontolás nélkül, vagy rendkívüli esetekre alkalmazzuk. Máskor hagyjuk, hogy az énekes azt válassza, amit akar, azért a zene nem tesz kellő benyomást a jelenlevőkre. A zene legyen szép, szívet melegítő és erőteljes. Emeljük föl hangunkat a dicséret és odaadás énekeivel. Ha van lehetőség, hívjunk segítségül hangszereket, és szálljon a magasba Isten elé a magasztos dallamár, Istennek tetsző áldozatul.

Néha mégis nehezebb fegyelmet tartani az énekesek közt, a helyes ütemhez tartani őket, mint az ima és intés szokásain javítani. Sokan a maguk szája íze szerint akarnak énekelni. Tiltakoznak a megbeszélés ellen, és türelmetlenek a vezetés alatt. Isten szolgálatában jól érett tervekre van szükség. A józan ész kitűnő eszköz az Úr szolgálatában. Szenteljük Krisztusnak szellemi képességünket, találjunk utakat és módokat, hogyan szolgáljuk őt a legmegfelelőbben. Isten gyülekezete, ha jót akar tenni az igazságnak életében való megvalósításával és a lélekmentésre való törekvéssel, akkor, ha az Úr Lelke fegyelmezi őket, hatalmas erőt képviselhetnek a világban. Ne képzeljék, hogy hanyagok lehetnek, mikor az örökkévalóság számára fáradoznak.

Népünket súlyos veszteség éri, mert hiányzik sorainkból az egymás iránti szeretet és szívélyesség. Aki függetlenségről beszél és elkülönül, az nem tölti be az Isten által neki szánt helyet. Hiszen Isten gyermekei vagyunk, egymásra utaltak a boldogságunkért. Isten és az emberiség követelményei nehezednek ránk. Be kell töltenünk szerepünket az életben. Természetünk társas oldalainak helyes ápolása összhangba hoz minket testvéreinkkel, és boldogságot nyújt nekünk, mikor mások áldására törekszünk élni. A mennyei boldogság a szent lények tiszta közössége lesz – egyetértésben folytatott társas élet a boldog angyalokkal és a megváltottakkal, akik megmosták ruhájukat és megfehérítették a Bárány vérében. Amíg önzésünkbe burkolózunk, addig nem lehetünk boldogok. Azért élünk a világon, hogy embereket nyerjünk meg Megváltónknak. Ha másoknak ártunk, magunknak is ártunk. Ha mások áldására vagyunk, akkor a magunk áldására is élünk, mert minden jócselekedet visszahat a mi szívünkre is.

Kötelezettség alatt állunk, hogy segítsünk egymáson. Nem mindig kerülünk kapcsolatba barátságos, szívélyes és szerény keresztényekkel. Sokan nem nyertek helyes nevelést; torz a jellemük, kemények és darabosak, mindenképpen elferdültnek tűnnek. Bár segítsünk nekik, hogy fölismerjék és kiküszöböljék hibáikat, mégis vigyázzunk, nehogy türelmünket veszítsük, felebarátaink hiányosságai nehogy kihozzanak a sodrunkból. Vannak Krisztust valló, kellemetlen emberek, de a keresztény kegyelem szépsége még majd át fogja alakítani őket, ha szorgalmasan törekszenek elnyerni annak szelídségét és gyöngédségét, akit követnek, s ha nem feledik, hogy „senki sem él magának.” Krisztus munkatársainak lenni! Mily magasztos hívatás is ez! Hol vannak a nagyvárosokban az önfeláldozó hittérítők? Az Úrnak munkásokra van szüksége szőlőjében. Rettegjünk attól, hogy meglopjuk őt az időtől, melyre igényt tart; féljünk tétlenül vagy cicomázgatással tölteni az időt, magunknak sajátítva ki balgán az értékes órákat, melyeket Isten arra ad, hogy imára szenteljük, hogy jártassá legyünk a Bibliában, embertársaink javára fáradozzunk, s ezzel készítsük föl magunkat is, őket is, a ránk váró, komoly föladatra.

Az anyák erőt pazarolnak olyan ruhákra, melyekkel magukat és gyermekeiket csinosítgatják. Holott kötelességünk egyszerűen öltözködni, gyermekeinket is rendesen öltöztessük, hasznos célt nem szolgáló díszek, hímzések és cifraság nélkül. Ügyeljünk, nehogy melengessük bennük a cicomázás szeretetét, hiszen ez csak romlásuknak bizonyul. Arra törekedjünk inkább, hogy a keresztény kegyességet műveljük. Egyikünket sem menthetjük föl felelősségeink alól. Csakis úgy állhatunk tisztán Isten trónja előtt, ha eleget tettünk a Mester által miránk bízott kötelességnek.

Isten küldötteire, hittérítőire van szükség, megbízható, hű férfiakra és nőkre, akik nem riadnak vissza a felelősségtől. Az értelmesen végzett igyekezetet jó eredmények fogják kísérni. Igazi munka vár elvégzésre. Akik bölcsességgel elegyítik a szelídséget, tárják megfontoltan az emberek elé az igazságot. Ne tartsuk távol magunkat embertársainktól, inkább közeledjünk hozzájuk. Hiszen az ő üdvösségük is olyan érték, mint a mienk. Elvihetjük a világosságot családjukba, meglágyított és lecsillapított lelkülettel kérlelhetjük őket, hogy foglalják el a magasztos előjognak azt a helyzetét, melyet Isten fölajánl nekik. Imádkozzunk velük, mikor ez látszik helyesnek, mutassunk rá, hogy magasabb színvonalat tudnának elérni, majd óvatosan szóljunk nekik az utolsó időkre szóló szent igazságokról.

Népünk közt több az éneklésre, mint az imára történő összejövetel; noha ezeket is úgy lehet levezetni, tisztelettudó, mégis derűs légkörrel, hogy jó hatást érhetnek el. Azonban túl sok a tréfálkozás, üres beszéd és pletykálkodás ahhoz, hogy értelmessé tehessük ez alkalmakat: a gondolkodást emelkedetté, a viselkedést kifinomulttá.

Nagymértékű, megosztott érdeklődés támadt …-on. Mikor újszerű izgalmat keltenek, többen a rossz oldalon foglalnak állást. Minden férfi és nő legyen elővigyázatos, mikor olyan megtévesztő dolgokat kezdenek körülöttük hirdetni, melyeknek az igazságtól való eltávolodás a célja. Egyesek mindig kapnak az alkalmon, hogy új és szokatlan dolgokat lássanak-halljanak. Az üdvösség ellensége a városokban bőven támaszt olyat, ami fölcsigázza a kíváncsiságot, és eltereli a figyelmet az utolsó időkre szóló fontos és megszentelő igazsá-gokról.

Ha a vallásos izgalom minden hulláma elvezet némelyeket attól, hogy jelenlétükkel és tekintélyükkel teljes erejükből azt a kisebbséget támogassák, mely népszerűtlen igazságokban hisz, akkor sok lesz a gyöngeség a gyülekezetben. Az ördög különböző eszközöket használ, mellyel nyélbe üti célját. S ha a népszerű vallás álarca alatt félre tudja vezetni az ingadozókat és óvatlanokat, máris sokat ért el, hogy megossza Isten népének erejét. A lelki ébredésnek e hullámzása, mely jön és megy, mint az árapály, hamis külsőt kölcsönöz, s arra a hitre vezet félre sok becsületes személyt, hogy az Úr Lelkének tartsák azt. Az ilyesmi halomra gyűjti a megtérőket. Az izgulékony természetűek, a gyöngék, a könnyen hajlók összecsődülnek lobogója alá. De mikor az ár apadni kezd, ott találjuk őket a homokzátonyon. Ne vezessenek félre titeket se a hamis tanítók, se a hiábavaló szavak. Az üdvösség ellensége egészen biztosan a fülcsiklandozó mesék eléggé változatos föltálalásával rendelkezik, hogy minden ember ízlését kielégítse.

Mindig is lesznek száguldó üstökösök. Hanem a maguk után hagyott fénycsóva tüstént kialszik, oly sötétet hagyva maga után, mely sűrűbbnek látszik, mint jövetelük előtt volt. E föltűnést keltő vallásos izgalmak, melyet szórakoztató adomák elmondásával, különcségek és furcsaságok kiállításával teremtenek, mind felületes valami, s hitünk követői közül azok, akiket ezek a fényvillanások megbűvölnek és elcsábítanak, soha föl nem építik Isten ügyét. A legjelentéktelenebb ürüggyel készek megvonni támogatásukat, s másokat is rávesznek, hogy olyan összejöveteleken vegyenek részt, ahol olyat hallanak, ami csak gyöngíti a lelket, ami csupán megzavarja a gondolkodást. A támogatásnak ez a megvonása okozza Isten ügyének egy helyben topogását. Legyünk állhatatosak a hitben; semmi el ne tántorítson minket. Kötelesség vár ránk, ami nem más, mint hogy az igazság világosságát ragyogtassuk, amint azt Isten törvénye kijelenti, hogy mások gondolkodásába is bevilágítson, és őket is kivezesse a sötétségből. Ez a tevékenység eltökélt, szívós igyekezetet követel meg, szilárd szándékot, hogy sikerre érjen.

Közösségünkben vannak, akiknek bele kell kapaszkodniuk hitünk oszlopaiba, meg kell állapodniuk, sziklaalapot találniuk, ahelyett, hogy az izgalmak felületén hánykolódnának, ösztönösen viselkednének. Vannak a gyülekezetben lelki betegek. Maguk teremtette betegek. Lelki gyöngeségük, ingadozásuk következménye. Ide s tova hajtja őket a tanítás váltakozó szele. Gyakran összezavarják a dolgokat, gyakran kétségbe esnek, mert teljesen az érzések játékszerei. Föltűnést keltő, izgató vallást kedvelő keresztények ezek, mindig újra, mindig másra éheznek. A fura tanítások megzavarják a hitüket, értéktelenek az Isten ügye számára.

Isten kiegyensúlyozott férfiakat és nőket hív, akiknek szilárd a célja, akikre számítani lehet a veszedelem és a próba óráján, – akik olyan biztosan meggyökeresedtek és megállapodottak az igazságban, mint az örök halmok, – akiket nem lehet jobbra-balra ingatni, hanem célegyenesen haladnak, és mindig az igazság oldalán szállnak síkra. Egyeseket a vallásos veszély idején csaknem bizonyosan az ellenfél soraiban találjuk; ha egyáltalán számítanak valamit, azt a rossz oldalán vetik latba. Nem veszik eszükbe, hogy kötelezettség alatt állnának teljes erejükkel támogatni vallott hitüket. Az ilyenek viselkedésük szerint is kapnak majd jutalmat.

Akik keveset tesznek az Üdvözítőért a lélekmentés terén, s hogy tisztán álljanak az Isten előtt, csupán kevés lelki erőre tesznek szert, Folyvást használnunk kell az erőnket, hogy fejlődhessék, növekedhessék. Amint a betegség is a természet törvényei megszegésének a következménye, úgy a lelki tisztátalanság is Isten törvénye folytonos megszegésének a következménye, még ha e törvényszegők áhítják is, hogy megtartják Isten valahány parancsát.

Húzódjunk közelebb Istenhez, lépjünk szorosabb kapcsolatra a mennyei, s még életünk legparányibb cselekedeteiben is valósítsuk meg a törvény elveit, hogy lelkileg egészségesek lehessünk. Isten képességeket adott szolgáinak, talentumokat, hogy az ő dicsőségére fordítsák, ne pedig tétlenül hagyják heverni, vagy elpazarolják. Világosságot nyújtott nekik, és akaratának ismeretét, hogy közöljék ezeket másokkal. Mikor továbbadjuk, mi magunk a világosság élő közvetítői leszünk. Ha nem gyakoroljuk lelki erőnket, akkor elgyöngülünk, amint a test tagjai is elerőtlenednek, ha valaki betegen kénytelen huzamosabb időn át tétlenül heverni. Az igénybevétel fejleszti az erőt.

Semmi sem nyújt nagyobb lelki erőt, és semmi se növeli jobban a buzgó lelkiismeretességet és elmélyült gondolatokat, mintha meglátogatjuk s ápoljuk a csüggedőt, ha segítünk nekik fölismerni a világosságot, s Jézusra rögzíteni hitüket. Vannak kellemetlen kötelességek, melyeket mégis el kell végezni valakinek, máskülönben lelkeket hagyunk elveszni. A keresztények áldást meríthetnek az ily kötelességek végzéséből, még ha mégannyira nem szeretik is. Krisztus azt a kellemetlen kötelességet vállalta magára, hogy odahagyja tiszta lakhelyét, s a felülmúlhatatlan dicsőséget, hogy olyan földön éljen, emberként az emberek közt, melyet kiégettek a bűnök, melyet erőszakosságok és vétkek feketítetlek be. Azért vállalta ezt, hogy mentse az embereket. A hihetetlen szeretet és semmi máshoz nem fogható leereszkedés tárgyai mentegessék talán önző, kényelmes életüket? A maguk gyönyörűségét válasszák, hajlandóságaikat kövessék, s a sötétben hagyják elveszni az embereket, csak, mert olykor csalódás s elutasítás éri őket, ha az emberek megmentésén fáradoznak? Krisztus végtelen árat fizetett az ember megváltásáért, mi meg így szóljunk talán: Uram, nem akarok szőlődben dolgozni, kérlek, ments ki?

Isten szólítja a Sionban henyélőket, hogy lássanak munkához. Hallgatni fognak-e a Mester hangjára? Imádkozó, megbízható munkásokat kíván, akik minden vizek mellé vetnek, Akik így fáradoznak, azok meglepetten tapasztalják, hogy a Jézus nevével és erejével, eltökélten elviselt próbák mennyire megszilárdítják hitüket, mennyire megújítják bátorságukat. Bizonyosság és erő, vigasztalás és remény terem az alázatos engedelmesség ösvényén. Hanem akik mit sem tesznek Jézusért, végül elveszítik a jutalmat. A gyönge kéz képtelen lesz megkapaszkodni a Mindenhatóban, a gyönge térd nem bír megtartani a veszedelmek napján. A bibliaolvasók s keresztény térítők elnyerik a dicső díjat, s hallani fogják: „Jól van, te derék szolga, menj be Urad örömébe.”

Isten áldása fog megnyugodni ….on azokon, akik szívükön viselik Krisztus ügyét. Fivéreink és nővéreink önkéntes adományai, a megfeszített Üdvözítőbe vetett hittel és iránta való szeretetből áldásokat fog hárítani vissza rájuk; mert hiszen Isten megjegyzi, és nem felejti szentjei egyetlen nagylelkű tettét sem. Mikor imaházat emelünk, nagyban gyakorolnunk kell a hitet és az Istenbe vetett bizalmat. Anyagi dolgokban, aki mit sem kockáztat, keveset halad előre; miért ne legyen hát hitünk az Istenért végzett vállalkozásban, miért ne ruháznánk hát be az Úr ügyébe.

Némelyek, mikor szegények, nagylelkűek a kevésből, amijük van; de mikor kissé jobb módúak, egyszerre zsugoriak lesznek. Azért olyan kevés a hitük, mert nem mennek előre, amint fölvirágoznak, nem adakoznak Isten ügyére áldozathozatal árán is.

A zsidó üdvrendben az Úr elvárta, hogy először neki adakozzanak. Aratáskor, szüretkor a mező első termését – gabonát, szőlőt, olajat – az Úrnak kellett szentelni áldozatul. A tallózást és a mezők sarkait a szegényeknek hagyták meg. Kegyelmes mennyei Atyánk nem felejtkezett meg a szegények szükségleteiről. A juhokról lenyírt első gyapjat, az elsőnek kicsépelt búzát az Úrnak kellett ajánlaniuk. Az Úr megparancsolta Izráel gyermekeinek, hogy amikor lakomát tartanak, hívják meg a szegényt, özvegyeket, árvákat és jö¬vevényeket. Minden év végén ünnepélyes esküt kellett tenniük, vajon az Isten parancsa szerint cselekedtek-e, vagy sem.

Az Úr rendelte el ezeket. hogy az emberek értelmébe vésse, hogy mindenben neki kell az elsőnek lennie. A jótékonyság e rendszere által eszükben kellett tartani, hogy kegyelmes Mesterük tényleges tulajdonosa mezőiknek, nyájaiknak és csordáiknak; hogy a menny Istene küldi nekik a napfényt és esőt a vetésre, az aratáshoz, s hogy minden, amijük volt, az ö teremtése. Minden az Úré volt, ő meg vagyonkezelőivé tette Izráel gyermekeit.

A zsidók bőkezűsége, mikor a szentsátort emelték, s a templomot építették, az adakozásnak azt a lelkületét szemlélteti, melyet a keresztények egyetlen későbbi időszakban sem értek el. A zsidók akkoriban szabadultak ki az egyiptomi fogságból, s vándorok voltak a pusztában; mégis alig hogy megszabadította őket az Úr az egyiptomiak üldöző seregeitől, az Úr hangja szólította Mózest: „Parancsold meg Izráel fiainak, hogy gyűjtsenek adományokat. Mindenkitől fogadjátok el, aki önként adja.”

„Isten népének nem sok vagyona volt, és sovány kilátása volt a jövőre, hogy szaporíthatnák azt, mégis nagyszerű cél lebegett előttük, Istennek építeni szenthelyet. Az Úr szólt, nekik pedig engedelmeskedniük kellett. A zsidók semmit sem sajnáltak. Mind szíves-örömest adakozott. Nem csupán jövedelmük hányadát, hanem tényleges tulajdonaik tetemes részét is. Készségesen és őszinte szívvel ajánlották föl az Úrnak, az Úr pedig szívesen fogadta tőlük. Hát nem övé volt minden? Nem tőle kapták talán, amijük volt? Ha az Úr kért belőle, nem kötelességük volt-e visszaadni a kölcsönzőnek, ami az övé?

Nem kellett őket unszolni. A nép többet hozott, mint amennyire szükség volt. Ki kellett hirdetni, hogy ne hozzanak többet, mert bővebb készlet jött össze, mint amit föl tudtak használni. S ismét, mikor a templomot építették, az adakozásra szólító fölhívás szíves fogadtatásban részesült. A nép nem vonakodva adott. Előre örültek, hogy épületet emelnek, ahol Istent lehet imádni, többet adományoztak, mint amennyi kellett. Dávid áldotta az Urat a gyülekezet előtt, és így szólt: „Hiszen mi vagyok én, és mi az én népem, hogy megfelelő adományt adhassunk neked? Minden tőled jön, s azt is a te kezedből kaptuk, amit fölajánlottunk neked.” S ismét Dávid – imájában – e szavakkal mondott köszönetet: „Urunk! Istenünk, amit felhalmoztunk, hogy nevednek házat építünk, mind a te kezedből származik, mind a te tulajdonod.”

Dávid jól tudta, hogy honnét fakad minden áldás. Bárcsak azok is megértenék, akik manapság örvendeznek a Megváltó szeretetének, hogy az övé az ezüst az Úré az arany ezért is arra kell fordítaniuk, hogy dicsőséggel adózzunk neki, nem pedig szűkkeblűen magunknak tartani meg, hogy magunkat gazdagítsuk, magunkat elégítsük ki. Az Úrnak vitathatatlan joga van mindenhez, amit teremtményeinek kölcsönzött. Minden az övé, amijük csak van.

Vannak magasztos és szent célok, melyek anyagiakat vesznek igénybe, s az így beruházott pénz emelkedettebb és állandóbb örömet nyújt az adományozónak, mintha személyes kielégülésre költené, mintha nagy önzőn, nyereségre éhesen magának harácsolná össze. Mikor Isten kincseket kér, bármi legyen is az összeg! A szíves adakozás megszentelt áldozattá emeli az ajándékot, és olyan kincset gyűjt az adományozónak a mennyben, amit moly meg nem emészthet, tűz el nem pusztíthat, ahova tolvajok nem törhetnek be, nem lophatják el. Az ilyen beruházás valóban biztonságos. Olyan erszényekbe helyezzük, amelyekben biztonságban vannak.

Adhatnak-e kevesebbet e keresztények, akik előrehaladottabb világossággal rendelkeznek, mint a héberek adakoztak? Kielégíti-e az idők végéhez közel élő keresztényeket, ha fele annyit sem adakoznak, mint régen a zsidók adakoztak? A zsidók bőkezűsége nemzetük javát szolgálta – de az utolsó időkben végzett munka az egész világra kiterjed. Az igazság üzenetének el kell jutnia minden nemzethez, nyelvhez és néphez – kiadott nyomtatványait szerte kell szórnunk, akár az őszi faleveleket.

Írva van: „Mivel tehát Krisztus testi életében szenvedett, ti is ugyanannak a lelkületnek fegyverzetét öltsétek magatokra. S ismét: „Aki azt állítja, hogy őbenne él, annak úgy kell cselekednie, ahogy ő cselekedett.” Vessük föl magunknak a kérdést: Mit tett volna Üdvözítőnk a mi körülményeink között? Mi módon törekedett volna a lélekmentésre? E kérdésekre Krisztus példája a felelet. Hiszen Urunk maga mögött hagyta királyi tisztjét, félretette dicsőségét, föláldozta gazdagságát, emberi formával takarta el istenségét, hogy ott érje el az embereket, ahol vannak. Példája bizonyítja, hogy életét adta a bűnösökért.

Sátán azt mondta Évának, hogy ha kielégíti tiltott étvágyát, a boldogság magasabb szintjére emelkedhetne. Isten viszont a magunk megtagadása árán ígér boldogságot. Mikor Krisztus a szégyenletes kereszten gyötrődött, kínok között az ember megváltásáért, akkor magasztossá tette az ember természetét. Az emberi családot csakis keresztviselés segítségével lehet fölemelni a mennyel való kapcsolatra. A mennybe vezető ösvény minden lépésénél lemondás és kereszthordozás vár ránk.

A nagylelkűség szelleme a menny szelleme; az önzés lelkülete viszont Sátán lelkülete. Krisztus önfeláldozó szeretete a kereszten válik elvitathatatlanná. Urunk mindent odaadott, majd magát is, hogy az ember üdvözülhessen. Keresztje mély benyomást tesz áldott Megváltónk minden követőjének jótékonyságára. Az ott szemléltetett elv nem más, mint adni, adni. Ez a keresztény élet valódi gyümölcse, mely tényleges jótékonyságban és jó cselekedetekben mutatkozik meg. A világi szív elve a haszonlesés, így remélik biztosítani a boldogságot; de ha minden tekintetben megvalósítják azt, gyümölcse nyomorúság és halál lesz csupán.

Krisztus követőinek küldetése eljuttatni az igazságot a föld lakosaihoz, hogy megmentsék őket a bűn terhétől és közönytől. Az embernek föltétlenül szüksége van az igazságra, hogy megszentelődjék általa. Mi vagyunk isten világosságának közvetítői. „Tehetségeink, javaink, tudásunk ne csak a magunk javára szolgáljon; hanem használjuk föl a lélekmentésre, hogy kiemeljük az embert a bűn életéből, s Krisztus által a végtelen Istenhez vezessük őket.

Legyünk hát lelkes munkások e műben, törekedjünk a mentésre, hogy így isteni Üdvözítőnkhöz vezessük a bűnösöket, és Isten ember iránti szeretetének magasztos tudatát véssük értelmükbe. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Mily utolérhetetlen szeretet is ez! Ez a legmélyrehatóbb elmélkedés tárgya! Isten bámulatos szeretete olyan világ iránt, mely nem szerette őt! E gondolatnak csillapító ereje van a lélekre, és Isten akaratának ejti foglyul a gondolkodást. A nyereségért őrjöngő embereknek, akik a világ utáni hajszában csalódottak és boldogtalanok, szükségük van ez igazság ismeretére, hogy csillapítani tudják lelkük nyugtalan éhségét és szomját.

Nagyvárosainkban Isten hittérítőire van szükség, hogy elvigyék a világosságot a halál árnyékában veszteglőkhöz. Tapasztalt kezekre van szükség, hogy a bölcsesség szelídségével, s a hit erejével, szánakozó Üdvözítőnk keblére emeljék a megfáradt lelkűeket. Jaj! az önzés! Mily súlyos átok is az! Megakadályoz, hogy Isten szolgálatába álljunk. Megtorpant, nehogy fölismerjük a kötelesség követeléseit, holott lobogó lelkesedéstől izzóvá kellene tennie szívünket. Minden erőnket fordítsuk arra, hogy engedelmeskedjünk Krisztusnak. Ha a tévelygés vezetőivel osztjuk meg érdekeinket, akkor a helytelen oldalt támogatjuk, az ellenség kezére játsszuk az előnyt. Isten igazsága nem ismer megalkuvást a bűnnel, nem ismer kapcsolatot a csűrő-csavaró mesterkedésekkel, sem egységet a törvénytaposóval. Olyan katonákra van most szűkség, akik mindig jelen vannak a névsorolvasáson, máris készen a tettre, s nem azokra, akik, ha szükség lenne rájuk, az ellenség támogatásán kapják rajta őket.

Nagyszerű feladat ez a mienk. Mégis sokan vannak, akik bár vallják, hogy hisznek e szent igazságokban, mégis megbénítja őket Sátán álokoskodása, és nem buzdítanak, sőt hátráltatják az Isten ügyét. Mikor fognak már úgy viselkedni, mint akik tényleg várják az Urat? Mikor lesznek már hitükhöz mérten lelkesedők-buzgók? Sokan önző módra maguknak tartják javaikat s azzal csitítják lelkiismeretüket, hogy majd haláluk után tesznek valami nagyszerűt. Végrendeletükben tetemes összeget fognak a gyülekezetre és a mű ágazataira hagyni, majd elégedetten letelepszenek, hogy ők aztán mindent megtettek, amit elvárnak tőlük. De mennyiben tagadták meg magukat e lépéssel? Sem-miben. Ellenkezőleg. Az önzés valódi lényét nyilvánítják. Mikor semmi hasznuk a pénzből, akkor akarják Istennek adni. Ameddig csak lehet, maguknak tartják meg, míg csak olyan hírnök miatt kénytelenek kiengedni kezükből, akit lehetetlen elutasítani.

Az ilyen végrendelkezés sokszor az irigység bizonyítéka. Isten minket tett vagyonkezelőivé, és sosem hatalmazott fel, hogy elhanyagoljuk, vagy másokra hagyjuk kötelességünket. Az igazság ügye fejlesztéséhez való hozzájárulásra szólító hívások sosem lesznek sürgetőbbek, mint most. Pénzünk sosem fog elvégezni jelentősebb jót, mint jelenleg. Minden egyes abból a szemszögből elhalasztott nap, hogy helyesen használjuk föl javainkat, csökkenti azt az időt, amely alatt pénzünk jót tud tenni a lélekmentésnél. Ha másokra bízzuk, hogy ők tegyék meg, amit Isten miránk bízott, magunknak ártunk, s annak, akitől mindenünk származik. Hogyan végezhetné el valaki jobban a kötelességünket az adakozásban, mint mi magunk? Isten azt akarja, hogy minden ember még életében maga hajtsa végre végrendelkezését e ponton. Balszerencse, baleset, vagy áskálódás örökre lehetetlenné teheti a tervezett jócselekedeteket, mikor már a vagyont összegyűjtő nincs többé itt, hogy őrködjék fölötte. Szomorú, hogy sokan elhanyagolják a ma arany lehetőségét, hogy jót tegyenek, arra várva, hogy előbb kivessék őket intéző tisztjükből, mielőtt visszaadnák az Úrnak a javakat, noha azzal a céllal kölcsönözte nekik, hogy az ő dicsőségére fordítsák.

Krisztus tanításainak egyik fővonása, hogy gyakran és komolyan intett a kapzsiság bűne ellen. Rámutatott a világi szerzemények, és nyereség féktelen szeretetének veszélyére. A gazdagok palotáiban, a templomban, az utcán figyelmeztette azokat, akik az üdvösségről tettek föl kérdéseket. „Vigyázzatok s őrizkedjetek a kapzsiságtól.” „Nem szolgálhattok Istennek és mammonnak.”

A pénzszerzésnek e növekvő vágya, az önzés, melyet a nyereségvágy szül, ez vonja meg Isten tetszését a gyülekezettől, ez csökkenti a gyülekezetben a lelkiséget. Mikor folyvást az a tervezés köti le a kezet és a fejet, hogy gazdagságot gyűjtsenek, akkor megfeledkeznek Isten és az emberiség követelményeiről. Ha Isten jóléttel áldott meg, nem azért tette, hogy elvonja magáról az időnket és figyelmünket – nem azért, hogy erre használjuk, amit kölcsönzött nekünk. Az adományozó nagyobb, mint az ajándék. Nem a magunkéi vagyunk; áron vásároltak meg minket. Elfelejtettük talán, hogy az Úr mi-lyen végtelen árat fizetett megváltásunkért. Tényleg kihalt volna a hála a szívünkből? Hát nem megszégyeníti a Krisztus keresztje az önző könnyebbség és a magunk kényeztetésének életét?

Mi lett volna, ha Krisztus belefáradt volna a hálátlanságba s gyalázkodásba, mely mindenfelől érte, s félbehagyta volna küldetését! Mi lenne velünk, ha soha el nem jutott volna az óráig, mikor kijelentette: „Elvégeztetett.” Mi lenne, ha kedveszegetten visszatért volna a mennybe, mivel ilyen fogadtatásban részesült? Mi lenne a sorsunk, ha soha át nem esett volna a Gecsemáné lelki gyötrelmein, mely nagy vércsöppeket sajtolt ki pórusaiból?

Krisztust, mikor az emberiség üdvösségéért fáradozott, páratlan szeretet s az Atya iránti odaadás késztette. Fáradhatatlanul az ember javáért munkálkodott, egészen megaláztatása órájáig. Nyomorban, magát megtagadva élte életét az elaljasodott, elesett bűnösökért. A világban, noha az ő tulajdona, mégsem volt hová lehajtania fáradt fejét. Mi élvezzük kimondhatatlan önfeláldozásának gyümölcseit. Mégis, ha valami elvégzésre vár, ha pénzünkre van szükség, hogy segítse az Üdvözítőt a lélekmentésben, visszahúzódunk kötelességünktől, kimentjük magunkat. Hitvány lustaság, nemtörődöm közöny, gonosz önzés csitítják el érzékeinket Isten követelményei előtt.

Jaj, hát Krisztusnak, a menny fölségesének, a dicsőség királyának kell hordoznia a súlyos keresztet, viselnie a töviskoronát, kiinnia a keserű poharat, míg mi nyugodtan heverészünk, magunkat dicsőítjük, feledve azokat, akikért életét adta, hogy drága vérével megváltsa őket? Jaj, nehogy feledjük! Adjunk, amíg módunkban áll. Cselekedjünk, amíg van erőnk. Dolgozzunk, míg nappal van. Szenteljük Isten szolgálatára időnket és javainkat, hogy kivívjuk jóváhagyását, hogy majd elnyerjük tőle a jutalmat.